Ízelítő a 22. fejezetből

Sziasztok!

Mivel voltatok olyan rendesek, és összehoztátok nekem a 20 kritikát, ami a limit volt, ezért előbb hozom a következő fejezet ízelítőjét!
Mivel a szilvesztert nem itthon töltöm, és nem tudom, hogy gépközelbe jutok-e elsejéig, ezért most szeretnék minden kedves olvasómnak, kritikaírómnak, barátnőmnek, és az oldalra tévedő szerencsétlen szenvedő alanynak boldog új esztendőt kívánni, és sajnálattal kell közölnöm, hogy a friss már csak a következő évben fog megérkezni!XD
Pusz és jó szilvesztezezést mindenkinek!XD


"- Nem mondták még neked, hogy ne szórakozz az étellel?
- Mintha hallottam volna már valamikor – mondta és elhajolt az állat hatalmas mancsa elől.
- Amúgy jól szórakozol? – kérdeztem.
Edward egy századmásodpercre vette le szemét a vadállatról,és rám kacsintott, de a puma kihasználta az előnyt.
Nagyot csapott a mellkasára és a következő pillanatban már a fák felé rohant. Edward döbbenten nézett le szétszakadt ingére, majd morgott egyet és sóhajtva legyintett.
- Soha jobban – válaszolt az előbb feltett kérdésemre.
Lassan megindult felém, közben leráncigálta magáról a megmaradt ruhafoszlányokat és hanyagul a farmerja hátsó zsebébe tömködte a negyedét, hogy el ne hagyja. Meg mertem volna rá esküdni, hogy az orra alatt ezt motyogta: - Komolyan, kezet foghatna Emmettel!”
Odaért hozzám, flegmán felugrott mellém az ágra és úgy meredt maga elé, mint egy durcás kisgyerek, aki nem kaphat több nyalókát. Mindenfelé néztem, csak rá nem, mert féltem a következményektől. Aztán amikor keresztbe fonta mellkasa előtt a kezeit, nem bírtam tovább és kitört belőlem a nevetés.
- Ez egyáltalán nem vicces! – mondta sértődötten.
- Szerintem meg az! – vetettem ellen, de próbáltam leredukálni köhögésre fékevesztett kacagásom.
- Ez volt létezésem során a második alkalom, hogy meglépett előlem a vacsim! Emmett büszke lesz rád!"

Vérvörös alkonyat - 21. fejezet

Nos, hölgyeim (és esetleg uraim, ha van ilyenXD), megérkezett a várva várt új fejezet. Kicsit rövid, de annál velősebb. Kezdetben nem akartam semmit sem kezdeni ezzel a szereplővel, de aztán jött az isteni sugallat és... majd meglátjátok. Még mielőtt pánikba esnétek, megnyugtatok mindenkit, hogy nem, nem volt semmi olyan, amire gondolhatnánk, de fontos szerep jut ennek a karakternek, mert... Majd kiderül. Pusz

Ködös emlékfoszlány

(Edward szemszöge)

Ismét abba a hibába estem, amibe vámpírnak nem szabadna. Hagytam, hogy az emlékeim elárasszanak, és nem szabtam nekik gátat. Az egyik pillanatban még az Emmettel közös kalandunkon filozofáltam, a másikban pedig Chicago egy mocsokkal borított emeletes házának szobájában kuporogtam az ágyon.
Agyam kétségbeesetten próbált olyan információt az értésemre adni, amiről nem akartam tudni. Lázadó korszakom évei sötét palástként borultak rám és fájt még a gondolatuk is. Most mégis felrémlett előttem ez az időszak, és hiába próbáltam menekülni, nem ment.
Szokatlanul napfényes délután volt, így nem mozdulhattam ki a lakásból, de nem is bántam. Táplálkozni úgyis csak éjszaka jártam, mert akikre én vadásztam, azok ugyanolyan életmódot folytattak, mint én. Szinte semmiben sem különböztem azoktól a gyilkosoktól, rablóktól és egyéb aljanéptől, akik vacsora gyanánt szolgáltak számomra.
Egy valamiben viszont jobb voltam náluk: én nappal is figyeltem őket, más emberek szemén keresztül, és előre tudtam, hogy mire készülnek.
Most is éppen egy rablógyilkost tartottam szemmel, aki az utcán lődörgött. Úgy látszott, hogy semmi dolga nem volt, pedig a következő áldozatát választotta ki. Ma éjjel vérre szomjazott, akárcsak én.
Egy fiatal srác gondolataiba törtem be és követtem nyomon aznapi táplálékomat, amikor a fiú figyelmét elvonta valami más. Nem tudtam időben kiszállni a fejéből és az utcán sem volt senki más a gyilkoson kívül. Az ő agyába nem volt kedvem kutakodni – tudtam, hogy nem találnék ott semmi értelmes információt –, ezért kénytelen voltam a kölyök szemszögéből nézni a dolgokat.
Az egyik közeli ház ajtajára szegezte a tekintetét, ami kisvártatva kinyílt és egy tizenöt év körüli lány jelent meg a küszöbön, kacagva. Fényes, szőke haja szállt a szélben és megcsillant rajta a napsugár. Kerekded arcához tökéletesen illett csokoládébarna szeme, mely élettel volt tele.
Egy pillanatig megrémültem az emlék hatásától, de aztán visszatértem hozzá, mert tudtam, hogy fontos dolog miatt lökte felszínre agyam ezt a látszólag jelentéktelen jelenetet.
A lány kacagva rohant ki a járdára és incselkedve nézett visszafelé. Az ajtóban egy hajlott, pöttöm öregasszony dugta ki a fejét és álmatagon nézett a lányra.
- Nagyi, mi lesz már! – kacagta a kislány és szaladni kezdett az úttesten keresztül. – Soha nem érünk oda időben, ha így totyorogsz!
Az öreg nagyot sóhajtott, kilépett az ajtón és becsukta maga mögött. Lecammogott a lépcsőn és a lány után indult, aki már a következő sarkon fordult be és egy pillanat alatt eltűnt.
- Miranda! Azonnal állj meg, és várd meg a nagyanyád! – Kiabált utána és döcögve cammogott át az úton.
Az unokája azonban rá se hederített, csak szaladt és szaladt.
- Miranda Wyson! Ha nem jössz vissza azonnal, esküszöm, hogy… - fenyegetőzött az öreg, ami úgy látszik, hogy megtette a várt hatást, mert a kis kópé szőke feje már fel is bukkant ott, ahol az előbb eltűnt.
A srác álmodozva nézte végig a jelenetet és szerelmes pillantásokat vetett a lányra…
Döbbenten meredtem magam elé a hirtelen jött felismeréstől, és azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
Ő volt az! Ő volt az a lány, akinek az életét nem tudtam megmenteni, és akit a fa alá temettem az ő kérésére. Akkor fel sem tűnt, hogy már találkoztunk, hiszen annyira más volt! Ez nem lehet igaz! Ez…
- Edward, jól vagy? – szólított meg a világ legédesebb hangja és hirtelen összerezzentem.
A szobám kanapéján feküdtem, az oldalamnál Bella könyökölt és aggódó tekintetét le sem vette rólam.
- Edward, minden rendben? – kérdezte újra, mire felrémlett, hogy mi is történt az emlékkép előtt.
- Öhm, persze, csak egy kicsit elbambultam, meg elmerengtem.
Miranda Wyson. Tehát ez volt a teljes neve a lánynak, akit akkor éjjel meggyilkoltak.
- Biztos? Annyira sápadt vagy – mondta és tekintetét végigfuttatta rajtam.
- Bella, az istenért! Vámpír vagyok! Naná, hogy sápadt vagyok! – Próbáltam elviccelni a helyzetet, de nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznöm. Tovább próbálkoztam: - Hol is tartottam?
Zavartan megrázta a fejét, de készségesen válaszolt.
- Ott, hogy kérdezgetted Rose-t, hogy hol is van Emmett, de nem tudott rá válaszolni.
- Ja, tényleg. Na, szóval. Mit sem sejtve jöttem fel a szobámba és nyitottam be a fürdőbe vezető folyosóra, amikor valami a nyakamba ugrott és feldöntött. Meglepetésemben azt sem tudtam, hogy mi történt és mi fetreng rajtam. Majd szép lassan leesett, hogy egy jól megtermett puma esett nekem, köszönhetően Em figyelmességének. Nem volt szívem megölni őt, mert egyáltalán nem voltam éhes, ezért elengedtem. Emmett persze csak annyit fűzött hozzá a dologhoz, hogy szép szőrmekabátom van. – Fújtattam egyet a tettetett felháborodás miatt. – Nevess csak nyugodtan! – mondtam neki, mert láttam rajta, hogy közel jár a megfulladáshoz.
Nem bírta tovább és kitört belőle a kacagás. A hangja betöltötte az egész házat, és édes muzsikaként hatott rám. De hiába próbáltam elfelejteni, hacsak pár órára is az emlékképet, nem ment.
- Te meg persze, amilyen rendes vagy, nem adtad vissza neki a kölcsönt! – tette hozzá két levegővétel között, amit nem hagyhattam annyiban.
Ördögien elvigyorodtam, majd felállva kézen fogtam őt és pár pillanat múlva a garázsban voltunk. A kocsikat mindig nagy becsben tartottunk, ezért amelyiket nem használtuk, azt letakartuk. Bellát a legutolsó felé vezettem, és megérkezve leszedtem a kocsiról a lepedőt.
Egy 1950-es évekbeli kocsi lapult meg a takaró alatt és szemmel láthatólag jó állapotnak örvendett. Kívülről…
Bella kérdőn és kis mosollyal az ajkán fordult felém magyarázatért.
- Emmett szőrmekabát barátja nem nagyon bírta a bezártságot – kuncogtam –, amíg visszavittem őt a hegyekbe. Ezt természetesen Em kocsija bánta!
- Bosszúálló! – motyogta kuncogva.
A ház felől autók fékcsikorgására lettem figyelmes, és Alice már gondolatban kiabálta:
„Edward, kérlek, vidd el innét Bellát! Kérlek, kérlek, kérlek!”
Megforgattam a szemem, de sóhajtva teljesítettem a kérését.
- Van kedved vadászni?
- Megvárjuk a többieket is?
- Nem, nekik most más elfoglaltságuk van. – Szegény lány, ha tudná, hogy mi? – Csak te, meg én! Versenyezhetünk is, hogy ki a jobb! – incselkedtem, mert tudtam, hogy Bella nem fog tudni ellenállni a verseny gondolatának.
Nem tévedtem.
- Egye kukac! – adta be a derekát, de félmosoly nem tűnt el az ajkáról.
Én meg nyeltem egy nagyot és imádkoztam, hogy semmi hülyeséget ne csináljak, amíg kettesben vagyok vele.
A hátsó ajtón léptünk ki, mert nem akartam, hogy Bella véletlenül összefusson családunk női tagjaival, és sokkot kapjon. Az ég már feketedett, amit nem is vettem észre. Ha Bellával vagyok, soha nem érzékelem az idő múlását. Ez viszont már beteges – gondoltam, míg eltűntünk az erdő fái között, hátunk mögött hagyva felbolydult családomat.

