Vérvörös alkonyat - 9. fejezet

Régi emlék

(Edward szemszöge)

Egy emlék rajzolódott ki szemeim előtt tökéletesen és kristálytisztán, mintha csak valaki más elméjében látnám a képkockákat. Csakhogy ezek most az én emlékeim voltak, az én saját és nyomorúságos életemből. Nem tudtam, hogy miért pont ezt és miért pont most idézte fel az agyam, de nem is számított. Vámpírmemóriámnak köszönhetően minden egyes pillanatra pontosan emlékeztem, mintha csak a jelenben játszódna a dolog, az orrom előtt.
Az egész ház elcsendesedett körülöttem és homályba veszett, miközben felidéztem létezésem legszörnyűbb éjszakáját. Ez még talán Bella átváltoztatásánál is borzalmasabb volt…

A sötét szoba sarkában ültem, a hatalmas falitükörrel szemben. A közeli óratorony hajnali egyet ütött. Ujjaimról halk kopp-kopp kíséretében hullott le a padlóra a friss vér. Karmazsinvörös szemeimbe egy cseppnyi feketeség sem vegyült. A teljes jóllakottság érzése honolt testemben, de háborgó lelkemet – ami már rég nem volt meg – ez sem csitította. A tükörkép egy éjjeli ragadozó mását adta vissza és egyáltalán nem tartottam magamat szörnyetegnek, pusztán az evolúció csúcsán lévő lénynek.
Agyamban az egy órával ezelőtti események még élénken táncoltak, hiába próbáltam meg elűzni őket. Ez okozta depressziós és borongós hangulatomat is. Nem azért voltam zaklatott, mert megöltem azokat az embereket, hanem…
A nyugodt és alvó város felett teljes sötétség uralkodott. Újhold volt, így semmilyen fényforrás nem világított meg. Ideális időpont a vadászatra. Már csak a zsákmány hiányzott.
A központban elterülő egyik ház tetején guggoltam és minden apró kis neszre figyeltem. Testem megfeszült az izgalomtól, agyam lázasan kutatott gondolatok után. A legkülönfélébb álmokba lestem be és egy fel is csigázott. Egy fiú arról álmodott, hogy a lehető legromantikusabb módon kéri meg kedvese kezét. A Rómeó és Júliába is beillő jelenetben a lány erkélye alatt állt és onnan súgta oda a balkonon lévő „tündérnek” a hónapok óta próbálgatott szavakat. Aztán az erkélyen megjelent a kedves apósjelölt is és a fiú felriadt álmából. Elmosolyodtam. Íme, hogyan lesz a képzetek és a fantázia szülte álmokból rémálom. Még jó, hogy én nem tudok álmodni és a realitások világában élek – gondoltam.
A következő pillanatban szapora lábdobogásra kaptam fel a fejem, mely nyugati irányból szállt felém. Összpontosítottam és meg is találtam azt, amit mára kerestem.
Egy férfi gondolatai ordítottak felém, aki egy rohanó lányt követett, hogy megerőszakolja.
Elrugaszkodtam, és tetőről tetőre suhanva közelítettem meg zsákmányomat. A sikátor fölött már láttam is őt. Nagydarab, tagbaszakadt fickó volt, sötét hajjal és koszos ruhákkal. De ami még jobb, hogy jó sok vér volt benne, amit most a szervezete telenyomott adrenalinnal, arra gondolva, mi mindent fog tenni a lánnyal.
Csak egy pillantást vetettem „áldozatára” – relatív jelentésértékű szó, hiszen eddig úgy gondolta, hogy a lány lesz az áldozat, és nem pedig ő -, hiszen nekem nem vele volt dolgom. Tizennégy-tizenöt éves lehetett, csokoládébarna szemű és piszkosszőke hajú. Arcára a félelem és a rettegés ült ki, ahogyan a férfi lassan lépdelt felé. A lány zsákutcába ért és a falnak nyomta hátát. Úgy tudta, hogy nincs menekvés.
