Vérvörös alkonyat - 13. fejezet

Veszekedés veszekedés hátán

(Edward szemszöge)


Kedvenc tisztásom szélén ültem az egyik faágon, és a közelben csordogáló patak muzsikáját hallgattam. A Nap már teljesen lebukott a látóhatár mögött és egyre szürkült az ég is. Az eső ismét rákezdett, de ez engem egy cseppet sem zavart.
Fél órája jöttem el a házból, mert már nem bírtam egy helyben ülni és hallgatni családom lesajnáló és szánakozó gondolatait. Bella még fent volt a szobában és megkértem testvéreimet, hogy tartsák őt szemmel, amíg nem térek vissza.
Igaz, hogy vadászat ürüggyel léptem meg otthonról, de nem volt kedvem hozzá.
Csak ültem egymagamban és felidéztem Bella alakját, aki a hatalmas üvegfal mögül némán meredt rám és apró kezét az üvegre csúsztatta, amikor meglátott. Újabb rejtély, amit soha nem fogok megtudni.
Az esőcseppek hangos puffanással értek földet, de a közeledő lábdobogást így sem tudták elnyomni. A léptekhez hamarosan gondolatok is társultak.
„Még, hogy hűség és nem vakság!” – dohogott dühösen Rosalie. – „Adok én neki hűséget, csak kerüljön a kezeim közé!”
Szőke nővérem felháborodottan csörtetett elő a tisztás másik szélén lévő bozótosból és gyorsan átvágott a réten. Annyit már leszűrtem, hogy összekapott Emmettel. Ismét. Konkrétabb dolgot nem tudtam kihámozni elméjéből, mert túlságosan el volt foglalva önmagával és valamilyen bosszúval.
Közeledve felém megtorpant és rám nézett.
„Falazol nekem?” – kérdezte. – „Ha Emmett keresne, mondd, hogy nem láttál!”
Vállat vonva biccentettem. Jobb, ha kimaradok az ő veszekedésükből, de ennyitől még nem lesz bajom. Rose megköszönte és futásnak eredve eltűnt abban az irányban, ahonnan jött. Tehát meg akarja téveszteni bátyámat.
Erre elmosolyodtam. Milyen gyerekes és kisded játékaik vannak még most is! Hihetetlenek!

Tíz perc sem telt el, és meg is jelent Em. Lassú léptekkel cammogott, és nem nagyon izgatta már felesége.
„Majd csak hazaeszi a hiányom!” – gondolta nagyképűen és egyenesen felém tartott.
Egy hosszú és mindent kimerítő beszélgetést tervezett velem, amire jelen pillanatban piszkosul nagy szükségem volt. Nagyot sóhajtottam, mikor Em vigyorogva felugrott mellém – az ág hangos reccsenéssel mozdult meg alattam – és kényelembe helyezte magát.
- Szevasz, öcskös – csapott rá a hátamra, hogy majd „beszakadt”. – Na, mi a pálya?
- Emmett, én most… - És már küldtem volna el a fenébe, de torkomra forrasztotta a szót.
- Nem láttad erre Rose-t? – nézett rám kérdően, de meg sem várta a hazugságomat. – Mindegy, most nem fontos. Majd később megkeresem.
- Nem lenne jobb, ha most mennél? – Némi remény csillant meg hangomban.
Hangosan felkacagott.
- Jaj, Edward! Látszik, hogy még soha nem volt dolgod nővel! – Kutató tekintete elől elfordultam és mereven bámultam a patak felé. De Emmett nem vette észre hirtelen megváltozott hangulatomat. – Hagyni kell őket lehiggadni és utána kiengesztelni.
- Nem te láttad, hogy milyen bosszút forgat a fejében! – motyogtam, mire kuncogni kezdett.
- Nagyon jó kis bosszúkat szokott kitalálni. – Rejtélyesen vigyorgott, én meg szemforgatva kiszálltam a fejéből, mert már így is túl sok emlékét láttam.
- Amúgy min kaptatok össze? – tereltem a témát és bátyám ráharapott a csalira.
- Bellán – közölte flegmán, és nekem meg kellett kapaszkodnom az ágban, ha nem akartam lefordulni a fáról.
- Hogy mi? – hördültem föl és gyilkos tekintettel meredtem rá.
- Nyugi, pici Rómeóm, nincs semmi gáz – vigyorgott a markába. Morogni kezdtem, de rám se hederített. – Csak kifejtettem csöppnyi feleségemnek, hogy attól, hogy házas ember vagyok, még nem kell megvakulnom.
- Oh, tehát innen jött Rose első gondolata? – jöttem rá a dolog nyitjára.
- Oh, tehát járt erre? – tippelt Em. – Ah, de erről majd később.
- Emmett, nem vagyok olyan hangulatomban, hogy veled bájcsevegjek!
- Öcsi, ki beszélt itt kétoldalú kommunikációról? Én dumálok, te meg hallgatsz! Itt az ideje, hogy valaki felvilágosítson, már ha érted, hogy mire célzok. Ennyit csak meg tudsz tenni értem, ha már a fogadást nem most akarod lerendezni!
Egy lehetséges bunyó teljesen felspannolta, de nem akartam megadni neki ezt az örömet. Most nem.
- A fogadást majd hivatalos keretek között lebonyolítjuk – szűrtem át a fogaim között.
- Már alig várom – dörzsölgette elégedetten a kezeit.

