Uborkaszezon (első rész)

Sziasztok!

Mivel madarat lehetne fogatni velem - sikeres nyelvvizsga, Pupim meglepije, bOri meglepije, Dorszíí "gonoszsága" és ilyen szép dolgok -, ezért gondoltam, hogy kedves leszek. Ha én kedves vagyok, az csak jót jelent Nektek... vagy sem... Majd kiderül...
Szóval itt van öt apró nyers, vágatlan jelenet (trailer, ha úgy tetszikXD) a következő fejezetekből, tessék vinni és lehet gondolkodni, hogy vajon kik között zajlik a párbeszéd... Várom az ötleteket is...XD
Ezek természetesen még változhatnak, ahogy majd írom a sztorit, de már ilyenek körvonalazódnak bennem... És nem feltétlenül ilyen sorrendben kerülnek majd elő.
Viszont egy kicsit szomorú is vagyok, mert nem nagyon dobáltatok meg komikkal az "utolsó" fejinél... Ennyire borzalmas lett? (Kétségbeesés szélén áll...)
Jah, és még egy dolog: szavazásra bocsátom, hogy a 37. fejezetet kinek a szemszögével nyissam meg, mert én teljesen tanácstalan vagyok, és percenként változtatom az ötleteim. Tehát lehet szavazni és csak annyit kérek, hogy az "Egyéb"-re voksolók dobjanak már egy komit ide, vagy mailt, hogy ki másra gondoltak...
És Pupim köszönöm!

Nyers jelenetek:

- Emmett mégis mit művel?
- Elvegyül a tömegben.
- Igazán sikeresen álcázza magát!
- Nincs abban semmi rossz, ha az ember vámpírnak öltözik.
- Kivéve, ha az illető maga is vámpír…

- Öhm, Bella, beszélhetnénk?
- Most is azt tesszük!
- Lehetőleg négyszemközt.
- Vadászatnál találkozunk.
- Hallgatlak.

- Most haragszol?
- Szoktam?
- Igen, szoktál.
- Akkor haragszom.
- És kiengesztelhetlek?

- Azt ne mondd, hogy ez a nyálgolyó a pasid?
- Ha ilyen barátnőm lenne, már rég a szájában lógnék és nem az enyémet jártatnám!
- Ha ekkora arcom lenne, ki sem férnék vele az ajtón!
- Hagyd, nem érdemes vele foglalkozni!
- Csak nem hiszed, hogy tűröm ezt a sértegetést?!

- Ezt meg kell beszélnünk! Nem tehetsz úgy, mintha…
- Semmiről nem kell beszélnünk!
- De…
- Attól, hogy egyszer lefeküdtem veled, még nem leszek a tulajdonod!
- Ezt nem mondhatod komolyan?

Pusz
Szylu

U.i.:Már csak két hét...

Vérvörös alkonyat - 36. fejezet

Sziasztok!
Nos, végre megérkezett a várva várt fejezet, amiből kiderül, hogy milyen következményei lesznek annak a bizonyos jelenetnek. Elöljáróban annyit, hogy ne nagyon öljetek meg érte, és a feji végén mindent elmagyarázok. A feji a Paramore együttes azonos című számáról lett elnevezve, mert a szöveg tökéletesen passzol hozzá (meg a helyzethez is), ezt hallgattam végig írás közben és imádom! A zenelejátszóban megtaláljátok… És itt tudjátok elolvasni a szöveget.
A részt ajánlom Minden Kedves Olvasómnak, akik eddig végigszenvedtek velem minden egyes percet; Pupimnak és hála a gyors bétázásért és mindenért; Mesi28-nak, aki szenzációs sztorival „nyugtatja háborgó lelkemet”; Dorszíínak és Bella1213-nak, akik megnevettetnek történetükkel; Lucának (elkezdtem a sztorid :D); bOrinak; Asunak; Raynek; Juditnak; Gyöngyinek; Hajninak és anyukájának; minyuunak és bellának; valamint Ivinek, aki a szívinfarktust hozta rám a minap és annak az édes jótét léleknek, aki volt olyan tündéri és felírta a blogcímem a suli egyik padjára. Nem tudom, hogy miért, de megvolt a reklám…
Liát sem hagyhatom ki a sorból és „big thanks” a fantasztikus képekért! Nem mellesleg pedig boldog 3. évfordulót így utólag is! :P
Végül, de nem utolsó sorban Macariónak is ajánlom a fejit, akinek most már több szerepet szánok, szóval fellélegezhetsz és izgulhatsz, hogy mit művelek majd a karaktereddel…
Ha valakit kihagytam volna a felsorolásból, hát ne kövezzetek meg (legalább ezért ne!), de öreg vagyok, szita az agyam és annyi mindenkinek kellene hálát mondanom, hogy az maga egy kisregény lenne!
Nekem az egyik kedvenc fejezetem lett, mert igazi kihívás volt megírni! És többnyire elégedett is vagyok vele… De a világért sem olvasnám vissza!
Pusz és jó olvasást!
U.i.1: Minden törékeny tárgyat tegyetek el a közelből és hangszigeteljétek a szobát!

Misguided ghosts

(Edward szemszöge)

„I've found a reason for me

To change who I used to be

A reason to start over new

and the reason is you”
(Hoobastank: The Reason)

Undorodtam magamtól. Egy szörnyeteg voltam, aki nem érdemelt könyörületet. Szánalmas.
Bella felkapta mentegetőzésemre a fejét és tekintetét az enyémbe fúrta. Aztán minden olyan gyorsan történt.
Kezeit arcomra simította, lehunyta a szemeit és lassan közelebb hajolt hozzám. Ajka lágyan súrolta az enyémet és egy pillanatra azt sem tudtam, hogy hol is vagyok. Majd valami ösztönösen megmozdult bennem és viszonoztam a csókját. Finoman, gyengéden csókoltuk egymást, de volt valami kétségbeesés ebben az érintésben. Tudtam, hogy nem érdemlem meg ezt az angyalt és csak a szomorúság, a fájdalom miatt teszi azt, amit tesz – sokszor „hallottam” már erről –, de voltam olyan önző, és kihasználtam a helyzetet. Akartam őt.
Kezemmel görcsösen karoltam át karcsú derekát és magamhoz vontam. Ő ösztönösen, és szinte már durván túrt bele a hajamba és érintései, mozdulatai nyomán teljesen elvesztem, feloldódtam. Amikor már majdnem átléptünk egy bizonyos határt ő elhúzódott tőlem és vállamba fúrta a fejét.
- Sajnálom. Nekem gondolkodnom kell – motyogta. - Összezavarodtam, és nem akartalak téged is magammal rántani. Bocsáss meg!
Gyors csókot lehelt nyakamra. Kiszakadt ölelésemből – karjaim élettelenül hulltak le a földre – és futásnak eredve eltűnt a fák között. Agyam utolért és teljesen sokkos állapotba kerültem.
Szemeim kitágultak és zihálva vettem a felesleges levegőt. Mereven és mozdulatlanul ültem és nem értettem semmit. Józanabbik és rosszabbik énem heves vitát folytatott egymással, és nem volt világos, hogy melyikőjük fog nyertesen kikeveredni ebből az egyszemélyes állóháborúból.
Megcsókolt!
Kétségbe volt esve!
Kis híján majdnem letepert!
Nem tudta, mit csinál!
Akartad őt!
Reményvesztetten felnyögtem és arcomat a tenyerembe rejtettem. Bőrömön még éreztem Bella édes levendula és frézia kettősét.
Ezzel a kinyilatkoztatással nem tudtam vitába szállni. Tényleg akartam őt. Jobban szükségem volt rá, mint bármi másra a világon.
- Edward! – szállt felém egy távoli hang és ködös elmém kitisztulni látszott.
- Huhúúú, Eddy fiú! Merre bujkálsz? – Emmett. Ki más?
„Edward, hol vagy?” – kérdezte aggodalmasan Esme.
- Itt vagyok – szóltam motyogva az orrom alatt, de tudtam, hogy meghallják.
Pár pillanaton belül az egész családom ott állt fölöttem és aggódva néztek le rám.
- Minden rendben? – kérdezte Esme és megérintette a vállamat.
Hazudjak, vagy az igazat mondjam és akkor várhatom a kérdések áradatát? Alice oldotta meg a helyzetet:
- Bella?
A névre felkaptam a fejem és az erdő felé bámultam.
- Jobb, ha megkeresem – mormoltam, és felkeltem. Bár lehet, hogy nem jó ötlet, mert Bella most a háta közepére sem kívánhat… - Eléggé feldúlt és nem lenne jó sokáig magára hagyni.
„Te sem nézel ki jobban!” – jegyezte meg Jasper, és végigmért. – „Fura vagy.”
Rámordultam, mire feltartotta a kezeit és hátrált egy lépést.
- Carlisle, elmondanád nekik, hogy miről beszéltünk telefonon? – fordultam apámhoz, mire bólintott.
Suhanni kezdtem, de még hallottam, ahogyan Jazz odasúgja a többieknek.
- Utánamegyek. Eléggé zaklatott és nem tudom, mi a baja.
Remek, már csak ez hiányzott!