Beautiful lie

Beautiful lie

Nos, íme. Ez is felkerült ide, és elkönyvelhetem befejezett műnek. Nem, nem lesz folytatása, és mindenki azt gondolja befejezésének, amit szeretne. Nem is szaporítom a szót, hanem átadom a karácsonyi ajándékotok utolsó darabját. Remélem, hogy ezért tetszett némelyikőtöknek!

(Part 3)

Az utcából kiérve mindenfelé ünneplő sokaságot láttam magam előtt. A jókedvű társaságok hangosan énekeltek és üvegeket koccintottak össze.
Az égen tűzijátékok száz meg száz színben pompázó kavalkádjai villantak fel, míg az utcán megvadult kutyák futkostak fel s alá.
Csak lassan tudtam haladni az elém-elémlépő, pezsgőtől átitatott fiatalok miatt, de nem is kellett sietnem. Charlie nem tudott megállítani és az sem okozott problémát, hogy nem éppen csendes furgonommal induljak útnak.
Tudtam, hogy hova akarok eljutni, és hogy mit fogok tenni. És egy cseppet sem féltem. Most, hogy már elhatároztam magamat, nem riadtam vissza tettem lehetséges következményeitől. Mindig is sokáig töprengtem el bizonyos dolgokon, de ha egyszer meghoztam a döntésemet, akkor nem volt visszaút.
Nem vesződtem azzal, hogy cipőt és pulóvert húzzak, ezért a csípős hideg egy idő után kezdett kellemetlenné válni. Egy újabb semmiség, amitől nemsokára megszabadulok.
Hamarosan kiértem a városból és a főúton haladtam tovább. Először arra gondoltam, hogy La
Push-ba megyek, de aztán ezt az ötletet elvetettem. Charlie soha többé nem tudna nyugodt szívvel beugrani Billyékhez és Harryékhez, ha ott vinném véghez a tervemet. És ezután biztos, hogy szüksége lesz a barátaira…
Nem, ennél tudok egy sokkal jobb helyet. Egy helyet, ahol felidézhetem magamban a régi szép emlékeket, hogy aztán az enyészetnek adjam át őket, személyesen.
Nem tudtam, hogy hogyan fogok majd odatalálni, hiszen életemben mindösszesen egyszer jártam ott, de majd csak megoldom valahogy. Nem kell sietnem, hiszen rengeteg időm van.
Hihetetlen, hogy mennyire tisztán tudtam most gondolkodni. Azt hiszem, értem, miért mondják a gyilkosokra azt, hogy hidegen és józanul gondolkodnak. Nem félnek, hiszen mindent megfontoltak és nincs mit veszíteniük.
Jobbra fordultam a nulla-tízesnél és egészen az út végéig hajtottam. Az erdő, mint valami hatalmas válaszfal tornyosult előttem a maga fenyegető és rideg valójában. Most szinte egynek éreztem magam a jéghideg természettel, ahogyan kiszálltam a kocsiból és bevetettem magam a fák közé.
Tíz perc sem kellett és a lábujjaimat már nem éreztem. A sűrű hóesésben csak mentem előre és nem törődtem semmivel. Néha-néha megcsúsztam és felhorzsoltam a térdeimet és a tenyeremet, de a fájdalmat tompították a fehér pelyhek. Elértem a teljes érzéketlenség állapotát.
Egy óra telhetett el reménytelen bolyongással, míg végül megpillantottam azt, amit annyira el akartam kerülni és a felszín alá temetni, le a mélybe.
A fák közül kilépve a szabályos kör alakú rétre érkeztem meg. Ez volt az a rét, ahol először kimondta azt a gyönyörű hazugságot, amiben annyira hinni akartam. A mazochista oroszlán rétje, ahol Edward azzal kecsegtetett, hogy szeret.
Már nem volt értelme magamba fojtanom feltörni vágyakozó emlékeimet. Minden megelevenedett előttem és újra átéltem a közösen eltöltött pillanatokat.
A legelső alkalom, amikor megláttam őt az ebédlőben… Az első biológiaóra… Az első beszélgetésünk… A balesetem… Amikor felajánlotta, hogy elvisz Seattle-be… Ahogyan megmentett Port Angeles-ben és az azt követő vacsora… A boldog órák, amiket kettesben töltöttünk ezen a réten… A legelső csókunk…
Ajkaimon éreztem mámorítóan édes leheletét és a nyál összefutott a számban. Amilyen lágyan csókolt…
Elég volt! Eleget kínoztam már magamat! Itt az ideje befejezni azt, amit Edward elkezdett!
Átvágtam a tisztáson és nyílegyenesen haladtam. Ha jól tudtam, akkor ez az erdő egy sziklaszirtben végződött, ami a tengerre nyílt. Tökéletes helyszín.
Miközben botladozva csörtettem a fák között a déjá vu érzés elemi erővel telepedett le rám. Mintha csak az álmomba léptem volna be, de tudtam, hogy az álmommal ellentétben ezen utam végén nem vár majd rám halhatatlan kedvesem.
De jobb is így, hiszen ha itt lenne, talán nem is lenne elég erőm megtenni az utolsó lépéseket.
Minden egyes apró mozdulattal enyhült a mellkasomban tátongó űr okozta fájdalom, mintha egyenesen mámorító gyógyírem felé rohantam volna. Tisztában voltam vele, hogy a végén a fájdalom teljesen meg fog szűnni, és helyét a csendes megbékélés veszi majd át.
Átázott hajamba bele-belekapott egy-egy faág, elgémberedett kéz- és lábujjaim magatehetetlenül engedelmeskedtek agyamnak, ami ütemesen kántálta, hogy nem szabad megállni.
A tenger moraja, mint valami kígyó bekúszott a fülembe és egyfajta jeges nyugalom áradt szét bennem.
Hát elérkeztem végcélomhoz. Nem is tudom, miért várakoztam ennyi ideig ezzel a döntéssel, hiszen amikor kiszakította magát az életemből, én megszűntem létezni. Csak földi porhüvelyem maradt meg, amit az elvárásoknak való megfelelés mozgatott, mint valami marionett-babát.
Nagy levegőt vettem és lassan kiléptem a sötét fák közül a hófedte sziklaszirtre. Kissé remegtem, de azt nem tudtam volna eldönteni, hogy a hideg miatt, ami megfagyasztotta élő húsomat és a csontomig hatolt, vagy a felhevült izgalom volt rám ilyen hatással.
Megálltam a szirt peremén és lenéztem a fekete mélységbe, mely édesen hívogatott.
A tenger vadul morajlott, a hullámok kicsaptak a partra, és eszelősen ostromolták a kemény kőfalakat. A természet dühöngve pusztított és alkotott egyszerre és velem is ugyanezt fogja tenni: eltöröl a Föld színéről, hogy aztán új élet kezdődjön meg nélkülem.
Egy borzongató szélroham söpört végig a tájon, arcomba fújva hóval tarkított tincseimet. A hidegtől kicsordultak a könnyeim és alattomosan folytak végig megfagyott arcomon.
Itt az idő – súgta valami legbelül és tudtam, hogy nincs menekvés.
Elvesztem.
- Azt akartad, hogy ember maradjak, de egy ember nem élhet szív nélkül. Szeretlek, Edward! – suttogtam bele az éjszakába és lecsukva szememet, kitárva karomat elengedtem pihenésre vágyó testemet.
A hideg szinte húzott magához és a rövid szárnyalás maga volt a mennyország. Csukott szemhéjaim előtt felrémlett az arca és ezt a pillanatot soha nem felejtem el. Aztán nekicsapódtam valami kemény dolognak, de az áhított merülés elmaradt. Csak lebegtem azon a jeges valamin, és tudtam, hogy közel már a halál.
Vége van. Nincs tovább. Befejeztem.
Éreztem, ahogyan a testemet átjárja a megnyugvás, és lelkem távozni készül belőle. Elmosolyodtam és kinyitottam ajkaimat, hogy tüdőm megteljen vízzel, így is gyorsítva végzetemet.
Ám folyadék helyett színtiszta levegő lopakodott be tüdőmbe. Mi? Ez hogy lehet?
Valami megmozdult alattam és ülő helyzetbe kényszerítette átfagyott testemet. Egy kéz simított végig gyengéden az arcomon, és közvetlenül a fülemnél felcsendült a világ legbársonyosabb hangja, amit bárhol, bármikor felismernék:
- Bella, hallasz? Kérlek, nyisd ki a szemed! – kérlelt és száját a homlokomra szorította.
Bárcsak előbb tudtam volna, hogy ilyen a halál!
A csuklómon egy forró kéz tapintotta ki a pulzusomat – öhm, ha halott az ember, minek tapizzák a pulzusát?! –, majd egy másik hang szólalt meg mellettem.
- Gyenge a pulzusa, de ez csak a kisebbik baj! A végtagjai teljesen elgémberedtek, és ha nem teszünk valamit gyorsan, talán el is veszítheti őket vagy bele is halhat! – Carlisle szakavatott szemmel vizsgálta meg az említett testrészeimet és…
Várjunk csak egy pillanatra!
Azt rendben van, hogy életem szerelmét hallucinálom, amikor haldoklom – vagy meghaltam –, na de Carlisle!
Felpattantak a szemeim, de ezzel csak annyit értem el, hogy a hulló pelyhektől nem láttam egy másodpercig. Aztán a látóterembe bekúszott a leggyönyörűbb arc, amivel valaha találkoztam. Az aranybarna szempár gyötrődéssel nézett le rám, és a fájdalom eltorzította tökéletes vonásait.
Nem, ez nem lehet a halál! Ha meghaltam volna, akkor ő nem így tekintene most rám. Nem így képzelném őt magam elé. Ezt csak azt jelentheti, hogy nem haltam meg, hanem élek!
Remek! Már egy nyavalyás öngyilkosságot sem tudok összehozni?! És ő mit keres itt? És Carlisle? És a többiek, akik most fölénk hajoltak és aggodalmasan néztek minket?
- Hogy…? – kezdtem volna, de a torkom kiszáradt és elakadt a hangom.
- Visszajöttem. Vissza kellett jönnöm. Érted. Egyszerűen megbolondultam a hiányodtól. Pár nap és önszántamból, térden csúszva könyörögtem volna vissza magamat, de aztán… - Elhallgatott és kisöpörte hajamból a pihéket. – Alice meglátta, hogy mire készülsz, és ezt nem hagyhattam.
- Miért? – Úgy látszik, az egyszavas mondatokkal nincs semmi problémám.
- Még kérded? – kérdezett vissza és megcsókolta a homlokomat. – Te vagy az életem, létezésem egyetlen értelme. Ha te meghalsz, én… én…
Küszködve kereste a szavakat, én pedig teljesen összezavarodtam. Az erdőben azt mondta, hogy nem akar már többé! Hogy csak játszott velem!
- De… azt mondtad, hogy… nem…
- Azt hittem, ha elhagylak, majd biztonságban leszel, és normális életet kezdhetsz nélkülem! Hazudnom kellett, és te annyira könnyen elhitted, hogy már nem akarlak, de…
- Edward, nincs több időnk! – szólt sürgetően a pöttöm kis Alice és belecsimpaszkodott Jasperbe.
Edward felnézett Carlisle-ra, de nem tudtam, hogy mit mutatott neki az apja, mert képtelen voltam elfordítani a fejem.
A fájdalom visszaköltözött a testembe, de ez most fizikai fájdalom volt. A mellkasomba ütött lyuk minden egyes szavával együtt kisebb lett. Gyógyulófélben voltam.
Viszont tudtam, hogy nem élem túl ezt az éjszakát. Ha a víz nem tudott velem végezni, hát a fagy majd megteszi.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, mire Edward teste görcsbe rándult.
Nagy nehézségek árán felemeltem a kezem és megérintettem márványkemény arcát.
- Köszönöm – súgtam. – Szeretlek!
Ernyedten hullott vissza kezem a hóba és mosoly suhant át az arcomon.
- Kérlek, ígérj meg nekem valamit! Neked élned kell! Ne csinálj semmi hülyeséget!
Lehajolt hozzám és megcsókolt. Most semmi óvatosság nem volt benne, és örültem, hogy ezt a csókot kaptam búcsúzóul.
Egyik kezével elhúzta nyakamról a hajamat, és mélyen a szemembe nézett.
- Létezésem legnagyobb hülyeségét akkor követtem el, amikor azt hazudtam, hogy nem szeretlek és bemeséltem magamnak, hogy tudok nélküled élni! De soha többé nem foglak elveszíteni!
Lassan hajolt a nyakamhoz és a bőrömbe súgva kérdezte:
- Szeretsz még eléggé ahhoz, hogy megbízz bennem?
- Mindörökké – suttogtam és elnyelt a sötétség.

