Vérvörös alkonyat - 7. fejezet

Kérdezz-felelek vámpír módra

(Bella szemszöge)

A fotelben ültem, és csendben rendezgettem az agyamban körtáncot járó gondolatok milliárdjait. Nem tudtam, hogy tulajdonképpen melyikkel is kezdjem. Amikor már dűlőre jutottam, egy újabb rejtély fúrta be magát elmémbe és követelt magának elsőbbséget.
A Cullen-család elnémultan nézte vívódásomat. Alice, Jasper és Esme egymás mellett ültek a kanapén, Carlisle felesége mögött állt ugyanúgy, mint Emmett, aki a másik fotelnél helyezte nem éppen kis méterű testét egyik lábáról a másikra. Edward távolabb helyezkedett el tőlünk, az emelvény lépcsőjén ült, az impozáns fekete hangversenyzongora lábánál. Mióta csak beléptünk az ajtó, jókedve eltűnt, feltűnően kerülte azt, hogy a közelembe merészkedjen és a szemkontaktust sem használtuk olyan gyakran, mint előtte.
Arcán ezernyi érzelem rajzolódott ki, de mindet elnyomta az elveszettség. Fejét egyik kezére fektette és úgy nézett le a padlóra, gondosan semmibe véve engem. Jasper furcsán tekingetett feléje, és néha-néha Edward felsóhajtott. Még így is éreztem a belőle áradó feszültséget: ideig-óráig megszűnt, majd újult erővel tört rá.
Minden idegszálam tudta, hogy nem vágyik erre a beszélgetésre, és meg is tettem volna neki ezt a szívességet, de válaszokat akartam. Válaszokat kellett kapnom, hogy tisztázni tudjak mindent.

- Tehát vámpír vagyok – szögeztem le még egyszer a tényt. – Ez akkor azt jelenti, hogy soha többé nem mehetek emberek közé, nehogy megöljek valakit?
Összerezzentem erre az eshetőségre tapintva és lepergett tulajdon szemeim előtt, amint vértől áztatottan, lassan kortyolom valaki édes nedűjét. És az a valaki nem állat volt, hanem élő, hús-vér ember.
- Nem egészen. – Carlisle hangja nyugodtan és békésen csengett. – Az újszülött évedben biztos, hogy nem ajánlatos emberi vér közelébe menned. De utána szépen fokozatosan hozzászoktathatunk az illatához. Már ha tényleg ezt szeretnéd…
Aprót biccentettem a fejemmel és belegondoltam. Hát persze, hogy emberek közé is mehetek, hiszen a Cullenek is ezt teszik.
- És mit takar ez az újszülött év? – Már fúrta az oldalamat, hiszen vagy egy fél tucatszor elhangzott ez a kifejezés – ha nem többször – és rendszerint engem is így emlegettek.
- Egy évig erősebb, gyorsabb és fürgébb leszel az átlag vámpíroknál. – Jasper nagy szakértelemmel vetette bele magát a témába, mintha jártas lenne benne. El ne felejtsem majd megkérdezni ezt is tőle, mint oly sok minden mást. – A legtöbb újszülött az állandó vérszomjjal küzd, és a vér iránti szenvedélyük minden mást elnyom. Általában az első egy évben csak ez érdekli őket és más érzelmeik egy időre, úgymond kikopnak belőlük.
- És utána? – Valamiért jobban érdekelt az, hogy mi lesz ez után, mint az, hogy mennyire leszek egy vérszomjas vadállat. Az előbb leforgatott kis képkockák apró változásokon mentek keresztül, de csak annyit módosult a helyzet, hogy most már állatokra vadásztam… Emberek helyett.