(Jasper szemszöge)

„If today was your last day,

Tomorrow was too late,

Could you say goodbye to yesterday…”
(Nickelback: If Today Was Your Last Day)

- Edward, Edward! Állj meg, beszélnünk kell! – kiáltottam utána, de mint a falra hányt borsó.
- Ugyan, miről? – mordult rám, és kilépett a tisztásra.
„Belláról” – közöltem gondolatban.
- Bővebben kifejtenéd? – Flegma hangja mögött ott csengett a rejtett félelem.
„Bele fogsz őrülni ebbe a huzavonába!” – korholtam. – „Most mégis mit érzel iránta, de őszintén?”
Visszafordult felém és hagyta, hogy hónapok óta titkolt érzelmei elérjenek hozzám.
Hátratántorodtam a mérhetetlen mennyiségű szerelemtől, ami áthatolt a köztünk lévő távolságon.
- Gyűlölnöm kéne őt, hiszen felborította ezt az életnek nevezett valamimet, amikor belépett azon az átkozott iskolaajtón. A kárhozatra taszított, amikor vámpírt csináltam belőle, de…
Edward nem tudta befejezni a mondatot, mert megreccsent mögöttünk egy faág és ösztönösen ereszkedtünk támadóállásba. Pár pillanattal később egy árny suhant át az erdőszélen és köddé vált a ház felé vezető résznél.
- Bella! – nyögte elhaló hangon Edward és máris indult volna utána, de elkaptam a karját és megráztam a fejem.
- Most hagyd egy kicsit lenyugodni – csitítottam. – Nem tesz semmi ostobaságot!
- De… - tiltakozott volna, ám ismételt fejrázást kapott.
Éreztem, ahogyan Edwardot elönti a kétségbeesés és reményvesztetten fordult el tőlem…

(Alice szemszöge)

„And run

From them, from them

With no direction

We'll run from them, from them

With no conviction”
(Paramore: Misguided Ghosts)

A nappaliban álltam az ablaknál és az erdőt kémleltem. Kicsit ideges voltam – nagyon rég volt nálam már ilyen, nem is emlékszem rá –, mert Bella miatt nem láttam, mi fog történni. Az pedig csak növelte aggodalmamat, hogy egyikőjük sem jött még haza.
Régen néha arra vágytam, bárcsak engem is meg lehetne lepni valamivel, és most tessék, itt az alkalom, és én egy cseppet sem örülök neki. Rémes!
Hirtelen kivágódott az ajtó és csak egy elmosódott csíkot láttam Bellából, amint felrohant az emeletre.
- Bella? – kiáltottam utána, de meg sem hallott.
Csapódott az ajtaja, majd néma csend. A félelem jeges kézként fojtogatta a torkomat. Csak egy másodpercre láttam az arcát, de az mindent elárult. Fájdalom, félelem, kétségbeesés, szomorúság…
Ennyire felzaklatta volna Edward története, amit Carlisle is elmesélt nekünk? Jó, persze, mégis csak a dédnagynénje volt, de mikor történt már? Itt valami más történt. Többnek kell e mögött lennie. Bella csakúgy nem borul ki…
- Esme, Carlisle, Rosalie, Emmett! – hívtam a házban tartózkodókat és azonnal ott termettek.
- Mi történt? – kérdezte Esme.
- Nem tudom. Egyszer csak betoppant az ajtón Bella és se szó, se beszéd felvágtatott a szobájába. Rettentően feldúlt és a fiúk sem jelentkeztek még!
- Emmettel megkeressük őket, ti meg addig nézzetek be Bellához! – adta ki az utasítást Carlisle és már el is tűntek.
Bella ajtaja mögül ütemes puffanások szűrődtek át és Esme idegesen tördelte a kezeit, amikor a harmadik kérlelésre sem nyitott ajtót húgom.
- Bella, kicsim, mi a baj? – Semmi. – Kérlek, nyisd ki az ajtót!
Semmi.
- Gyerünk, Bella, ne csináld már! – Rosalie is kezdett bepánikolni, ami nála szokatlan volt.
- Alice, hívd fel a fiúkat, és kérdezd meg őket, hogy hol vannak – kérlelt Esme és a sírás fojtogatta.
Bólintottam és lesuhantam a földszintre. Gyorsan tárcsáztam. Kicsengett egyszer, kétszer…

(Rosalie szemszöge)

„These wounds won't seem to heal

This pain is just too real

There's just too much that time cannot erase”
(Evanescence: My Immortal)

Esme türelmetlenül járkált fel s alá a folyosón, míg Bella szobájából a furcsa hangok egyre ritkábbá váltak. Soha nem foglalkoztam túlságosan az ilyen problémákkal, de ez most engem is megrémített. A hónapok alatt megkedveltem Bellát és ha az az idióta bátyám valamivel bántotta, hát én…
- Hol marad már Alice? – csattant fel Esme és már ott sem volt.
Egyedül maradtam az emeleten. Esme kiment a telefonáló Alice után a teraszra, a fiúk pedig még mindig sehol.
Tényleg nem értettem, hogy mi történhetett, de ha Bellát ennyire felzaklatta a dolog, akkor súlyosnak kell lennie. Ez a lány még a légynek sem tudna ártani. Nyugodt, higgadt természete van – még újszülött létére is –, soha senkire nincs egy rossz szava sem. Erre most tessék!
Halkan nyílt az ajtó és kilépett rajta Bella. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, fel sem ismerem. Arca a szokásosnál is sápadtabb volt és látszott rajta a feldúltság. Mozdulatai idegesek, gyorsak és gépiesek voltak, de nem ez rémített meg a legjobban. Karamella színű szemei most éjfeketék voltak és fájdalmasan csillogtak.
Kezében két hatalmas bőröndöt húzott maga után, és ledöbbentem.
- Bella, mit csinálsz? – kérdeztem.
- Elmegyek – suttogta és megremegett az ajka.
- Azt… nem teheted! – hadartam és kezdtem tényleg kétségbeesni. – Ez a család nélküled nem teljes!
Elálltam az útját és esdekelve néztem rá.
- El kell mennem, Rosalie! Itt nem maradhatok! –Hangja fájdalommal volt átitatva.
- Miért?
Eddig a pillanatig tudta magát tartani, de erre az egy szóra kifakadt:
- Te hogyan éreznéd magadat, ha kiderülne, hogy az az ember, akiben talán a legjobban megbízol, és bármit megtennél érte, teljes szívéből gyűlöl? Hogyan tudnál azzal a tudattal élni, hogy pokollá tetted az életét? Tudod milyen érzés átverve, megalázva és sárba tiporva vergődni?
Összeszorult a torkom, mert pontosan tudtam, miről beszél Bella. Az emberi emlékek elhalványulhatnak, de az az érzelmi sokk, ami akkor ért soha nem fog elmúlni. Rochester havas-saras utcáján feküdtem a földön, a halálért imádkoztam és a megannyi érzelem közül három volt, amit tökéletesen be tudtam azonosítani: átvertek, megaláztak és a sárba tiportak azon az éjszakán. Jobban megértettem ez a lányt, mint hitte volna.
- Mihez kezdesz most? Hova mész? És legfőképp: mivel? – kérdeztem beletörődve, mert sejtettem, hogy nekem el kell őt engednem.
Ha egy vámpír valamit a fejébe vesz jobb, ha nem állsz az útjába. Jelen pillanatban az egyetlen személy, aki megállíthatná Bellát éppen házon kívül tartózkodik és kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalék az esély rá, hogy ha idetolja a képét, megölöm.
- Nem tudom – suttogta összezavarodva Bella. – Semmit nem tudok.
Nem tarthatom itt akarata ellenére, de segítenem kell neki. Hirtelen eszembe jutott valami.
- Várj itt! – mondtam neki és olyat tettem, ami eddig még nem fordult elő.
Besuhantam Edward szobájába és az íróasztalának fiókjában meg is találtam, amit kerestem.
- Meg fog ölni ezért, de ez most nem számít – közöltem és a kezébe nyomtam a kulcsot. – Pár nap múlva akartuk neked odaadni, de most nagy szolgálatot fog tenni.
Bella biccentett és már indult volna, de megállítottam.
- A szállás pedig… - kezdtem és visszarohantam Edward asztalához, kerestem egy cetlit és felfirkantottam rá az első címet, ami beugrott. – Itt jó helyen leszel.
Ránézett a lapra és elakadt a lélegzete.
- Nem mondom meg nekik, hogy hova mész, ha így akarod, de ott a telefonszámom, ha gondolod… - Hangom elfulladt, amikor rájöttem, hogy a húgomat vesztem el ezekben a percekben.
Sután megöleltem őt – nem szoktam hozzá az ilyenekhez –, amit ő is viszonzott, majd eltoltam magamtól.
- Menj, mielőtt még több vámpírtól kell elbúcsúznod!
- Esme, Alice? – kérdezte.
- Őket bízd csak rám – próbáltam összehozni egy mosolyt, de nem sikerült. – A garázsban egy Mercedes SLS AMG-t keress, benne lesznek a papírok is. A személyes irataid meg gondolom, nálad vannak…
Értetlenül bámult rám fekete szemeivel, és megvilágosodtam, hogy nem a papíros rész volt számára nehezen emészthető.
- Fekete lepellel letakart sötétpiros autó – sóhajtottam, mire bólintott.
- Köszönöm, Rose – súgta és mielőtt még eltűnt volna láttam az arcán a szenvedést.
- Sajnálom, hogy így alakult, Bella – suttogtam, de tudtam, hogy még hallotta.
Összeszedtem magamat, és felkészültem Alice és Esme rohamának visszaverésére és a hosszas magyarázkodásra, hogy miért is engedtem el Bellát…

