Vérvörös alkonyat - 6. fejezet

Összekuszált érzelmek

(Edward szemszöge)

Szavaim még visszhangzottak fülemben, miközben Bella arcát figyeltem. A másodperc töredékéig döbbenet ült rajta, aztán eszeveszetten kacagni kezdett. Hangja betöltötte az egész házat és a legédesebb zene volt, amit füleim valaha is hallottak. Már ennyiből is érződött, hogy mennyei és meseszép hang tulajdonosa lett, köszönhetően az átváltozásának – ergo nekem.
Óvatos mozdulattal nyúlt szeméhez, hogy a soha–többé–ki–nem–csorduló könnyeit letörölje. A mozdulatsor befejezésével a hasára szorította a kezét és úgy pislantott körbe.
A nappaliban mindenki megrökönyödve nézett rá. Családtagjaim gondolatati értetlenséget tükröztek. Még Emmett arcáról is lefagyott az odaragasztott vigyor, Jasper pedig még a képességét is elfelejtette bevetni annak érdekében, hogy oldja a feszültséget. Alice és Esme megijedtek, Rose csóválta a fejét. Carlisle tanácstalan volt.
Én legelőször megijedtem, majd a borzalom uralkodott el rajtam. Legelső gondolatom az volt, hogy Bella megtébolyodott. Mi mást gondolhattam volna? Végignéztem már Esme, Rosalie és Emmett átalakulását is, de egyikük sem viselkedett így. Sőt, még a közelébe sem értek!
Istenem, mit tettem! Őrültté változtattam Bellát! A lányt, aki iránt oly’ fura és megmagyarázhatatlanul mély érzelmeket tápláltam! Undor öntött el, és ha tudtam volna, biztos, hogy hányok magamtól.
Örök kárhozat, szenvedés, gyűlölet, megvetés. Örök kárhozat, szenvedés… Skandáltam magamban.
Bella nevetése csillapodni látszott és mikor teljesen abbamaradt, végre megszólalt:
- Ez nagyon jó kis poén volt! –Hangja megbabonázott és teljesen a hatalma alá kerültem. Emberként is szép hangja volt, de vámpírként keveredett bele elbűvölő, csábító és édes lejtés is. Örökké elhallgatnám ezt! – Minden új diákkal ezt csináljátok? Ez valami beavatási szertartás? A többieknek is szólhattok, hogy jöjjenek röhögni! Vagy fel lett véve az egész?
Oh! Tehát azt gondolja, hogy valami ostoba, emberi beavatási szertartás, amit minden új diákkal eljátszanak. Így érthető a reakciója.
Megkönnyebbülten fújtam egy aprót és már nyitottam a számat, hogy visszarángassam a véresen komoly valóságba, amikor Bella karmazsinvörös szemeiben harag, düh, indulat és méreg gyúlt ki.
- Tudjátok mit? – kiabálta és hangja, mint a penge, úgy hasított keresztül a szobán. Felpattant a fotelből, átlépte a merev Alice-t és kecsesen megindult az ajtó felé. – Nem is érdekel! Csináljatok azt, amit akartok! Én meg most fogom magamat, és szépen hazamegyek!

Az ajtó hallható reccsenéssel nyílt ki, ahogy feltépte és éreztem az emberi vért – melyet a szél sodort ide – keveredni az állati vér illatával. Számban a szokott módon méreg gyülemlett fel, de ezt most félretettem.
Egyedül Bellára koncentráltam, aki megtorpant az ajtóban és ösztönösen mélyet szippantott a levegőből. Láttam az ingen keresztül, hogy izmai megfeszültek és lassan támadóállásba ereszkedett le. Torkából kéjes morgás tört elő, ujjait görcsösen vájta tenyerébe.
Családom lefagyottan és halálra váltan nézte volna végig, ahogyan Bella elindul első vadászatára, ami minden valószínűség szerint nem a mi vegetáriánus módszereink fényében történt volna meg. Részben megértettem őket, hiszen össze voltak zavarodva és nem értettek semmit. Ha nem ebben a borzalmas és abszurd helyzetben lettünk volna, esküszöm, hogy a hasamat szorongatva és a földön fetrengve még nevetek is. Ennyi sokkos állapotban lévő vámpírt még életemben – létezésem során – nem láttam egy rakáson. De a helyzeten sajnos nem tudtam változtatni.
Nekem még volt annyi lélekjelenlétem – a vámpírösztön jobb szó rá -, hogy az utolsó pillanatban megakadályozzam Bellát abban, hogy gyilkos szörnyeteg váljék belőle.
Amikor talpa elvált a talajtól, kapcsoltam és tudva, hogy újszülött és nem okozhatok benne kárt – az már más lapra tartozik, hogy öngyilkos akció egy újszülöttet egyedül megállítani és nem is jutott el tudatomig, hogy mi történhet velem -, erősen zártam össze karjaimat karcsú teste körül és rántottam rajta egyet.
A lendülettől hanyatt vágódtam, magammal húzva Bellát is. Karjai a teste és az én testem közé szorultak, így ezen testrészeit nem tudta használni, hogy kiszabaduljon. Fejével előrelendült, ezért kénytelen voltam bal kezemet a nyakára szorítani.
A vér illata még mindig elemi erővel tódult befelé a szobába, teljesen elvéve Bella eszét és megnehezítve az én dolgomat. Hirtelen ötlettől vezérelve körmeit a hasamba mélyesztette, és arcát úgy fordította, hogy fogaival belemarhasson alkaromba. Felszisszentem a fájdalomtól, de nem eresztettem el, mert tudtam, hogy akkor minden remény elszállna.
- Csukjátok már be az ajtót! – ordítottam kétségbeesetten, mert ha Bella még pár percig próbálkozik, sikerrel jár. Én meg nagy valószínűséggel már máshol leszek, de meg fogom érdemelni.