- Utána kialakul a normális erőd, gyorsaságod és fürgeséged. A normális alatt itt az átlagosat értem, mert vannak olyan fajtársaink, akik különleges képességként erőt örökítettek át az előző életükből. – Rosalie átható pillantást vetett a felette ácsorgó Emmettre.
- Mint például én – szólt Emmett és lehajolva apró puszit nyomott Rose arcára.
- Különleges képesség? – Vontam fel a szemöldököm. – Átörökítve az előző életből?
Nyeltem egy nagyot és reménykedtem, hogy ha mindez igaz – és miért ne lenne az? -, akkor én nem a kétballábasságomat örököltem.
- A legerősebb tulajdonságainkat, amik már emberi életünkben is domináltak, átmentettük a mostani létünkbe. – Alice hatalmas mosolyával ajándékozott meg és hangulata ragadósnak bizonyult.
- És hogy kell elképzelni ezeket a képességeket? – Most már tényleg érdekelt a dolog.
- Carlisle az együttérzés képességét hozta magával. – Fogta meg férje kezét Esme. – Lehet ez az oka annak, hogy orvos lett belőle.
- Ön orvos? – Esett le az állam és felé fordultam. Egy vámpír orvos. Vagy egy orvos vámpír? Jó, már hallottam a suliban, hogy ez a foglalkozása, de akkor még nem voltam tisztában bizonyos dolgokkal.– De hát a vér, meg…!
- Igen, az vagyok – mosolygott ő is. – Az életem során hatalmas önuralomra tettem szert sok-sok évszázadnyi gyakorlással, és most már szinte teljesen érzéketlen vagyok a vér szaga iránt. – Elmélázott egy pillanatra és tekintete Edwardra vándorolt, aki mozdulatlanul hallgatta végig a beszélgetést. Azt már viszont nem tudtam, hogy el is jutott-e valami a tudatához, mert szeme – már amennyit láttam belőle - annyira réveteg és gondolkozó volt. Carlisle felocsúdott és folytatta tovább. – De kérlek, tegezz, hiszen nem vagyok annyira öreg!
Az annyira szót jól kihangsúlyozta, mire a szobában testileg és lelkileg egyaránt jelenlévők mind nevetni kezdtek.
- És ezt szeretném kérni tőled én is – tette hozzá Esme és boldogan mosolygott rám.
- Rendben – nyugtáztam kérésüket és tovább figyeltem a történésekre, hiszen most indult be igazán.

- Esme a ragaszkodását örökölte, és azt, hogy szenvedélyesen tud szeretni. – A doktor szeretettel nézett le feleségére és rájöttem, hogy őket olyan lánc fűzi össze, amely a legtöbb emberi kapcsolatra nem jellemző.
Még csak meg sem közelíti az emberek által annyira felmagasztalt tökéletes szerelmet. Ez valami más volt. Több. Teljesebb. Tisztább. Ők ketten tettek ki egy egészet. És ez volt jellemző az Alice-Jasper vagy a Rose-Emmett párosokra is.
Vajon Edwarddal mi a helyzet? Neki is van olyasvalaki az életében, akihez ilyen érzelmek kötik? Mondjuk Jessica azt mondta, hogy Edwardnak senki nem jó, de azt csak a sulira értette. Mi van, ha azon kívül van valaki, aki teljesen birtokolja a szívét?
Oh, Bella, állj meg egy percre! Ez téged miért érdekel? És miért szorul görcsbe a gyomrod arra a gondolatra, hogy Edward valaki máshoz tartozik?
Hogy eltereljem a figyelmemet, Esmére koncentráltam.
- Ez az oka annak, hogy gyermekeimként tekintek rájuk – mondta az említett és körbemutatott a szobában ülő „fiatalságon”.
- Emmett az erejét, Rose pedig az állhatatosságát örökítette át. – Alice fejével a páros felé intett.
Rose bájosan mosolygott, Emmett meg befeszítette karját, amin az izmok hirtelen „táncolni” kezdtek.
- Nem semmi, mi? – kérdezte somolyogva.
Edward most először adta jelét annak, hogy nem csak fizikailag, hanem szellemileg is a társasággal van. Hangosan felsóhajtott és Emmettre nézett.
- Ha arra kerülne a sor, és én nagyon remélem, hogy ez nem történik meg, akkor a kiscsajra fogadnék!