Beautiful lie

Beautiful lie

(Part 2)

Az ithacai házunk legfelső emeletén lévő szobámban kuporogtam és bámultam kifelé a sűrű hóesésbe. A fehér pelyhek aszimmetrikus formákat öltöttek magukra, kicsiny jégvirágként fagyva meg.
A hópihék akaratlanul is egy arcot rajzoltak elém, tovább növelve ezzel is kínomat és fájdalmamat. Akárhova néztem, mindenhol azt a csokoládébarna szempárt, azokat a mosolygó ajkakat és az enyémhez annyira hasonló színű bőrt láttam, ami vörös pírban játszott, ha zavarba jött.
Aztán a kép hirtelen megváltozott. Az angyal arcán szenvedés és döbbenet suhant át és egy pillanatra elhittem, hogy neki is annyira borzalmas ez az egész, mint nekem.
De nem, az nem lehet! Hiszen ő ember! Neki megadatott a felejtés édes mámora, amit én a lelkemért cserébe eladtam. Ő tovább fog lépni rajtam és teljes, normális, természetfeletti lényektől és szörnyetegektől mentes életet élhet majd.
Megtalálja a boldogságot egy férfi oldalán, gyerekei lesznek és szerelemben fog meghalni, ha eljön az ideje. Én pedig az évek múlásával már csak egy rémálom leszek, amit szép lassan elfed a feledés jótékony ködfátyla.
Azt hittem belepusztulok, amikor ott az erdőben elbúcsúztam tőle. Nem tudtam, elég erős leszek-e hozzá, hogy megtegyem ezt a lépést, de meg kellett tennem.
Azt nem mondhatnám, hogy mindkettőnknek így a legjobb, mert én… De ez nem rólam szól. Az ő érdekeit kell szem előtt tartanom és az ő érdeke az, hogy ember maradjon. Bármi áron. A lelkemnek meg már olyan mindegy.
Visszhangot vert a fülemben, ahogyan felidéztem botorkáló lépteinek puha zaját és a csapódó ágak reccsenéseit.
Meggyötört tekintete az örökkévalóságig fog kísérteni, és ha ember lennék biztos, hogy lidérces álmok gyötörnének miatta.
Ha ember lennék…!
Mit meg nem adnék érte, hogy én is olyan földi halandó lehessek, mint ő. Ha nekem is törékeny testem, csörgedező, meleg vérem és dobogó szívem lehetne, ami gyorsabban kezdene el verni, amint meglátom őt.
Ha meg tudnám adni neki mindazt, amire egy ilyen gyenge és gyönyörű teremtménynek szüksége van.
Helyette viszont egy se élő, se holt, jéghideg, kőkemény és gyilkos szörnyeteg vagyok.
Soha nem érdemeltem meg őt igazán. Létezésem legszebb perceit köszönhettem neki, de nem kellett volna ennyit áldoznia értem. Hiszen minden pillanatban az életét tettem kockára a saját önzőségem miatt.
De soha többé! Bármekkora szenvedés is lesz a büntetésem, soha többé nem lépek be az életébe, mert megígértem neki.
A szavamat adtam, hogy az volt az utolsó alkalom, hogy látott engem. Nem lépem át Forks határát. Onnan folytatja majd az életét, ahol az én felbukkanásom előtt abbahagyta, és nem fogom többet zaklatni. Mintha én soha nem is léteztem volna…
De mi van akkor, ha megint bajba keveredik? Amilyen balszerencsés és amennyire vonzza a bajt, erre nagy az esély. De Phoenix-ben is tökéletesen tudott magára vigyázni, tehát a „szerencsesorozata” akkor kezdődött, amikor megismerkedtünk.
Eggyel több ok, amiért ki kellet lépnem az életéből…
Olyan régóta nem foglalkoztam különösebben a külvilág apró-cseprő ügyeivel – többek közt a családommal sem –, hogy szinte fülsértő volt a gondolat, ami behatolt az elmémbe. Pár pillanatra megmerevedtem, aztán rájöttem, hogy nem egy gondolat az, amit hallok, hanem tiszta, elemi és mélységesen fájdalmas sikoly. A húgom sikolya. Alice sikolya.
Felpattantam, feltéptem az ajtót és leszáguldottam a nappaliba, ahol a családom állta körbe a fotelt.
- Mi történt? – kérdeztem rekedt hangon, mert nem mostanában beszéltem utoljára és ez megviselt kissé.
- Nem tudjuk – mondta Esme aggódva és lepillantott a fotelben kuporgó alakra. – Egyszer csak felsikoltott és nem akarja megmondani, hogy mit látott.
Megnyitottam elmémet és Alice gondolatai után kutattam, de azok annyira zavarosak és kuszák voltak, hogy semmit nem tudtam kihámozni belőlük.
Áttörtem a vámpírgyűrűn és elborzadtam a látványtól. Pöttöm testvérem előre-hátra ringatta magát a fotelben. Lábait átfogta karjaival, és fejét térdein nyugtatta, hogy nem lehetett látni az arcát. Testét remegés rázta és még a mellette ülő Jasper sem tudott rajta segíteni, pedig akkora adag nyugalmat árasztott felé, hogy még egy jól megtermett, Emmett-típusú vámpír is összeesett volna tőle.
- Jasper? – fordultam oda férjéhez.
Tanácstalanul megrázta a fejét.
„Soha nem volt még ilyen zaklatott. Egyszerűen nem tudom lenyugtatni. Teljesen kikészít.”
Letérdeltem Alice elé és gyengéden megérintettem összekuszált haját. Összerezzent érintésemre.
- Alice, mit láttál? - kérdeztem.
Rám emelte aranybarna szemeit, melyben borzalom és rettegés ült. Arca még a szokásosnál is fehérebb volt és szembeötlően elütött tintafekete tincseitől. Ajkai remegtek, és ziháltan vette a levegőt.
- Én nem akartam… Én nem kutattam… Én csak láttam… Egyszer csak… Edward, én nem… - dadogta és elkínzottan nézett rám.
- Alice, nyugodj meg és mondd el szépen, hogy mi történt? – unszoltam lágyan.
- Én… Én… Én… Sajnálom… – suttogta és lehajtotta a fejét, de ezzel egy időben felidézte magában a látomást, ami ennyire megviselte.
A sötét erdő szélén álltam, a sűrű hóesés kísértetiesen hasonlított az ittenihez, ezért egy pillanatra azt hittem, hogy Ithacaban vagyok. De aztán rájöttem, hogy ez nem más, mint az a sziklaszirt, amihez a forksi tisztásom vezet. Egyik oldalról a sziklaperem alatt összecsapódó hullámok zaja, a másikról a botorkáló léptek ritmustalan dobogása szállt felém.
Éjfél is elmúlhatott már, mert egy lélek sem járkált a közelben – bár mondjuk ki az a bolond, aki szilveszter este pont az erdőben kószál? –, leszámítva azt a lényt, aki éppen kilépett a fák közül.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem, mert azt képzeltem, álmodom. A legszebb földi angyal sziluettje bontakozott ki előttem. Hogy képzelhettem, hogy tökéletesen tudok emlékezni az arcára? Nem, a magam elé idézett képek csak gyenge utánzatok voltak ehhez képest.
Halványfehér bőre szinte eggyé olvadt a havas tájjal. Szeme meggyötörten és reményvesztetten tekintett keresztül rajtam és az élet legkisebb jele sem csillant meg a csokoládébarna szempárban. Az apró hópelyhek megpihentek dús hajában és lassan olvadtak el bőre melegétől.
Méltóságteljesen sétált ki a szikla peremére, lassan és szabályosan lélegezve. Testén apró remegések futottak végig, amint fedetlen karjára és lábfejére hullt a hó.
Egyfajta lelki nyugalom járta át egész lényemet és nem értettem, hogy Alice-nek mi a baja.
Aztán mintha a legrosszabb rémálomba csöppentem volna bele, melyből nem volt menekvés.
Egy szélroham vágtatott át a sziklaszirten, magával sodorva Bella suttogó hangját.
- Azt akartad, hogy ember maradjak, de egy ember nem élhet szív nélkül. Szeretlek, Edward!
Kitárta karját és könnyedén elrugaszkodott a kövektől, mielőtt még utánakaphattam volna…
- NEM!!! – üvöltöttem fel és hátraestem a lendülettől.
- Edward, mi…? – kérdezték volna a többiek, de beléjük fojtottam a szót.
- Nem – hörögtem és megragadtam Alice karját, majd durván felrángattam őt a fotelből. – Nem, ez nem lehet! Ez képtelenség! Ő nem tenne ilyet!
Az agyam bármilyen parányi kis reménysugárba belekapaszkodott, ami megmenthetett a tébolytól.
- Tévedsz! – kiabáltam dühtől remegő hangon és még erősebben szorítottam Alice-t. – Rosszul láttad!
- Nem – suttogta és könyörgő tekintettel nézett rám. – Soha nem volt még ilyen biztos a dolgában. Körülbelül két óra múlva, szilveszter után megteszi.
Minden egyes szóval mintha a soha-többé-nem-dobogó szívemből tépett volna ki egy darabot.
- Nem… Ő… Nem… - suttogtam zavarodottan és elhátráltam családom gyűrűjéből. – Megígérte… Azt mondta, hogy nem csinál semmi meggondolatlanságot… A szavát adta!
Esme halálra vált arccal fordult Alice felé.
- Bella! – sikította. – Mi történt Bellával? Mi baja? – Alice konokul hallgatott és le nem vette a szemét rólam. – Alice, válaszolj!
Húgom körbehordozta tekintetét a családon, akik megkövülten álltak és némán meredtek ránk.
- Bella meghal – súgta. – Két óra múlva megöli magát.
Esme megkapaszkodott Carlisle kezében, aki átfogta a vállát, és magához húzta. Alice összetörten ült vissza a fotelbe és Jasper mellkasába temette az arcát.
Rosalie abbahagyta a lélegzést és döbbenten bámult rám. Majd hirtelen megtántorodott és Emmettnek kellett elkapnia, mert összecsukló lábai nem bírták megtartani őt.
Hát ennyi volt? Ez lenne a vége? Ilyen hamar?
Tudtam, hogy Bella egyszer meghal, de ezt…
Nem, én ezt nem… Ő nem halhat meg… Neki élnie kell… Nélküle nem tudok, nem bírok létezni!
- Nem – emeltem fel a fejem dacosan és felrántva az ajtót a garázsba rohantam.
Ennek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy rádöbbenjek: létezésem legnagyobb hibáját vétettem akkor, amikor elhagytam őt.
De nem, soha többet nem! Szükségem van rá! Jobban, mint valaha!

