Before the Dawn - 15. fejezet

Sziasztok!

Íme, a következő fejezet, ahogyan megígértem. De persze ehhez az is hozzátartozik, hogy szorgalmasan kommenteltetek. :D Ha kérhetem, akkor ez a jövőben is legyen így, mert ezek nagyon fontos visszajelzések számomra. Nem akarok kommenthatárt bevezetni, mert amiatt kaptam már párszor, ezért Rátok bízom, tegyetek belátásotok szerint.
A fejezet elején most kivételesen egy verset találtok, nem egy dalszöveg-részletet. Ez az egyik kedvencem, és szerintem passzol ide!
Tehát, jó olvasást, és egy héten belül jön a folytatás! :D
Addig legyetek nagyon rosszak! :)
Puszmancs
Szylu

15. fejezet

„Remény, mit remélsz?”

„Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.

Miért? – Valami megváltozott.

Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.

Mit mondasz, szív? – Szeretlek, mindörökké.

Lélek, mit érzel? – Így kell tönkremenni.

Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.

Mégis, mi éltet? – Csak a múlt, az emlék.

Csak ennyi a fény életedben? – Ennyi.

Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.

Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.

Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.

Ki vagy? – Az, aki megadta magát.

Kinek? – A fájó, örök szerelemnek.”

(Luís de Camões)

(Casey szemszöge)

- Én a helyedben igent mondanék az úriembernek – mondta Bella, aki a lépcsőfordulóban állt és mindent nagyon-nagyon jól látott.

Erre a bizonyíték az arcán szétterülő hatalmas mosoly volt. És ezt a hatalmast úgy kell érteni, hogy soha nem láttam még tőle, hogy ennyire mosolygott volna. Oké, körülbelül egy napja ismerem, ám ez alatt az egy nap alatt Alice többször villantotta ki a fogait, mint Bella. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a helyzet tényleg komikus volt.

William a földön térdelt, éppen úgy, mintha…

- Ez nem az, aminek látszik! – védekeztem automatikusan, amikor leesett, hogy mire gondolhatott Bella.

- Ugyan már, drágám, miért kell tagadni a nyilvánvalót? – kelt fel Mr. Hayes a padlóról, és olyan természetességgel karolta át a derekamat, hogy ha képes lettem volna, a hajam tövéig elpirulok.

Újfent nem jutottam szóhoz, főleg az tette be a kiskaput nálam, hogy William egy könnyed csókot nyomott a homlokomra. Megmerevedtem, Bella pedig halkan kuncogott, de a jókedvének egy másik hang vetett véget.

- Bella, állj meg egy pillanatra! – hallatszott Edward hangja az alsó lépcsőfok környékéről.

Bella felnyögött és elsprintelt mellettünk, de közben még egy „Nem jártam erre, nem láttatok semmit!” közbevetést megengedett magának. Elegáns megoldás jedi erőt használni, kár, hogy neki nincs. Na, de erről majd később felvilágosítom.

Amint Bella befordult a sarkon – a jedis trükköt megpróbálta Alice-en és Jasperen is alkalmazni – Edward bukkant fel közvetlenül mellettünk. Először ő is meghökkent, amikor meglátott bennünket – William még mindig nem hagyott fel a szoros vámpírfogással –, de csak megcsóválta a fejét.

- Majd beszélünk – mondta gyorsan és körülnézett. – Merre ment Bella?

Egy pillanatnyi habozás után végül arra a pontra mutattam, ahol a keresett személy köddé vált, míg az őrmester úr jót mulatott az egész helyzeten. Így válik a vámpír saját nemének árulójává, de ezt be kell vállalni, ha jótündér üzemmódban össze akarod hozni a világ két legmakacsabb személyét.

- Ha összetöröd a szívét, letépem a fejed, és baseballozni fogok vele! – végszavazott Edward, és megveregette William vállát, majd huss!, már ott sem volt.

Egy ideig még utána bámultunk mind a négyen, majd arra eszméltem fel, hogy Alice súg valamit Jasper fülébe, aki ránk kacsintott és ők is angolosan távoztak. Te jó ég, mi van ma itt? Mindenki megőrült?

- Vajon akarom tudni, hogy mi volt ez az egész vagy jobb, ha az áldott tudatlanság állapotában maradok esetleges halálom vagy az örökkévalóság hátralevő részéig? – kérdezte végül William, és lenézett rám.

- Ez egy nagyon összetett és bonyolult történet – csóváltam meg a fejemet. – És az esetleges halálod közelebb van, mint gondolod, ha nem veszed le rólam azonnal a mancsaidat! – villantottam rá egy ártatlan, harminckét fogas mosolyt.

Nagyot sóhajtott, de azért elengedett, ám még mindig a személyes zónámban volt. Olyan erővel érzékeltem a jelenlétét, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik.

- Rendben, és mit szólnál ahhoz, ha ezt a nagyon bonyolult és összetett történetet elmesélnéd nekem egy vacsora mellett? – kérdezte, és még ahhoz is volt képe, hogy egy lábremegtető mosollyal megdobjon.

- Szerintem határozottan nem vagy alkupozícióban – mondtam és összefontam a karomat a mellkasom előtt.

- Nem, mert az összes önbizalmamat elveszed azzal a veséig látó pillantásoddal – feleselt és rám kacsintott.