Emmett arcáról lehervadt a vigyor és durcásan keresztbe fonta a kezeit mellkasa előtt.
- Mondták már neked, Edward, hogy baromi ünneprontó vagy?
- Ha jól emlékszem, akkor te vagy a százegyedik, aki ezt vágja a fejemhez! – Megeresztett egy félmosolyt, én meg egyik ámulatból estem a másikba.
Kiről van most szó? Milyen kiscsaj? Miért kell fogadni?
Úgy éreztem, mintha a párbeszéd egyik felét hallottam volna csak. Értetlenül pislantottam Edward felé, aki Alice-t tanulmányozta és aprót biccentett neki.
- Jasper érzi a másokból áradó érzelmeket, és befolyásolni tudja őket.
- Hűha! – Megáll az ész és vele együtt a tudomány! Eddig ez vitte a pálmát, fej-fej mellett haladva a vámpír orvos dilemmával. – Szóval akkor azt is tudod, hogy én most…?
Lassan megrázta a fejét, mire mézszínű tincsei finoman libegtek ide-oda.
- Téged valamilyen oknál fogva nem tudlak érzékelni. – Nagyot sóhajtott. – Nagyon frusztráló, főleg, hogy újszülött vagy!
Edward halkan kuncogni kezdett a zongoránál Jasper kijelentésére. Hangja édesen és részegítően csengett. Jazz odakapta a fejét és kissé morgott.
- Srácok, srácok – emelte fel a kezét békítőleg Alice. – Nem lesz verekedés.
- A fene! – csapott le a fotel háttámlájára Emmett, mire furcsa hang jött ki belőle. Rose sziszegett neki valamit, és ő elcsendesedett.
- Bocsi – szabadkozott Edward és rám nézett. – Most már sejtheted, hogy én mit élek át minden egyes másodpercben azóta, mióta belépett az ebédlő ajtaján.
- Kezdem kapizsgálni – motyogta Jasper.

Összezavarodva kaptam a fejemhez. Most már teljes a káosz. Erre Emmett hangosan felröhögött.
- Jobb lenne, ha minden információt megosztanánk vele, mert a végén még migrént kap. – Poénkodott kacsintás közben, majd fejbe vágta magát. – Tényleg, vajon egy vámpírnak lehet migrénje?
- Miért nem próbáljuk ki inkább rajtad, ha már annyira kíváncsi vagy? – szűrte át fogai között Edward rögtön, meg sem várva, hogy befejezze a mondatot, és gyilkos tekintettel méregette túlméretezett testvérét.
Emmett visszavigyorgott rá és már indult Edward felé, aki megemelkedett helyéről.
- Em, ne most! – szólt rá erélyesen Rose és karja után kapott, mire megállt és hosszú ideig farkasszemet – a vámpírszem stílusosabb – nézett Edwarddal. Edward visszaült és megforgatta szemeit, majd hangosan megszólalt.
- Elfogadom a kihívást.
Kitágult szemekkel néztem rá, és valamilyen okból kifolyólag aggódtam érte. Ez a kihívás, bármit is jelent, az biztos, hogy nem egy hétfő délutáni teapartira vonatkozott és csak rossz dolog sülhet ki belőle.
Alice lemondóan megrázta a fejét. Esme felszisszent, Carlisle meg hangosan felsóhajtott. Ebből következtettem ki, hogy ők biztos tudják, miről van szó. És én is kiszedem valamelyikükből, addig éljek.
Jasper vette át a szót, hogy megtörje a beállt, feszült csendet.
- Nos, hogy világos legyen minden. Alice képes látni a jövőt… - A pöttöm kis teremtés vállára fektette kezét és átölelte. Már „ugrottam” volna a témára, hogy ne foglalkozzak mással, de Jazz még nem fejezte be. Ennél természetesebb hangon már nem is közölhette volna a dolgot. -… Edward pedig gondolatolvasó.