Beautiful lie

Nos, ezzel a három részes kis történettel szeretnék mindenkinek Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni! A szemszögeket majd úgyis kitaláljátok! A cím pedig egy 30 Seconds To Mars szám, ami írás közben ihletet adott! Amúgy egy pályázatra akart készülni a mű, de szoros volt a határidő, én meg kicsit lusta... Na, de nem szaporítom tovább a szót! Remélem, hogy tetszeni fog!

Beautiful lie

Csendesen esett a hó, fehér fátylával betakarva a halott és hideg földet. Minden nyugodt és békés volt, mégis valami zavarodottság lett rajtam úrrá, ahogyan kint álltam az egyre sűrűsödő pelyhek átlátszatlan függönyében.
Végignézve magamon észrevettem, hogy a szokott kopottas melegítőnadrágom és elnyűtt pólóm helyett egy hosszú fekete ruhát viselek. Vállaimra szabadon omlott le barna hajam, mely átázott már az elolvadt hópelyhektől. Meztelen karom sápadtabbnak tűnt a teliholdnál és szinte már fénylett.
Talpam alatt ropogott a hó, ahogyan elindultam az ő tisztásáról a fák közé. Ruhám hosszú szoknyáját magam után húztam a földön, elsöpörve a lábnyomokat. Senki sem fogja tudni, hogy hova tűntem el.
Éreztem a lábujjaim között átpréselődő vattaszerű valamiket, de nem voltak hidegek. Érzékelten voltam a külvilággal szemben és ez nagyon jólesett.
A fák közül halvány fénysugár derengett elő, megtörve a sötétség misztikumát.
Tudtam nagyon jól, hogy csak egy valami tündököl így. Egyik felem sikoltozott a belsőmben, hogy forduljak meg és fussak, amerre látok. Másik énem viszont ujjongott a viszontlátás kellemesen borzongató mámorától, még ha tisztában is volt vele, hogy mindez pusztán álom.
Mert akár az életemet is feltettem volna rá, hogy az egész jelenetet csak álmodom, és ez nem lehet a valóság.
Megtébolyult elmém tisztázta önmagával, hogy ez a találkozás olyan sebeket szakíthat fel, amik talán soha többé nem fognak behegedni, míg csak élek. Míg csak élek…
Nagy levegőt vettem – furcsa, hogy a mellkasomban tátongó űr most nem fájt – és végérvényesen, visszavonhatatlanul beléptem az erdőbe.
A fák ágai kopaszon és rémisztően meredtek szerteszét, beborítva fehéren csillogó szemfedőjükkel. A közelben felvonyított egy farkas, amitől libabőrös lettem. Ruhám suhogása a hazajáró lelkek kísérteties bolyongását idézte fel bennem. Aztán, ahogyan egyre közelebb értem a ragyogó fényjelenséghez, valami más hang is társult az anyag súrlódásához.
A tenger morajlását minden hang közül felismerném. Lassítottam lépteimen – mert időközben ugyanis rohanni kezdtem – és nyugodt ütemben kiléptem az erdő veszélyesen védelmező öleléséből.
A nyílt terepen vadul vágtatott át a szél, belekapva ruhámba és borzalmas szénaboglyává változtatva hajamat. Hirtelen minden testrészemből elmúlt a jól ismert és megszokott zsibbadtság, és elemi erővel érzékeltem a testemet megostromló fáradtságot, fájdalmat, gyötrelmet és kínt.
A csalódottság mart belém, ugyanis a fény megszűnt és egyedül álltam a sziklaszirten. Alattam a háborgó tenger ostromolta a partokat, hogy birtokba vegye megérdemelt jussát.
A fáradtság mindent kiölt belőlem és csak egy valamire vágytam nagyon: pihenni a végtelenségig.
Elhagyni ezt az összetört és meggyötört testet, mint ahogyan ő is elhagyott engem, és lelkemet átadni az örök szabadság gondolatlan szárnyalásának.
Pár lépéssel áthidaltam a szirt pereme és a köztem lévő távolságot, akkora elhatározással a szívemben, amit senki nem vehet el. Ez így nem teljesen igaz, mert egy valaki kedvéért feladnám mindezt, de neki nem kell belőlem semmi. Mindent a lába elé helyeztem, ő pedig könyörtelenül átlépett rajta.
Tiszta fejjel néztem előre a semmibe. A táncoló hópihék az erős szélben rendületlenül emelkedtek, majd süllyedtek el, nem hagyva maguk mögött semmit.
Ruhám könnyű anyaga merészen szállt körülöttem, szárnyakat rajzolva a hátamra.
Mögöttem halk morgás tört fel, ami lehetett egy farkas vagy akár az ő hangja is. Már nem voltam rá kíváncsi, ezért nem is pillantva hátra léptem egy aprót.
- Bella, ne! – kapott utánam két kar, de kicsúsztam a márványkemény szorításból és tehetetlenül zuhantam a tenger felé.
Kiterjesztett kezekkel szeltem át a levegőt, míg szemem előtt gyönyörű aranyszínű tekintete, finom metszésű ajka és tökéletes arca jelent meg. Fantasztikus érzés volt.
Még nem értem el a hideg és megváltással kecsegető hullámokat, amikor a sziklaszirten felhangzott a bársonyos hang.
Fájdalmasan üvöltött fel, hogy majd a szívem szakadt meg belé. A hang aztán zihálttá vált és sikításba csúszott át.
Hirtelen ültem fel az ágyamban, ismét saját sikolyomra riadva. Minden egyes porcikám remegett, testem szinte úszott az izzadtságban.
Pupillám kitágult, ahogyan a sötét szobát kémleltem. Pillantásom a hintaszékre vándorolt, amit lassan himbált a nyitott ablakon beáramló szél. Este felejthettem nyitva, amikor pár percre ledőltem. Úgy néz ki, elaludtam.
Az éjjeliszekrényemen álló óra 0:45-öt mutatott. Tehát mindjárt itt az újév. Remek. Számomra ez pusztán annyit jelentett, hogy egy újabb hónap kezdődik el, amit nélküle kell átvészelnem. Már minden egyes napot úgy küzdöttem le, fenntartva a normálisnak mondott emberi lét apró foszlányait.
Felkeltem és az ablakhoz sétáltam. Nem kellett elővigyázatosnak lennem, mert Charlie nem volt itthon. Ő ugyanis a szilvesztert a Clearwater-házban töltötte – hosszas unszolás árán sikerült csak rávennem arra, hogy ne gubbasszon velem otthon, hanem töltse az újévet a barátai között – és csak másnap jön majd haza.
Be akartam csukni az öreg fakeretet, de a szemem megakadt valamin.
Odakint ugyanis sűrű pelyhekben hullt a hó. Mindebben persze nem lett volna semmi különös, ha nem álmodom ma éjjel azt, amit és nem hasonlított volna annyira egymásra a két jelenet. A déjá vu érzésről már nem is beszélek.
Nyitva hagytam az ablakot és karjaimmal átfonva mellkasomat álltam előtte. A hatalmas fenyő ágain békésen pihentek meg a kis hópihék, mit sem törődve a külvilággal.
Utat engedtem agyam lezárt kis részeinek és felidéztem magamban az álmomat. Furcsálltam, hogy nem a „szokásos” rémálmom ébresztett fel, hanem ez a gyönyörű lidércnyomás.
Engedélyt adtam magamnak a csalásra és felsejlett előttem az ő arca. Edward arca, ami mindent feltépett bennem. Két könnycsepp gördült ki a szemeimből és folyt végig államon.
Megígértem neki, hogy semmilyen meggondolatlanságot nem fogok elkövetni, de mit számít ez? Mit érdekli őt, hogy élek-e vagy halok? Csak szórakozott velem. Egy könnyű kis játékszer voltam a számára, semmi több.
El sem hiszem, hogy egykoron bíztam abban, érez valami irántam és szeret. Amikor láttam aranyszín szemében a színtiszta szerelmet, és jéghideg ajkát finoman az enyémhez érintette.
Aztán elment és csókjai megfagyasztották szívemet. Most talán én is ugyanolyan hideg és kemény voltam, mint amilyen ő.
Annyira szeretném, ha legalább egy kicsit csitulna bennem ez a tátongó űr okozta fájdalom, de nem. Mindig itt lesz és egyre csak erősödik, míg a végén teljesen felemészt. De miért várnék? Miért ne mehetnék elébe a sorsomnak?
Az ablakon a jeges szél csapott be, magával hozva a levegőben a változás lehetőségét. Az viszont lehetetlen.
Kívánnám, hogy változzon meg minden, de tudom, hogy lehetetlen. Úgysem fog visszajönni sem ebben az évben, sem a következőben.
Akkor meg mire várok még? Ő is megszegte a szavát! Azt mondta, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna. Mégis itt hagyta létezésének minden apró kis jelét és nem tudta kitörölni az emlékeimet. Ezt a feladatot meghagyta nekem. Rám hárul a teher, hogy befejezzem azt a munkát, amit ő elkezdett.
Eltöröljem a Föld színéről létének minden bizonyítékát, és képletesen megfagyott szívemet tényleg átadjam az örök sötétségnek.