Nem lehet igaz! Ma mindenkinek ment valami a szemébe, vagy az éves kacsintási világrekordot akarják megdönteni? Ha lehet, még szúrósabban néztem rá, hogy vegye a lapot.

- Oké, akkor egyezséget ajánlok – szusszantott bosszúsan, és beletúrt a hajába. – Mesélsz, és én is mesélek cserébe, de mindezt egy kellemes vacsora elfogyasztása közben. Csak te, meg én. Na, mit szólsz? Ez így eléggé korrektül hangzik, mármint véleményem szerint, ha én is felajánlok valamit…

- Oké, oké, rendben – egyeztem bele, mert láttam, hogy egy komplett kismonológ van készülőben. És az igazat megvallva melyik lány utasítana vissza egy ilyen ajánlatot? – Viszont van egy feltételem – tettem hozzá, csak hogy lehervasszam azt az arcrepesztő vigyort a képéről.

- Hallgatlak – vágott roppant ártatlan képet.

- Vágass a hajadból, mert ez laza vagyok, csak beletúrok, és kész frizu nem a te stílusod! – Most rajtam volt a sor, hogy elvigyorodjak meghökkent ábrázatán. – Napnyugtakor találkozunk a főbejáratnál!

És aljas módon rákacsintottam, majd faképnél hagytam.

(Edward szemszöge)

A főkapu előtti csarnokban kaptam el Bellát, ahogyan felhúzta magára a dzsekijét, és már a bukósisaknál tartott, amit Demetri adott át neki. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Dem keze szánt szándékkal ért hozzá Bella karcsú ujjaihoz.

- Magunkra hagynál, ha megkérlek? – szóltam oda neki, mire elvigyorodott.

„Nem kíváncsi rád, öregfiú. Jobb, ha feladod!” – üzente gondolatban.

- Ne akard, hogy én segítsek megtalálni a kijáratot – morogtam, és léptem egyet felé.

- Abbahagynátok ezt a „ki a nagyobb seggfej” viselkedést? – dörrent ránk Bella és felrántotta a kabátja zipzárját. – Demetri, köszönöm a segítségedet, de innentől megleszek egyedül is.

- Egyedül, mármint úgy érted, hogy vele? – bökött az állával felém, és most nekem volt okom a vidám mosolyra.

- Mr. Cullen is távozni fog, ha elmondta, hogy miért kergetett végig az egész kastélyon – szögezte le Bella és kihívóan felvonta a szemöldökét.

Demetri morgott az orra alatt valami olyasmit, hogy „Ez nem igazság”, meg „Még hogy Cullen!”, majd Bella kérésének eleget téve távozott. Bella előhalászta a motor kulcsait a zsebéből, és csak ezután fordult felém.

- Hallgatlak, mi olyan fenemód fontos, hogy nem várhat holnapig? – fonta karba a kezeit, és az egyiken a bukósisakot lógatta lefelé.

Nagy levegőt vettem, és belekezdtem egy bocsánatkérésfélébe.

- Amit az előbb a szobámban mondtam, azt nem úgy értettem.

- Oh, tehát amikor úgy rárivallnak az emberre, hogy kis híján a haja is lejön a fejéről, akkor azt nem úgy kell érteni, hogy nem szívesen látott vendég az illető, hanem úgy, hogy „Fáradj csak beljebb, megkínálhatlak valamivel?”. Szóval ezt jelenti a te szótáradban az, hogy…

- Túldramatizálod a helyzetet – túrtam bele türelmetlenül a hajamba.

- Én dramatizálom túl a helyzetet? – emelkedett meg a hangja egy oktávval, és elkerekedtek a szemei. – Nem én voltam az, aki kidobott a…

Itt veszítettem el a türelmemet.

- A francba, Bella, szerinted hogy kellett volna viselkednem? – kiabáltam és dühösen megragadtam a karját. – Szerinted nem éreztem magam gyötrelmesen tíz éven keresztül? Van fogalmad arról, hogy min mentem keresztül mindezidáig, csak mert te úgy döntöttél, hogy halott maradsz a nagyvilág számára? Fel tudod fogni, hogy minden nap azzal a bűntudattal éltem, hogy miattam lettél öngyilkos?

Bella lehunyta a szemeit és az alsó ajka finoman megremegett. Emberként a sírás határát jelentette nála ez a gesztus, és úgy látszik, hogy vámpírként is megmaradt. Ez viszont nekem nem volt elég, ezért tovább folytattam.

- És most, tíz év elteltével egyszer csak felbukkansz, mint egy árnyék, aki azért jött, hogy engem kísértsen, és mindig emlékeztessen arra, ami az enyém lehetett volna. Szerinted hogy érzem magamat, hogy látom az arcodat, hallom a hangodat és érzem az illatodat?

- Elhagytál – suttogta halkan és megrázta a fejét. – Otthagytál az erdőben. Azt mondtad, hogy nem vagyok elég jó neked. Hogy majd eltereled a gondolataidat és nem fogsz rám emlékezni. Hogy nem szeretsz, hogy csak egy múló kaland voltam a számodra.

- Akárhányszor akarlak megérinteni, mindig kicsúszol a kezeim közül. Akárhányszor szeretném neked elmondani, miért tettem akkor, amit tettem, te meg sem hallgatsz, csak faképnél hagysz. Azt hittem eddig, hogy én vagyok a világon a legönzőbb lény, amiért magamnak akartalak, de most látom csak, hogy te még nálam is önzőbb vagy!

