Vérvörös alkonyat - 1. fejezet

A vég

(Bella szemszöge)

Hazafelé menet a gondolataim természetesen Edward Cullen körül forogtak. Egyszerűen nem értettem, hogy tud egy ilyen gyönyörű fiú ekkora gyűlölettel és dühvel nézni? És miért pont rám? Soha életemben nem láttam, mégis utál. Már az első nap. Remek.
Nem elég, hogy ez a nyavalyás eső megint rákezdett, de az első „jóakarómat” is bezsebeltem aznap. Ha így folytatom, akkor az egész suli Edward Cullen anti-Bella Swan-os mozgalmába lép majd be, nemsokára. És a legszebb az egészben, hogy nem tettem semmit!
Befordultam az utcánkba, ahol egy lélek sem járt. Mindenki dolgozni volt még, vagy ki sem dugta az orrát a jó meleg lakásból. Egyedül egy fekete Mercedes parkolt a szemközti szomszédunk háza előtt. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy vajon ez reggel is itt volt-e, de nem jöttem rá. Nagy valószínűséggel igen, csak elkerülte a figyelmemet, vagy annyira izgultam a suli miatt, hogy észre sem vettem. Sötétített ablakain keresztül hiába próbáltam meg bekukucskálni.

Vállat vonva megálltam a felhajtónkon és miután összeszedtem a táskámat, kiszálltam az immár zuhogó esőbe. Jó hangosan becsaptam a rozsdás kocsiajtót és a kapucnimmal nem is bajlódva a bejárathoz rohantam. Hál’ Istennek minden gond és baleset nélkül értem oda, ami ritkaságszámba ment nálam. Hajam nedvesen tapadt az arcomra, mire kihalásztam a kulcsot az ereszcsatornából és benyitottam a házba.
Minden csöndes volt – tehát Charlie nincs még itthon. Hát, persze, hiszen a cirkáló sincs itt! – csaptam a fejemre és egy mosoly jelent meg az arcomon. Nesze neked Edward Cullen meg rosszkedv!
A kabátomat felakasztottam a fogasra és bementem a konyhába. A székre dobtam a táskámat, majd a hűtőt kinyitva az aznapi vacsora hozzávalóit kezdtem összehorgászni. Nem akartam sok időt eltölteni ezzel, ezért a jól bevált tojásrántotta mellett döntöttem. Kivettem a tartót és becsukva a hűtőt egy éjfekete szempárral néztem farkasszemet.

Edward Cullen lezserül állt az ajtófélfának támaszkodva és engem fürkészett. Bronzvörös haja kócosan és vizesen meredt szerteszét; hosszú, hófehér karjait összefonta mellkasa előtt. Egyik szemöldökét felvonta, szája szegletében gúnyos mosoly bujkált. A legijesztőbb mégis a tekintete volt: koromfekete szemében valami vadállatias tűz égett.
- Bella – szólalt meg bársonyos hangján és az izmaim felmondták a szolgálatot.
A tojások hangos csattanással értek földet a konyha kövezetén. Edward széles mosolyra húzta ajkait, felfedve hófehér fogait.
Azon reményemről, hogy nyugodtan tudjak lélegezni, már rég lemondtam. Szaporán vettem a levegőt és a szívem a bordáimat verte. Tudatalattimba egy gondolat fészkelte be magát, mely ordította, hogy fussak, rohanjak. Mégsem tettem semmit, mert szó szerint megbénultam.
A bénulás nem is jó szó. Én pusztán Edward Cullen bűvkörébe kerültem.

A hangja, mint a csepegtetett méz, befúrta magát az agyamba és azt akartam, hogy újra hallhassam. Illata belengte az egész helyiséget, és a napfény aromáját véltem felfedezni benne. Az arca a legszebb angyalarc volt, amit valaha láttam. Tekintete fogva tartotta az enyémet és szinte perzselt.
A kábulattól szólni sem tudtam, pedig meg kellett volna kérdeznem, hogy mit keres itt? Hogy jutott be? Honnan tudja a nevemet? Vagy a legfontosabbat: miért néz rám ilyen kiéhezetten?
Igen, kiéhezetten. Időközben ugyanis bevillant egy kép, amit még nyolc éves koromban láttam az egyik tévécsatornán. Az oroszlán megközelíti áldozatát, akinek már csak másodpercei – jobb esetben percei - vannak hátra az életből. A nagymacskának van ilyen tekintete, mint Edwardnak.
A kis vészvillogók megszólaltak a fejemben és hátrálni kezdtem. Éreztem, hogy nekiütköztem a konyhapultnak, és nem tudok továbbmenni.
- Megijesztettelek? – kérdezte Edward és angyali arcán aggodalom és megbánás suhant át, melyet a gúny váltott fel. – Nem akartalak… nagyon.
- Mit… - köszörültem meg a torkomat, és újra elkezdtem. – Mit akarsz?
- Oh, sok mindent. – Hangja hidegen és gunyorosan csengett. – De jelen pillanatban csak egyvalamit. – Lecsukta szemét, miközben nagyot szippantott a levegőbe. – De azt nagyon.

Tekintetét ismét rám szegezte és legnagyobb döbbenetemre lassan elindult felém. Pár centire megállt előttem, és egyik kezét az állam alá helyezte. Érintése hűvös volt és kirázott tőle a hideg. Másik kezével végigsimított arccsontomon és lecsúsztatta a nyakamra.
Menekülni akartam, de képtelen voltam. Kitágult szemekkel, megbabonázva bámultam rá, ő pedig áthidalva a köztünk lévő távolságot a konyhapulthoz préselt. Odahajolt hozzám, ajkai érintették szám sarkát, ahogyan végighúzta arcom minden kis négyzetcentiméterén őket.
Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy megérintett. A félelem még mindig bennem tombolt, de vegyült bele valamilyen bódultság is.
- Gyönyörű vagy – suttogta, és számhoz hajolva belélegezte leheletemet.
Finom csókot nyomott ajkaimra, és nekem meg kellett kapaszkodnom a pultban, ha nem akartam összeesni. Zihálni kezdtem, ahogyan lefelé haladva csókot adott államra is, és elért a nyakamhoz, ahol keze is időzött. A pulzusom az egekbe szökött és zihálásom egyre gyorsult.
- Gyors leszek – súgta bele bőrömbe. – Ígérem.

Nem tudom miért, de hittem neki.
Hosszan megcsókolta nyakamat, majd pengeéles fogait bőrömbe vájta, én pedig halkan felszisszenve elnyomtam a feltörni készülő sikolyomat. Csak vártam a halált, amit gyilkos angyalom hozott el nekem. Mert tudtam, hogy mindez akkor fog befejeződni, ha én már élettelenül fekszem a földön.
Fejem felett összecsaptak a hullámok és éreztem, ahogyan a fekete mélység magához húz. Mielőtt még teljesen átadtam volna magamat neki, egy újfajta fájdalom ostromolta meg testemet. A tűz, amely mindent elemésztett és felperzselt, amit csak elért és én mégis készségesen rohantam bele a lángtengerbe. Elvesztem.