- Gyere ide, csibém, nem fog fájni! – Belekuncogott a mondatba, majd folytatta. – Sőt, még élvezni is fogod, ezt megígérhetem!
Hívogatóan intett neki az ujjával. Tekintetemet rá szegeztem és megláttam nyakán a ritmikusan lüktető eret. Számban méreg termelődött, minden izmom ugrásra kész volt. Eleget láttam – gondoltam – és eleget vártam!
Leereszkedtem a sikátorba és egy szökkenéssel a pasas és a lány közt voltam.
- Hát, te meg ki vagy, nyálgombóc? – húzta fel a szemöldökét a férfi és láttam, hogy megdöbbent. – Tök mindegy! Húzz el innen, kisfiú, de gyorsan, még mielőtt rossz vége lesz!
Fenyegetőzésére lassan lehúztam a számat és kivillantottam pengeéles fogaimat.
- Ennek így is, úgy is rossz vége lesz, arról biztosíthatlak. Csak nem úgy, ahogy te gondolod!
Válaszolni akart még valamit, de azt már nem vártam meg. Az ő szeme nem érzékelte, ahogyan odarohantam elé és két kezem közé fogtam a fejét. Ujjaim alatt éreztem, hogy szíve vadul dobog és száguld ereiben a vér.
- Jegyezd meg az arcom, te mocsadék, mert engem látsz utoljára! Mondanám, hogy viszlát a pokolban, de… - súgtam oda neki, elharapva a mondatot, mire jeges rémület lett rajta úrrá.
Mintha csak papírt gyűrnék össze, olyan könnyen fordítottam jobbra, majd balra egyet a fején és törtem el a nyakát. Hangos reccsenéssel adta meg magát a csigolyája, de a húsa nem szakadt át. Elengedtem és a teste a földre hullt. Hátrafordultam a lányhoz és odaszóltam neki:
- Én a te helyedben eltűnnék!
Erre felocsúdott és elszaladt mellettem a sikátor másik oldala felé. Nem bírtam tovább és mohón haraptam bele a húsba a nyakán, amíg még friss és meleg volt a vére. Kellemes érzés fogott el, ahogyan a forró nedű lecsúszott a torkomon és beépült a sejtjeimbe. De nem élvezhettem a dolgot pár kortynál tovább, ugyanis éles sikolyra figyeltem fel és automatikusan megindultam a hang irányába.
Az utca végén két elágazás volt, én pedig balra kanyarodtam. Megláttam a lányt, aki a földön feküdt és görcsösen szorította a mellkasát. Fölötte egy másik férfi állt és karjával többször is lesújtott a földön fetrengőre.
- Te rohadt ribanc! – ordította. – Ezt Albertért kapod! Dögölj meg!
Felmordultam, mire a fickó hátrakapta a fejét és rájött, hogy nincs egyedül. Belerúgott még egyet a lányba. Majd elfutott a közeli romos épületek közé.
Már vetettem volna magamat utána – emberi tempóban, hogy a lány ne fogjon gyanút - , de amikor elhaladtam mellette, az utánam kapott és belemarkolt a nadrágom szárába.
- Ne hagyj itt, kérlek! – hörögte és vér buggyant ki ajkai közül, vörösre festve azokat. – Nem akarok egyedül meghalni!
A józanész azt diktálta, hogy hagyjam ott a lányt és nyírjam ki azt a mocskot. És nem lenne tanácsos egy vérben fetrengő ártatlan mellett térdepelni és feladni neki az utolsó kenetet. Legbelül viszont megmozdult bennem valami és arra késztetett, hogy lehajoljak hozzá. Annak a szemétnek az illata meg úgyis belém ivódott, így nem menekülhet.
- Nem fogsz meghalni! – mondtam, és kisimítottam egy tincset izzadt arcából.
- Már meghaltam, hiszen egy angyal van velem. – Mosolyra húzta a száját, de a köhögő roham eltorzította.
