Vérvörös alkonyat - 10. fejezet

Őszinte válaszok (2. rész)

(Edward szemszöge)

Az egész emlékfoszlány pusztán pár másodperc alatt pergett le szemeim előtt, mégis éveknek tűntek számomra. Egy gondolat fészkelte be magát a fejembe és nem a hagyott nyugodni. Meg kell tudnom az igazat, és ahhoz el kell utaznom pár napra!
De nem most és még nem dönthetek, hiszen azt kobold kishúgom meglátná, amire nekem jelen pillanatban semmi szükségem. Elraktároztam agyamban ezt az információt és teljes figyelmemet a szobában zajló eseményeknek szenteltem.
Az eddig izgő-mozgó Bella hirtelen megmerevedett, szemei hatalmasra tágultak és vámpírsebességgel fordult felém, ahogy meghallotta Jazz utolsó mondatát.
Belenéztem vörös szemébe – akaratlanul is felidéztem magamban azt a csokoládébarna tekintetet, ami emberi életében oly varázslatossá tette őt és összehasonlítottam Miranda szemeivel. A hasonlóság szinte fájt és lyukat égetett a retinámba. Több, mint véletlen kell hogy legyen a dolog. De hogyan? Elhessentettem minden múltbéli képzetet és csak a jelenre koncentráltam.
Elgondolkodtam, hogy vajon most mit gondol? És miért van ennyire megrémülve, amikor az ő gondolatait nem hallom?
Hoppá! Ő nem tudja, hogy én nem tudom használni rajta a képességemet.
A szája elé kapta a kezét és halkan egy „Oh”-t suttogott el.
Csak nem hoztam zavarba? Vajon mit gondolt, amitől ennyire kínosan érezte magát? Bármi is játszódott le abban a pillanatban az agyában, hát az biztos, hogy nem tett túl Emmett eszmefuttatásán.
„Hát, ha migrént nem is, sokkot azt azért kaphatunk” – tűnődött magában, majd közvetlenül nekem címezte a gondolatait. – „Hé, Edward! Ne stoppereljem, hogy mennyi ideig tátog, mint egy fuldokló hal?”
Nem voltam abban a hangulatban, hogy röhögjek a viccesnek szánt közbenyögésén. Mi van, ha Bella tényleg – TÉNYLEG! – sokkot kapott? Embernél már láttam ilyet, és tudtam, hogy mit kell tennem – ha más nem mozdulna meg –, de vámpírnál?
Pislantott párat, tartása „feloldódott” és szólásra nyitotta a száját – az én örömömre és Emmett legnagyobb bánatára.
- Edward, én… - Édesen magyarázott volna, de nem tehettem ezt vele.
- Mindenki gondolatait hallom a helyiségben, kivéve a tiédet!
Féloldalas mosolyt villantottam fel, hogy bizonyítsam szavaimat. Bella lélegzete kihagyott egy ütemet és szerettem volna azt hinni, hogy én voltam rá ilyen hatással, nem pedig az, amit mondtam neki.
- Hogy mi? – nyögte elfúló hangon, ami arról árulkodott, hogy nem fogta fel a dolgot.
„Egész jól reagált!” – kuncogott magában Emmett, én meg beleépítettem volna azt a túlméretezett, kőkemény, tuskó fejét a falba, ha nem lettem volna elfoglalva mással. De ami késik, nem múlik!
„Szegényke!” – Esme sajnálkozva nézett.
„Most biztos azt hiszi, hogy a bátyám szívatja.” – Rose fején találta a szöget.
- Mások gondolatai nyitottak előttem, de a te elméd csendes és nyugodt. Mintha egy pajzs lenne körülötted, amin nem tud áthatolni a képességem. – Adtam meg a pontos választ, és kiborultam attól, hogy bebizonyosodott: soha nem fogom tudni, mit is gondol Bella valójában. Ahogy hangosan is kimondtam, mintegy varázsütésre igazzá is vált. Már nem lehetett visszacsinálni.
De mit is vártam tulajdonképpen? Hogy majd Bella vámpírrá válása után – ami egyáltalán nem szerepelt „A dolgok, amiket meg kell tennem halhatatlanságom során” listámon – lazán, könnyedén és minden gond nélkül kihallgatom a gondolatait?
Ébredj, Edward, ez itt a valóság! Van ő és vagy te. Soha nem fogod tudni, hogy mi fut át az agyán és jogod sincs hozzá, hogy kifaggasd! Ne is reménykedj, és törődj bele a dologba! Bella a testvéred lesz és punktum.
- És ami azt illeti az enyém sem – dörmögte Alice az orra alatt és Bellát kémlelte. – „Pedig bármit megadnék azért, hogy tudjam, mi lesz ebből az egészből!”