Erre felpattantak a szemei és düh csillant meg bennük.

- Lehet, hogy önző vagyok, de te vagy az utolsó ember a világon, akinek joga van ezt mondani rám! – sziszegte a fogai között és minden egyes szónál megbökte a mellkasomat, ami miatt ösztönösen hátrálni kezdtem. – Csak azzal foglalkozol, hogy sajnáltatod magadat, amiért nyakig merültél az én halálom miatti bűntudatban, de ha egy csöppnyi sütnivalód lett volna, visszajössz Forksba és megbizonyosodsz róla, hogy tényleg igaz-e, amivel Rose felhívott!

Nem tudtam tovább menni, mert nekiütköztem a falnak. Bella olyan közel hajolt hozzám, hogy még emberi szemmel is láthattam volna nyaka tövében kanyargó kékes ereket.

- Hiszen még arra sem voltál hajlandó, hogy az állítólagos temetésemre vissza gyere! – kiabálta egyenesen az arcomba. – Gyáva voltál, mert nem mertél belenézni a saját családod szemébe és felvállalni az állítólagos tettedet! Nem, te inkább megbújtál itt, a biztonságos falak között, és a bánatodat mindenféle nők ágyba cipelésével tompítottad! Arról meg nem is beszélek, hogy én mit éltem át minden nap!

- Rajta, ki vele, ne kímélj! – ordítottam, és megfordítva a testhelyzetünket nekiszegeztem a falnak. – Meséld csak el, hogyan szűrted össze a levet azzal a cuki vámpírfiúval, akivel már volt szerencsém összefutni a lépcsőfordulóban, ahol kevésen múlott, hogy egymásnak nem estetek!

Nem tagadom, a pofon jogos volt és nagyon is megérdemeltem. De azt nem gondoltam volna, hogy Bella ekkorát tud ütni.

- Két év – sziszegte a fogai között és láttam, hogy a haragtól elsötétedtek a szemei. – Ennyi ideig éltünk még Forksban, miután „eltemettek”. Két évet vártam arra, hogy majd csak felbukkansz. Hogy rájössz, még mindig érzel valamit irántam, és visszajössz hozzánk. Két évig éltem bezárva abba az istenverte házba, és minden nap órákat töltöttem az ablak előtt, az utat nézve. És amikor elköltöztünk, úgy kellett kirángatni a szobádból! Szóval azt hiszed, hogy mindent tudsz, de egy frászt!

- Bella – akadt el a lélegzetem, de rám sem hederített.

- Tudod, milyen érzés volt úgy felébredni vámpírként, hogy azt hittem, az emlékeim megkopnak, és az idővel együtt eltűnnek? És tudod milyen az, amikor mindenre olyan tisztán emlékszel, mintha csak tegnap történt volna? Minden szavad, amit akkor az erdőben mondtál, minden vonásod… Most viszont már azért imádkozom minden este, hogy felejtsek! – vágta hozzám, és kibújva a karjaim közül felrántotta a bukósisakot, így fedve el az egész testét.

Feltépte az ajtót, és kilépett a lenyugvó nap utolsó sugaraiba.

Before the Dawn - 14. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, amiben kiderül, hogy... Na, sok minden derül ki, szóval most nem részletezném. Majd kiderül a fejezetből.
És egy ajánlatom lenne a Számotokra: mivel úgy látom, hogy mostanában kicsit megcsappant a kommentek száma, ezért arra gondoltam, hogy most, ha elérem a 20 kommentet (ami szerintem nem lenne nagy kérés 345 rendszeres olvasóval, de szóljatok, ha tévedésben élek!), akkor azonnal felteszem a következő fejezetet, nem várok vele egy hetet. Na, mit szóltok az ajánlatomra? :)
Jó olvasást! :D
Puszmancs
Szylu

14. fejezet

Vadidegen… vagy mégsem?

„Halálos élet

Senkitől sem kérted

Nincs kire nézned

Nincs segítség

Aki a bánatnak örül

Rajtad nem könyörül

Fájdalmadat

Tűrni kell még”

(Ákos: Áldozz fel)

(Casey szemszöge)

Eszeveszetten rohantam végig a folyosókon és nem győztem bocsánatot kérni a véletlenül feltaszított vámpíroktól. Nem tehettem róla, folyton útban voltak, nekem meg sietős volt a dolgom. S ami a legszebb, ilyenkor jön létre a lazaceffektus: az árral szemben kell úsznom, mert mindenki felém tart. Vagy ez hiba a mátrixban? Oké, mai filozófiaóra lezárva, lépjünk tovább.

Befordultam a sarkon és megláttam azt az illetőt, akit kerestem. Felsóhajtottam, de a lendületemből csak akkor vettem vissza, amikor lefékeztem egyenesen a Jasperrel beszélgető Alice orra előtt.

- Szia, Casey! – csicseregte vidáman.

- Segítened kell! – hadartam és ha ember lettem volna tuti, hogy az oldalamat fogom a futás miatt.

- Igen? – kérdezte és megemelte ez egyik szemöldökét. – És miben?