A vér képletesen meghűlt az ereimben, szemeim tágra nyíltak és hipersebességgel fordultam felé.
Tekintetét rám emelte és kérdéseket véltem kiolvasni sötétarany szemeiből.
A szám elé kaptam a kezemet, miközben ajkamról egy halk „oh” röppent fel és bizseregni kezdett az arcom a pirosságtól.
Te jó ég! Hallott mindent, amit róluk és legfőképpen róla gondoltam! És lehet, hogy most is hallja! Miért nem tud megnyílni a föld ilyenkor alattam?!
- Edward, én…
- Mindenki gondolatait hallom a helyiségben – fojtotta belém a szót -, kivéve a tiédet!
Ismét megeresztette azt a szívdöglesztő mosolyát, és nem tudtam eldönteni, hogy attól állt meg a lélegzetem vagy az abszurd ténytől, amit közölt velem.
- Hogy mi? – nyögtem ki nagy nehezen, mert valahogy nem tudtam felfogni szavainak értelmét.
- Mások gondolatai nyitottak előttem, de a te elméd csendes és nyugodt. Mintha egy pajzs lenne körülötted, amin nem tud áthatolni a képességem. – Magyarázta mindezt lágy hangján, de éreztem, hogy kissé zaklatott.
- És ami azt illeti az enyém sem – mormogta Alice és rám függesztette feketedő szemeit.
A döbbenettől nem jutottam szóhoz. Némán nagyokat nyeltem és emésztgettem magamban az elhangzottakat.
Ha nem lenne ez a kaparó valami a torkomban, ami az őrületbe kerget – szomjúság, azt hiszem, így nevezték – és nem vadásztam volna le egy pumát puszta kézzel és foggal, aminek a véréből lakmároztam… Nos, ez még a vámpírságon is túlment. Kedvenc rendezőm is megirigyelhetné a történetemet, annyi biztos!

A padlót néztem és agyam kapacitása már a túlterheltség határát súrolta, de mégsem omlott össze. Ha kimondom, talán könnyebb lesz.
- Együttérzés – Carlisle bólintott, mikor rá esett pillantásom.
- Szenvedélyes szeretet – Esme elmosolyodott.
- Állhatatosság – Rose finom metszésű szája megrándult a nevetéstől.
- Edward jobb szereti csökönyösségnek hívni – mondta és testvére felé nézett, de én nem estem ki a ritmusból.
- Erő – Emmett kacagott.
- Érzelembefolyásolás – Jasper felvonta szemöldökét.
- Jövőbelátás – Alice Jaspert nézte, majd rám vigyorgott.
Habozás után odafordultam Edwardhoz, aki szomorúan kapcsolta össze tekintetünket.
- Gondolatolvasás.
A szó hallatán sóhajtott és erősen koncentrált valamire.
- És egyik sem hat rám – folytattam higgadtan, meglepődve magamon is, de egy gondolat miatt idegesség vett rajtam erőt. – Mi vagyok én? Egyfajta csodabogár?
Jeges rémület csúszott fel a torkomba.
- Nem hinném – nyugtatott meg Carlisle. – Edward azt mondta, hogy már emberként sem tudott a gondolataidban kutakodni. – Az utolsó kifejezésre Edward felszisszent, de apja nem törődött vele. – Ez azt jelenti, hogy a te képességed a mentális pajzsod, amit úgy látszik, az átváltozásod fizikálissá terjesztett ki.

Püff neki! Emberként sem voltam normális, így meg főleg nem vagyok az. Pajzs, ami megvéd. A legjobb dolog viszont az, hogy eltűnt a mozgáskoordinációs-problémám. Mármint eddig úgy vettem észre.
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Hogy semmilyen mentális, az elmédet érintő és fizikális vámpírképesség nem fog rajtad. – Edward cseppet elmosolyodott, amikor meglátta megkönnyebbülésem.
- Biztos, hogy nem tudsz belekukkantani a fejembe? – Ettől rettegtem egy kissé – nagyon. – Még egy irinyó-pirinyót sem?
- Bármennyire is szeretném, nem megy – mondta csalódottan. – Még egy irinyó-pirinyót sem. Semmi. És egyszerűen megőrjít!
- Hála az égnek! – sóhajtottam fel, mire Edward megrökönyödött.
- Ennyire zavarna a dolog, hogyha tudnék a fejedben kutakodni? – Használta direkt azt a szót, amit az apja az előbb.
- Nem is tudod mennyire! – motyogtam rejtélyesen.
- Pedig szeretném tudni, hogy mire gondolsz. – Felvonta szemöldökét és mélyen a szemeimbe nézett, mintha hipnotizálna.
- Szerintem meg nem! – Vágtam hozzá kicsit durvábban, mint akartam, mert ha így folytatta volna, biztos, hogy dalolni kezdek, mint a kismadarak. – Nem annyira érdekesek az én gondolataim, mint hiszed. – Tettem hozzá békítőleg.
Felnyögött, de nem szólt. A családja csendben figyelte a kettőnk közt folyó párbeszédet és nem nagyon akartak beleszólni. Majd Emmett csettintett az ujjával és boldogan felkuncogott.
- Végre valaki, aki két vállra fekteti Edwardot sakkban. – Szélesen vigyorogva ránézett öccsére. – És lehet, hogy másban is!