(Bella szemszöge)

„Come break me down

Bury me, bury me

I am finished with you

Look in my eyes

You're killing me, killing me

All I wanted was you”
(30 Seconds To Mars: The Kill)

A hátsó ajtón keresztül rohantam a garázsba, hogy senkivel se találkozzak. Nem akartam senkit megbántani, de ha elbúcsúzom tőlük, azzal csak még jobban megnehezítem ezt az egészet. Gyáva voltam, hogy elfutottam és nem néztem szembe a tényekkel, de nem maradhattam. Egyszerűen képtelen lettem volna ezek után Edward szemébe nézni.
Fájt, nagyon is fájt. Minden szava tőrként hasított hónapok óta nem dobogó szívembe és egyre mélyebbre taszított a sötétségbe. Nem elég, hogy megtudtam, a családomnak milyen megrázkódtatásokon kellett keresztülmennie, még ez is…
Ha ennyire gyűlölt már a kezdetektől fogva, akkor miért tette ezt velem? Miért próbálta a rendes, kedveskedő és szerető testvér látszatát kelteni? És miért csókolt vissza? Kihasználta a helyzetet! Az átkozott önmarcangolásával teljesen elaltatta éberségemet és bedőltem neki! Pedig én…
Dühösen csaptam rá a garázsajtó nyitógombjára, és könnyek nélkül zokogtam. Az ajtó kinyílt és egy pillanatra megdermedtem. A felhőkön már áttört a hajnali napfény és élénk aranysárga színbe vonta a tájat. A vihar elvonult, de valamit itt hagyott a levegőben. A fák közé nem tudott behatolni az a kevéske fény, ezért ott sötétség honolt. A sötétségből pedig egy villogó szempár meredt rám, és azt hittem, hogy elkéstem. De aztán az árny kilépett a homályba és megláttam a pumámat. Szeme szomorúan csillant fel, amint tekintete találkozott az enyémmel és tudtam, hogy tud mindenről. Ez a lény értelmesebb volt, mint bárki hitte volna.
A fájdalomtól vagy az őrülettől – nem tudom – sárga íriszét aranyszínűnek láttam, hogy aztán pislantva egyet visszanyerje eredeti színét. Egy hosszúnak tűnő másodpercig még figyeltük egymást, aztán visszafutott az erdőbe. Ez egyfajta búcsú volt, de éreztem, hogy még látni fogjuk egymást a jövőben. Ugyanezt már nem mondhattam el családomról…
Rosalie utasításai alapján megkerestem az autómat és lerántottam a takarót. Nem sokat törődtem a kocsikkal – főleg nem ilyen lelkiállapotban –, de ez tényleg gyönyörű volt és lerítt róla, hogy egy vagyonba kerülhetett.
Bevágtam a bőröndöket a csomagtartóba és én is beültem a volán mögé. Beindítottam a motort – halkan dorombolt – és kitolattam a garázsból. Nem csuktam vissza az ajtót, mert már így is sok időt vesztegettem el. Tekintetemet egyenesen az útra szegeztem, de el kellett haladnom még a ház előtt is, aminek tornácán hét vámpír állt.
Nem tudtam nem észrevenni őket. Anyámat – már így tekintettem rá – Carlisle karolta át hátulról és vissza kellett fogni őt, hogy nem rohanjon oda az autóm elé. Alice Jasper karjai közé bújt, okkersárga szemei arcomra tapadtak. Roselie Emmett mellett állt és nagyot sóhajtott.
Utoljára hagytam azt a személyt, akitől a legjobban féltem. Edward a lépcsőn állt és kétségbeesetten nézte, ahogyan hármasba kapcsolok és elszáguldok előttük. Ajkai motyogtak valamit, de nem akartam megérteni, hogy mit. Mielőtt teljesen belevesztem az erdő sűrűjébe még belepillantottam a visszapillantó tükörbe és láttam, hogy Edward összeroskad a lépcsőn, és arcát tenyerébe temeti.
Sajnáltam őt, őket, de nem volt más választásom. El kellett mennem innen, mert nem élhettem velük tovább. Már így is megkeserítettem az életüket.
A torkomból furcsa, szaggatott hangok jöttek elő, a kezem remegett. Vissza kellett volna fordulnom, de nem tehettem. Nem voltam képes rá. Semmi nem érdekelt már. Csak a fülemben csengő hang töltötte ki minden gondolatomat: „Gyűlölnöm kéne őt, hiszen felborította ezt az életnek nevezett valamimet, amikor belépett azon az átkozott iskolaajtón. A kárhozatra taszított, amikor vámpírt csináltam belőle…”
Megszokott mozdulattal töröltem meg könnytelen szemeimet és hajtottam ki az aszfaltos útra.
Soha nem éreztem magam még ennyire elveszettnek, mint most. Két élet között rekedtem és nem léphettem be egyikbe sem. Az emberi életem elvesztettem, amikor vámpír lettem, vámpírságom pedig gyűlöletet szított abban a személyben, akit… akit… akit… szerettem…
Nem tudtam még, hogy megfogadom-e Rosalie tanácsát és tényleg oda megyek-e, ahova ajánlotta vagy sem. Most csak az az egy számított, hogy el innét minél gyorsabban és minél messzebbre…
A többi meg majd lesz valahogy…