- Kell egy látomás – vázoltam gyorsan a helyzetet. – Tudnom kell, hogy kicsoda ő, mert addig nem tudok aludni, amíg meg nem tudom…

- Ácsi, ácsi, kislány! – vágott közbe Jasper, de a szája szegletében mosoly bujkált. – Nyugodj meg, mert ez az érzelmi többlettúltengés nem tesz jót sem nekem, sem neked. Vegyél egy nagy levegőt és mondd el, hogy mi bánt!

Vettem egy nagy levegőt, ahogyan az érzelmi jós tanácsolta, majd belekezdtem.

- Szóval, az előbb összefutottam a folyosón egy sráccal – hadartam. – Mit srác, egy félisten volt a csávó és Alice, ha látnád…

Jasper halkan köhécselt és voltam olyan kedves, vettem a célzást.

- Tehát, összefutottam ezzel a sráccal, és csevegtünk egy kicsit – cenzúráztam ügyesen azt a részt, amiben a csődöt mondott képességem szerepelt. – Majd volt olyan aranyos, és se szó, se beszéd ott hagyott! Érted, Alice? Képes volt, és csak úgy elsétált az egyik haverjával! És még a nevét sem tudom!

Alice elmosolyodott a lelkesedésemen és megcsóválta a fejét. Jasper csak állt és mindent bevetett, hogy kicsit lenyomja a hangulatomat, de most egy atombomba sem tudott volna megállítani.

- És most azt szeretnéd, ha segítenék neked kideríteni, hogy ki volt az a rejtélyes idegen? – tapintott rá a lényegre Alice.

- Tulajdonképpen egy látomás is elég lenne, abból már ki tudnék indulni – töprengtem és a hajammal babráltam, hogy lefoglaljam magam.

- Rendben, de ahhoz tudnom kéne legalább, hogy kire összepontosítsak – magyarázta Alice. – Lennél olyan kedves, és elmondanád, hogy nézett ki ez a szívtipró?

- De ha kérhetem a cenzúrázott változatot add elő! – szólt közbe Jasper, miközben átkarolta a barátnőjét.

Összeszedtem a gondolataimat, hogy mindennél jobban el tudjam mondani a jósnőnek, kivel is találkoztam. Ez persze egyszerűnek hangzik így, elsőre, de ha jobban belegondol az ember – vámpír! – már nem is annyira kis dolog. Hogyan írsz le egy embert három vagy négy mondatban úgy, hogy az elég kiindulópont legyen egy látomáshoz? A tízmilliós kérdés…

- Magas, izmos, sötétbarna, szinte már fekete haja van. Vámpírosan sápadt, de azért még így is jól látszik, hogy világosbarna bőre van és a szeme színét nem tudom megmondani, mert éppen fekete volt.

- Körülbelül két méter magas lehet és széles vállú? – kérdezte Jasper apró mosollyal az ajkán. – És csődöt mondott a képességed vele szemben?

- Igen, igen – bólogattam, majd észbe kaptam. – De ezt honnan tudod?

- Pontosan, Jazz, honnan is tudod? – tudakolta most már Alice is, és csípőre tette a kezét.

A Jazznek nevezett egyén apró mosolya rejtélyes mosollyá terebélyesedett, majd sarkon fordult és intett a kezével, hogy kövessük. Odasétált a közelben ácsorgó egyik Volturi testőrhöz és olyan halkan hadart neki valamit, hogy még mi sem hallottuk. A válasz egy komplett útbaigazítás volt, és már rohantunk is tovább.

Két emelet és több tucat folyosó volt mögöttünk, amikor Alice úgy döntött, hogy ő nem fog csak úgy loholni élete párja után, ha nem ad konkrét magyarázatot arra, mi a fenéért kell a fél épületen átvonszolnia minket.

- Erre a válaszom körülbelül tíz méterre van – játszotta a titokzatos macsót Jasper, de ennyi elég volt, hogy felkeljünk a lépcsőről – na, nem mintha elfáradtunk volna, pusztán a tiltakozásunkat fejeztük ki így – és vele tartsunk.

Szöszke vezetőnk megállt az egyik ajtónál és minden kertelés nélkül bekopogott.

Pár pillanattal később nyílt az ajtó és egy, már ismerősnek számító barna fej jelent meg.

- Jasper Whitlock őrnagy! – kiáltotta Mr. Keresztülszáguldok Rajtad, Majd Finoman Faképnél Hagylak és sarkig tárva a bejáratot kiugrott a folyosóra, hogy férfias ölelésben részesítse Mr. Whitlockot.

- Na, de őrmester, mire véljem ezt a viselkedést? – kérdezte játékosan Jasper, de azért visszaölelt.

Két másodperc múlva mindketten haptákba vágták magukat és jobb kezüket a homlokukhoz emelve tisztelegtek egymás előtt. Egymásra nézünk Alice-szel és szinte látni véltem a feje felett a kérdőjeleket, de ezzel nem volt egyedül. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Jasper és Helló Szépfiú ismerik egymást. És úgy nézett ki, hogy nagyon is jól. A franc esne beléd, Jasper!

Bár, lehet, hogy ezt még az előnyömre tudom fordítani…

- Jó, hogy látlak, Jasper! – mondta gázolóm, amint abbahagyták a bohóckodást és végre hajlandóak voltak emberien viselkedni.

