Vérvörös alkonyat - 3. fejezet

Ébredés és furcsa dolgok

(Bella szemszöge)

Tűz.
Mindenütt forró, égető és őrült fájdalmat okozó lángolás. Mintha a csontjaimat folyékony ólommal töltötték volna meg, mely kitört a csontvelőmből és az egész testemet birtokolni akarná. Mindenem égett és vágyakozva gondoltam a megváltó és békés halálra. Mert tudtam, hogy ez nem lehet a vég. Egyszerűen a tudatom nem akarta elfogadni a tényt, hogy a halál ennyire kínzó, gyötrelmes és hosszú.
Legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, de a számat sem tudtam kinyitni. A fájdalom hullámokban tört rám és mikor azt hittem, már nem lehet fokozni, egy újabb lökés bebizonyította, hogy tévedtem.
A szívem a mellkasomat döngette, légzésem akadozó volt és nehézkes.
Egy újabb rám törő rohamtól a testem megfeszült és görcsösen markoltam bele valami puha dologba. Agyamnak még ideje sem volt felfogni, hogy mit tettem tönkre, mert egy hűvös kéz bizonytalanul végigsimított homlokomon, finoman lefeszegette görcsbe meredt ujjaimat, és kezemet a másik kezébe fogta.
Érintése nyugtatóan hatott és a fájdalom csillapodni látszott. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat. Kinyitottam szemeimet, hogy szemügyre vegyem azt, aki még ilyenkor is mellettem van.

Egy aranybarna tekintet nézett le rám, telve aggodalommal, szomorúsággal, megbánással és mérhetetlen nagy kínnal. Mintha nem én, hanem ő égne, vagy velem együtt ő is ebbe a földi pokolba került volna, hogy osztozzon sorsomban. Írisze szélén vékony vörös csík húzódott és hiába próbáltam rájönni, ki lehet ez az ismeretlen, nem tudtam.
A következő pillanatban aztán már semmi mással nem foglalkoztam, csak a testemet megostromló tűzzel. Felsikoltottam a fájdalomtól, ami az előbbieknél is erősebben száguldozott végig rajtam és kezem élettelenül hanyatlott vissza a puha dologra.
Tudatom peremén felismertem, hogy aranyszemű látogatóm felállt és kiment az ajtón, amit halkan betett maga mögött. Ezzel együtt tudatosult bennem, hogy érzékeim kitisztultak és valahogyan felerősödtek.
Éreztem, hogy valamilyen finom selyemanyagon fekszem. Hallottam, hogy a madarak az ablaküvegen túl hangosan – HANGOSAN?! – csiripeltek. A földszinten valakik járkáltak és beszélgettek, de egyszerűen nem tudtam a beszélgetésre koncentrálni, mert a fájdalom hirtelen szűnni kezdett.

Először a lábujjaimból tűnt el és egyre feljebb mászva elérte a szívemet. Mindenhol elmúlt a tűz, de a szívemet mintha forró nyárssal szúrták volna át. Ismételt sikoly hagyta el a torkomat, de a tüdőmnek nem volt szüksége oxigénre. Szívdobogásom még gyorsabb iramra váltott és a fájdalom egyre csak fokozódott. Mikor már azt hittem, nem bírom tovább, és a kín elpusztít, elnyúzott lassúsággal dobbant még egyet, aztán csend.
Szemhéjaim felpattantak, amint meghallottam, hogy szívem megállt. Te jó ég! Meghaltam?!
Olyan furcsán érzékeltem mindent. A plafonon tökéletesen láttam az ecsetek által húzott vonalakat, az ágy fél-baldachinjának redőit mesterien rendezték el. A legmegdöbbentőbb mégis a színek kavalkádja volt. Olyan színárnyalatokat vettem észre, amiket soha korábban.
Felültem – mozdulatsorom olyan gyors volt, hogy attól féltem, orra bukom – és jobban körülnéztem.

A szoba, ahol ébredtem, hatalmas volt. Középen állt a franciaágy, szemben vele egy hosszú szekrénysor, amit egy ajtó szakított meg. Jobb oldalon még egy ajtó nyílt, mellette egy kanapé és egy könyvespolc. Az ágy fejtámlájánál, két oldalt szintén polcok voltak, de mindegyik üresen tátongott. A nyugati fal teljes egészében üveg volt és fantasztikus kilátás nyílt az erdőre, hegyekre és egy folyóra, mely nem messze kanyargott az érintetlen, vadregényes táj mélyén. Egy üvegajtón keresztül az erkélyre is ki lehetett menni.
A falak törtfehér színben pompáztak, amihez passzolt a halványbarna szőnyeg a talpam alatt és a királykék selyemágynemű.
Felkeltem és a szekrény melletti ajtón egy szobaméretű fürdőbe jutottam. Itt is az előbbi színkombináció dominált, de engem jobban lekötött az előttem látott alak.
A lény felsője és nadrágja csurom vér volt. Nyakán egy sápadt, félhold alakú heg éktelenkedett. Hófehér bőre márványkeménynek tűnt, arca gyönyörű és titokzatos. Szeme vérvörös árnyalatú, szeme alatt halványlila karikák, melyek még vonzóbbá tették őt. Ajkai vörösnek hatottak krétafehér bőre mellett. Sötétbarna, derékig érő haja keretezte arcát, ami lágyan omolva hullott alá hátán és keblein.
Megbabonázva nyúltam felé és abban a pillanatban rájöttem. A gyönyörű lény én magam vagyok! Saját tükörképem nézett velem farkasszemet. Szemeimbe értetlenség költözött.