Emmett utolsó mondata már nem jutott el hozzám, és nem is értelmeztem.
A felerősödő szél a ház felől száguldozott felénk, amibe különböző szagok és aromák vegyültek. Orromat megcsapta a legcsábítóbb illat, amit bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között felismertem volna. Levendula és frézia.
- Bella! – nyögtem fel kétségbeesetten és levetettem magamat az elképedt Emmett mellől.
- Na, ne már, hogy még ilyenkor is a kiscsaj jár az eszedben! – kiáltott utánam gunyorosan, de egy másodperc múlva ő is megérezte, amit én.
Leugrott és rohanni kezdett mögöttem. Nem vártam be őt, mert a félelem magával ragadott és csak egyvalamire tudtam gondolni. A zavaros képek egymást kergették az agyamban, míg az erdő elsuhant mellettem és egyre közelebb értem a főúthoz.
Kirontottam a fák közül a hozzánk vezető földútra és megpillantottam őt. Az aszfaltos út felé futott és Forks volt az úticélja. Úgy tervezhette, hogy a főút mellet, de az erdő takarásában jut be a városba.
Egy századmásodpercre megmerevedtem, de aztán már határoztam is.
Utánaeredtem, és ha nem is olyan könnyedén, de beértem őt. Elkaptam a kezét és minden erőmet megfeszítve akkorát rántottam rajta, hogy meg tudtam állítani. Bella szemei tágra nyíltak, amint meglátott. Nem számított rám.
Pillanatnyi dermedtségét kihasználva a legközelebbi fához szorítottam. Két kezét a feje fölött a fatörzsnek nyomtam, másik kezemmel a torkát fogtam, ha esetleg ismét harapni akarna. Nem sokat nyomott a latban ezen kis védekezésem, mert Bella simán a földre kényszeríthetett volna…
…de nem tette.
Csak állt ott, és hatalmas szemeit tekintetembe fúrta. Arca alig néhány centire volt az enyémtől és éreztem, hogy nem vesz levegőt. A frézia és a levendula mámorító kettőse behatolt az orromba és éhségérzetet keltett bennem. De ez nem az a jól megszokott éhség volt. Ez valami teljesen más.
Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy miért állunk az erdő kellős közepén, az esőben, és miért szorítom Bellát a fának. Filmszakadás volt.Csak egyvalamire tudtam gondolni. Lassan közelítettem az arca felé és nem húzódott el. Nagy levegőt vett és lehunyta szempilláit. Meg sem moccant, csak várta, hogy én hogyan fogok reagálni.Hűvös leheletét az ajkaimon éreztem, amik már lágyan súrolták az övéit, amikor…

…hatalmas reccsenéssel letört egy faág a közelünkben, jelezve, hogy megérkezett Emmett is. De nem olyan formációban, ahogyan számítani lehetett rá. Bátyám szó szerint úgy esett ki mellettünk az útra, nyomában az őrjöngő Rose-zal.
Bella rémülten nyitotta fel a szemeit és kapta a zaj felé a fejét. Én eltávolodtam tőle, de még mindig szorosan tartottam a nyakát és a kezeit. Nem ellenkezett. Levegőt azonban ismét nem vett.
- Még hogy hűség! – ordította teljesen kifordulva magából Rose és fenyegetően közelített a földön fetrengő Em felé. – Most is más nők után kuncsorogsz, mi?
- Ha szóhoz engednél jutni, elmagyaráznám – mondta Emmett és feltápászkodva lesöpörte magáról a füvet, leveleket és a ráragadt sár egy részét.
- Ezen nincs mit magyarázni – dühöngött Rosalie és minden egyes szónál megbökte férje mellkasát.
- Oké – vont vállat Emmett. – Akkor csak vess egy pillantást oldalra!
Fejével felénk biccentett, mire felesége reflexszerűen ránk nézett. Gondolatai teljesen más irányt vettek, ahogyan félreérthető testhelyzetünket kémlelte.
„Szép! Már Edwardot is az ujja köré csavarta. A következő ki lesz? Jasper? Vagy esetleg Carlisle?”
Felmordultam Rosalie vádaskodásaira, amit Bella félreérthetett. Egyszerűen és minden erőfeszítés nélkül kirántotta kezeit a szorításomból, átfogta mindkét csuklómat és a következő pillanatban a szó szoros értelmében letepert a földre.
Kezeimet a nyakam mellett odaszegezte a sáros úthoz, míg testével rám nehezedett és nem hagyott mozdulni. Haja két oldalt vizesen omlott le, eltakarva bennünket a kíváncsi tekintetek elől.
Vártam, hogy nekem essen, és apró kis darabokra szaggasson. És ugyanezt gondolhatta Em is, mert megindult felénk, azzal a szándékkal, hogy „lekaparja Bellát földi maradványaimról.”

