Meghoztam egyben a fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog! A kövi hetekben viszont számítsatok rá, hogy nem tudom majd, mikor és milyen rendszerességgel lesz friss, ugyanis 16-tól ZH-hetem lesz, utána pedig vizsgaidősuck! :'( És hát tanulnom kéne... És közben még egy kollégiumi jelentkezést is lebonyolítok, ami annyit tesz, hogy olyan helyekre szaladgálok, ahova soha életemben nem tenném be a lábamat önszántamból - lsd. APEH! :D
Jelen helyzetben ennyi, azt hiszem!
És utólag is boldog nyuszit Mindenkinek! :D
Pusz
Szylu
A világ legvégén
„Szépséges vagy
És kész
Vágyad nem alszik soha
Anyanyelved
A testbeszéd
Te vagy az éjjel menyasszonya
Lehetnél másé talán
Vagy mindenkié
Az enyém biztosan nem vagy
De ha az öledbe bújok
Nem érdekel,
Az sem, hogy volt-e tegnap”
(Ákos: A világ legvégén)
Bella arcán csak egy pillanatra suhant át valamiféle meglepődöttség, majd szokás szerint rendezte a vonásait és még rántott is egyet a vállán.
- Már nem fontos – közölte, és lépett volna tovább, ha nem ragadom meg a karját és nem fordítom magam felé.
Régebben azt mondtam rá, hogy rémes színésznő, ez viszont nem volt érvényes a mostani vámpírra, aki előttem állt, és olyan dacosan nézett a szemeimbe, hogy kis híján elhittem: a régi Bella meghalt, hogy átadhassa a testét valaki másnak. Egy idegennek, akit nem ismertem és soha nem fogok megismerni.
Aztán a szemei kitágultak, apró orrával úgy szimatolt körbe, mint egy éhes ragadozó, aki becserkészi az áldozatát és az egész teste megfeszült. Ám mielőtt bármilyen megjegyzést tehettem volna olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.
Bella egy könnyed mozdulattal kirántotta a karját kezem szorításából – váratlan reakciója valóságos pofonnal ért fel, mert azt bizonyította, hogy undorodik tőlem –, hogy a következő pillanatban már a nyakam köré fonja a másikkal együtt és ajkait az enyémekre tapasztva szenvedélyesen megcsókoljon.
Döbbenten álltam csak, és még azt sem tudtam, hogy mit tegyek, amikor kissé elhúzta a fejét, és könyörögve nézett fel rám, majd halkan megszólalt:
- Kérlek, segíts!
Az agyam lázasan dolgozott, hogy ez most mégis mit akart jelenteni, de a választ azonnal megkaptam Demetri gondolatai alapján. Bella után kajtatott, hogy ismét megpróbáljon kicsikarni belőle egy randit. Ezt persze Bella nem tudhatta, de Demetri felbukkanása – szóval ez volt a szimatolásának az oka! – eléggé egyértelművé tehette számára a dolgot, hogy ha találkoznak, akkor Dem megint kijátssza a randi-kártyát.
Már láttam az árnyékát a falon végigsöpörni, ahogyan jött fel a lépcsőn, de még takarásban voltunk, így ha cselekedni akartam, akkor azt gyorsan kellett. És olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy képtelen voltam neki ellentmondani. Nem, ez így nem helyes, hiszen Bellának csak egyetlen egyszer tudtam ellentmondani, aminek pedig az eredménye a kialakult helyzet lett. Most viszont sem erőm, sem kedvem nem volt ellenkezni vele.
Fordítottam rajtunk egyet, és a falhoz szorítva odasimultam Bella tökéletes testéhez. Egyik kezemmel átkaroltam a derekát, a másikkal lustán simítottam végig az arcán, feltérképezve minden apró porcikáját. Bella lehunyta a szemét, ahogyan lassan hajoltam hozzá közelebb és megfeszítette az izmait. Finoman csókoltam meg, hogy ha akar, akkor még visszakozzon, de csak állt ott, és várt.
Visszahúztam a fejemet, de nem engedtem el a derekát. Nem akartam úgy megcsókolni, hogy ő mindezt csak „végigasszisztálja”. Hogy úgy érezze, rákényszerítem őt.
Ezt a percet választotta Demetri arra, hogy felérjen a lépcső tetejére, és megpillantson minket. Ahogyan az várható volt, teljesen lefagyott, majd aprót rázott a fején és egy „szívélyes” mosolyt villantott fel.
- Amint látom, ismét egymásra találtatok – jegyezte meg és figyelmesen fürkészett bennünket.