- Tényleg rég volt, amikor utoljára találkoztunk – helyeselt Jasper, és méltóztatott rólunk is tudomást venni. – Majdnem el is feledkeztem a jó modorról. Bemutatom Alice Cullent, a feleségemet, és Casey…

- Crawford – segítettem ki mintegy mellékesen, és lazának tűnve, de nagyon is odafigyeltem a dolgokra.

- Miss Crawfordot, egy újdonsült, de nagyon kedves barátunkat. Lányok, ő itt William Hayes őrmester, akivel együtt harcoltam a polgárháborúban.

- Polgárháborúban? – húztam fel a szemöldököm a szó hallatán, na de nem azért, mert nem tudtam, hogy mit jelent, hanem melyiket kell érteni alatta.

A drága jó őrmester egy hullámhosszon lehetett velem, mert elmosolyodott és odalépve hozzám finoman felemelte a jobb kezemet, és egy lágy csókot nyomott a kézfejemre, közben pedig halkan azt suttogta.

- Természetesen az amerikaira gondoltunk.

Casey, kocsonyás láb effektus kikapcsol, koncentrálj!

- Remek, szóval ezért galoppozott át rajtam az őrmester úgy, mintha egy komplett század üldözné! – jegyeztem meg gúnyosan, és kihúztam a kezemet a mancsai közül.

Na, nem mintha nem lett volna kellemes az érintése – zabálnivaló szája volt, többek között, bár egyéb testrészeit is megkóstoltam volna! –, de tudja, hogy hol a határ és teperjen egy kicsit a megbocsátásomért.

- Látom, Miss Crawfordnak rendesen felvágták a nyelvét – somolygott William és továbblépett Alice-hez, hogy őt is hasonlóképpen üdvözölje, bár mintha az ő kezét nem szorongatta volna annyi ideig, mint az enyémet.

- Casey Volturi testőr, és kivételes képességgel rendelkezik – mondta Jasper, és átölelte barátnő-feleségét. – És most egy kicsit zabos, amiért nálad sutba dobhatja a vámpírsággal együtt kapott ajándékát.

- Már a vámpírságom előtt is megvolt – morogtam az orrom alatt.

- Parancsolsz? – fordult felém Mr. Hayes és éreztem, hogy a kocsonyásodás ismét megindul a bokámnál.

- Csak azt mondtam, hogy milyen kicsi a világ, hogy ti ketten ismeritek egymást – hazudtam és még egy bájos vigyort is sikerült a képemre varázsolnom.

Tulajdonképpen nem volt semmi bajom a sráccal, kivéve azt az egy dolgot, hogy akár egyetlen pillantásával is képes volt elvarázsolni. Ez pedig az én törvényeim szerint büntetendő, méghozzá két-, ha nem háromszorosan. És ki ő, hogy csak úgy átszáguldjon rajtam, majd faképnél hagyjon?

- Nem annyira, ha belegondolunk, hogy az 1860-as években mekkora volt a populáció a kontinensen és… – kezdett volna bele, de közbevágtam.

- Ha töriórát akarok hallgatni, beülök a közeli gimibe, köszi szépen! – fanyalogtam. – Ha megbocsátotok, most dolgom van – tettem hozzá, és sarkon fordulva megindultam a legközelebbi „vészkijárat” felé.

Szégyen a futás, de hasznos, főleg ilyen helyzetekben!

Még hallottam, ahogyan William elmotyog az orra alatt egy „Elnézést” és volt olyan gyors, hogy mielőtt lehettem volna a lábamat az első lépcsőfokra, már éreztem is a kezét a vállamra simulni. Imádtam, hogy nem tudtam libabőrös lenni és a szívem sem kapcsolt negyedikbe. De mindennél jobban tudatában voltam annak, hogy hozzám ért.

- Casey, várj egy percre! – kérlelt lágyan és gyengéden nógatva szembe fordított magával.

- Egy percet kapsz, nem többet! – mondtam, és kibújtam a kezei közül.

Ő egyszerűen csak hagyta, hogy azok lehulljanak az oldala mellé, és olyan gyászos képpel nézett rám, hogy a másodperc egy töredékéig megsajnáltam. Aztán jól seggbe rúgtam magamat. A franc, hiszen Volturi testőr vagyok! Kemény vagyok!

- Sajnálom, ha bármivel is megbántottalak – kezdett bele, és annyira édes volt, ahogyan a kezeit tördelte. – Nem volt szándékos, és elhiheted, hogy nem akartam neked rosszat!

- Nem tesz semmit, elhiheted – vontam meg a vállam blazírtan. – Nem fogom telesírni a párnámat miattad, ha ez aggaszt.

- De valamiért mégis csak pikkelsz rám, és szeretném megtudni, hogy miért? – faggatózott továbbra is és gyönyörű éjfekete szemeit nem vette le rólam.

Azért pikkelek rád, mert nincs jogod ahhoz, hogy csak így belépj az élembe és fél óra alatt olyan felfordulást csinálj, amilyet még egy hurrikán sem tud. Nem idézheted elő nálam a kocsányos láb effektust, sem a nyálcsorgató nézést. De ezt persze nem mondhattam el neki, így kicsit finomabban fogalmaztam meg a mondandómat.

- Egyszerűen csak nem szeretem, ha levegőnek néznek. – Tömör, egyszerű, és mindent lefed… majdnem.