- Emmett, Jasper! Várjatok! – hallottam meg apám hangját és ezen a ponton jöttem rá, hogy kis családom is jelen van. Szuper! Nyilvános kivégzés!
- De hát megöli! – csattant fel Jazz és tett még néhány lépést.
- Ha eddig nem bántotta, most miért tenné? – kérdezte higgadtan Carlisle, de azért gondolatban hozzám is szólt. – „Edward, közbeavatkozzunk?”
Felmértem a helyzetet. Bella csak odaszorított a talajhoz, de fájdalmat nem okozott. Sőt, mondhatni elég kellemes ez a testhelyzet… Te jó ég! Edward! Meg vagy húzatva? Emmett rossz hatással van rád! Visszatérve a főmenübe, nem fog még támadni Bella, ergo egy ideig biztonságban vagyok.
- Nem kell – mondtam és ezzel együtt kizártam az aggodalmaskodó hangokat a fejemből.
Csak Bellára koncentráltam és szemeimet le nem vettem róla.
Ha meg akar ölni, hát öljön meg. Nyomorúságos életem úgysem ér sokat. Az már pedig csak hab lenne a tortán, ha az végezne velem, akit én ítéltem örök kárhozatra.
- Nem akarlak megölni – suttogta Bella. – Sajnálom.
Lekászálódott rólam – persze királynői mozdulatokkal mozgott – és körülnézett.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most visszamegyek.
Senki nem szólt egy szót sem, így lassan megindult a ház felé. Alakját szépen elnyelte a sötétség, lába alatt a letört faágak néha-néha megreccsentek. Aztán csend.
Bénultan feküdtem a földön, míg arcomat áztatta az eső. Nem értettem semmit. Mi volt ez? Mintha tudta volna, hogy mire várok! Mintha kitalálta volna, hogy mire gondolok!
- Edward, mi a fene történt itt? – kérdezte Alice. – Csak annyit láttam, hogy Emmettel eszeveszetten rohantok valaki után, de aztán…
Nyitottam a számat, hogy elmondjam a dolgokat, de hang nem jött ki a torkomon. Bátyám készségesen a segítségemre sietett.
- Bella úgy döntött, hogy beugrik Forksba. Azt viszont már nem tudom, hogy nasizni indult vagy egyéb célja volt.

Emmett két mondata kellett ahhoz, hogy a kábulatom elmúljon, és ismét józanul tudjak gondolkozni.
Felpattantam és szélsebesen a házunk felé kezdtem rohanni, sarkamban a többiekkel.
Hihetetlen mennyiségű düh uralkodott el rajtam, aminek egy része Bellára és az ő meggondolatlan viselkedésére irányult, de túlnyomó részben magamra voltam mérges.
Mi a fenéért kellett nekem magára hagynom őt? Ha nem vagyok ekkora hülye, mindez nem történik meg! És a többiek hol voltak? Nekik kellett volna vigyázniuk Bellára!
Amikor megláttam a házat, nem lassítottam le lépteimet, hanem azzal a lendülettel kivágtam az ajtót és berontottam a nappaliba.
Bella ijedten kapta fel a fejét, viszont ülve maradt a zongoraszéken. Agyamat elborította a vörös köd és olyat tettem, ami a lehető legtávolabb áll tőlem.
- Mégis mit képzeltél? – üvöltöttem kifordulva magamból és egy madárraj rebbent fel a fák közül. Remegtem a dühtől.
Bella némán és kétségbeesett szemekkel bámult rám, és szinte könyörögtek azok a karmazsinvörös íriszek, hogy hagyjam már abba. De nekem ennyi nem volt elég.
- Azt hittem, legalább lesz annyi eszed, hogy ha már vacsizni támad kedved, nem éppen Forksot választod étlapnak. Tudod te egyáltalán, hogy mekkora veszélybe sodortad a családomat?
- Edward! – próbált csitítani Esme, de nem ért el nálam semmit.
Nagy léptekkel átvágtam a szobán és Bella előtt megállva megragadtam a karját és felrántottam magamhoz. Elfordította a fejét és szaggatottan vett levegőt.
- Sajnálom – suttogta. – Én csak…
- Rám nézz, ha hozzád beszélek! – ordítottam és az álla alá nyúlva durván arra kényszerítettem, hogy szemeimbe tekintsen.
- Edward, elég volt! – mondta határozottan Roaslie. – Engedd el őt!
- Nem, Rosalie, még nem volt elég! – sziszegtem. – Tudod te, mekkora bajt csinálhatott volna, ha Forksban kezd el öldökölni?
- Igen, tudom. De ez nem így működik. Ha nem akarja a mi életmódunkat folytatni, akkor el kell őt engednünk.
Rose utolsó mondata az egyik fülemen be, a másikon ki. Ez a lehetőség még csak szóba sem jöhetett nálam. Ismét Bellára tekintettem.
- Talán gondolkoznod kellett volna, mielőtt cselekszel. – Hangom a jeges acél csengésére hasonlított.