Emmett nyerte vissza az öntudatát a leggyorsabban és az ajtóhoz ugorva bevágta azt. Az illat megszűnésének pillanatában Bella teste elernyedt – teljes egészében hozzányomódott az enyémhez -, ujjai megmerevedtek és elengedte alkaromat, amit addig harapott. Lélegzése zihált és szaggatott lett. Láttam, ahogyan mellkasa szabálytalanul le s fel emelkedett.
A döbbent Carlisle, Emmett és Jasper lépett oda hozzánk – szemükön keresztül láttam, hogy Bella összezuhanni készült.
Jasper gondolata érintette meg elmémet.
„Fogod erősen?” – Bólintással válaszoltam.
Bella kitágult szemekkel és elakadó lélegzettel nézett fel Jasperre, mint aki szellemet látott. Nem állt messze a valóságtól. Összezavarodott, majd pillantása a karomra siklott. Fájdalom és gyötrelem suhant át arcán. Felnyögött, és finoman ugyan, de ismét szabadulni próbált.
„Ne ereszd el!” – utasított Jasper, de nem engedelmeskedtem neki.

Bíztam benne, hogy jól ítéltem meg a helyzetet és Bella annyira magánkívül van, hogy még eszébe sem jut egy újabb hasonló akció. Villámsebesen csúszott le rólam és megtámaszkodott két kezén. Fejét lehajtotta, hevesen vette a levegőt és nem nézett fel.
„Edward” – kezdte volna anyám, de felemeltem a kezem és tudta jól, hogy nem érdemes próbálkoznia.
A többiek gondolatai is elcsendesedtek, mindenki a nappali padlóján ülő Bellát figyelte.
A szobában terjengő frézia- és levendulaillathoz – ami dominánsabb volt számomra minden másnál – a vérem illata is társult.
Lassan Bella is felemelte a fejét és végignézett rajtam. Tekintete elidőzött a hasamon és a bal alkaromon. Tehát felmérte, hogy milyen sebesüléseket okozott nekem. Akkor most következik az a rész, hogy az önutálat és önmarcangolás mélységesen mély tengerében fog elmerülni.
Belenézett szemembe és tényleg borzalmasan érezhette magát. Bárcsak tudnám, hogy mire gondol most! Tudja vajon, hogy egy cseppet sem haragszom rá? Hogy soha nem is fogok? Hogy…?
„Edward, valamit tennünk kéne!” – Alice fájdalmas arccal nézett Bellára.

Még mielőtt válaszolhattam volna, Bella megszólalt:
- Mi történik velem? – nyögött fel. Hangja pár oktávval feljebb csúszott és kezei rejtekébe temette arcát.
Nyeltem egy nagyot.
- Bella… - Csak suttogásra futotta tőlem, de hát vámpír volt, így meghallotta.
Bal kezem akaratlanul is megindult felé, mire ő rémülten tekintett rám.
- Ne gyere közelebb! – kiáltotta és egészen az ajtóig csúszott hátra. Mintha szíven szúrtak volna. Undorodik tőlem. Azt kaptam, amit megérdemelte, és amire számítottam. De akkor miért fáj mégis ennyire? – Sajnálom, Edward! Nem akartalak bántani! Én csak…
Suttogása a végére elhalt és összegömbölyödve zokogni kezdett.
Esme a szája elé kapta a kezét.
„Istenem!” – gondolta és sajnálkozva nézett rá.
„Edward, csinálj már valamit!” – sürgetett Alice, de nem tettem semmit.
Megbénult, merev tagokkal ültem ott és néztem az összeomlott lányt. Mit tehetnék? Hiszen hozzáérni sem tudok, hogy megvigasztaljam. Már intettem volna Esmének vagy Alice-nek, hogy menjenek oda és próbálják megnyugtatni, amikor olyan történt, amire még soha nem volt példa. És szerintem nem is lesz többé.