Sejtelmesen nézett rám, mire összevontam a szemöldököm. Folyton ezek a kétértelmű és számomra nem teljesen világos célozgatások. Edward morgott valamit az orra alatt, de annyira gyorsan, hogy nem tudtam felfogni.
Várjunk csak! Ezzel most arra akart utalni, hogy… hogy… én és esetleg… Edward?
Elment a józan esze!? Nem lát a szemétől? Teljesen két külön kategória vagyunk az öccsével. Ez nem normális!
Álmodni sem mernék róla, hogy ez valamikor a közeljövőben – vagy akár a távoli jövőben – megtörténhetne. Edwardot egy isteni szépségű lénynek szánta a sors, nem pedig nekem. Ez abszurd!
Nem mertem Edward felé tekinteni, mert féltem, hogy elárulom magamat. Nem titkolhattam: arra a gondolatra, hogy Edward valakié, ujjaim görcsösen vájtak bele tenyerembe és lehangoltság lett rajtam úrrá.
Nagyot nyeltem és a második legkényesebb témát hoztam fel, mert nem akadhattam fenn minden apró kis „semmiségen”. Most még nem. Majd magamban mindent átgondolok szépen sorban, de még nem jött el az ideje annak.

- A családom? Velük… - Elcsuklott a hangom, de nem adtam fel. – Velük mi lesz?
Hinni akartam abban, hogy a jövő idő használata jogos, és nem történt velük semmi baj. Nem tudhattam biztosan, hiszen ki tudja…
Részvéttel és szomorúsággal teli pillantások tapadtak rám.
- Sajnálom, drágám – sóhajtotta Esme és odajött hozzám. Letérdelt elém, és kezeimet keze közé fogta.
A jeges rémület elmúlt és helyét átvette a félelem. Úgy éreztem magamat, mint aki a sötétben botorkál, kijáratot keresve egy szobából, amihez már az élete köti. Tudtam, hogy soha nem jutok ki innen. És ha mégis, akkor az ajtón túl maga a Halál vár majd rám, hogy édes csókjával magához csábítson. Hát ezt jelenti a vámpírság. Mindent elveszítesz, és mindent kezdhetsz az elejéről, a semmiből.
Az nem lehet, hogy Charlie, Renée vagy Phil meghalt! Nem, az lehetetlen! Ugye nem! Csak nem ölték meg őket?
A düh hirtelen uralkodott el rajtam és szorítani kezdtem Esme vékony kezét.

- A családod úgy tudja, hogy pár nappal ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedtél az iskolából hazafelé tartva és a helyszínen életedet vesztetted – mondta Carlisle egy orvos precizitásával.
A fojtogató érzés kissé enyhült és a düh csillapodott. Tehát családom biztonságban van és nem történt velük semmi.
- Akkor nekik semmi bajuk? – Biztosra kellett mennem.
- A gyász eléggé fájdalmas számukra, de idővel majd enyhülni fog. – Jasper halkan súgta. – Hiszen ők csak emberek! Az emberek pedig hamar felejtenek. Az érzéseik csitulnak, majd idővel teljesen kihunynak.
Engedtem szorításomon, mert nem akartam bántani Esmét, aki csak jót akart nekem. Hálásan tekintettem le rá. Ott volt mellettem és támogatott. Csillogó szemeiben szeretet ült, és ha fájt is neki érintésem, nem árulta el. Lehajoltam hozzá és finoman megcsókoltam arcát.
- Köszönöm – suttogtam neki.
Meghatódottan bólintott és végigsimított arcomon.
- Nincs mit, szívem. Igazán nincs mit.
Felnéztem a Cullenekre és kinyögtem a legveszélyesebb kérdést, amit ma meg akartam tudni.
- Mára az utolsó kérdésem, mert a sok információtól kavarog a fejem. – Edward gyönyörű szemeibe félelem, szomorúság, lemondás és kétségbeesés költözött. Végig őt néztem, ahogyan kimondtam a végzetesnek is nevezhető szavakat. – Hogyan lett belőlem vámpír?