Bella hisztérikusan és gúnyosan felnevetett.
- Ezt éppen te mondod? – vágta hozzám és vérvörös szemei megkeményedtek. Nyoma sem volt bennük annak a lágyságnak, ami szinte megolvasztotta a csontjaimat. Teljesen megváltozott. Egy hideg és gyilkos indulatokkal küzdő újszülött vámpír állt előttem, aki bármelyik pillanatban vérengzésbe kezdhet.
Kirántotta fejét és karját a kezeimből. Karjaim zsibbadtan hulltak oldalam mellé és elhátráltam tőle. Megriadtam és féltem, hogy elveszti az eszét.
Majd szavai is fülembe jutottak és dekódoltam őket. Minden egyes szó kegyetlenül célba talált és nem kellett volna ragoznia a dolgot, de ő nem hagyta abba.
- Minden kérdezés nélkül beléptél az életembe. Se szó, se beszéd, elvetted tőlem a szüleimet, a barátaimat, az eddigi életemet, csak azért, mert nem tudtál uralkodni magadon!
Már ő is kiabált és hangja bejárta az egész házat.
- Fél percre szerettem volna látni az édesapámat, és te még ezt is megfosztod tőlem! Gyűlöllek, Edward Cullen!
Elnyomta feltörni készülő zokogását és a lépcsőhöz szaladt. Megkövülten álltam ott, míg szavai visszhangot vertek a fülemben. Teljes üresség.
Családom is hasonlóképp reagált az előbb lezajlott párbeszédre. Gondolataik kiürültek, és csak néztek arrafelé, ahol Bella eltűnt.
A házban beállt csendet egy hangos puffanás törte meg, ami az emelet felől jött. A tudatalattimnak engedelmeskedve felrohantam az első emeletre, de nem találtam semmit. A második emeleti lépcsőfordulóban viszont megpillantottam az egyik lépcsőfokra roskadt Bellát, aki kezébe temette arcát és hangtalanul sírt.
Nem tudtam, hogy mit tegyek.
„Menj oda hozzá és vigasztald meg!” – adta meg az instrukciókat Alice, aki a lépcső alján állva nézett minket, és tartotta távol a többieket, akik mögötte tolakodtak. Bólintottam, mire eltűnt, maga előtt tolva a nem kívánt nézőközönséget.

Közelebb mentem Bellához és leguggoltam mellé. Megérezhette, hogy ott vagyok, mert felnézett rám. Bár nem voltak könnyei, arcán meglátszott, hogy sírt.
- Sajnálom – súgta elcsukló hangon. – Én csak Charlie-t szerettem volna látni.
- Tudom – mondtam neki. – És igazad volt. Bort iszok, vizet prédikálok.
- Nem, nem volt igazam. Annyira dühös voltam, hogy azt sem tudtam, mit beszélek.
Erre nem tudtam mit mondani. Bella lehajtotta a fejét.
- Szóval soha többé nem láthatom a szüleim? – kérdezte akadozva.
- Sajnálom – suttogtam és finoman megérintettem a homlokát.
Hangosan felzokogott, én pedig nem bírtam elviselni ezt a látványt. Gyengéden magamhoz húztam és átölelve őt próbáltam nyugtatni. Legfeljebb ellök magától, ami érthető lenne. Bella azonban nyakamhoz fúrta a fejét – bőrömön éreztem, ahogyan ritmustalanul veszi a levegőt -, átkarolt és megszorította a hátamon a pólóm. Lassan kezdett alábbhagyni a sírása is.
Nekem abban a pillanatban eszembe jutott egy veszélyes, de kivitelezhető terv.
- Tényleg ennyire szeretnéd látni a szüleidet? – kérdeztem a hátát simogatva.
Felpillantott és bizonytalanul bólintott.
- Akkor látni fogod őket. A szavamat adom.