Rosalie felemelkedett a kanapéról, csendben odalépdelt Bella mellé, leült és átölelte őt. Bella csodálkozva nézett rá.
- Hé! Tudom, hogy most min mész keresztül. Én is így voltam vele. De minden rendbe jön, meglásd!
Gondolatai visszatértek az ő átváltoztatásához és már kezdtem érteni, hogy miért lett ilyen kedves és együtt érző. Tudta nagyon jól, hogy mennyi mindent vettem el Bellától azzal, hogy megharaptam és milyen élet vár majd rá. Fájdalmasan adtam neki igazat, miközben kiszabadította a lányt saját burkából, és közel húzva magához hagyta, hogy „sírjon” a vállán.
Bella görcsösen markolt bele Rose ruhájába, de mégse tett benne kárt.
„Nahát!” – Esme csodálkozással vegyes örömmel nézett a Bella-Rose párosra.
„Ma mindenkinek elment az esze?” – dohogott Jasper. – „Először Alice örömkitörése, majd Edward öngyilkos akciója, most meg Rose…”
„Szegény lány!” – Carlisle tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra. – „Edward, el kéne látnom a sebeidet!” – próbálta elterelni figyelmemet apám és nyújtotta felém a kezét, hogy segítsen felállni.
Megráztam a fejem, és még mindig értetlenkedve néztem Rose-ra. Bella kilesett haja mögött, de amikor tekintetünk találkozott, elkapta a szemét és újra nővérem nyakába fúrta arcát.
„Nem is tudtam, hogy Rose ilyen is tud lenni.” – Alice hangja csendesen búgott, ellenben Emmettével, aki rendkívül büszke volt feleségére.
„Az én csajom!” – gondolta diadalittasan.
Tíz percig ültünk és álltunk ott némán és lassanként Bella Lélegzése is kezdett csillapodni. Végül elengedte Rosalie-t és odafordult hozzánk. Súlyos csend telepedett ránk és éreztük, hogy most dől el majdnem minden. Senki nem vett levegőt, amikor Bella csendesen belekezdett.

- Szóval azt mondjátok, hogy… - nyelt egyet, hogy ki tudja mondani a szót. -… vámpír vagyok?
Mindenki bólintott és nem tudom, hogy meddig lett volna ilyen feszült a légkör, ha Emmett nem hozza a szokott formáját. Ismét.
- És ami azt illeti, eléggé szemrevaló kis vámpír vagy! – Ekkora vigyort még soha nem láttam az arcán, pedig ő mindig mosolygott. Bellára kacsintott. Még folytatta, de azt már gondolatban közölte és csak velem. – „Nagyon remélem, Edward, hogy te is így gondolod?!”
Sejtelmes pillantással nézett rám és elképzelte, hogy mi lenne velem meg Bellával. Kaján mosoly terítette be képét, mire megforgattam szemeimet és megcsóváltam fejemet, jelezve, hogy nem érdemes ilyen fantáziálásokba belebonyolódni. Elég nekem a saját bonyolult érzelemvilágom, nem kell még mellé más is.
Rosalie-n egy kisebb féltékenységhullám söpört végig, amikor hites ura – Emmett gyűlölte ezt a szót, én meg szívesen használtam hangosan is, főleg az ő jelenlétében – kimondta ezt a mondatot. Halkan morogni kezdett, de visszafojtotta kitörni készülő nevetését is. Gondolatai egy bizonyos esti leszámolás körül forogtak, amiben az játszotta a főszerepet, hogy mit nem fog engedni Emmettnek. A többit már nem néztem végig, mert eléggé… Eleget láttam már korábban, köszönöm szépen.
A többiek is somolyogtak, és gondolatiak végre megnyugodtak. A legszívderítőbb látvány mégis az volt, amikor Bella is elmosolyodott.
„Menj és lássátok el a sebedet Carlisle-lal!” – üzente gondolatban Alice. – „Addig elleszünk.”
Bólintottam és Carlisle kíséretében felsuhantunk a dolgozószobájába, hogy megnézzen. Még éreztem, ahogyan Jasper egy adag vidámsághullámot küldött mindenki felé.
„Jól vagy?” – kérdezte apám, miközben bekötötte az alkaromon a harapást és megvizsgálta a karmolásokat is.
Újabb bólintás részemről.
- Na, de Emmett! – kiáltott fel odalenn Alice. – Azt hittem nős vagy?
- Öhm, igen? – Emmett tökéletesen játszotta a meglepődött idióta szerepét.
„Ne haragudj rá!” – Tette vállamra kezét Carlisle. – „Tudod, hogy nem akarattal tette!”
- Méghozzá huszonnégyszeres! – vetette oda lezserül Rose Emmett költői kérdésére. – De ha így folytatod, lehet, hogy a szerencsesorozatod megszakad!
- Tudom, hogy nem volt szándékos – mondtam apámnak. – És ha akarnék, se tudnék rá haragudni.
Azzal kimentem a szobából, hogy levegyen szakadt pólómat, és töprengeni hagyjam Carlisle-t, aki nem tudott mit kezdeni legutolsó, kétértelmű mondatommal. Felkaptam egy másik inget és a lépcsőnél megvártam apámat. Lentől Bella bizonytalan hangja csendült fel.
- Ti most akkor…?
Carlisle ezt a pillanatot választotta a közbelépésre, tudva, hogyha most belelendülünk ebbe a beszélgetésbe, akkor Bella úgymond éhen hal.
- Ez egy eléggé hosszú és bonyolult történet. Jobb lenne, ha előtte innál, és utána majd annyit kérdezhetsz, amennyit csak akarsz. – Lesétált a lépcsőn és Esme mellett állt meg.