Ajánljunk valami jót!

Sziasztok!

Először essünk túl a rossz híreken. Nagy valószínűséggel csak karácsony tájékán vagy utána lesz fent a Vérvörös alkonyat következő része, mert nem tudtam úgy haladni a munkával, mint ahogyan szerettem volna. (Meg van egy öcsém is, aki új játékkal játszik, és nem lehet kirobbantani a gép elől, így a gépelés is nehezebben megy...) De a kárpótlás nem marad el, ígérem.
Jó hírek: most állok neki felgépelni az ajándékotokat, így nagy valószínűséggel pontosan tudom majd az orrotok alá dörgölni.
Még jobb hír: Mesi28 barátosném is készül karácsonyi ajándékkal a számunkra, amit majd itt tudtok megsasolni (amúgy a kedvenc blog és blogajánló részbe is felkerült):
http://light-in-the-darkness-mesi28.blogspot.com/
Ha valaki még nem olvasta volna a csajszi regényét, az meg sürgősen látogasson el a következő oldalra, mert megéri (én imádom és ez is kint van a blogajánlónál)
http://www.sparkle-moon.blogspot.com/
És még egy közérdekű: nagy valószínűséggel megírom majd a szalagavatói beszédet más stílusokban is, hogy még jobban hozzászokjam a karakterekhez és Titeket is boldogítsalak vele!
Öhm, azt hiszem, hogy ennyi lett volna mostanra, de majd még jelentkezem!
Pusz
U.i.: Vágjátok, hogy kb. háromszor használtam ekkora terjedelmű szövegben azt, hogy "nagy valószínűséggel"! (Upsz, négyszer!XD)

Emmett szalagavatói beszéde

Szalagavatói beszéd, mely nagy valószínűséggel Emmett Cullen tollából kerekedne ki és szájából hangzana el, ha nem lenne, öhm… (Teljesen független a Vérvörös alkonyattól!)
Amúgy ez tényleg a mi szalagavatónkon elhangzott beszéd vázára épül, kicsit megspékelve és hagyva, hogy a szerző kivetkőzzön önmagából és megalkossa ezt a… művet???
Jó szórakozást!
(Zárójelben az írás közben felmerült gondolatokat olvashatjátok!)

Zabálnivaló embertársaim!
(Nem jó, ilyet még viccből sem mondunk, mert egyáltalán nem vagyunk egy súlycsoport!)
Tisztelt ünneplők és ünnepeltek!
(Jobban mondva, emberszármazásúak, emberek és miszturgikus… mitusztikus… ááá, soha nem tudtam kimondani ezt a szót! Szal valamilyen hülye és „kus”-ra végződő nevű lények!)

Tavaly ilyenkor némileg irigykedve néztük a végzősöket (már aki, mert én már annyiszor végigjátszottam ezt a baromságot, hogy ha tudnék, hányingert kapnék tőle, és különben is, ha nem lennék vámpír, akkor tuti, hogy nem emlékeznék rá, mi volt tavaly ilyenkor… Mert hol van már a tavalyi hó?), akik büszkén álltak szüleik, testvéreik, tanáraik és barátaik előtt (és annyira be voltak rezelve, hogy úgy néztek ki, mintha karót nyeltek volna vagy a kivégzésre készülnének…), készen arra, hogy átvegyék méltán kiérdemelt kék szalagjukat (hagyjanak már végre békén ezzel a kék szalag dumával!). Akkor talán még nem is tudtuk, hogy mindez mit jelent. (No comment!)
Hogy a szalag nem csak egy masni (nem bizony, mert szépen van megkötve…), amit hordasz majd és kimutatod ezzel, hogy végzős vagy (vagy vacsi?). Ez annál sokkal több. (A sokkal az egy vagy két „k”?)
A szalag elválaszt (na ne, most jön majd Mózes a Vörös-tenger effekttel, vagy mi a franc?), és még szorosabban összekovácsol bennünket (tisztára, mint a Gyűrűk urában…). Egyben figyelmeztet arra (hogy fuss, rohanj az életedért, mert egy rakat vámpír járkál a suliban…), hogy életünk egy fordulóponthoz közeledik, amit támaszok nélkül nem fogunk tudni teljesíteni. (Oké, most már tudom, hogy az építőmunkások is miért mindig a szívlapátra könyökölnek…) Hiszen ki gondolt még akkor az érettségire vagy a főiskolára, egyetemre? (Hiszen a többségében már jártam és mind egyformák!) Az csak vágyálomnak tűnt, távolban felsejlő jövőképnek. (Ki az a gyöpös – értelmezést lásd a Másnaposok-ban -, aki ilyen mondatot összehoz? Élő ember nem beszél így! Hoppá, de én nem nagyon vagyok élő… Bár… Ebbe most ne menjünk bele!)
Aztán eltelt egy év és most itt vagyunk. (És fél óra múlva kezdődik a kosárdöntő, szal húzzunk bele, de villámgyorsan!) Itt állunk az ő helyükön és most már mindent értünk. (Ha ennyire meg vagytok világosodva, akkor magyarázzatok már el nekem néhány dolgot…) Beavattak bennünket a titokba (Alice, ugye senki nem sejt semmit?), hogy milyen érzés utolsó évesnek lenni (huh – homloktörlés, bár nem izzadunk), a legnagyobbnak az iskolában. (Ezt most képletesen, vagy szó szerint kell érteni?...)
Már nincs okunk irigykedni. (Mér… Volt valaha is okunk?) Az irigység helyét átvette a megszeppentség, a hála, a szeretet, a megkönnyebbülés és a szomorúság. (Hát, ha Jazz mindezt érzi, akkor tuti, hogy kikészül, mire itt lenyomtuk az ipart…)
Megszeppentünk, hiszen mindannyiunk számára új ez a helyzet (már akinek…) és nem tudjuk biztosra, hogy mit is hoz a jövő. (Persze, mert nektek nincs egy olyan izgága húgotok, aki a következő évi tőzsdemozgásokat is 99,99 %-os biztonsággal megmondja…)
Hálával tekintünk végig a számunkra oly fontos emberek arcán (nyami, husi…), és látjuk, hogy ugyanazt a szeretetet kapjuk vissza, amit mi adunk. (Kis szünetet tartunk, és kicsavarjuk a nyálat a ruhadarabjainkból…)
Megkönnyebbülünk, mert végre elértük a jól megérdemelt jutalmunkat (Végre mehetek vacsizni?), de mégse tudunk felszabadultak lenni, mert tudjuk, hogy ez valaminek a vége. (A valakinek stílusosabb lenne, de mivel vega vagyok, ezért maradjunk a valaminél…)
Tudjuk, hogy már csak fél évet tölthetünk itt, és ez fáj. (Szóljon, ha valakinek fáj valamije, és akkor segítek…) Egy olyan biztonságos világot veszítünk el fél éven belül, amire eddig számíthattunk, amiben valakik voltunk. (Csapkodva veri az asztalt, mire a családja megrökönyödve fordul felé, ugyanis az ütés miatt kettérepedt a bútor…)
Az érettségi után magunk mögött fogjuk hagyni iskolatársainkat (és még az a szerencséjük, hogy nem vérbe fagyva…), tanárainkat (lemészárolva…) és kilépünk egy új világba. (Kolumbusz is így indult neki…) A szalagavató talán erre is készít fel bennünket egy kicsit. (???) Hogy ne fájjon annyira az elválás (csak nekik fog fájni, de csak egy picit…), hogy ne szakadjunk el annyira hirtelen egymástól. (Miért jutott most eszembe a Titanic?)
De most még nem jött el a búcsú ideje. (Vacsi elnapolva… Emmett bácsi hangulata a béka segge alatt…)
Ma ünnepelni jöttünk ide, és nem szomorkodni. (Köszike!) Ma minden tekintet ránk szegeződik (mert minket amúgy nem bámulnak meg nap, mint nap!), ahogyan feltűzik szívünk fölé az iskola szalagját (csak át ne szúrják a tűt, mert hogy magyarázom ki, hogy elgörbült a vége?), amit felemelt fővel és büszkén fogunk viselni, öregbítve ezzel is második otthonunk jó hírét. (Na, persze…)
Most pedig az itt maradó harmadikosokhoz fordulok egy percre. (15 perc és kezdődik a meccs…!) A végzős osztályok nevében szeretném megköszönni az eddigi fáradozásotokat értünk. (Csináltak is valamit értünk ezek a kis nasi-ivadékok?) Csodálatos teljesítményetekkel hozzájárultatok a mai nap tökéletességéhez és mosolyt csaltatok az arcunkra. (Az tényleg vicces volt, amikor az egyik csaj majdnem hasra esett 15 centis tűsarkúban…)
Fantasztikus dolog érezni (már, ha érzel valamit vámpír létedre..) a gondoskodást és tudni, hogy szíveteket (De morbid!), lelketeket hozzáadtátok a munkához, pedig cserébe csak pár szép szót tudunk nyújtani. (Többek között azt, hogy ne gyere a közelünkbe, ha jót akarsz magadnak…)
De ezzel a pár szép szóval sem tudnám megállítani az idő múlását (khm, khm…), hiszen egy év múlva ti fogtok itt állni majd és rájöttök a titokra (már megint ez?), amit nem kell kimondanunk (Hát, Edwardnak tuti, hogy nem kellene elmondani…), mert belopja magát a szívetekbe. (Vagy vésővel kell beleoperálni…) Én pusztán egy Bertold Brecht-idézetet szeretnék megosztani veletek. (Ez volt az első, amit a Google kidobott…)