U.i.2: Igen, elfogyott a lap, az ujjaim meg tönkrementek a gépelésben, szóval…
Na jó, a viccet félreteszem a téma komolysága miatt. Arról van szó, hogy már egy ideje mondogatom a chatben, hogy kényszerszünetre megyek (vehetjük egy laza szülési szabadságnak is, mert megszülöm a folytatást…) és ennek most jött el az ideje. Tudjátok, hogy érettségiznem kell (enyhe sírógörcs) és most egy kicsit hanyagolni fogom az írást, DE NEM HAGYOM ABBA, még mielőtt megállna Bennetek az ütő! Ez a fordulat már a kezdet kezdetén megvolt a kicsi buksimban és így jött ki a lépés, eddig tudtam húzni a dolgot. De kérlek Benneteket, hogy ne haragudjatok meg se Bellára, se Edwardra és főleg ne Rosalie-ra vagy Jasperre. Ha bűnbakot akartok keresni, mutassatok rám, vállalom!
Kell egy kis idő, míg megnyugszanak a kedélyek, de utána gőzerővel fogom folytatni a történetet UGYANITT, UGYANEZEN A CÍMEN ÉS A 37. FEJIVEL! Reményeim szerint írásbeli érettségi utáni szombaton (május 8.) jelentkezem a frissel, addig meg ilyen téren megszabadultok tőlem. De apróbb meglepikkel készülök Számotokra az „uborkaszezonban” is, tehát nem kell elkeseredni! Az vigasztaljon, hogy számításaim szerint most tartunk a történet FELÉNÉL…
A tippeket, találgatásokat szívesen fogadom a komikban, mailekben, mint ahogyan a rokonaimat dicsérő mondatokat is és nem fogok megharagudni értük! Én tudom, hogy mi lesz a folytatás, de Ti vajon hogyan gondoljátok tovább a sztorit?
(Jah és nézzük az élet napos oldalát: most legalább lesz időm válaszolni a komikra…:P)A helyesírási hibákért elnézést, de nem bétáztathatok le mindent szegény Pupimmal…

És amint látjátok az idézetekhez tartozó számok felkerültek szintén a lejátszóba (kétszer katt és aktiválod...)
Pusz

Ízelítő és szörnyű hírek

Sziasztok!
Oké, nem kell nagyon megijedni, vagy hát, szerintem de, de...
Magyarázom.
A minap kaptam egy kommentet az egyik szerzőtársamtól és a következő volt benne:

"Kedves írótársam!
Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a töriket! Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!
A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV
Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok! Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító. Aki szóról-szóra másol, az undorító!
Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene! Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!
Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre: http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/
Erre másolta le: http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Ivi oldalát: http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!
Előre köszönjük:Alice és Ivi"

Ez az, amit tényleg undorítónak, szánalmasnak és felháborítónak tartok! Kérdem én, érdemes-e EZÉRT dolgoznunk? Hogy mások csak nyomjanak egy Ctrl+C, Ctrl+V-t és máris magukénak tudják a történetünket? Oké, mi is fanficekkel dolgozunk, de azért van egy kis különbség...
Ivi, Alice, én mindenesetre Veletek vagyok, és támogatlak Benneteket!

Miután megvolt a sokk, térjünk át egy másik dologra, vagyis a várva várt ízelítőre, amit lent olvashattok el. Nem mondok semmit hozzá, bár úgysem bírom ki, hogy az ne jegyezzem meg, hogy normál körülmények között nem adnék ilyen részletet a frissből, de ezek most nem normál körülmények...
Huh, tisztára rejtélyes volt ez a mondat! Na okés, befejeztem!
Pusz és szombaton friss!
Szylu

"Szemeim kitágultak és zihálva vettem a felesleges levegőt. Mereven és mozdulatlanul ültem és nem értettem semmit. Józanabbik és rosszabbik énem heves vitát folytatott egymással, és nem volt világos, hogy melyikőjük fog nyertesen kikeveredni ebből az egyszemélyes állóháborúból.
Megcsókolt!
Kétségbe volt esve!
Kis híján majdnem letepert!
Nem tudta, mit csinál!
Akartad őt!
Reményvesztetten felnyögtem és arcomat a tenyerembe rejtettem. Bőrömön még éreztem Bella édes levendula és frézia kettősét.
Ezzel a kinyilatkoztatással nem tudtam vitába szállni. Tényleg akartam őt. Jobban szükségem volt rá, mint bármi másra a világon."

Vérvörös alkonyat - 35. fejezet

Sziasztok!

Nem nagyon fűzök hozzá semmit, maximum annyit, hogy a baseball rejtelmeibe nem tudtam nagyon elmélyülni, ezért azt egy huszárvágással megoldottam, de mire a feji végéhez értek, már el is felejtitek, hogy baseball volt az elején. Ezt garantálhatom...

A képet az egyik legjobb bartánőm és nem mellesleg házastársam, Lia készítette, és a közeljövőben is fogunk együtt dolgozni, szal készüljetek fel ilyen kis pöppec képekre. Saját blogja pedig napról napra bővül. Nekem már most a kedvenc fotósom...

Pusz

Vihar előtti csend

(Bella szemszöge)