Hatalmas levegőt vettem és én is lementem utána. Bella fürkésző pillantásával találtam szemben magamat és színtiszta bűnbánat tündökölt benne. Egy kissé elmosolyodtam, hogy ne legyen ekkora bűntudata, de mosolyom nem sikerült valami meggyőzőre. Az ajtóhoz sétáltam indulásra készen.
Bella egy kicsit megköszörülte a torkát – alig lehetett hallani – és olyan kérdést tett fel, ami ismét nevetésre késztette a családomat.
- Akkor embert kell ölnöm ahhoz, hogy… - Be se tudta fejezni, mert a hang bejárta az egész házat.
„Okos a kislány, semmi kétség” – gondolta Emmett.
„Fantasztikus gondolatmenete van” – Carlisle elismerően nézett rá.
„Mindig rátapint a lényegre” – Jaspert nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy Bellának honnan van ekkora önuralma.
- Ennyire irtózol még a gondolatától is, hogy így táplálkozz? – Régi életmódja miatt kissé furcsállta, hogy Bella már most megtagadja a „hagyományos életvitelt”. Erősen koncentrált rá, hogy kifürkéssze érzelmeit, de ismét csalódnia kellett.
„Semmi. Ismét.”- fűzte tovább gondolatban.
- Inkább belepusztulok, de nem ölök embert!
Bella hangja még soha nem csengett ilyen határozottan. A többiek néma ámulattal figyelték őt, az én tekintetembe viszont egy csepp kis bűntudat is keveredett. Mi lesz akkor, ha nem tud megállj-t parancsolni magának, és az ösztönei elragadják? Ha emberekre fog vadászni és mi sem tudjuk majd megállítani?
Ekkor döbbentem rá, hogy engem néz. Mélyen belefúrtam tekintetemet az övébe és onnan próbáltam a kérdéseimre válaszokat találni.
Karmazsinvörös szemeiben az elszántság és egyfajta ősi láng lobogott, gyönyörűvé varázsolva arcát.
- És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy rosszul leszek az emberi vértől.