- Szerinted, ha levegőnek néznélek, akkor most itt esedeznék térden állva a bocsánatodért? – kérdezte, és megdobott egy olyan pajkos mosollyal, ami még egy apácát is bűnbe csábítana.

- A térden állva rész kimaradt – jegyeztem meg, de nem kellett volna.

William azonnal térdre vágta magát és úgy nézett fel rám, mintha a halálos ítéletének megszüntetését vagy éppen végrehajtását adhatnám parancsba. Nem sokszor fordult elő velem, de annyira leblokkoltam, hogy szóhoz sem jutottam.

De ezt megtette helyettem valaki más.

- Én a helyedben igent mondanék az úriembernek.

Before the Dawn - 13. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!

Elnézést a kis késésért, de a tegnap estémet lefoglalták, így csak ma tudtam meghozni a fejezetet. Nem rögtön tettem fel, mert Casey művésznőnek még rá kellett bólintania pár dologra. És ezzel el is árultam egy apróságot, mégpedig...
A fejezetből kiderül! :D
Jó szórakozást! :)
Puszmancs
Szylu

All that I’m living for

(Casey szemszöge)

Vidáman szökdécseltem végig a folyosón és közben az sem érdekelt, hogy mindenki más hülyének nézett. Mondanám azt, hogy megszoktam már, de az igazság az, hogy tényleg bagóztam az emberek – hupsz, vámpírok! – véleményére.

A jókedvemnek tulajdonképpen nem volt semmi alapja – erre mondta volna azt régen az egyik haverom, hogy pusztán szívott a csaj, nem kell vele törődni! –, de mennyire sivár lenne az élet, ha csak akkor ünnepelnénk, ha van valami nagy dolog, ami méltó arra, hogy vigadjunk. Halk megjegyzés: meg kell ütnöm Edwardot, amikért ilyen flancos szavakat sikerült belecsempésznie eddig érintetlen és urizálásoktól mentes elmém zegzugaiba. És miért nincs itt a közelben, amikor ilyen szép mondatokat sikerül összehoznom? Mert vámpírmemória ide vagy oda, az biztos, hogy mire találkozom vele, már nem tudom neki ilyen frankón visszaadni a dolgot.

Oh, és természetesen megint elkanyarodtam a tárgytól, mint ahogyan az már jó szokásommá vált. Tehát ott tartottam, hogy vígan szökdécseltem végig a folyosókon, amikor az egyik elhagyatottabb részhez érve, és befordulva a sarkon beleütköztem a falba. Vagyis azt hittem, hogy a falba ütköztem, mert olyan keménységű volt, és úgy pattantam le róla, majd terültem szét a földön, mint akit megfejeltek.

Megdörzsöltem a homlokomat – az volt a leginkább kárt szenvedett testrészem, ha nem számítjuk az esés következtében bekövetkezett horzsolásokat és véraláfutásokat… amik akkor lennének, ha ember lennék! – és gyorsan pislogva párat felpillantottam a buldózeremre. És ezt a felpillantottam részt tessék véresen komolyan és szó szerint venni, mert bár a földön fetrengtem, azért így is jócskán nyújtogathattam a nyakamat. Alapból sem vagyok egy alacsony növésű egyén – szeretem azt mondani, hogy középmagaslati levegőt szívok –, de aki előttem állt, hát… Fogalmazzunk úgy, hogy átpasszolhatna pár centit Alice-nek és még akkor sem lenne semmi problémája.

További analizálásra azonban nem futotta tőlem – már ami a magasságát illeti –, mert nemes egyszerűséggel lehajolt értem, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „fekete bikapata kopog a patika pepita kövén”, már össze is kapart a földről és talpon voltam.

Összeszorított állkapoccsal vártam a szokott hatást, ami akkor söpört végig rajtam, amikor megérintett valaki, de nála…

- Hé, jól vagy? – kérdezte mély, ám mégis lágy hangján, amitől a csontjaim cseppfolyós állagot vettek fel.

Jó, rendben, ez lehet, hogy egy kissé közhelyes így, de amikor egy közel két méter magas, büntetendően jóképű srác néz rád a hatalmas, éjfekete szemeivel és azt kérdezi tőled, hogy jól vagy-e – nem, nem csak úgy odalöki a kérdést, hanem tényleg kíváncsi rá –, akkor azért megáll benned az az ütő is, ami már évek óta nem működik. De nem bámulhatsz rá csak úgy, nyálcsorgatva, szóval ki kell nyögnöd valami értelmesnek tűnő mondatot.

- Igen – bólintottam, aminek következtében egy kicsit megszédültem, és ezt naná, hogy ő is észrevette, mert ismét elkapta a karomat. – Jó, nem – helyesbítettem.

Erre csak felnevetett, és megcsóválta a fejét, amitől sötétbarna, szinte már fekete tincsei ide-oda ugráltak a homlokán. Ez alapjáraton idegesített volna – általában a rövidre nyírt hajú egyénekért repes a szívem –, de neki ezt is megbocsátottam. Ám még mielőtt egy felmosóronggyal kellett volna feltakarítani a padlóról, sikerült összehoznom egy beszélgetéskezdeményezést.

