Vérvörös alkonyat - 14. fejezet

Eszeveszett ötlet

(Carlisle szemszöge)

Edward halkan kopogott dolgozószobám ajtaján, és ez zökkentett ki mélázásomból.
- Szabad! – szóltam ki neki, mire benyitott, majd betette maga mögött az ajtót. – „Nem értem, hogy miért kopogsz, amikor úgyis tudod, hogy be foglak engedni!”
Felpillantott rám és egy félmosolyt is sikerült összehoznia. De hiába is próbálta leplezni állapotát, engem nem tudott átverni.
- Gondoltam, udvarias leszek – mondta.
Arca nyúzott és beesett volt, arcszíne pedig még a szokásosnál is sápatagabb. Szemében fájdalom és szomorúság bujkált, de az elhatározottság is megcsillant benne. Kész gyötrelem volt ránézni.
Alice-nek igaza volt. Tényleg öngyilkos tervet forgat a fejében. És az, hogy Bella is szerepel benne, csak még bonyolultabbá és aggasztóbbá teszi a dolgot.
Edward felsóhajtott és belesüppedt az íróasztal előtti bőrfotelek egyikébe.
- Szóval Alice járt itt. – Nem kérdés volt, hanem tényközlés.
- Igen, nem sokkal előtted ment el – válaszoltam.
- És mennyit mondott el? – Hangja fáradtan és lemondóan csengett.
Gondolatban lejátszottam az Alice-szel folytatott beszélgetést, kitérve minden apró kis részletre.
- Néha áldás, néha átok egy ilyen képességgel megáldott kistestvér a családban – motyogta az orra alatt fejcsóválások közepette.
- Hát, igen – nyugtáztam és hátradőltem a székemben. – De ez ugyanúgy elmondható a gondolatolvasó nagytestvérekről is. – Felhorkant, én viszont nem vettem róla tudomást. – Ez a helyzet viszont bonyolultabb, mivel Bellát nem látja, így nem is tudja megmondani, hogy hogyan fog végződni ez az egész.
- Tudom – sóhajtotta.
„És ezek után is szeretnéd elvinni őt magaddal?”
- Megígértem neki. Ha már pokollá tettem az életét és elvettem tőle mindent, legalább ezt az egy dolgot megadom neki.
Elgondolkoztam a szavain. Rettentően fájt, hogy így kell őt látnom, és nem tehetek ellene semmit sem. Eddig is Edward volt a család legboldogtalanabb tagja, de most még ez is. Ha hamarabb odaértünk volna, talán…
- Carlisle, ne hibáztasd magad! – kérlelt csendesen. – Ez egyedül az én bűnöm és nekem kell vezekelnem érte. Gyenge voltam és elbuktam.
- Ez nem így… - próbáltam volna tiltakozni, de felemelte a kezét és csendre intett.
- Ebbe inkább most nem menjünk bele.
Bólintottam, majd berögzült emberi mozdulatokkal vakargatni kezdtem az államat.
- Azt már meg sem kérdezem, hogy tisztában vagy-e vele, mekkora kockázattal és veszéllyel ját ez az egész.
- Tökéletesen – mondta határozottan.
- Olyan lesz, mintha egy svédasztalt tolnál Bella orra alá, és azt mondanád neki, hogy még csak megszagolnia sem szabad, nem hogy megkóstolnia!
- Távol leszünk tőlük és bízom Bella hihetetlen önuralmában. – Mintha némi büszkeség is kicsendült volna szavaiból.
Edward összevonta szemöldökét gondolataimra, de nem fűzött hozzá semmit sem.
- Jasper felelőtlennek és gyerekesnek fog gondolni, hogy egy újszülött vámpírral az oldaladon akarsz a városban mászkálni. Azt már meg sem jegyzem, hogy Bella elméletileg halott...
- Jaspert jelen pillanatban jobban leköti a házban fellelhető érzelmek analizálása és Alice-szel való kitárgyalása. – A mondat végére elmosolyodott, én pedig értetlenül néztem rá.
Megrázta a fejét, így hiába is vártam további magyarázatra.
- Tehát, mit mondasz? – kérdezte.
Felsóhajtottam.
- Túl sokszor mondtam már meg neked, hogy mit lehet és mit nem. Emiatt egyszer már elveszítettünk – mondtam csöndesen és visszagondoltam azokra az időkre, amikor Edward nem velünk élt, hanem a saját útját járta. Bűntudat csillant meg szemében, így kitöröltem ezen képeket az agyamból és folytattam tovább. – Ha te úgy döntesz, hogy véghezviszed ezt a tervet, akkor a családod támogatni fog.
- Köszönöm. – Felállt és az ajtóhoz ment.
„Edward” – szóltam utána.
Visszafordult és érdeklődve tekintett rám.
- Alice azt mondta, hogy holnapután lesz. Jobb lenne megtenni már most a szükséges óvintézkedéseket és elmondani Bellának, hogy mire készülsz.
Biccentett egyet és már ott sem volt.
Előrehajoltam, megtámasztottam a fejemet két kezem között és imádkoztam, hogy Edward tudja, hogy mit csinál.