Vallotta be szemlesütve, mire mindenki kacagni kezdett.
„Ez jó. Egy vámpír, aki kidobja a taccsot a vértől.” – poénkodott Emmett. – „Még a végén infúzió formájában kell belétöltenünk az adagját!”
Felhúztam ajkaimat fogaimról, és kissé rávicsorogtam bátyámra, hogy csak ő vegye észre.
„Upsz! Ez kihallatszott?” – cukkolt és a markába nevetett.
Már megszületett bennem az elhatározás, hogy odaugrom hozzá, és elegánsan beleverem a fejét a falba, ha nem hagyja abba, de Alice megelőzött.
- Nos, úgy veszem észre, hogy a „menni vagy maradni” téma eldőlni látszik! – Odatáncolt Bellához és felsegítette a földről. Megkönnyebbültem, hogy Alice megakadályozott. Rám kacsintott és megmutatta a jelenetet, amit már én is elképzeltem. Emmett feje hatalmas csattanással beépül a falba, jó nagy lyukat hagyva maga mögött. De szép lett volna!– Gyere, nézünk neked valami vadászathoz való cuccot.
Kobold kishúgom rántott egyet Bellán és már a hálószobájukban is voltak. Gondolatain keresztül láttam, hogy Bella szemei kikerekednek, és úgy tanulmányozza a szobát.
- Wow! – nyögte ki nagy nehezen és átéreztem, hogy mit érezhet.
Alice gardróbja eléggé rémisztőnek tűnhet egy laikus szemében. És a hatást csak fokozza, hogy kétszer annyi ruha van bezsúfolva, mint amennyi normális keretek között elférne. Alice és az ő vásárlásmániája!
- Látnád Rose gardróbját! – mondta Alice és keresgélni kezdett.
Rose büszkén mosolyodott le.
„Hát igen. Aki tud, az tud!” – gondolta kevélyen.
„Ez kicsi lesz, ez meg nagy. Ez a szín nem passzol hozzá, ez pedig Ed…” – Motyogta félig hangosan, félig gondolatban, de amikor a nevemhez ért, észbe kapott és Bella kezébe nyomta a kiválasztott ruhákat.
- A mérettel remélem nem lesz gond. – A remélem szót érezhetően megnyomta.
Emmettnek roppant tetszett a helyzet, hogy Alice megtalálta a kis csodabogarát, akin nem hat a képessége és ennek hangos és kirobbanó nevetéssel hangot is adott. Jasper viszont nem nagyon tolerálta, hogy felesége Em újabb céltáblájának közepe legyen, ezért odalépett hozzá és kétszer is erőteljesen végigsimított fején. És még finoman fogalmaztam.
- Fogd be, Emmett! – sziszegte dühösen Jasper, de Emmett csak erre várt.
Visszatámadott és vicces bokszba kezdtek a szoba kellős közepén.
- Ez meg mi volt? – Csendült fel fentről Bella aggodalommal teli, édes hangja.
- Semmi, semmi –nyugtatta mosolyogva Alice. – Mindig ezt csinálják! Rosszabbak, mint a gyerekek! Esme mindjárt szétszedi őket.
Látomása beigazolódott – ismét -, amikor Esme megelégelte a fiúk kakasviadalát és erélyesen rájuk szólt.
- Emmett, Jasper! – Szigorúan beszélt, de szája szegletében mosoly bujkált.– Azonnal fejezzétek be! Nem illik így viselkedni, főleg nem az újak előtt!
- Bocsánat – mondták kisfiúsan és lehajtották a fejüket.
„Ezt még folytatjuk!” – gondolta Em.
„Nem lejátszott menet” – kontrázott gondolatban Jasper és szerencse, hogy csak én hallottam a gondolataikat.
Szám megrándult az elnyomott nevetéstől, miközben Alice megmutatta Bellának, hol tud átöltözni.
„Kár, hogy átöltözik” – töprengett Emmett és nagyon jól tudta, hogy hallom. – „Igazán szexi volt abban az ingben. Igaz, Edward?”
Fordult felém és lassan simogatni kezdte az állát. Halkan morogtam – a többiek nem tudták, hogy mi ütött belém és elindultam felé, hogy befejezzem, amit Jasper az előbb elkezdett. De én nem leszek annyira gyengéd! Nem bírtam, ha én voltam a viccek középpontja.

Egy kép villant fel előttem, és rájöttem, hogy Bella visszament Alice-hez. Az ingemet a kezében szorította és tétován lépdelt új ruhájában.
Az emelet felé fordultam, hogy amikor lejönnek, a saját szememmel is láthassam ezt a menyi jelenést.
- Tökéletes – jelentette ki Alice fennhangon, de gondolatban továbbfűzte. – „Tényleg gyönyörű!”
A kezébe nyomott egy magas sarkú cipőt és kézen fogva lesuhant vele a lépcsőn. Bellát ott hagyta a nappali közepén, ő meg odasétált Jazz mellé.
„Na?” – kérdezte tőlem és rám mosolygott.
Az éjfekete farmer tökéletesen hangsúlyozta lábait, a sötétkék felső merész kivágású volt és szorosan Bella testére simult. Egy pillanatig időzött el rajta tekintetem, aztán lesütöttem a szemeimet. Az ablak felé fordultam, miközben arcom bizseregni kezdett. Nyeltem egy nagyot és megköszörültem a torkomat, hogy lecsillapodjak egy kissé. Áldottam a sorsot, hogy a családban én vagyok a gondolatolvasó és nem a többiek. Érzésem milliárdja száguldozott végig rajtam, amit Jasper is megérzett, mert felvonta szemöldökét és gondolatban megszólított. A Legzavaróbb mégis Emmett volt, aki viselkedésem láttán hangosan felkacagott.
„Hoppácska! Mi volt ez, Eddyke? Csak nem bejön a csaj?” – kuncogott és a finomabb változatot közölte a jelenlevőkkel is, főleg Bellával, aki csodálkozva nézett rájuk.
- Hát ez jó! Mióta ismerem, te vagy az első, aki…
Na jó, ebből elég!
- Emmett, elég! – emeltem fel kissé hangomat és dühösen meredtem rá.
„Mert különben mi lesz, öcsisajt?” – cukkolt és nevetett egyszerre.
Mások gondolatai is az előbbi incidens körül forogtak, de nem tettek „nyílt” célzásokat. Jasper teljesen összezavarodott és lemondóan rázta a fejét. Nem tudott mit kezdeni velem. Mint ahogyan én sem…
Carlisle sietett segítségemre, aki összecsapta tenyereit, felhívva magára a figyelmet és kiadta az utasításokat.
- Akkor ideje is indulni! – Nagyvonalúan az ajtó felé intett.