Az itt eltöltött tíz év alatt nem volt különösebb problémám vele, de ahogyan most végignézett Bellán, egyszerűen csak csavarintottam volna egyet a fején, és levan róla a gond. Úgy mérte végig a karjaimban tartott lányt, mintha a következő egyéjszakás kalandja lenne, és ez kihozott a sodromból. Automatikusan toltam magam mögé Bellát, és felszegtem az államat, ahogyan Demetri szemeibe néztem.
- Valami kivetnivaló van talán abban, hogy felelevenítjük a régi szép időket Bellával? – ütöttem meg a lehető leghétköznapibb hangnememet és felvontam a szemöldökömet.
A képességemnek köszönhetően előbb tudtam, hogy mi fog következni, mégis ökölbe szorultak a kezeim és kivillantottam a fogsoromat, ahogyan Demetri hozzákezdett „kikészítésemhez”.
- Hát, csak remélni tudom, hogy Lena tisztában van az apró kis múltidéző akcióddal – vonta meg a vállát, de természetesen nagyon is érdekelte, mit reagálok erre.
- Nem kell aggódnia a barátnőjének, nem történt semmi olyan közöttünk – lépett ki elém Bella és csípőre tette a kezét. – De ha már itt tartunk, akkor szeretném felhívni mindkettőtök figyelmét arra, hogy a verseny miatt vagyok itt, és nem azért, hogy pasizzak! – nézett először szúrósan Demetrire, aki védekezően feltartotta a kezeit, majd rám, de itt már megváltozott a tekintete.
Gyengédséget véltem felfedezni benne, és egy apró mosolyt is küldött felém. Ahogyan elhaladt mellettem, megérintette a karomat – apró és véletlen mozdulatsornak vélhette egy külső szemlélő – és meghallottam a fejemben a hangját.
„Köszönöm” – üzente gondolatban, de amint felfoghattam volna, hogy nyitva az elméje, már vissza is húzta a pajzsát és leszaladt a lépcsőn.
Rezignáltan ballagtam lefelé a nagyterembe, ahol a verseny előtti utolsó eligazítást tartották és gondolataim természetesen Bella és az ő furcsa viselkedése körül forogtak. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ez a kettősség honnan fakadt: egyszer eltaszított magától, és kijelentette, hogy nem akar már tőlem semmit, hogy elengedett és nem szeret, máskor viszont a karjaimba vetette magát és olyan odaadóan simult hozzám, úgy csókolt, mintha csak a miénk lenne az egész világ.
Annyira a miértekkel, a hogyanokkal és egyéb egy kérdőszavas mondatokkal voltam elfoglalva, hogy észre sem vettem őket egészen addig, míg meg nem köszörülték a torkukat. De ezt olyan szinkronban csinálták, hogy az már szinte hátborzongató volt.
Felkaptam a fejemet, és megpillantottam a folyosó két falának támaszkodó Caseyt és Alice-t, akik bár egymás szöges ellentétei voltak, mégis volt bennük valami közös vonás. Az önelégült vigyor, amit még Emmett is megirigyelhetett volna.
- Stan és Pan? Shrek és Szamár? Vagy esetleg…? – töprengtem félhangosan, hogy ők is hallják. – Nem, több idegesítő páros most nem jut eszembe, sajnálom!
- Tom és Jerry? – vetette fel Casey és Alice pillantott. – Nem jó, mert ők folyton ki akarták nyírni a másikat.
- De soha nem tették meg, mert túlságosan szerették egymást – ellenkezett Alice és pacsiztak egyet.
Felsóhajtottam és megráztam a fejemet.
- Nem hiszem el, hogy a rajzfilmfigurák egymáshoz fűződő viszonyáról beszélgetek veletek a folyosón, miközben egy teremmel arrébb éppen kihirdetik, hogy ki fog ma porondra állni.
- Te hoztad fel a témát, mi csak kibővítettük a tudástáradat – jegyezte meg Alice és rám kacsintott.
- És Alice-nek köszönhetően már tudom a mai „programot” – macskakörmözött a levegőbe Casey –, de sajnos nem vagyok rajta az étlapon. Viszont van egy mérkőzés, amit szeretnék látni, szóval essünk túl gyorsan a dolgokon. És figyelmeztetlek, hogy ha turkálni mersz a fejemben, földbe döngöllek!
- Ezzel a lehetőséggel nem élnék, köszönöm! – morogtam az orrom alatt, és éreztem, hogy ezt a beszélgetést nem fogom megúszni.
Mindkét lány egy pillanatig csendben maradt, és olyan szemekkel méregettek, mint azokat a kísérleti alanyokat szokták, akiktől hirtelen meglepő javulást vártak. Alice ellökte magát a faltól és már előttem is állt, hogy apró kis orrával megszaglásszon. Rém idegesítő volt, de tudtam, hogy mire megy ki a játék.