- A szüleid? – Vontam el a figyelmét. – Hol vannak? Hova vigyelek? Hogy hívnak?
- Miranda vagyok. Nincsenek szüleim. – Köhögött, amitől csak még több vér jött fel tüdejéből, de nem érzetem késztetést, hogy megízleljem. – A spanyolnátha idején haltak meg, amikor két éves voltam. A nagyanyám pedig pár hónapja hagyott itt. Árva vagyok.
Tehát most tizenöt éves, jól gondoltam.
- Oh – motyogtam és tudtam, hogy mit érezhet.
- Megtennél nekem valamit? – Megvárta, míg bólintottam és csak utána folytatta. – A város szélén van egy kis tavacska, egy apró vízeséssel. Szeretném, ha oda temetnének el.
Nagyot sóhajtottam, amit beleegyezésnek vett. Megszorította a kezemet.
- Köszönöm… - megakadt, mert nem tudta a nevemet.
- Edward. – Azt mondtam meg, amit emberi életemben is használtam, nem pedig azt, amivel pár éve a világot jártam. Ő már úgysem tudja elmondani senkinek.
- Edward – suttogta a nevemet és forró keze kiesett az enyémből, miközben lecsukta kihunyó barna szemeit.
Az eső is lassan megeredt, és elmosta az alattunk felgyülemlett vértócsát. Csak ültem ott, kezemben az élettelen női testtel és átkoztam figyelmetlenségemet. A pasas társa egész végig ott volt, és a „sorára várt”, de engem csak a szomjúság érdekelt és nem vettem őt észre. Ha akkor nem rontom el, ez a lány még most is élne.
Felkeltem, karomba vettem a lányt és elindultam kifelé a városból. Az általa leírt helyen letettem a testét egy fa alá és ásni kezdtem. Amikor végeztem, beburkoltam őt a köpenyébe és betettem a „sírba”, majd betemettem a lyukat, és köveket hordtam rá.
Régóta nem hittem már semmiben, de egy imát elmormoltam és visszaindultam a városba, hogy még egyszer, utoljára az legyek, aminek megalkotott a sors…
Kopp, kopp, kopp.
A csendet szinte keresztüldöfte a vér csöpögése. Felidéztem magamban, hogy milyen játszi könnyedséggel találtam meg a fickót és hogyan rimánkodott az életéért. Lassan és fájdalmasan öltem meg, majd az utolsó csepp vérét is kiszívtam.
A gyomrom felkavarodott arra a gondolatra, hogy egy olyan aljas szemétláda vére van a testemben, és két kezem közé hajolva öklendezni kezdtem, kiadva magamból a még fel nem dolgozott folyadékot. Undorító volt!
Szembenéztem tükörképemmel, majd felálltam és végighúztam rajta véres kezeimet.
- Ez volt az utolsó – súgtam és milliárdnyi darabra törtem össze. – Köszönöm, Miranda.
Belebújtam kabátomba és kisétáltam az ajtón, hogy megkeressem Carlisle-t és Esmét, a családomat.

Mindez 1931-ben történt.
A kép megfakult, halványodott és szertefoszlott. Helyébe ott maradt a szégyen, amit az akkor elkövetett bűneim miatt éreztem. Istent játszottam, pedig csak egy szörnyeteg voltam. Azt hittem, hogy mindent újra kezdhetek, de tévedtem. Ismét szörnyeteggé váltam, amikor megharaptam Bellát és most jött el a vezeklés ideje minden kioltott emberéletért. Ráadásul azt a barna szempárt is visszakaptam…
Oh! Tehát ezért az emlék! A tudatalattim így akart nekem üzenni. De mit? Hogy ismét hibát követtem el? Hiszen azt már tudom, nem kell hozzá még „kisregény” is!
Vajon miért ez a hasonlóság? A kérdés szinte már gyötört, és figyelemelterelésképpen visszarepültem a jelenbe és feszülten figyeltem, hogy Jazz szavai milyen hatást váltanak ki Bellánál.