- Rendben, mondjuk úgy, hogy határozottan nem tudom, hogy biztos jól vagyok-e avagy sem, de tulajdonképpen nincs semmilyen maradandó károsodásom, leszámítva azt az apró születési rendellenességet, hogy nem tudom befogni a szám, amikor jóképű idegenekkel futok össze a folyosón.

Ha lehet, erre persze még jobban elkezdett nevetni, de nem róttam fel neki. Ahhoz túlságosan lefoglalt a tény, hogy nem érzek semmit vele kapcsolatban. Sehol egy régi emlékfoszlány, egy kósza gyerekkori kép vagy akár egy halvány kis morzsa arról, hogyan csókol. (Megjegyzés magamnak: nem kéne ennyire orientáltnak lennem. Zárójel bezárva.) Pedig még mindig szorongatta a karomat. Lehet, hogy nála nem működik ruhán keresztül a dolog?

Hirtelen, szinte gondolkodás nélkül tettem a kezeimet az arca két oldalára, és szemeimet lehunyva erősen koncentráltam. Gyerünk, mennie kell ennek. Nem lehet időszaki áramkimaradás. Hahó, magasságos képességem, vagy nevezhetünk tálentumnak is, nem szabad ezt csinálnod!

A nagy erőlködésemet egy halk torokköszörülés szakította félbe, majd az idegenem – elértem a második fázist, mert már kisajátítottam magamnak – suttogva megszólalt.

- Tudod, nem vagyok az a fajta, aki előzetesen ítélkezik az emberekről még azelőtt, hogy alaposabban megismerné őket, ezért muszáj vagyok megkérdezni, és tényleg ne vedd sértésnek, de mégis mit művelsz? Na, nem mintha lenne kifogásom ellene, hiszen melyik férfi ellenkezne, ha egy ilyen gyönyörű nő tapogatná, de…

A mondatot nem tudta befejezni, mert lehurrogtam.

- Maradj egy kicsit csendben! Most vészhelyzet van!

- Aha – mindössze ennyi volt a hozzáfűznivalója, majd eleget téve a kérésemnek tényleg csendben maradt.

Még vagy három-négy percig álltunk így a folyosó kellős közepén – ő a karomat szorongatta, én meg az arcát –, majd sóhajtva elengedtem őt, hogy a vállára téve a kezemet megnézzem a pólója eddigi „életútját”. Nagy megkönnyebbülésemre ez sikerült, ami azt jelentette, hogy mégsem hagyott cserbe a képességem, csak valamiért most embereken – vámpírokon – nem működik.

- Szuper – motyogtam magamnak az orrom alatt és távolabb léptem tőle, nehogy még a végén jobban dilisnek képzeljen, mint amennyire valójában vagyok.

- Nos? – vonta fel a szemöldökét és kérdőn nézett rám. – Vészhelyzet elhárítva?

- Csak félig – válaszoltam az orromat dörzsölgetve, mert mindig ezt tettem, ha valami zavart.

Elpillantott a vállam felett és észrevehetett valamit, mert elmosolyodott és aprót biccentett.

- Én a helyedben nem aggódnék túlságosan – mondta rejtélyesen és elegánsan elcsusszant mellettem. – Van, hogy néha ilyen hatással vagyok a vámpírokra.

És akkor végre leesett.

- Hé, mégis hogy csináltad? – kiabáltam utána, mire visszafordult.

- Mondanám, hogy sajnálom, amiért fellöktelek, de akkor nem találkoztunk volna.

- Ez nem válasz a kérdésemre! - sipítottam, de mintha a falnak beszéltem volna.

És mielőtt eltűnt a folyosó végén az egyik haverjával, még rám kacsintott.

Before the Dawn - 13. fejezet (Part 1.)

Sziasztok!

Amint ígértem, itt a szerda - na, nem azt ígértem, hogy lesz szerda - és vele együtt egy frissecske is. Ez most csak a fejezet első fele, mert egy kemény szemszögváltás lesz a második részben, amire gyúrnom kell. Tehát feltehetőleg a kövi rész péntek tájékán érkezik majd.
De végre lehull a lepel arról a bizonyos számról, amit Bella játszik, és amit meg is hallgathattok a bejegyzés végén lévő linken. Terveim szerint egy apró kis fordítást is csinálok a dalszövegről, de természetesen nem fogom tudni visszaadni az eredeti hangulatát.
Most pedig már csak annyi a dolgom, hogy jó szórakozást kívánjak!
Puszmancs és örülnék majd pár kommentnek! :D
Szylu

All that I’m living for

„Sickened in the sun

You dare tell me you love me

But you held me down and screamed you wanted me to die

Honey you know, you know I’d never hurt you that way

You’re just so pretty in your pain.

Give up my way, and I could be anything

I’ll make my own way

Without your senseless hate…”

(Evanescence: The Last Song I’m Wasting On You)

(Edward szemszöge)

Lassan lépdeltem a szobám felé, és próbáltam elhessegetni a szemem elé vetülő képeket. A nap folyamán lejátszott mérkőzések között akadt néhány, aminek a kimenetele eléggé „véres” volt. Természetesen nem történt haláleset, de a fejet kivéve repkedtek a testrészek, és nem volt kellemes látvány végignézni, ahogyan a gazdátlan darabok visszakerültek a tulajdonosukra. A Cullen családból egyedül az erősebb idegzetű személyek maradtak a nézőtéren, vagyis Carlisle, Jasper és Emmett, valamint Casey sem hagyta el a helyét. A lányok úgy döntöttek pár küzdelem után, hogy eleget láttak, így – szebb szó nem lévén rá – angolosan távoztak.