„Egyszer mindent elér az ember,
Azt is, mi most még messze cél.
Csak küzdj és áldozz, ne csüggedj el,
S győzelmed lesz a hősi babér.”

(Edward likeolná!)
Kívánjuk, hogy nektek is sikerüljön elérnetek a kitűzött céljaitokat (felvont szemöldök), és soha ne adjátok fel, mert van miért küzdeni. (Egy grizzlyvel, főleg!)
Köszönöm szépen! (Futás, mert Jazz elszabadul!)

U.i.: A Vérvörös alkonyathoz írt kritikákra is fogok válaszolni - legkésőbb a szünetben - , csak egy kis levegőt hadd vegyek!XD

Íme, ilyen, amikor kissé fáradt a művészi vénám!

Vérvörös alkonyat - 20. fejezet

Hatalmas hála Pupinak, aki ilyen szélsebesen bétáz. Szerintem nekem van a világon a legjobb bétám...
Ajánlom a fejit minden végzősnek; osztálytársamnak, aki olvas; Pupinak és Mesi28-nak, aki kicsit dilis és kishitű, de ezért szeretjük!XD

Jelenetek egy újszülött életéből

(2. rész)

(Bella szemszöge)

Most már értem, hogy miért mondta Einstein azt, hogy az idő relatív. Voltak olyan napok, amik csigalassúsággal totyogtak tova, míg mások szinte elrepültek.
Két hónap telt el és tökéletesen beilleszkedtem a Cullen-családba. Természetesen még mindig nem tehettem ki a lábamat a házból „felnőtt” felügyelete nélkül, de már csak én kuksoltam otthon. Esme egy seattle-i ház renoválásán és berendezésén dolgozott, így napközben nem sokat volt velem.
Péntek délelőtt volt. Unatkozva ültem a nappaliban és épp az Alice-szel megvetetendő dolgok listáját írtam össze – melyen többek között sálak, kesztyűk, garbók és hosszú ujjú pulóverek szerepeltek –, amikor kivágódott az ajtó és pöttöm nővérem – kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy tényleg családomként tekintsek rájuk – táncolt be rajta. Nyomában Esme és Rosalie érkezett meg.
- Szia, Bella! – köszönt vidáman Alice és már el is tűnt az emeleten.
- Sziasztok! – motyogtam nekik zavarodottan, mire Esme dallamosan felnevetett.
- Vásárolni megyünk, és ezért jöttek el a suliból – magyarázta.
- Oh. Megtennétek, hogy vesztek nekem pár dolgot? – kérdeztem tőlük, mire Rose és Esme összenéztek és elmosolyodtak.
- Hát, persze – válaszolta kedvesen Rosalie és elvéve tőlem a papírt áttanulmányozta.
- Öhm, Bella. Már nem azért, de mi vámpírok vagyunk. Nincs szükségünk kesztyűkre és sálakra. – Úgy nézett rám, mintha teljesen elmentek volna otthonról.
Nagyot sóhajtottam és felkuporodtam a kanapéra.
- Neked lehet, hogy nincs szükséged rá, de én nem akarok mindenki fejébe belelátni – suttogtam halkan, mire együtt érzően tekintettek le rám.
- Akkor kezdetnek ez is megteszi – mondta Alice és elhúzva mellettem egy könyékig érő fekete bőrkesztyűt dobott oda nekem, amin vörös és zöld rózsaminta tekergett felfelé.
Alice ezerrel pörgött a szobában és összeszedett mindent, amire szüksége lehetett a híres-hírhedt vásárlásához. Eleget hallottam már nővéreim ezen mániájáról a srácoktól és örültem, hogy eddig megúsztam. Ugyan ők láttak el ruhákkal, de soha nem volt okom panaszra.
- Minden megvan és kész, úgyhogy mehetünk is. – A cuccok csak úgy repültek befelé a táskájába, csak egy jókora papírtekercs nem fért be.
Az ajtóhoz mentek, de ott a kis tündér hátrafordult és úgy szólt vissza nekem.
- Ja, Bella. Jasper, Emmett és Carlisle is utánunk jönnek majd és segítenek nekünk. Edwardot nem sikerült elcsábítanunk, ezért ő lesz a bébicsőszöd ma este. Nem mintha szükséged lenne rá, de… - Elharapta a mondatot, és szélesen elvigyorodott. – Légy jó kislány, és szórakozz jól!

Kacsintott egyet és a következő pillanatban már be is vágódott a ház előtt álló tűzpiros sportkocsiba, ami, ha jól emlékeztem, Rosalie autója volt. Soha nem mutattam nagy érdeklődést a kocsik iránt, így ez sem hozott túlzottan lázba.
Remek! Már láttam magam előtt a következő képet: én a szobámban, Edward pedig az övében fog gubbasztani, amíg a többiek haza nem érnek. Mostanában egyre kevesebb időt töltöttünk kettesben, mert Edward sem kereste az én társaságomat, én meg féltem, hogy valami hülyeséget teszek és jól beégetem magam.
Szórakozottan bekapcsoltam a plazmatévét, miközben magamra rángattam az Alice-től kapott kesztyűket, amik tökéletesek voltak. Semmi érdekeset nem találtam. Lehengeredtem a kanapéról és felbattyogtam a szobámhoz. Ha jól számoltam, akkor Edward csak két óra múlva érkezik meg. Én meg addig akár be is kukkanthatok a szobájába. Csak merő kíváncsiságból.
Volt pár helyiség még a házban, amit nem láttam és ezek közé tartozott az ő birodalma is.
Tétovázva ácsorogtam a folyosón, míg végül rászántam magam és elindultam Edward szobája felé.
Lassan belöktem a világosbarna faajtót és lecövekeltem a küszöbön. Nem is tudom, hogy mire számítottam tulajdonképpen. A látvány magával ragadott, és mindenről lerítt, hogy hozzá tartozik. Kifinomult ízlését a berendezés is tükrözte.
Fejemet az ajtófélfának támasztottam és úgy szemlélődtem.
Négyszögletű szobáját most halvány szürkeség töltötte meg, mert az esőfelhők miatt a hatalmas üvegfalon keresztül nem jutott be elég napfény. A domináns szín nála nem a fehér volt, hanem az arany és a barnás árnyalatok.
Egy vastag, aranyszínű szőnyeg terült el a földön és a falakat egy árnyalattal sötétebb nehéz anyagok borították. A nyugati falat teljesen elfoglalta az a polcrendszer, ami CD-k százait tartalmazta. A hifi-berendezés a sarokban állt.
Ágyat hiába kerestem, nem találtam. Helyette viszont egy hívogató, kényelmesnek látszó, fekete bőrkanapé helyezkedett el nem messze a faltól.

További kutakodásra nem jutott időm, mert orromba bekúszott a már ismert illat és a másodperc törtrésze múlva egy gunyoros hang is társult hozzá.
- Ebből a perspektívából is egész kellemes a látvány – szünetet tartott és nyelt egyet –, de miért nem mész beljebb?
Megpördültem a tengelyem körül. Közelebb volt, mint gondoltam. Sokkal, de sokkal közelebb.
Felnéztem rá, és arcomon éreztem szédítő leheletét. Tekintetét le nem vette rólam, míg szemöldöke csúfondárosan felszaladt homlokán és cinikus mosoly terítette be a képét.
Gyorsan visszafordultam, és motyogni kezdtem neki háttal.
- Sajnálom, nem akartam udvariatlan lenni. Én már megyek is.
Elsuhantam volna mellette, ha el nem kapja a kezemet, és be nem húz magával a szobába.
- Nincsenek titkaim, és nem harapok. – Lágy, dallamos hangjából kihallottam az elfojtott nevetést, amit döbbent ábrázatom váltott ki belőle.
A szoba közepéig „cibált”, míg ő lehuppant a kanapéra. Csak most jutott el tudatomig az utolsó mondata és rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldököm. Leesett neki a tantusz, mert felsóhajtott és bűnbánóan mondta:
- Mármint nem mindig harapok.
Hogy elűzzem átmenetileg támadt rosszkedvét, rávillantottam egy mosolyt – láthatóan meghökkent és egy pillanatra rendellenesen szedte a levegőt –, majd érdeklődve indultam felfedezőútra a szobában.
Az ajtó mögötti falon egy fekete plazmatévé függött, alatta pedig az íróasztal állt a székkel. Az asztalon tankönyvek hevertek érintetlenül, rajtuk füzetek feküdtek szétnyitva, Edward gyönyörű kézírásával díszítve.
A kupacok alól egy laptop sarka kandikált ki.
- Te itt megtalálsz egyáltalán valamit is? – kérdeztem szórakozottan és belelapoztam a legfelső spirálfüzetbe.
Történelem: százéves háború, Jeanne d’Arc, III. Edward. Elnyomtam a halk kuncogásomat. Egoista.
- Az csak megszokásból van ott – mondta egyszerűen. – Sajnos, ma már semmi újdonsággal nem tudnak szolgálni a tanárok. Néha nagyon unalmas végigülni az órákat.
- Hmmm – hümmögtem, és lenyeltem az ajkamra tóduló kérdést, hogy mennyi idős lehet Edward.
Az asztal mellől egy másik ajtó nyílt.
- Ez hova vezet? – Rámutattam a bejáratra és hátrafordultam hozzá.