Mindenki megindult kifelé. Emmett amikor elment mellettem, még piszkált egy kicsit.
„Itt a hagyhatunk vele kettesben? Nem fogsz ráugrani és…” – Jelentőségteljesen elhallgatott és gyorsított, amikor látta, hogy ütni készülök. Az erdőbe vetették magukat.
Bella mozdulatlanul és tanácstalanul állt ott, szorongatva a cipőt és az ingemet.
- Bella? – kérdeztem visszafordulva hozzá és összevontam a szemöldököm, annyira koncentráltam. Természetesen arra, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a ruháját, és ne legyen Emmettnek igaza.
- Tulajdonképpen mit is értettetek „vadászat” címszó alatt? – Összeráncolta homlokát és orrát kissé felhúzta. Ideges volt. És tündéri, amikor ilyen.
Most először igazán elmosolyodtam és végre nem gondoltam olyan dolgokra, amikre nem is lett volna szabad gondolnom.
- Majd meglátod! – Incselkedtem vele, hiszen a testvérek már csak ilyenek. - Nem kell félned, nem lesznek benne emberek.
Határozatlanul ingatta a fejét, és pedig tanácstalanságba süppedtem. Most mit tegyek? Tétován és várva a visszautasítást kinyújtottam érte a bal kezemet.
- Az inged? – kérdezte és kissé megemelte az említett ruhadarabot.
- Megtarthatod – mondtam és tartottam a magabiztos mosolyt, de legbelül potyogni kezdtem. Undorodik attól, hogy hozzámérjen.
- Hmmm – nyögte és lerakta az inget a fotel karfájára.
Kecsesen belecsúsztatta lábait a cipőbe, ami által nyolc centit nőtt és nyelt egy nagyot. Mosolyom szertefoszlott.
- Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – Félénk hangja egy cseppet megnyugtatott. Ez azt jelentheti, hogy nem tőlem fél, hanem ettől az egész ismeretlen helyzettől?
- Megígérem, hogyha elszabadulnál, lefogunk Emmettel. – Emmett repdesni fog az örömtől. Erre a gondolatra elvigyorodtam. -– Úgyis rég szeretne már megmérkőzni egy újszülöttel.
- Ha lehet, Emmettet inkább kihagynám – motyogta az orra alatt. – Még a végén összetörné a csontjaimat.
Nem bírtam tovább és teli tüdőből nevetni kezdtem. Tudtam, hogy Em hallgatózik és ennek ékes bizonyítéka volt a folyópart felől jövő medvebrummogás.
„Lehet, hogy tényleg megropogtatnám pár bordáját.” – filozofált magában.
- Vagy fordítva – feleltem egyszerre mindkettőjüknek és mosolyogtam. – Na, gyere!

Sürgetésemre habozva lépett oda mellém, és gyengéden a kezembe csúsztatta apró kezét.
Bőre puha volt és olyan hőmérsékletű, mint az enyém, ezért szinte melegnek éreztem. Valamilyen elektromos szikrák keltek életre körülöttünk és arra csábítottak, hogy még többet akarjak puszta érintésnél. Szerettem volna számat ajkaira helyezni és megízlelni őket. Lágyan végigsimítani hátán, miközben két karomba zárom és beszívom mámorító illatát. Vajon ő is érzi ezt a fura érzést?
Bella hirtelen tépte ki kezét a kezemből, de nem hátrált el mellőlem. Tehát nem undorodik tőlem. De akkor miért csinálta? Értetlenül néztem rá és tudta, hogy választ szeretnék kapni viselkedésére.
Egy pillanatig gondolkozott és az volt az érzésem, hogy valamit titkol előlem. Francos, nyavalyás gondolatolvasás! Egy személy van a világon, akinek a gondolataira TÉNYLEG kíváncsi vagyok, és nála mondok csődöt!
- Sajnálom – szabadkozott és gyönyörű szemeivel nem eresztette az enyémeket. - Csak tudod, nem akarok sérülést okozni neked… ismét.
- Oh – préseltem ki magamból és zavaromat leplezve beletúrtam bal kezemmel a hajamba. A fenébe! Mindig ezt csinálom, ha zavarban vagyok. Le kéne róla szoknom. Mint ha egy közel fél évszázados rossz szokásról könnyű lenne leszokni… Bella a másodperc töredékéig nem vett levegőt, majd újra normális ütemben lélegzett. Ezt meg már megint miért csinálta?
Akkor nem az a baja, hogy iszonyodik tőlem, hanem nem akar fájdalmat okozni nekem? – Ha csak ez a probléma…
…én vállalom a fájdalmat. – Gondolkoztam félig hangosan.
„Edward! Tudom, hogy lehetetlen, de megöl bennünket a kíváncsiság!” – szólt apám sürgető hangja a fejemben. – „Nem akartok még jönni?”
„Vajon most dönti le a két lábáról? De akkor miért ilyen halkan csinálja? Ja, nem akar publikumot!” – Ha nem tudom beazonosítani a hangot, akkor is tudtam volna, hogy csak Emmettnek ilyen mocskos a fantáziája. Bár ő a mocskos helyett az eleven szót szerette használni. Tuti, hogy ma még nekimegyek és „beverem” a fejét ezért.