Esme mellett ácsorogtam a pálya szélén és onnan hallgattam, amint Emmett és Edward válogatott sértéseket vágott a másik fejéhez és a földön fetrengve lökdösték egymást. Kacagásuk messze szállt a viharban, de nem törődtek vele, hogy ki hallhatja meg őket.
Fél óra könyörgés után sikerült rávennem Edwardot, hogy engedjen el, és inkább játsszon kolonc nélkül. Ő „nem akart kihagyni a buliból”, de meggyőztem, hogy jobb lesz neki nélkülem. Nem mintha addig nem álltunk volna nyerésre, de mióta nem kapaszkodtam a nyakába, azóta még jobban játszott.
Villámgyorsan, kecsesen, és olyan lazán mozgott, hogy szinte már irigy voltam rá. Nekem miért nem sikerül soha így rohannom? Reménytelen eset vagyok!
Az erdő felé fordultam, mert neszezést hallottam a hátam mögül, de rájöttem, hogy csak képzelődtem. Visszafordulva aprót sikkantottam és hátrálva megbotlottam a lábaimban. Edward a derekam után nyúlt, de szerencsétlenül az „ott felejtett” lábamban ő is megbotlott és együtt vágódtunk el. Felnevettem és lustán végigdőltem a nedves fűben, míg Edward lekászálódott rólam és jókedvűen telepedett mellém.
- Csak nem fáradtunk el, ifjúság? – kiabált oda nekünk Emmett.
- Gondoltam hagyom, hogy egy kicsit behozzátok az előnyünket! – vágott vissza Edward a hajában turkálva. – Amúgy beszélni szeretnék Bellával.
- Beszélni, mi? – Nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, a kaján vigyor ismét megjelent rajta.
- Emmett, hogy állsz a plasztikai sebészekkel? – kérdeztem flegmán.
- Nem ettem még. Miért, kapok egyet szülinapomra? – Nem is ő lenne!
- Feladom – sóhajtottam. – A hülyeséget nem lehet tanítani.
- Ez genetikailag van kódolva benne – mosolygott Edward és felkönyökölt.
Sötétarany íriszének széle már fekete színben játszott, de ez csak még inkább kiemelte szemeit. Ajkának szegletében elfojtott mosoly bujkált, bronzvörös haja az égnek meredezett, de néhol nedvesen – az esőtől, ami az erdőben kapott el bennünket – tapadt a homlokára.
Óvatosan felemeltem a jobb kezemet és arcából kisimítottam a tincseket. Észrevettem, hogy érintésem nyomán a ráncok kisimultak és nyugalom árasztotta el őt. Jó volt most egy kicsit egyedül lenni vele, de nem akartam feszegetni a határokat. Annak a bizonyos jelenetnek csak a végét láttam, így nem tudhattam, hogyan kezdődött el. Vigyáznom kellett, nehogy elszabaduljon a „pokol”.
- Emmettnek azt mondtad, hogy beszélni szeretnél velem – tértem vissza a Földre. – Most, vagy visszamenjünk?
A család felé pillantottunk, akik annyira elmerültek a baseball örömeiben, hogy ránk se bagóztak. Edward helyére Esme állt be és kitartóan küzdött két melák bátyánk ellen, vállvetve Carlisle-lal és Alice-szel. Edward megcsóválta a fejét.
- Nem nagyon figyelnek ránk, így szerintem nyugodtan mondhatom itt is. – Cinkosan felhúzta a fél szemöldökét. – Vagyis jobb, ha megmutatom.
Felhúzott a könyökömnél fogva, így egymással szemben ültünk. A fekete selyemkesztyű a következő pillanatban már el is tűnt a kezemről és a földön landolt.
- Ez… - tiltakoztam volna, de határozottan megrázta a fejét.
- Megbízom benned – sóhajtotta. – Már csak magamban kell megbíznom. De figyelmeztetlek, hogy nem lesz szívderítő a látvány.
- Tényleg ezt akarod? – kérdeztem az egyik fűszálat szuggerálva.
- Jogod van megtudni, hiszen téged is érint a dolog – mondta.
Finoman a kezem után nyúlt és összefonta ujjainkat. Bőröm izzani kezdett érintésére, arcom bizsergett és lesütöttem a szemem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy keze gyengéden nyugodott az enyémben és gondolataira összpontosítani. Átváltozásom óta először használtam a képességemet tudatosan és egy kissé féltem. Mi van, ha elrontok valamit? Ha nem jól csinálom és baja esik? Ez volt az én személyes főpróbám, amit Edward asszisztált végig.
„Bella?” – Felkaptam a fejem a nevemre és féloldalas mosolyával találtam szembe magamat. – „Hogy vagy?”
Megemelte összekulcsolt kezünket, hogy tudjam, erre utalt.
- Egész jól – mosolyogtam vissza. – Furcsa, de egész jó. Megszokható állapot.
Felnevetett és szabad kezével beletúrt a hajába.
„Száz év után azért az agyadra megy az állandó megterhelés.”
- Nem is tudom, hogy bírod ki! – fintorogtam. – Főleg a női ostromokat.
„Nem is gondolná az ember, milyen élénk a női nem fantáziája” – merengett el és egy emlékkép csúszott be az elméjébe.
Edward lazán és lezseren lépkedett egy osztályterem felé. Elhaladva a folyosón vagy fél tucat lány fordult utána nyálcsorgatva és gondolataik csak úgy üvöltöttek.
„Édes Istenem! Tudnék vele mit kezdeni!”
„Ha csak egy éjszakára is, de megérne egy ajtócsapkodást!”
„A feneke…”
- Oké, oké, oké – tiltakoztam hevesen és megráztam a fejem, hátha eltűnik a lány „szemszöge” lelki szemeim elől. – Elég volt a demonstrációból, a többire nem vagyok kíváncsi!
„Pedig most a legjobb rész, amikor…” – vigyorgott.
- Edward! – néztem rá szigorúan, mire roppant ártatlan képet vágott.
„Értettem… anyuci!” – kacsintott, én meg hozzávágtam az első kezem ügyébe eső dolgot: a kesztyűmet. Lazán elhajolt előle és jókedvűen felnevetett. – „Látom, kezdesz kiesni a gyakorlatból és öregszel is!”
- Na, most telt be a pohár! – horkantam fel, és azzal a lendülettel a nyakába ugrottam és lerántottam a földre.
Nevetve gurultunk végig a nedves fűben és sikerült nekem felülre kerülnöm. Edward vigyorgott, mint a vadalma, hogy elérte célját, és kijöttem a sodromból, én viszont csak fújtatni tudtam.
- Most legyen nagy a szád, öregapó! – vágtam vissza és dacosan megemeltem a szemöldököm.
Edward már szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát és ismét bebizonyította, hogy lehetetlenség kiigazodni rajta.
- Emmett, ezt sürgősen verd ki a fejedből! – szólította fel testvérét, nekem pedig oda kellett kapnom a fejem, ahol az említett személyt véltem felfedezni.
Emmett a hozzánk legközelebb lévő bázisról vigyorgott ránk és láthatóan cseppet sem érdekelte már a játék.
- Nem mondom még egyszer! – szűkítette össze Edward a szemeit, mire Em a lehető legszomorúbb kiskutya arcot produkálta.
Komolyan, egy pillanatra megesett rajta a szívem…
- Engem mindig kihagynak a buliból – dohogta, majd felkiáltott. – Jazz!
- Mi az? – érkezett a reakció egy távolabbi pontról.
- Látod, amit én látok? – Emmett szája szóról szóra felfelé görbült.
- Igen, és?
- Ez tudod, mit jelent? – Jelentőségteljes csend. – Kicsi a rakás!
Kiáltotta, és minden egyszerre és észveszejtő gyorsasággal történt.
- Jaj, ne! – sóhajtotta Edward és a következő másodpercben már le is kerültem róla, hogy helyemet átvegye először Emmett, majd Jasper.
Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy ez a három nagyra nőtt mamlasz vámpír éppen „kicsi a rakást” játszik. Hihetetlen!
Felálltam és odaléptem a játszmából kimaradt családtagjaim mellé. Esme csak a fejét csóválta, Carlisle felsóhajtott, Alice és Rosalie huncutul mosolyogtak.
- Edward, szállj le rólam! – sipította Emmett fejhangon.
- Te kezdted! – védekezett Edward a „kupacból”.
- Hé, az én vagyok! – kiáltotta Jasper.
Nem tudtam volna megállapítani, hogy ki hol helyezkedik el, mert pillanatról pillanatra változott a felállás.
- Nem is rossz ötlet! – tűnődött hangosan Alice és felé fordultam.
Nézett vissza rám, majd átsiklott tekintete a vállam felett. Hátrasandítottam és Edward sötétarany szemeivel találkozott a szemem.
- Alice, feltartod őket? – kérdezte húgát.
- Megteszem, ami tőlem telik – válaszolta kacsintva a tünpír.
- Akkor én elrabolom Bellát egy picit! – mondta és a vállaimnál fogva tolni kezdett a fák közé.
- Állj, csaló! Még nem fejeztük be! – harsant Emmett hangja.
- Szégyen a futás, de hasznos! – adta ki a parancsot „túszejtőm” és már suhantunk is keresztül az erdőn.
Tíz perc múlva, amikor már úgy gondoltunk, hogy senki sem zavarhat bennünket, leheveredtünk a közeli tavacska partjára és egy ideig csendben figyeltük a közelben úszkáló halakat. Engem már majd’ megevett a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet az a borzasztóan nagy titok, amit Edward közölni akar velem. Ő csak csendben hallgatott és gondolataiba merült. Piszkosul nagy volt a kísértés, hogy fedetlen kezemet bőréhez érintsem és belehallgassak elméjének hangjaiba, de mégsem tettem meg. Meghagytam neki a privátszféráját, és az időt, hogy átgondolja, mi mindent szeretne megosztani velem.
Ujjaimat finoman a kristálytiszta és tükörsima vízfelszínhez közelítettem, majd elmélyülten tanulmányoztam a keletkező apró hullámköröket.
Edward felsóhajtott, mire odafordultam hozzá. Arca bizonytalanságról és kétségbeesésről árulkodott, de szeme határozottan csillogott.
- Utánam az özönvíz – suttogta, aztán hangosabban hozzátette: - Add a kezed!
Tétován emeltem ki kezemet a vízből és a levegőben habozva megállítottam. Nem tudtam, hogy már szabad-e hozzáérnem és mit fogok látni, ami ennyire felzaklatta.
Edward óvatosan összefonta ujjainkat és térdére fektette a kezünket. Pár másodpercig még erősen koncentrált a tájra, aztán gondolatai szétestek, az álca lehullt és elméje feltárult előttem.
Ez most teljesen más volt. Nem úgy láttam a dolgokat, mint Alice vízióinál. Itt képek villantak fel és tűntek el, ahogyan Edward átváltott egyik emlékéről a másikra.
Egy lány szaladt ki egy házból, utána nagyanyja kiabált hasztalanul…
A lány csokoládébarna szeme rám – nem is rám, hanem Edwardra – tapadt, ajkai közül skarlátvörös vér buggyant elő…
Élettelen test ereszkedett alá egy sírba…
Egy tükörből Edward meggyötört és fájdalmas arca nézett vissza rám, szemei élénkvörösek voltak az emberi vértől…
Esme ölelő karjai fogták át a vállaimat, és úgy éreztem magam, mint a tékozló fiú, aki megtért…
Egy hatalmas könyvtárban voltam és a monitoron lévő dokumentumokon siklott át a tekintetem, amikor megakadt három néven: Wyson, Swan, Cullen…
Egy ködös telefonbeszélgetés emléke Carlilse-lal, aki elmesélte, hogyan segített a világra két kislányt…
Saját arcom tekintett vissza rám, ahogyan egyre kisebb lett a távolság köztem és Edward között a konyhában és egy percre megpihent a gondolatáradat a szememen…
Edward elméje elhallgatott és sötét lett, én pedig megvilágosodtam. A sok kis képkockából összeállta a teljes kirakós és mindent értettem. A lány, aki Edward karjai között haldoklott az én dédnagynéném volt.
Öntudatlanul rántottam ki a kezemet az övéből és remegő ajkaimat takartam el vele.
- Bella? – nyúlt utánam, én meg megdermedve hagytam, hogy mellkasára vonjon – úgy, mint a legelső veszekedésünk után a lépcsőfordulóban – és lágyan ringasson.
Görcsösen öleltem át nyakát és magam sem értettem miért, de hangtalanul zokogtam. Fájt a tudat, hogy családom egyik ágának ilyen megrázkódtatásokon kellett keresztülmennie és ez most megismétlődni látszott az én „halálommal”.
- Bella… én… én megmenthettem volna – kezdett önostorozásba Edward, de amikor felnéztem rá, elhallgatott.
Szeme tele volt fájdalommal, gyűlölettel önmaga iránt és tudtam, hogy csak én oldozhatom fel.
Nyakáról arcára csúsztattam kezeimet s elmerültem pillantásában. Megbűvölt, vonzott és osztoztam az érzéseiben. Nem tudom miért, talán a kezdődő őrület hatalmasodott el rajtam, de megtettem. Most nagyobb szükségem volt rá, mint valaha…
Lehunytam a szemem és lassan közelíteni kezdtem felé. Ajkaimon éreztem forró lélegzetét, amikor reszkető szám hozzáért az ő szájához. Nem húzódott el, de nem is reagált egy tizedmásodpercig, majd ajkai életre keltek és gyengéden viszonozta a csókom. Ez nem is emlékeztetett az első vagy a második látomásban tapasztalt csókra. Ajka lágyan mozgott együtt az enyémmel és mindketten a kétségbeesés határán álltunk. Ebben a csókban minden benne volt, ami a halálraítélteknek még utoljára megadathatott. Minden pillanat belevésődött emlékezetembe. Teste hozzásimult enyémhez, karjai nem eresztettek és görcsösen, szinte már durván túrtam bele a hajába. Tudtuk, hogy helytelen, amit teszünk, de meg kellett tennünk. És én voltam az, akinek véget kellett vetnie ennek a pillanatnak, hogy átadjam az enyészetnek és csak egy elvétett emlékképként élhessen tovább.
Elszakadtam mézédes ajkaitól és vállába fúrva az arcomat motyogtam el a következő szavakat:
- Sajnálom. Nekem gondolkodnom kell. Összezavarodtam és nem akartalak téged is magammal rántani. Bocsáss meg!
Csókot leheltem nyakára – gondolataiban láttam, hogy éppen szavaim értelmét próbálta megfejteni, de még nem ocsúdott fel egészen az előbbi jelenet miatt –, aztán felpattantam és otthagyva a döbbent Edwardot futásnak eredtem. Annyira sokkot kaphatott, hogy karjai élettelenül hulltak le hátamról a földre.
Csak remélni tudtam, hogy nem jön majd utánam egy darabig, mert tényleg szükségem volt arra, hogy megemésszem magamban a dolgokat…