Kényelmesen feküdt a kanapén, karjait átfonta a feje alatt, lábait meg keresztbe fektette egymáson. Sápadt arcának lenyűgöző látványát csak még jobban kihangsúlyozta a fekete bőrrel alkotott ellentét. Sötétarany szemei kutatva vándoroltak végig rajtam.
A gyomrom hirtelen bukfencet vetett, de próbáltam higgadt maradni.
- Onnan nyílik a fürdő és a gardrób. – Megvonta a vállát. – Nyugodtan bemehetsz, nem tárolok bent élő szőrmebundákat.
Értetlenül pislogtam rá.
- Majd ha végeztél, és szeretnéd, akkor elmesélem.
Bólintottam, és kíváncsian benyitottam.
Egy kis folyosóra jutottam, aminek jobb oldalán folytatódott az üvegfal és másik két ajtó nyílt róla.
Baloldalon bekukucskálva a fürdőszobát pillantottam meg. Nagyjából ugyanúgy volt berendezve, mint az enyém, de itt minden halvány bézs és elefántcsontfehér színben pompázott.
- Amúgy mit keresel itt? – kérdeztem mellékesen.
- Öhm, itt lakom, talán? – kérdezett vissza költőien.
- Nem úgy értettem. Nem kéne suliban lenned?
- Ellógtam a bioszról, meg a tesiről, mert Alice látta, hogy ma vércsoport-meghatározást csinálunk biológián, tesin meg valakinek beverik az orrát.
- Aham – érkezett az értelmes válasz a részemről.
A fürdőbe nem időztem sokáig, helyette átsuhantam a következő ajtó küszöbén.
Edward gardróbja majdnem akkora volt, mint a szobája. A fogasokon ingek, kabátok és pulóverek lógtak, a polcok tele voltak farmerekkel, pólókkal, pulcsikkal és cipőkkel. Hihetetlen mennyiségű ruha volt itt.
- Hogy lehet egy srácnak ennyi ruhája? – Tarthattam a normális hangnemet, mert nagyon jó hallással áldotta meg a sors ezt a „srácot”. – Mondd, hogy te nem vagy vásárlásmániás!?
Hangosan felnevetett, míg én visszamentem a szobába.
- Majd megtanulod, hogy Alice szótárából hiányzik az a szó, hogy használt. Semmit nem veszünk fel kétszer, mert gyűlöli. – Döbbenten meredtem rá. - Oké, vannak kedvenc darabjaim, és azoktól nem válnék meg, de a többit rendszeresen cseréljük.
- Kész pénzkidobás – motyogtam az orrom alatt, és továbbsétáltam a CD-s polcokhoz.
- Alice imádja a tőzsdemozgásokat, és kitűnő érzéke van a jó befektetésekhez – vigyorgott.
- Gondolhattam volna. – Végigfuttattam tekintetemet a polcok tartalmán. – Te jó ég! Neked aztán van gyűjteményed!
- Beszereztem egyet s mást az évek során – mondta, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Hogyan rendszerezted őket? – Ujjaimat szórakozottan húzogattam a CD-tartók gerincén, és lassan olvasgattam a címkéket.
Volt itt minden Chopin-től elkezdve egészen a System of a down-ig.
- A megjelenés éve szerint és azon belül is, hogy mennyire szeretem.
Odaléptem a hifitoronyhoz.
- Szabad? – kérdeztem.
- Persze – biccentett egyet, mire megnyomtam a lejátszás gombot.

A teret betöltötte az elektromos gitárok, majd a szkeccsek és a dob hangja. Aztán megszólalt egy ismerős hang, amihez később csatlakozott egy másik is. Már meg sem lepődtem rajta, hogy ezt hallgatja.
- Don’t stay – jelentettem ki magabiztosan.
- Nocsak-nocsak. – Csettintett egyet ujjával. – Csak nem egy újabb LP-rajongó?
- Philtől ezt a CD-t kaptam meg karácsonyra és egész jók. – Körülnéztem, és úgy éreztem, mintha a banda is velünk lenne. – Az akusztika kedvéért?
Ráböktem a falakat takaró anyagokra, mire féloldalas mosolyt kaptam cserébe.
Egy utolsó pillantást vetettem az ablak mögött húzódó tájra. Edward ablaka a Forks mellett kezdődő és a hegyekig elnyúló erdőségre nyílt és a fák között ott csordogált végig a Sol Duc folyó. Lélegzetelállító látvány volt.
- Rendben, végeztem a házkutatással. – Látványosan összecsaptam a kezeimet és letelepedtem a kanapé elé a földre. – Most te jössz!
Megrázta a fejét.
- Öhm, miben is?
- Élő szőrmebundák – emlékeztettem, mire teli tüdőből felnevetett.
- Ja, az. Elmesélem, ha előtte válaszolsz egy kérdésemre. – Ravaszan fúrta tekintetét az enyémbe, de nem hátráltam meg.
- Attól függ, milyen kérdésről van szó. – Ha játszani akar, hát benne vagyok.
- Fáznak az ujjaid vagy más oka is van annak, hogy rajtad van az a vacak?
Annyira megszoktam már a kesztyűt, hogy fel sem tűnt.
- E miatt a hülye gondolatolvasós-mizéria miatt van. Nem szeretnék akaratlanul mások agyában turkálni. – Meg olyan látomásokat látni, amiknek elég durva végük is lehet. Bár, én…
- Hülye gondolatolvasás, mi? – kuncogott jóízűen. – Amúgy megszokták már – legyintett Edward könnyedén, de mintha megkönnyebbülés csendült volna a hangjában.
- Te is? – vágtam vissza.
- Ez nem rólam szól – mormolta és tekintete elrévedt.
- Én megutálok a középpontban lenni, szóval… - Lenyeltem a mondatot és türelmetlenül néztem rá.
Percekig csak bámult kifelé a fejéből, én meg elvesztettem a türelmem és megböktem az oldalát.
- Au! – Mocorgott egy picit. – Mi van?
- Válaszoltam a kérdésedre, most rajtad a sor – emlékeztettem lágyan.
- Bocsi, csak elmerengtem egy percre. Nem akarsz felülni? – kérdezte és már mozdult is, hogy helyet csináljon nekem maga mellett.
- Maradj csak! – állítottam meg és visszanyomtam a vállát. – Jobb, ha a földön maradok. Innen már nem eshetek lejjebb.
- Ezt meg hogy érted? – vonta össze a szemöldökét.
- Hosszú történet és most nem is én beszélek, hanem te.
Nagyot sóhajtott és belekezdett.
- Szerintem már rájöttél, hogy a családnak megvan a saját, állandó mókamestere…
- Emmett - mondtuk ki egyszerre mosolyogva.
- Igen. Akkor költöztünk először Forksba és…
- Várj! Ti már éltetek itt korábban is? – hüledeztem.
- 1936-ban. Akkor még Alice és Jasper nem tartozott hozzánk, így csak öten laktunk itt.
- Miért nem volt veletek Alice és Jazz? – Annyi információ volt itt elrejtve, amikről nem tudtam!
- Ááá! – mosolygott rám csúfondárosan. – Ezt tőlük kérdezd meg! És ha most megengeded, akkor folytatnám. Már ha lakatot tudsz tenni a pici csőrödre!
Felhorkantam, de úgy tettem, mintha tényleg lelakatolnám a számat és a kulcsot jó messzire elhajítottam.
- Így már sokkal jobb. Na tehát. Egyik nap vadászni voltunk a családdal és sikerült felhergelnem Emmettet. Ne kérdezd, hogy mivel, mert úgysem árulom el. Nem éppen beszédtéma. Lényeg, a lényeg, hogy a következő napokban meglehetősen visszafogottan viselkedett és mintha készült volna valamire. Ha összefutottam vele, mindig valami hétköznapi, átlagos dologra gondolt. Aztán egy szombat délelőtt eltűnt és hiába kérdezgettem Rose-t, hova lett a férje, nem tudta megmondani. Csak este jött vissza, és azt az elégedett vigyort soha nem fogom elfelejteni…

(Itt egy kis közjáték fog következni, mert kihagyhatatlan ez a jelenet, de utána visszatérünk Bella szemszögéhez)

Ízelítő a 20. fejezetből

"Ágyat hiába kerestem, nem találtam. Helyette viszont egy hívogató, kényelmesnek látszó, fekete bőrkanapé helyezkedett el nem messze a faltól.
További kutakodásra nem jutott időm, mert orromba bekúszott a már ismert illat és a másodperc törtrésze múlva egy gunyoros hang is társult hozzá.
- Ebből a perspektívából is egész kellemes a látvány – szünetet tartott és nyelt egyet –, de miért nem mész beljebb?
Megpördültem a tengelyem körül. Közelebb volt, mint gondoltam. Sokkal, de sokkal közelebb.
Felnéztem rá, és arcomon éreztem szédítő leheletét. Tekintetét le nem vette rólam, míg szemöldöke csúfondárosan felszaladt homlokán és cinikus mosoly terítette be a képét."

U.i.:Ezt a jelenetet Mesi28 függővége, és a kérdésem (melyet neki tettem fel) kikerülése miatt kapjátok. Lehettem volna rendesebb és kiderülhetne, hogy vajon mi fog történni, de nem. Szal megvan az emberetek, hogy kin kell leverni a dolgot. Muhahaha!XD

Karácsonyi ajándék

Sziasztok!