Az első nap zárásaként Felix megcsillogtatta tudását, és precízen szedett ízekre egy nyomorult ördögöt, hogy a testrészeit a helyiség négy sarkában szétszórva otthagyja a pályán. Addig azt hittem, hogy erős a gyomrom, de tévedtem. Mindennek van határa…

… annak is, hogy valaki belopakodjon a szobámba és az engedélyem nélkül hozzányúljon a cuccaimhoz! Főleg a…

Dühösen csaptam ki az ajtót, hogy a lehető legjobban leblokkoljak és hirtelen mindenről megfeledkezzek. Arról, hogy hol vagyok, hogy mit keresek ott, hogy piszkosul ideges vagyok és hogy ki akartam dobni az illetőt a szobámból. És mindezt annak a tüneménynek köszönhettem, aki ott ült a zongorámnál, és olyan odaadással futtatta az ujjait a fekete-fehér billentyűkön, hogy azt a nagymesterek is megirigyelhették volna. Az ajkairól pedig olyan édesen formálták a szavakat, hogy még a lélegzetem is elakadt.

Egy kellemes pillanatig nem foglalkoztam semmivel, csak átadtam magam a megnyugvásnak, hogy aztán jeges vízként zúduljon a nyakamba a szavak jelentése.

Képtelennek tűnt, de mintha a dal minden egyes sora élesen hasító pengeként szúrt volna belém ott, ahol a legjobban fájt, hogy a következő szúrásnál még nagyobb kínszenvedést okozzon.

Aztán amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan vége is lett az egésznek. Az ének nem sokkal a zongora utolsó billentyűzenének lenyomása előtt halt el, hogy csak egy hosszan kitartott hang emlékeztessen az imént lezajlott csodára.

Bella óvatosan emelte fel a kezeit az elefántcsont billentyűkről, mintha a legtörékenyebb papírból lennének, amit nem akar megsérteni, majd kinyitotta a szemét és pár másodpercig nem vett tudomást arról, hogy én is ott vagyok a szobában.

Nagyot sóhajtott, és kecsesen kelt fel a székről, és amikor az ajtó felé tekintett, megmerevedett. Én pedig akkor jöttem rá, hogy téves volt a feltételezésem. Nem tudott rólam tudomást venni, mert nem is érzékelte, hogy ott voltam. És megint megajándékozott azon ritka alkalmak egyikével, amikor az érzelmei őszintén kiültek az arcára.

Láttam ott zavarodottságot, meglepettséget és melankóliát is. Majd villámgyorsan rendezte a vonásait, és felvette a hivatalos, hideg álarcot.

- Oh, Edward – köszörült egy aprót a torkán, amit a zavar jeleként értelmeztem. – Nem tudtam, hogy itt vagy.

- Csak most érkeztem – feleltem, és próbáltam én is belemenni a „ki a ridegebb?” játékába. – De mindez nem magyarázat arra, hogy mit keresel a szobámban.

Jól láthatóan meghökkent goromba hangnememen, de éppen ezt szerettem volna elérni. Hogy áttörjek a páncélján, és megtaláljam a gyenge pontjait. Hogy könnyebb legyen elérnem a célomat.

- Aro megengedte, hogy itt gyakoroljak, mivel ez az egyetlen zongora van az egész kastélyban – válaszolta és megemelte az egyik szemöldökét. – De természetesen ezek után nem élek ezzel a lehetőséggel. Ne haragudj, hogy kellemetlenséget okoztam.

És már ki is suhant mellettem az ajtón, hátra sem nézve és esélyt sem adva arra, hogy megmondjam neki, nyugodtan jöjjön csak, amikor akar, mert…

Megráztam a fejemet, és összeszorítottam a fogaimat.

A francba, Edward, itt már nem mész semmire a szép szavakkal és a szerelmi vallomásokkal! – rivalltam magamra. – Ha tényleg vissza akarod szerezni őt, keményen meg kell küzdened érte!

Evanescence: The Last Song I'm Wasting On You

Ízelítő a Before the Dawn 13. fejezetéből

Sziasztok!

Tudom, tudom, lassan másfél hónapja nem volt friss, és ezért nagyon, nagyon szégyellem is magamat. Nem fogok magyarázkodni, mert arra úgysem kíváncsi senki. Most viszont gőzerővel álltam neki a fejinek, és reményeim szerint - na meg ha az égiek is úgy akarják! - szerda tájékában hozok egy teljes fejezetet. De addig is itt egy kis ízelítő, hogy mire kell számítani!
Puszmancs
Szylu

"Az első nap zárásaként Felix megcsillogtatta tudását, és precízen szedett ízekre egy nyomorult ördögöt, hogy a testrészeit a helyiség négy sarkában szétszórva otthagyja a pályán. Addig azt hittem, hogy erős a gyomrom, de tévedtem. Mindennek van határa…

… annak is, hogy valaki belopakodjon a szobámba és az engedélyem nélkül hozzányúljon a cuccaimhoz! Főleg a…"

Folytatás következik! :D