U.i.: Az ominózus jelenet - Mindenki tudja, hogy mire gondolok, remélem... - elméletileg nem lett volna benne, de megesett Rajtatok a szívem és írás közben megjött az ihlet... Na, meg persze azok után, hogy Dorszíít csúnyán átveretem múlt héten, valamivel ki kell engesztelnem a Csajt...

Ízelítő a 35. fejezetből

Sziasztok!

Te jó ég, már a 35. fejinél járunk? Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora terjedelmű regényke kerekedik ki pár kósza gondolatból... Oké, nosztalgiázásnak vége, jöjjön a munka!XD
Halkan súgom meg az érdeklődőknek, hogy a nyelvvizsgám szóbeli része magnóhallgatás nélkül 60 pontból 40 lett, így egy kicsit nyugisabb vagyok most!XD
Na, de itt az ízli és szombaton a folytatás, amit imádni fogtok, mert Emmett túlteljesíti majd magát!XD És a főhősök is egy kicsit szabadabban "mozognak", de ez már rájuk is fér...
Pusz

„Nem is gondolná az ember, milyen élénk a női nem fantáziája” – merengett el és egy emlékkép csúszott be az elméjébe.
Edward lazán és lezseren lépkedett egy osztályterem felé. Elhaladva a folyosón vagy fél tucat lány fordult utána nyálcsorgatva és gondolataik csak úgy üvöltöttek.
„Édes Istenem! Tudnék vele mit kezdeni!”
„Ha csak egy éjszakára is, de megérne egy ajtócsapkodást!”
„A feneke…”
- Oké, oké, oké – tiltakoztam hevesen és megráztam a fejem, hátha eltűnik a lány „szemszöge” lelki szemeim elől. – Elég volt a demonstrációból, a többire nem vagyok kíváncsi!
„Pedig most a legjobb rész, amikor…” – vigyorgott.
- Edward! – néztem rá szigorúan, mire roppant ártatlan képet vágott.
„Értettem… anyuci!” – kacsintott, én meg hozzávágtam az első kezem ügyébe eső dolgot: a kesztyűmet. Lazán elhajolt előle és jókedvűen felnevetett. – „Látom, kezdesz kiesni a gyakorlatból és öregszel is!”
- Na, most telt be a pohár! – horkantam fel, és azzal a lendülettel a nyakába ugrottam és lerántottam a földre."

Vérvörös alkonyat - 34. fejezet

Sziasztok!

Megjöttem a fejivel, ami most a szokásosnál hosszabb lett, de szerintem ennek csak örülni fogtok! A kövi hetekben számíthattok ilyen hosszúságú fejikre...
Legelőször is Liának ajánlom, akinek holnap lesz a szülinapja (lehet felköszönteni őt komikban!XD) és innen kívánok neki NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOT!
Utána jön Luca, aki szerencsétlenül eltörte a kezét és ezzel a fejivel vigasztalom őt.
Végül pedig Mindenkinek, aki szurkolt értem múlt szombaton és most is kérlek Benneteket, hogy gondoljatok rám kedd reggel 9:00-kor, amikor ismét spanyol inkvizíció elé állok, remélhetőleg most utoljára ilyen témában!XD
Pusz
U.i.:Dorszíí, ne ölj meg!XD


Vérbeli amerikai időtöltés

(Bella szemszöge)