- És tényleg nagyon sajnálom, hogy megkarmoltalak.
Uh! Vámpírhoz képest is gyors volt a témaváltás.
Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Addig kell vele incselkedni, amíg még tudok – és így nem fedem fel érzéseimet – és ameddig engedi.
- És megharaptál. – A mondathoz sikerült összehoznom egy sértődött fejet is.
Felsóhajtott és nekivágott még egyszer.
- Oké. Tényleg borzasztóan, nagyon-nagyon, elmondhatatlanul sajnálom, hogy megkarmoltalak és megharaptalak!
- És ledöntöttél a lábamról! – Próbáltam tartani a pókerarcot, de mosolyomat nem tudtam csak úgy zsebre dugni, amikor orrát felhúzta és úgy nézett ki, mint egy dühös kiscica. Azzal a kis különbséggel, hogy ez a kiscica baromi nagyot tud harapni!
- Edward! – háborodott föl és megremegtem attól, ahogyan a nevemet kimondta. - Ez nem volt vicces! Én itt töröm magamat, hogy bocsánatot kérjek, te meg kigúnyolsz!
Dühösen elsuhant mellettem, és az erdő felé vette az irányt. Halkan kuncogni kezdtem, majd pár könnyed lépéssel beértem őt, mert emberi tempóban haladt.
- Most haragszol? – Minden megnyerő hangsúlyt belefektettem ebbe a két szóba.
- Igen – vágta rá azonnal.
- Hm – dünnyögtem és töprengtem. Ha tényleg haragszik, akkor már faképnél hagyhatott volna rég. Ha viszont nem haragszik, akkor miért mondta, hogy igen?
Megtorpant és idegesen nézett körbe.
- Most merre?
- Nem érzed az illatukat? – mosolyodtam el. Mégis mire figyelt, ha nem az illatukra?
- Ha nem vetted volna még észre, nem lélegzem!
Oké, és én mire figyeltem eddig?!
- Akkor így nehéz lesz vadászni. – A fák között a folyó irányába mutattam, ahol ott állt egész családom és ránk vártak.
„Azt hittem tovább fog tartani! És egész jó állapotban vagytok!” – Megfojtom Emmettet!
„Minden rendben?” – kérdezte Jazz, mire bólintottam.
„Már nagyon kíváncsi vagyok.” – Lelkesedett kishúgom.
Bella Carlisle mellé állt, aki magyarázni kezdett.

- Nos, Bella. A mi étkezési szokásaink egy kicsit eltérnek a szokásostól. A legtöbb vámpír tényleg emberi véren él, de mi csak és kizárólag állati vérre táplálkozunk.
Bólintott.
- A vadászat tehát abból áll, hogy becserkészed a zsákmányt, megölöd és már kész is az instant hami! – „De ha te esetleg nagyobb vadakat akarsz elejteni, én megértem!” – Kacsintott rám Emmett.
Nem is Emmett lenne! Mérgemet lenyelve piszkálni kezdtem körmeimet. A megfojtás itt már nem segít. Egyszerűen megölöm!
- Van kérdésed? – Jasper érezte a belőlem áradó negatív hullámokat, azért a vadászattal akart foglalkozni.
Megvan a szuper terv! Kétszer ennyi dühöt fogok érezni Em iránt és akkor már Jazz is beszáll a medvevadászatba. Igaz, hogy egyedül is legyűrném, de ketten még izgisebb. És Esme sem szidhat meg… annyira!
Alice finoman oldalba bökött és felháborodottan magyarázni kezdett arról, hogy ez mennyire nem etikus viselkedés. Miért, amit Em csinál az etikusnak mondható?
- Mit kell csinálnom? – Itt fogyott el a levegője.
- Kezdetnek nem lenne rossz, ha lélegeznél! – Próbáltam lazára venni a figurát, mikor felnéztem rá és nem arra gondolni, hogy pár perc múlva Isten tudja mire fog vadászni! És az sem nyugtatott meg, hogy Alice sem tud semmit!
Bella ingerülten és tétován nézett maga elé, mire anyám odalépett mellé és bátorítóan megszorította a kezét.
- Nem lesz semmi baj. Nincs ember a közelben, és csak állati vért fogsz érezni.
Engedelmesen vett egy nagy levegőt, mikor becsukta a szemét és némán állt.
„Nem lesz ebből gáz?” – Emmett most kissé megilletődött.
„Remélem, működik.” – Bella, hallasz? – Carlisle szorosan mellé állt, ha esetleg baj lenne. Mi, srácok is „készenlétben” voltunk.
- Igen? – kérdezett vissza fátyolos, de tiszta hangon, ami arra utalt, hogy teljesen tudatánál van.
- Bámulatos – motyogta magának apám, majd hangosan is megkérdezte: - Mit érzel?
- A ti illatotokon kívül? – mosolygott büszkén, mire halkan kuncogtam. Volt is mire büszkének lennie!