Bella zihálva vette a levegőt, és a padlót fürkészte, így arcát takarta hajzuhataga. Semmi esély rá, hogy legalább onnan leolvassam érzelmeit. A legszívesebben felpattannék, odarohannék hozzá, két kezem közé fognám az arcát és könyörögnék neki a megbocsátásáért. Addig vezekelnék bűneimért, amíg azt nem mondja, hogy elég és édes ajkait az enyémre nem helyezné és…
- Együttérzés – szólt halkan, de határozottan Bella, összerezzentve fantáziálgatásaimból, és Carlisle felé fordult. Carlisle csak bólintott.
- Szenvedélyes szeretet – mondta Esmét nézve és nekem leesett a tantusz, hogy mit csinál. Összegzi a dolgokat, hogy biztos legyen mindenben.
- Állhatatosság – Rose elnyomta nevetését.
- Edward jobb szereti csökönyösségnek hívni. – Elharapta a mondatot, és gondolatban folytatta tovább, rám tekintve. – „Amit jobb, ha figyelembe sem veszünk!”
Kissé felhorkantam dacos szavaira, de Bella ezt nem vette észre.
- Erő – Emmett hangosan kacagott.
„De még mekkora!” – Önteltsége, úgy látszik, ma határtalan.
- Érzelembefolyásolás – Jazz felvonta szemöldökét a kifejezés hallatán.
„Akár így is nevezheted” – sóhajtotta.
- Jövőbelátás – Alice Jaspert nézte, mert tudta, hogy férje nem szereti ezt a szót. Jasper egy adag nyugalomhullámot küldött Alice felé, aki felvidult és Bellára vigyorgott.
Bella kis töprengés után hozzám fordult és nem voltam képes ellenállni a késztetésnek, hogy a szemébe nem nézzek.
- Gondolatolvasás.
Felsóhajtottam és tettem egy utolsó kétségbeesett próbálkozást, hogy bepillantást nyerjek elméje rejtett zugába.
- És egyik sem hat rám –Higgadt hangja meglepett. Aztán kicsendült belőle valamiféle zaklatottság is. – Mi vagyok én? Egyfajta csodabogár?
- Nem hinném –Apám nyugodt hangon beszélt. – Edward azt mondta, hogy már emberként sem tudott a gondolataidban kutakodni. –Szép, hogy kutakodásnak véli a képességemet! – Ez azt jelenti, hogy a te képességed a mentális pajzsod, amit úgy látszik, az átváltozásod fizikálissá terjesztett ki.

Érthető magyarázat volt, de Bella bizonytalanul ingatta a fejét.
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Hogy semmilyen mentális, az elmédet érintő és fizikális vámpírképesség nem fog rajtad – folytattam és önkéntelen mosoly szaladt szám szélére, amikor Bella kifújta a benn rekedt levegőt.
- Biztos, hogy nem tudsz belekukkantani a fejembe? Még egy irinyó-pirinyót sem?
Oh, istenem! Nem tudnánk hanyagolni a témát!
- Bármennyire is szeretném, nem megy. Még egy irinyó-pirinyót sem. Semmi. És egyszerűen megőrjít! – Azt hiszem, ez volt a legőszintébb válaszom neki, eddig.
- Hála az égnek! – Felsóhajtott és hátradőlt a fotelben.
- Ennyire zavarna a dolog, hogyha tudnék a fejedben kutakodni? – Palástolni sem tudtam megrökönyödésem és nem is akartam. Jazz küldött felém egy adag nyugtató hatású hullámot, de édeskevésnek bizonyult.
- Nem is tudod mennyire! – búgta rejtélyesen.
- Pedig szeretném tudni, hogy mire gondolsz. – Arcomra erőltettem azt a kifejezést, amitől az embernők lélegzete elakadt volna, Bellából viszont semmi ilyen reakciót nem váltottam ki, csak egy kicsit kimértebben és hűvösebben vágta a fejemhez.
- Szerintem meg nem! – Szeme villámlott, majd lecsendesedve tette hozzá. – Nem annyira érdekesek az én gondolataim, mint hiszed.
Remek! – nyögtem magamban. A halhatatlanságomat adnám oda érte, ha csak egy apró kis gondolatfoszlányt is hallhatnék. Csendben töprengtem az előbb lezajlott párbeszéd minden apró részletén, hogy rájöjjek Bella zaklatottságának okára.
Emmett – aki eddig csak állt és hallgatott –, most csettintett és kuncogni kezdett. Nem tudtam kiolvasni gondolatai közül, hogy mi volt olyan roppant vicces, mert lelkesen mormolta a prímszámok négyzetét. Emmett tulajdonképpen egy zseni lehetne, ha az akarna lenni…
- Végre valaki, aki két vállra fekteti Edwardot sakkban. –Az elengedhetetlen vigyorával tekintett rám.– És lehet, hogy másban is!