A közelből faágak roppanását hallottuk, és egyszerre mondtuk ki Edwarddal:
- Emmett!
Az emlegetett szamár kilépett a fák közül és arcrepesztően vigyorgott.
- Huh, fiatalok, korán van még ehhez, nem? Nem kéne szobára menni? – húzta az agyunkat. – Amúgy kényelmes?
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire! – vágtam vissza és hogy szavaimnak nyomatékot adjak, kissé fészkelődni kezdtem Edwardon. Ő csak halkan kuncogott a szóváltásunkon. – De várj, ha gondolod, kipróbálhatod!
Edward ajka megrándult, ahogy elfojtotta kitörni készülő nevetését.
- Nem, köszi. Tudod, a szőkékre bukom és Edward nem az én esetem! – Jelentőségteljesen nézett rám, míg az „én” szócskát egy kicsit jobban megnyomta.
- Megölöd te, vagy csinálhatom én? – mormolta Edward.
- Nagylelkű leszek, és átadom neked a lehetőséget.
- Köszi – vigyorgott és a derekamnál fogva legurított magáról, majd felsegített a földről.
- Oh, de lovagias! – kuncogott Emmett. – Komolyan Bella, most mintha élénkebb lennél. Amíg Edward nem volt itthon, te tartottad helyette a frontot. Most viszont felébresztették Csipkerózsikát száz éves álmából. Kíváncsi leszek a folytatásra.
- Emmett, tudod mi a különbség köztem és Csipkerózsika között? – tettem fel a költői kérdést nyugodtan, de legbelül visítottam a dühtől. Em vihogva megrázta a fejét. – Csipkerózsika nem akarja ebben a percben beleverni azt a túlméretezett koponyádat a legközelebbi fába!
Megindultam felé, mire ő látványosan lépett egyet hátra és feltartotta a kezét. Edward csendesen mosolygott mellettem, de amikor rájött, hogy nemcsak fenyegetőztem utánam nyúlt, átfogta a derekamat, és visszahúzott magához.
- Edward, engedj el! – sziszegtem a fogaim között.
- Edward, kérlek, fogd vissza ezt a kis vérengző fenevadat! – incselkedett Emmett szemöldök vonogatva.
Morogni kezdtem és Edwardot magammal húzva haladtam melák, felképelni való bátyám felé.
- Bella, örömmel megnézném, hogyan szeded szét őt, de ne most! – suttogta a fülembe és éreztem hűvös lélegzetét az arcomon. – Jelen pillanatban van más módja is annak, hogy a porig alázd az önbecsülését!
- Mit sutyorogtok ott? – kiáltott oda nekünk Em, de nem jött közelebb.
- Emmett, húzz innem, vagy elengedem Bellát! – vágott vissza Edward, de karjai még jobban megfeszültek körülöttem.
Elmosolyodtam, amikor Emmett behúzott fülekkel elkullogott a fák közé, a háta mögött visszakiáltva:
- Alice-szel nem lehet bírni, úgyhogy gyorsan rendezzétek le a dolgot, aztán a tisztáson találkozunk.
Értetlenül fordultam meg Edward karjai között és néztem fel rá.
- Hagynod kellett volna, hogy kifilézzem! – bosszankodtam.
- Oké, de a kifilézés nem valami nőies megoldás. Mit szólnál mondjuk a földbedöngöléshez?
- Rendben, most tényleg nem tudom, hogy mire akarsz kilyukadni – sóhajtottam és ő felnevetett.
- Hogy állsz a sportokkal? – érdeklődött.
- Totális beégés – motyogtam lemondóan a mellkasának. – Már csak a papír hiányzik, hogy ön- és közveszélyesnek nyilvánítsanak.
- Remek, te vagy az én emberem! – kacsintott rám és kesztyűs kezemnél fogva húzni kezdett az erdőbe.
- Mire vagyok a te embered? – értetlenkedtem. – És mégis, hova megyünk?
Az égen hatalmas villám cikázott keresztül és a mennydörgés sem váratott magára sokat. A menny csatornái megnyíltak és esni kezdett a hűvös eső, ami lehűtötte izzó bőrömet.
- Játszani – hangzott a rejtélyes válasz és rohanni kezdett, engem is magával rántva.

(Edward szemszöge)