Mi történt velem? Hol vagyok? Mi ez a hely?
A pokolhoz túl barátságos, a mennyhez túl ijesztő. Valóban meghaltam?
Tekintetem a fürdőkád szélére esett, amin egy halványkék ruhadarab árválkodott. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam és kirohantam, vissza a szobába. Bárhol is vagyok – gondoltam -, ilyen véresen mégsem mászkálhatok! A halványkék valami egy ing volt, de nem sokat törődtem vele. Lerángattam magamról régi ruháimat és felvettem az inget.
A finom pamut kellemesen súrolta a bőrömet és combközépig ért. Az ujja túl hosszú volt, ezért hajtottam rajta párat. A felsőt és a nadrágot ott hagyva kiléptem a másik ajtón.
Egy hosszú folyosón találtam magamat, aminek bal oldalán ajtók voltak és a legvégén is volt egy. Jobbra, középen egy impozáns falépcső vezetett le, és mivel hangokat hallottam onnan, megindultam lefelé. Egy újabb emeletre érkeztem, aminek ugyanaz volt a szisztémája, mint az előbbinek, így csak körbepillantottam és odalépdeltem a földszintre vezető lépcsőhöz. Már éppen ráléptem volna a legfelső fokra, amikor a beszélgetésben beállt csendet valaki megszakította.

- Remek! – csattant fel egy gyönyörű hang. – Akkor ismét költözhetünk!
- Nem, Rosalie – felelte nyugodtan egy mélyebb tónus. – Az túl feltűnő lenne, ha most mennénk el.
- És mindezt hogyan akarod kimagyarázni majd? – kérdezett vissza a Rosalie nevű lány.
- Alice, Jasper és Emmett már mindenről gondoskodtak – válaszolt ugyanaz a férfi. – Az egész balesetnek fog tűnni.
- És mit teszünk ezután? – A lány bosszús hangja nem kerülte el a figyelmemet.
- Várunk, míg elcsitul ez az egész helyzet, és utána megyünk el.
- Mi van, ha ő nem akar majd velünk jönni? – kérdezte halkan egy bársonyos hang, és a gyomrom mintha bukfencezett volna egyet
Valaki nagyot sóhajtott, és csak utána válaszolt:
- Nem tudom, de meg kell próbálnunk rábeszélni a mi életmódunkra.
- Meddig szándékozol itt maradni, Carlisle? – Ezt a hangot még nem hallottam.
- Fél, talán egy évet – mondta a Rosalie-t csitító férfi.
Úgy néz ki, ő volt a családfő és a neve hallatán bennem kezdett egy felismerés körvonalazódni.
- Egy évet? – Értetlenség és felháborodás csillant az ismeretlen hangban.
- Szuper. Legalább befejezhetjük a sulit – dörmögte egy mély, mackós hang.
- Emmett! – Az ideges férfi szólt ismét. – Tudod te, mekkora feladat egy újszülöttet visszafogni?
- Azt nem, de ha minden újszülött ilyen piszkosul dögösen néz ki Edward ingjében, akkor stipi-stopi, vállalom a feladatot!

A lépcső közepén ácsorogtam a Cullen-ház nappalijában, a biztonság kedvéért a korlátba kapaszkodva. Hat aranybarna szempár nézett rám és mindegyikük tekintetéből mást és mást tudtam kiolvasni.
Emmett Cullen vigyorogva vizslatott és elismerően bólintott. A kanapén mellette ülő Rosalie Hale ellenségesen méregetett, majd egy hatalmas taslit adott barátjának, akinek arcáról ezek után sem tűnt el a kaján mosoly.
A pöttöm Alice Cullen hitetlenkedve megrázta a fejét és erősen koncentrált valamire. Jasper Hale, aki Alice fotelja mögött állt, döbbenten nézett rám.
Dr. Carlisle Cullen is csodálkozva nézett, de szája sarkában mosoly bujkált. Felesége, Esme boldogan mosolygott és tekintete melegséget sugárzott.
De nem csak ők hatan voltak a helyiségben.
A bronzvörös hajú fiú az ablaknak támaszkodott egyik kezével és az erdőt kémlelte. Edward Cullen merev testtartásán egy pillanatra sem változtatott és főleg nem fordult hátra, hogy a szemembe nézzen.
Olyannyira zavarba jöttem, hogy le kellett sütnöm a szememet és egyfajta bizsergés futkározott arcbőröm alatt.