- Nos, bátyuskám, megmagyaráznád nekünk, miért van levendula és frézia illatod? – vigyorgott bele egyenesen a képembe, én pedig kénytelen voltam beismerni mindent, de persze csak halkan, hogy csak ők hallják.
A kis boszorkány már tudott mindent, és ezeket az információkat meg is osztotta a tettestársával. Amikor kérdőre vontam, hogy mégis mire volt jó ez az egész kihallgatás, szemrebbenés nélkül azt válaszolták, hogy az én számból kellett hallaniuk.
Már éppen egy alapos fejmosásban részesítettem volna őket, amikor kinyílt a nagyterem ajtaja, és kiözönlött rajta a tömeg, hogy a lehető legjobb helyeket foglalják el a küzdőtéren.
- Remek, most lemaradtam miattatok a beosztásról! – mérgelődtem és szúrós pillantást lövelltem feléjük.
- Nyugi, te ma nem fogsz még harcolni, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell sietnünk, ha első sorból akarjuk látni az eseményeket – kapta el a karomat Alice és húzni kezdett maga után.
Casey vigyorogva sétált mögöttem, mintha esetleg meg akarnék szökni, és akkor majd utamat tudja állni. Betuszkoltak az ajtón – nem is kellett nagyon tuszkolni, mert amint megláttak bennünket, félreálltak „a három őrült útjából” – és az egyik lelátó felé tereltek, ahol megpillantottam a Cullen családot.
Emmett vadul integetett nekünk – Rose alig bírta lefogni a karját –, míg Jasper csak mosolygott és a fejét csóválta a nagy melák viselkedése miatt. Carlisle nyugodtan üldögélt és a mellette helyet foglaló egyik nomád vámpírral beszélgetett, ellenben Esme egy kicsit mintha nyugtalan és feszült lett volna. Amint továbbsiklott a tekintetem már meg is értettem, mi az oka idegességének. Bellát sehol nem láttam – a helye fent volt tartva Esme jobbján –, de abban reménykedtem, hogy csak késik egy kicsit.
Hiú reményem abban a percben foszlott semmivé, amint leültem Emmett és Jasper közé – Em jókorát vágott a hátamra üdvözlésképpen – és megláttam, hogy ki állt a küzdőtéren Aro, Marcus és Caius előtt, nekem pedig háttal.
Jobban mondva kik álltak.
Bella gesztenyebarna tincseit és Lena ébenfekete haját bármikor megismertem volna!
A torkom összeszorult és a gyomrom is öklömnyi nagyságú lett, ahogyan eljutott a tudatomig, miért vannak odalent együtt, és ebből mi fog következni. És már azt is értettem, miért pont Em és Jazz közé ültettek, mert amikor felugrottam, hogy valahogyan közbeavatkozzam, ők nemes egyszerűséggel elkaptak és visszarántottak a helyemre.
- Nyugi, öcsibogyó! – somolygott rejtélyesen Emmett.
- Dőlj hátra és élvezd a műsort! – mondta Jasper, és ő is mosolygott.
- De hát Lena meg fogja ölni őt! – fakadtam ki, mert tudtam, hogy mire képes Lena.
- Igen, tudjuk, hogy neki is van képessége, de elfeledkezel arról, hogy… – Emmett a mondatot már nem tudta befejezni, mert Aro felkelt a székéből, mire a tömeg elnémult.
Normális esetekben Volturi testőrként Caseynek és nekem is mellette lett volna a helyem, de ez az esemény kivétel volt, így most csak azok a testőrök álltak a trónok közelében, akik nem vettek részt a versenyen. A többiek szintén szétszóródtak a teremben és feszült kíváncsisággal várták a folytatást.
A helyiségben mindenki csak arra várt, hogy Aro megadja a jelet és azzal kezdetét vegye a verseny – vagy számomra a rémálom. Emberként rég hányingerem támadt volna és ordítva rohanok ki innen, vámpírként viszont csak megkövülten ültem ott és nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik meg.
- Végre eljött az a pillanat, amire mindannyian vártunk – kezdett bele Aro. – Nem szeretném szaporítani a szót, mert eleget beszéltem már, így csak annyit mondok, hogy győzzön a jobb!
Színpadiasan széttárta a karjait, mire örömujjongások és kiáltások hangzottak fel mindenfelől, én meg lehunytam a szemeimet, hogy ne lássam az üdvözült mosolyt Aro arcán.
Az agyam lázasan dolgozott, hogy kitaláljon valamit, de egy adag jéggel blokkolhatták a gondolkozást vagy egyszerűen csak elvágták a kábeleket odabent, mert semmire nem jutottam. Aztán már késő volt. Meghallottam, ahogyan a küzdők a hatalmas tér közepére sétáltak és abban a percben nyílt ki a szemem, amikor elszabadult a pokol.