Ujjaimat Bella ujjai köré kulcsoltam és húzni kezdtem magammal a megbeszélt helyszín felé.
- Mire vagyok a te embered? – kérdezte értetlenül. - És mégis, hova megyünk?
Egy pillanatra az egész erdő ragyogó aranysárga színbe borult, ahogyan egy villám cikázott át rajta és pár másodperc múlva hatalmas mennydörgés söpört végig a tájon. Bella összerezzent, és kissé megszorította a kezemet, de aztán észbe kapott és engedett rajta, ám tenyerét nem rántotta el. Elmosolyodtam egy picit: úgy látszik, hogy ez még megmaradt emberi életéből. Eggyel több rejtély, amire választ kaptam. Vajon lesznek még ilyen titkai, amiket önkéntelenül tár fel nekem? Mennyit tudhatok meg róla, ami még egy bizonyos határon belül van?
Az eső halkan kopogott kemény testünkön, de nem ijedtem meg, mert Alice szerint a tisztáson nem fog esni. Mielőtt elindultam volna megkeresni Bellát már találkoztam a többiekkel és az elmúlt két hét eseményeiről részletes beszámolót kaptam tőlük. Én csak a féligazságot mondtam el nekik az utazásommal kapcsolatban, mert először Bellával akartam beszélni – Carlisle-t leszámítva –, de ezt az apró kis családi kiruccanást nem lehetett már halogatni. A srácok egymás püfölésével vezették le a feles energiájukat és félő volt, hogy a végén újdonsült kishúgukat is beinvitálják a játékba. Ezért most én voltam kénytelen elhalasztani a beszélgetésemet Bellával, csak hogy az egész család kiszabaduljon.
Észbe kaptam, hogy még nem feleltem a kérdésére, de nem akartam elrontani a meglepetést, ezért csak tömören válaszoltam:
- Játszani.
Futásnak eredtem és azt hittem, hogy majd Bella tiltakozni fog, de nem az történt. Készségesen suhant mellettem, de olyan halkan, hogy nekem néha-néha oda kellett rá pillantanom, nem foszlott-e szét ez az álomkép. Lágyan, kecsesen mozgott, minden erőfeszítés nélkül, légzése egyenletes maradt. A lopott percekben, amikor tekintetem angyalarcára siklott, elkaptam kíváncsi pillantását. Aranyszín szeme fényesen csillogott és vigyáznom kellett rá, nehogy elvesszek bennük.
- Szóval nem óhajtod elárulni, hogy hova cipelsz? – kérdezte beletörődve.
Rámosolyogtam és megráztam a fejem.
- Nem nagyon.
Felsóhajtott és könnyedén mellém szegődött.
- És azt elmondod, hol voltál az elmúlt hetekben? – Szemeit rám függesztette és bilincsbe vert velük.
Nyeltem egyet, ahogyan végigkövettem egy esőcsepp útját, ami végigfolyt homlokán, járomcsontján és lehullt az álláról. Haja nedvesen tapadt nyakára és hátára.
- Majd később – válaszoltam tömören.
Felmordult és játékosan lökött rajtam egyet.
- Hé, ez mi volt? – fordultam felé kitágult szemekkel.
- Jé, két szónál többet ki tudtál magadból préselni? – Cinikus hangját káprázatos mosolya ellensúlyozta. – Csoda. Amúgy csak, hogy tudd, megőrjítesz, amikor mindent harapófogóval kell kihúzni belőled!
- Egyéni szociális probléma – vigyorogtam önelégülten, és elégedettséget éreztem.
Ez tehát azt jelenti, hogy őt is érdekli, hogy mit gondolok? Érdekli, hogy mi van velem?
Az örömöm a következő pillanatban szertefoszlott, ahogyan az üresség, a hiány érzése megtöltötte bensőmet és megtorpantam. Bella hirtelen tépte ki ujjait az enyémek közül és pár méterre állt tőlem, karba font kezekkel.
- Bella? – kérdeztem csendesen.
- Jelen pillanatban semmilyen épkézláb sértés nem jut az eszembe, amit a fejedhez vághatnék – fújtatott.
- Rendben. Ameddig te valamilyen frappáns visszavágáson gondolkozol, addig haladhatnánk? – nyúltam felé, és szám széle apró mosolyra húzódott bosszankodása miatt.
Felhúzta az orrát és elengedte magát, hogy a sáros földön landoljon. Meglódultam felé, és még mielőtt leért volna a pocsolyába átkaroltam a derekát, felrántottam és azzal a lendülettel a vállamra dobtam – persze csak finoman –, mint a zsákokat szokták.
Bella lélegzete elakadt, ahogyan nem kapott egy pillanatra oxigént – nem mintha szüksége lett volna rá –, majd halkan felsikkantott. Átfogtam a csípője és a feneke között az egyik, lábánál a másik kezemmel és rohanni kezdtem a fák között.
- Edward, tegyél le! – dühöngött Bella és öklével püfölte a hátamat, de úgy, hogy nem okozott fájdalmat.
- Ugyan miért tenném? – kérdeztem vissza cinikusan.
- Ezt nagyon meg fogod bánni! – fenyegetőzött sötéten. – Edward Anthony Masen Cullen, engedj el, most azonnal!
- Nem – mondtam vigyorogva. – És légy szíves, maradj nyugton!
- Ugyan miért tenném? – dobta vissza nekem a kérdést és ujjaival végigzongorázott az oldalamon és a gerincemen.
Nem tudtam róla, hogy a vámpírok csiklandósak tudnak lenni, ám most furcsa érzés futott át rajtam. Felkacagtam, de nem lassítottam lépteimen.
- Én ezt a helyedben nem tenném! – mondtam neki.
- Oh, és miért nem? – érdeklődött gúnyosan.
- Tudod, hogy milyen piszkos Emmett fantáziája és még a végén kombinálni kezd. –Azt már magam sem értettem, hogy miért mosolygok ezen a tényen.
Bella dühösen felhorkant, de felhagyott a csiklandozásommal. Helyette viszont rákönyökölt a gerincemre, így megtámaszthatta a fejét rajta.
- Ügyes kislány! – Elismerően nyúltam át a kezem felett és megpaskoltam a combját.
- Majd azt nézd meg, milyen ügyes leszek akkor, amikor Emmettel együtt kicsinállak! – mormogta az orra alatt.
- És hogy akarod kivitelezni azt? – tudakoltam, de ő makacs hallgatásba burkolózott. – Fogsz válaszolni, vagy…?
Felszisszent, de nem szólt egy szót sem. Elmosolyodtam, ám konoksága nem szegte kedvemet.
- Oké, akkor majd elbeszélgetek magammal.
„Ugyan miért dumálnál magaddal?” – szállt felém Emmett csipkelődő gondolata.
- Mert Bella nem áll szóba velem – válaszoltam neki hangosan.
Bella hirtelen egy aprót mozdult, de nem mutatott hajlandóságot arra, hogy „emberszámba” vegyen.
„Vajon akarom tudni, hogy mit csináltál vagy mit nem csináltál?” – poénkodott.
- Nem viseli jól a kritikát! – mondtam, mire a gerincembe fúródó könyök jelezte, hogy hallgatóságom nagyon is figyel.
- Mert te annyira jól tűröd, hogy nem a te véleményed a best of! – kiáltotta oda nekem Em vigyorogva a tisztás túloldaláról.
Kiléptem a fák közül immár sétálva és családom felé indultam. Mindegyikőjük rám pillantott és amikor meglátták a furcsa kettősünket, meglódult a gondolatáradat.
„Megsérült?” – aggodalmaskodott Esme, de ahogy nyugtázta, hogy rázom a fejem, megkönnyebbült.
„Leányrablás?” – kérdezte Rose mosolyogva.
Felvontam a szemöldököm.
„Csak nem húzta ki nálad a gyufát?” – heccelt kobold húgom.
Már válaszoltam volna, de Jasper gondolatai szinte vetekedtek Emmettéivel, így köpni-nyelni nem tudtam. A két srác vigyorogva kacsintott rám és pacsiztak egyet.
- Bella, minden rendben? – Carlisle hangja messziről rángatott vissza testvéreim gondolataiból.
- Tökéletesen – válaszolta csilingelő hangon a hátamnak, amitől még jobban megnyúlt az Em-Jazz páros arca.
- Most már leszállhatsz – mondtam Bellának, hogy eltereljem a figyelmemet.
Elengedtem a lábát és a derekát, de ő nem ugrott le rólam. Esme szemein keresztül láttam, ahogyan még mindig kényelmesen dőlt neki a hátamnak és somolygott.
- Jól elvagyok itt – szólt végre hozzám.
- De így nem tudok játszani! – ellenkeztem, bár azért jó volt ilyen közel lenni hozzá.
- Egyéni szociális probléma. – Elképzeltem, hogy milyen elégedett képet vághat és mennyi ideig gondolkozhatott ezen a finom kis bosszún.
A családunk felkacagott, én meg csak csóváltam a fejem.
- Ha már ennyire ragaszkodsz hozzám, lennél olyan kedves és felvennél olyan testhelyzetet, amiben nem fogsz leesni, ha hazafutást csinálok!?
- Hazafutást? – kérdezte elfúló hangon.
- Igen, hazafutást – vigyorogtam. – Tudod, a baseballban szokták azt csinálni.
- Baseball – nyögte ki és lekecmergett rólam, egyenesen a földre. Pár pillanatig maga elé meredt, majd: - Te meg akarsz ölni? Én nem tudok játszani!
Hangja pár oktávval magasabban csengett és kérlelő tekintetét rám emelte.
- Minden vámpír tud baseballozni – ellenkezett jóságos mosollyal az arcán Rosalie. – Ez a vérünkben van.
- Én nem játszom – motyogta Bella.
- Akkor én sem! – tüntetett Alice és lehuppant Bella mellé.
- Na, ne már! – horkant fel Jasper. – Edward, csinálj valamit!
- És mégis mit? – csattantam fel bosszúsan.
„Teperd le a csajt vagy bánom is én, de ha nem játszunk, neked csengettek!” – Emmett dühös pillantásokat lövellt felém.
Felsóhajtottam, megforgattam a szemeimet és odaléptem Bellához.
- Oké, mássz fel a hátamra! – nyújtottam neki a kezem, hogy felsegítsem.
- Hogy mi? – nyíltak tágra arany szemei.
Ismételt nevetés volt a jelenet jutalma.
- Jól hallottad – húztam ördögi vigyorra a számat. – Mi nem tudunk játszani Alice nélkül. Alice nem játszik addig, amíg te meg nem mozdulsz. Te nem akarsz feltápászkodni, így nekem kell valamit tennem. Ez egy ördögi kör. Most pedig vagy felmászol a hátamra önszántadból, vagy én doblak fel!
„Ez az, öcsi, csak így tovább! – vigyorgott kajánul Em.
„Edward, finomabban!” – rótt meg mosolyogva Carlisle.
Bella megadóan felnyögött, felpattant a földről és tétován odaállt mellém.
- Le fogunk bőgni, vagy valahogy sikerül kinyírnom téged! – suttogta.
- Idefelé jövet, a fák között mintha ilyenekkel fenyegetőztél volna – hecceltem, majd hátat fordítottam neki és úgy mondtam. – Most pedig, ugorj!
- Te akartad! – sóhajtotta, és kesztyűs kezeivel átkulcsolta a nyakamat, lábait felhúzta az oldalamhoz és átfonta velük a derekamat. – Nem vagyok pehelysúlyú!
Felkacagtam és megcsóváltam a fejem. Annyira könnyűnek és gondtalannak éreztem magam, hogy szinte megrészegültem. Soha nem szórakoztam még ilyen jól, soha nem voltam még ilyen nyugodt és felszabadult. Lehet, hogy mindez Bella miatt történik? Ő változtatott volna meg ennyire? És ha igen, hogy volt képes rá? Kész rejtély ez a lány, ez nem vitás!
Teste szorosan és tökéletesen simult az enyémhez, de annyira alacsonyan ült rajtam, hogy fejét nem tudta kényelmesen elhelyezni vállamon. Felsóhajtottam és hátraszóltam:
- Ezt ne értsd félre!
Értetlenül hümmögött, de elállt a lélegzete, amikor mindkét kezemmel hátranyúltam és a feneke alá csúsztatva löktem rajta egyet, hogy feljebb kerüljön hátamon.
„Holálá!” – Emmett fantáziája meglódult egy „kicsit”.
„Na, de Edward!” – Jasper is kajánul vigyorgott.
- Köszi – motyogta bele a nyakamba Bella.
- Most mondanám azt, hogy szívesen, máskor is, de még a végén rosszul venné ki magát a dolog, ezért inkább maradjuk a „nem tesz semminél”!
Rosalie összecsapta a tenyereit és türelmetlenül felkiáltott.
- Oké, akkor most játsszunk?
- Igen, de mi Emmett és Jasper ellen leszünk – mondtuk egyszerre Bellával.
- Állunk rendelkezésetekre! – hajolt meg színpadiasan Jasper, majd ismételt pacsi következett cinkostársával. – Csak nehogy belebukjatok a játékba!
Elrohantak Carlisle után, aki időközben elkezdte kijelölni a pályát. Alice odatáncolt hozzánk és csilingelve közölte.
- Három menet után már nem lesznek ennyire vidámak – mosolygott. – Amúgy veletek leszek.
- Akkor én a két őrülttel leszek egy csapatban – mondta Rose és a férje után szaladt.
- Én vállalom a bíró szerepét! – Esme lesétált a pályáról és megállt az oldalvonalnál.
Bella odahajolt a fülemhez és félősen belesuttogta:
- Mikor égtél le utoljára? – Hűvös lélegzete cirógatta az arcomat és összerezzentem.
- Azt hiszem akkor, amikor azok a csodás képek készültek Emmettről és rólam – válaszoltam nehezen forgó nyelvvel.
Edward, jól meggondoltad? Tényleg Bellával a hátadon akarsz játszani? Tudsz majd egyáltalán koncentrálni?
- Tehát itt az ideje egy újabbnak – motyogta.
- Majd meglátjuk! – feleltem és elsuhantam a kijelölt helyemre.
Hatalmas mennydörgés süvített végig az erdőn, ami jelezte, hogy elkezdődhet a játék.