A kínos némaságot végül Alice törte meg, aki halkan suttogni kezdett:
- Nem értem – motyogta az orra alatt. – Nem láttalak. És most sem látlak. Eltűntél.
A mondatoknak semmi értelmük nem volt, de már nem is törhettem rajtuk a fejemet, mert Alice odatáncolt hozzám és a család legnagyobb megrökönyödésére a nyakamba vetette magát.
- Alice! – emelte fel hangját Jasper és lépett egyet felénk. – Ő egy újszülött! Veszélyes!
Oké, most rólam beszél? De miért lennék újszülött, vagy mi a szösz?
Még mielőtt bármit is mondhattam volna, ösztönösen visszaöleltem, ami ha lehet, még több csodálkozó tekintetet idézett elő. Annyira megnyugtató volt, hogy Alice megölelt és annyira jól esett!
Jasper szemei a kétszeresére tágultak ki és Edward is felkapta a fejét.
- Nem érzem, hogy mit érez. Mintha itt sem lenne – Tekintetét Edwardra fordította és hosszan nézett rá.
- Ekkora önuralmat még soha életemben nem láttam – mondta Carlisle, és az állát vakargatta.
Alice arca véletlenül hozzáért fedetlen nyakamhoz és egy jelenet pergett le szemeim előtt.

Egy hatalmas fa egyik ágán ültem. Fejemet a törzsének támasztottam, egyik lábamat kényelmesen lóbáltam. Íriszem világos karamella színű volt, nem pedig vörös, mint most. Az alattam elterülő réten lágyan hullámzott a friss fű és hétágra sütött a Nap, ami Forkshoz képest meglehetősen meglepő volt.
Halk lábdobogásokat hallottam, majd Jasper éles hangon kiabált:
- Állj meg, Edward! Beszélnünk kell!
A megszólított a látóterembe ért és hátrafordulva bevárta testvérét.
- Ugyan miről? – vetette oda flegmán és kiléptek a ragyogó napsütésbe.
A kép lassan elhomályosult és én ismét a Cullenek között találtam magamat. Ez meg mi volt?

Alice az üresen hagyott fotel felé húzott és nem ellenkeztem, mert még mindig az előbb látottak hatása alatt voltam. Leültetett és ő is helyet foglalt a padlón.
Gyors pillantást vetettem az oldalt ácsorgó Edwardra, de ő megint érdektelenségbe burkolózott.
Carlisle halkan megköszörülte a torkát és ezzel felhívta magára a figyelmemet.
- Tudom, Isabella, hogy most nagyon furcsán érzed magadat, és ezen a szomjúság sem segít…
Értetlenül felvontam a szemöldököm, ami beléfojtotta a doktorba a szót.
- Nem vagy szomjas? – kérdezte lágy hangján Esme.
Micsoda hülye kérdés! Már miért lennék szomjas? Megráztam a fejemet, mert féltem, hogy a beszéddel még problémáim lehetnek.
Azt hittem, a szobában lévők mind elájulnak – kivéve Edwardot, aki fészkelődött egy picit, de nem fordult velem szembe –, ám a várt hatás elmaradt, amikor Alice arcán csillogó mosoly suhant át.
- Várj! – kiáltott fel és hangja diadalittasan csengett. – Vettél már levegőt?
Döbbenten jutott el agyamig, hogy mióta felkeltem, nem lélegeztem. Ismételt fejrázással válaszoltam. Ez meg hogy lehet? Ennyi furcsaság egy napra bőven elég volt!
- Oké, akkor nagy levegő, és tessék! – mondta Emmett rejtélyesen, és mint a porondmester intett felém.

Szófogadóan megtöltöttem a tüdőmet oxigénnel. Kikerekedett szemmel kaptam a nyakamhoz és erre mindenki nevetni kezdett. Olyan volt, mintha több száz apró és tiszta csengő szólt volna tökéletes összhangban. Még Edward is kuncogott, pedig ő nem is láthatta reakciómat!
Perzselő tűz kaparta a torkomat, ami hasonlított a fenti szobában átéltekhez, csak nem volt annyira intenzív.
Aprókat lélegeztem és a nappaliban keringő illatokat analizáltam. Volt itt fahéj, méz, levendula, frézia és rózsa is. Visszatérő ismerősként üdvözöltem a napfény eszenciáját, ami mindennél erősebben hatott rám és az ing is ezt az illatot árasztotta magából.
- A torkodba lévő kaparás a már említett szomjúság – magyarázta mosolyogva Carlisle. – Ennek az az oka, hogy a tested vért követel.
Néma csönd állt be a beszélgetésben és Edward Carlisle-ra nézett. A doktor csak bólintott és megfogta felesége kezét. Mi ez az egész? Mi az, hogy a testem vért követel? Ezek mind meghibbantak egytől egyig! Diliházba kéne csukatni őket!

Már nyitottam volna a számat, hogy hevesen ellenkezzek, amikor Edward végre felém fordult és rám emelte tekintetét. A felismerés azonnal elért: Edward volt velem fenn a szobában! Ő volt az, aki fogta a kezemet és az ő szeme volt tele annyiféle érzéssel, amit nem tudtam megmagyarázni!
Lágy, dallamos és bársonyos hangján szólalt meg, tekintetében ismét kigyúltak a szobában látott érzések:
- Vámpír vagy, Bella! – mondta, és nem eresztette a tekintetemet. – És miattam!