Nos, itt vannak a nyakunkon az ünnepek és én is szeretnék a sok-sok hűséges olvasómnak és kritikaírómnak valamilyen kis aprósággal kedveskedni. Mivel személyesen nem tudok mindenkihez elmenni és ajándékot vinni, mert 1.: a seprűk használatáért Jackson harap (ha valaki nem értené, annak elmagyarázom...XD), a suhanást pedig még nem sajátítottam el teljesen, és 2.: gazdasági világválság van, ezért valami olyat fogtok kapni tőlem, amit egy magamfajta elvetemült művészlélektől elvár az ember. Nem nehéz kitalálni, hogy mire gondoltam...
Többet nem árulok el, és egy szót sem fogtok tudni kiszedni belőlem. Ahhoz nagyon, de nagyon be kellene dobnotok magatokat...
Na jó, még talán annyit, hogy 3 részletben kapjátok meg az ajándékot, amik terveim szerint majd 24-én, 25-én és 26-án érkeznek meg a fa alá. És nem kapcsolódik a Vérvörös alkonyathoz...
Remélem, hogy jók az idegeitek és a körmeiteket sem féltitek. Csak gondoltam, megosztom veletek ezt a kis "örömhírt".
Pusz

Vérvörös alkonyat - 19. fejezet

Boldog Mikulás-napot mindenkinek! Hohohohó!:D Dobjatok már meg pár kritikával ajándékként!XD

Jelentetek egy újszülött életéből - (1. rész)

(Bella szemszöge)

A következő napokban helyreállt a rend a Cullen-család életében. Elfogadták jelenlétemet, és egyenrangú családtagként kezeltek. Természetesen még mindig nem mertek teljesen magamra hagyni a házban és csak vadászatok alkalmával mozdulhattam ki otthonomból.
A Cullen-„gyerekek” folytatták iskolai tanulmányaikat, Carlisle pedig visszatért a kórházba, így általában Esme társaságában töltöttem a délelőttök nagy részét.
Esme tényleg egy földre szállt angyal volt. Még nem tudtam úgy tekinteni rá, mint anyára – ahhoz túlságosan szerettem Renée-t –, de nagyon jóban lettünk. Finoman puhatolóztam az életét illetően, valahányszor beszélgetésbe merültünk, de mindig sikerült kitérnie a kérdések elől, mondván, hogy hosszú történet és majd egyszer elmeséli.
Lassan a vámpírlét minden csínját-bínját megtudtam – mint például, hogy nincs szükségünk alvásra, emberi táplálékra, hihetetlenül gyorsak vagyunk, és az áldozataink vagyis az emberek számára eszméletlenül csábítóak, mint ahogyan azt már Edward is szemléltette nekem a konyhában –, de úgy látszik, hogy az oktatásuk nem mindenre terjedt ki teljes mértékben. Erre egy szerda reggel döbbentem rá, körülbelül két héttel az átváltoztatásom után.
Verőfényes reggelre „ébredtünk”, ami furának hatott Forks nyomasztóan sötét felhőrétege után. Letettem az Alice-től kölcsönkapott könyvet - Shakespeare szonetteket tartalmazott –, amivel az éjszakát ütöttem agyon és kimásztam az ágyból. Szobám az a szoba lett, ahol legelőször felébredtem, a második emeleten. Alice, Rose és Esme meglepően sokat sertepertélt a helyiségben suli után, amit nem tudtam mire vélni, de nem foglalkoztam vele.
Kiléptem a folyosóra, és elindultam megkeresni Esmét, hogy megkérjem, menjünk el vadászni. Én általában kétnaponta jártam el táplálkozni valakivel – egész megszoktam már, hogy az „étel” ilyen formáját viszem be szervezetembe -, aki még véletlenül sem Edward volt. Az égő érzés a torkomban kezdett mindennapos dolog lenni számomra.
Lebattyogtam a nappaliba, ami vagy fél percet vett igénybe, mert szigorúan emberi tempóban közlekedtem. Ugyanis fel lettem szólítva, hogy próbáljak meg ember módjára viselkedni, ha közéjük akarok menni és gyakoroljam mindezt már itthon is. Mintha ez annyira könnyű lett volna!
A lépcső alján földbe gyökerezett a lábam a váratlan látványtól. A nappaliban rajtam kívül hét másik vámpír tartózkodott még és lebzselt unottan.
Carlisle a kanapén ült egy hatalmas könyvvel a kezében, mellette Esme egy lakberendezési újsággal.
Rosalie és Emmett a számítógépnél ültek és autókat nézegettek.
Jasper a tévét bámulta, amiben éppen kosármeccs ment.
Alice és Edward sakkoztak – vagy hát valami olyasmit csinálhattak, de nem lehettem benne biztos. A táblára ugyanis egy pillantást sem vetettek, csak egymást nézték. A bábuk pedig a helyükön voltak, érintetlenül.
- Szia, Bella! Mizu? – köszöntött Jasper.
Edward felém kapta a fejét és finoman elmosolyodott. Alice felkapta a futóját, átvágtázott vele a kockákon és megállt Edward fekete királya előtt.
- Sakk-matt! – kiáltott fel diadalittasan ugrálás közepette. – Köszi, Bella!
- Ez nem ér! – mondta sértődötten Edward. – Csaltál!
Alice kinyújtotta rá a nyelvét és Jasper mellé táncolt. Edward megforgatta a szemét és beledobta magát az egyik fotelbe.
- Hát, öcsi, veszteni is tudni kell! – szólt ki Emmett a lépcső alól. – Szokj hozzá az érzéshez, mert én is el foglak páholni!
- Oh, csak szeretnéd – mormogta az orra alatt a megszólított és ismét rám tekintett.
Végre valahára nagy nehezen meg tudtam szólalni.
- Öhm, nektek nem suliban kéne lennetek? – Kizárt dolog, hogy Edward fürkésző pillantása miatt beszéltem volna tagoltan.
- Süt a nap – közölte halál nyugalommal Rosalie.
- És a kettő hogy jön össze? – értetlenkedtem továbbra is.
Carlisle felnézett a könyvéből.
- Te nem tudod?
Kezdett egy kicsit betelni a pohár, ezért ingerültebben szóltam vissza, mint szerettem volna.
- Mit nem tudok?
- Affene! Azt hiszem, ezt elfelejtettük közölni vele. – Emmett rácsapott a homlokára.
Edward felpattant a fotelből és lassan az ablak felé sétált, amin át a délelőtti napsugarak szűrődtek be a szobába. Közben magyarázatba fogott, de éreztem, hogy mosolyog.
- Igaz, hogy a napfény nem éget porrá bennünket, de azért nem lenne jó, ha fényes nappal végigmennénk az utcán. Kicsit feltűnőek vagyunk ilyenkor.
Megállt az ablak előtt nekem háttal, majd óvatosan megfordult.
Kis híján leesett az állam a csodálattól.
Edward eddig sem volt átlagosnak nevezhető, de most önmagát is felülmúlta. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem.
Márványos arcát és nyakát elborította a napfény, amitől hófehér bőre úgy szikrázott, mint milliárdnyi gyémánt. Természetfeletti lénynek hatott abban a pillanatban, mint valami égi angyal.
Öntudatlanul suhantam oda hozzá és megálltam előtte a szoba árnyékába húzódva. Arany tekintetében melegség csillogott, ahogyan lenézett rám. Féloldalas mosolyra húzta az ajakit, amitől egy légvételem kimaradt.
A kezem nem akart engedelmeskedni józan eszemnek és megindult arca felé. Alig észrevehetően megmozdította hátrafelé a fejét, mire észbe kaptam.
- Szabad?
Felsóhajtott.
- Ugye nem akarsz nagyon turkálni az agyamban?
Felnevettem.
- Majd próbálok nem odafigyelni rá, amint valamelyik végzősről ábrándozol! - vágtam vissza, de tudtam, hogy Edward nem éppen egy végzősről fog álmodozni, amikor ott van neki Tanya.
Mögöttem mindenki köhögni kezdett, ami nem volt megszokott dolog a vámpíroknál. Edward ugyan felvonta a szemöldökét, de aprót biccentett.
Ujjamat gyengéden az arcához érintettem. Bőrének csillogása mintha átragadt volna rám is. Kézfejem fényesen tükrözte vissza a sugarakat, de ezzel most nem törődtem.
Edward márványkemény bőre most puhának és melegnek hatott kezem alatt és az elektromos szikrák ismét kipattantak.
Arany szemével fogva tartott és szinte megbűvölt. Lassan lélegeztem be kellemes illatát, és közben mindvégig magamon éreztem családja – családom – tekintetét.
„Annyira jó lenne, ha…” – hallottam Esme gondolatait, de Edward közbevágott.
„Ne reménykedj, te sem úszod meg!” – üzente csúfondárosan és elmosolyodott.
Elkapta a csuklómat és legnagyobb rémületemre elkezdett maga felé húzni. Amikor teljesen kiértem a napfénybe, elengedett, ellépett előlem és kezével felém intett.
Végignéztem magamon. Ujjatlan felső volt rajtam, így tökéletesen láttam, hogy testem ugyanúgy csillog, mint az előbb Edwardé.
- Ezért nem mutatkozunk napfényben – mondta és mikor hátrafordultam, még éppen elcsíptem, amint szemei feketedni kezdenek és lesütötte őket.
Így tudtam meg, hogy miért pont az ország legcsapadékosabb helyére költöztek Cullenék.

U.i.:Ez a rövidebb rész, a kövi már hosszabb lesz. Amúgy szeretnétek még ilyen jeleneteket olvasni?

Gyors megjegyzések

Sziasztok!

Gyorsan egy kis pontosítást eszközlök, mert felmerült egy kis gubanc. A szavazásnál, ha arra szavazol, hogy "igen", akkor az összes történetet elmesélem szépen sorban majd, de ha arra, hogy "nem", akkor csak Edwardé lesz megírva. Remélem, hogy ezzel most nem indítottam el lavinákat vagy ilyesmi!XD
És a másik: ha szeretnétek, hogy linkcserére kerüljön a sor, akkor tessék noszogatni addig, amíg meg nem látjátok az oldalatok linkjét kint (és utána visszajelenzni, hogy m,egtörténtXD), mert néha annyira hülye vagyok, hogy elfelejtem kitenni. Nem pedig azért, mert esetleg nem szimpatikus az illető vagy ilyesmi. Csak pusztán egy kissé szórakozott művészlélek vagyok, ahogyan többen is mondanák. Hát, igen, ez már a korral jár!XD
Pusz