- Kétfajta állati vért érzek – közölte tényszerűen és kinyitotta szemeit.
Fantasztikus. Tényleg csak őzek és medvék voltak a közelben.
- Nagyon jó – dicsérte meg Carlisle is. – Most hagyatkozz az ösztöneidre és kövesd azt, amelyik jobban hívogat.
Hát, nagyon reméltem, hogy nem a mackók felé indul meg! Ő csak bólintott és suhanni kezdett a fák között. Természetesen gyorsabb volt, mint mi – még nálam is –, így hamarabb odaért az őzekkel teli tisztáshoz. Mi is szorosan a nyomában voltunk és egy-egy fa ágán ültünk le, hogy végignézzük Bella vadászatát, és esetleg beleavatkozzunk, ha valami balul sülne el.
A legközelebbi faágon ültem és feszültem figyeltem, amikor Bella megtorpant és felnézett rám.
- Megígérted – súgta lágy hangján és esdeklő volt a tekintete. Tudtam, hogy mit vár el tőlem.
- És be is tartom – mosolyogtam, hogy ennyire számít rám. – Menj csak!
A négy szarvas békésen legelészett, míg Bella közelebb lopódzott hozzájuk.
- Mi ígértél meg? – kérdezte Em és kivételesen nem volt semmilyen hátsó gondolata sem. Pusztán a kíváncsiság hajtotta, de mindenki csendre intette, így csak megvontam a vállam. - Persze, mert a picit mindenből kihagyják!

Bella már éppen ugrott volna, amikor egy lágy szellő egy nagytestű állat édes aromáját sodorta felénk. Egy percig sem habozott, hanem ösztönösen belevetette magát a sűrűbe és rohant, nyomában velünk. A végén lelassított és felmérve a terepet megközelítette a zsákmányt.
- Ezt nem kéne hagyni – aggodalmaskodtam, mert féltettem. Persze vámpír, de…
- Ugyan már, jó móka lesz. – Emmett izgatottan vigyorgott. – „És ezt a poént most én is értem!” – Vett revánsot rajtam vigyorogva.
- Csitt! – hurrogott le bennünket Alice és csend lett.
Közel érve a pumához, Bella lehajolt és halkan morogni kezdett. Az állat felkapta a fejét, rámeresztette szemeit és ő is morgott. Lassan sétált, hogy megmutassa, ez az ő területe, majd egy idő után megállt és ugrott.
Megmerevedtem, ahogyan rávetette magát Bellára, de a lány gyorsabb volt és egy hatalmas csattanással leterítette a földre. Átharapta a torkát és minden kérdezés nélkül inni kezdett. A látvány magáért beszélt.
„Ez nem volt semmi!”- Em.
„Tökéletes ragadozó” – Jazz.
„Szép volt, Bella!” – Alice.
„Nem is lett véres a ruhája” – Rose.
„Milyen kecses volt!” – Esme.
„Fantasztikus önuralom és briliáns vadászat.” – Carlisle.

Amint végzett, felállt és odafordult hozzánk. Míg Alice boldogan kacagott, én sóhajtva leugrottam a fáról és elindultam felé.
- Mehetünk vagy még éhes vagy? – kérdeztem, mert tudtam, hogy az újszülöttek telhetetlenek.
- Jól csináltam? – Türelmetlenkedett és ismét ugratni kezdtem.
- Elsőre nem is rossz. - Sőt, tökéletes, de ne bízza el magát.
- Még hogy nem rossz? – horkant föl Emmett. – Te szoktál ezekre a bestiákra vadászni, most meg itt ez a kiscsaj, és szinte leköröz. Kösd föl a gatyád, Edward, mert a konkurencia megérkezett! Kíváncsi vagyok, miben hasonlítotok még!
És ez volt az első alaklom ma, hogy végig kimondta, amit gondolt.
Dühösen megforgattam a szemeim és mielőtt még Alice közbeszólhatott volna, ráugrottam. Ledöntöttem a fáról, és nem téve benne komoly kárt verekedni kezdtünk, persze nevetve. A családom is velünk nevetett, de ez amolyan vihar előtt csend volt. A neheze még hátravan. Le kell ülnünk, és beszélnünk kell Bellával. Vajon emlékszik arra, hogy hogyan lett vámpír? Hogy én haraptam meg? Hogy mi történ a konyhában?
Ilyen kérdések gyötörtek, míg a ház felé mentünk.