Em kegyetlenül vágta fejünkhöz első gondolatát – cenzúrázás nélkül –, és ha ember lettem volna, most biztos, hogy elpirulok. Megszoktam már perverz stílusát, de ez már kezdett túlmenni egy bizonyos határon. El nem felejtsem ezt is leverni rajta!
- Remélem, felkészültél, hogy egy ideig nyalogathatod majd a sebeidet – mormogtam neki, hogy Bella nem hallja.
„Oh, te meg remélem, felkészültél, hogy randizzál és esetleg – sőt biztos! – mást is csinálj Bellával!”
Kerekre nyíltak a szemeim és már ugrottam volna rá, hogy előrébb hozzuk azt a fogadást, de Bella megállásra késztetett.

- A családom? Velük… - Elcsukló hangja arról árulkodott, hogy nehezen birkózott meg az érzéseivel. – Velük mi lesz?
„Most mi legyen?” – kérdezte tőlem Alice, de én csak lemondóan ráztam a fejem.
Esmében felszínre törtek az anyai érzések.
- Sajnálom, drágám – sóhajtotta anyám és csendesen odasétált Bellához. Letérdelt elé és szorosan átkulcsolta kezeit. Jazz érezte az Esméből áradó érzelmeket, én pedig hallottam a gondolataiból, hogyan vélekedik Esméről. Töménytelen mennyiségű részvét, együttérzés és megértés keveredett fájdalmával, hiszen tudta, hogy milyen elveszíteni valakit.
Bella keze ernyedten feküdt Esme tenyerében, de idővel egyre görcsösebben és szorosabban markolta ujjait.
Fájdalmat nem okozott neki, de Esme nem értette „kitörésének” okát és ez csalódottsággal töltötte el. Félt attól is, hogy valami rosszat tett Bellával és ezt a reakciót váltotta ki belőle.
Esme kétségbeesetten nézett fel Carlisle-ra, aki nem bírta elviselni felesége gyötrődését.

- A családod úgy tudja, hogy pár nappal ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedtél az iskolából hazafelé tartva és a helyszínen életedet vesztetted. – Próbálta nyugtatni apám, de ezzel lehet, hogy csak még jobban felizgatta.
- Akkor nekik semmi bajuk? – Tekintett könyörgően Carlisle-ra a lány, és átéreztem aggodalmát.
- A gyász eléggé fájdalmas számukra, de idővel majd enyhülni fog –súgta halkan Jazz. – Hiszen ők csak emberek! Az emberek pedig hamar felejtenek. Az érzéseik csitulnak, majd idővel teljesen kihunynak.
Ellenkeztem volna, hogy ennyire alábecsüli az emberi érzelmeket és így beszél róluk, de igaza volt. Annyi emberi gondolattal és vággyal, érzelemmel találkoztam már, amik felszínesek, megjátszottak, közhelyesek és berögződöttek voltak, minden tisztaság és őszinteség nélkül.
De fájt a tudat, hogy Bella is ilyen lehet. Hideg, érzelemmentes, számító.
A következő mozdulatsora kitörölte agyamból a rémképeket.
Lehajolt Esméhez és gyengéd csókot adott arcára, ami hálával és megkönnyebbüléssel töltötte el őt.
- Köszönöm – suttogta Bella és karmazsinvörös szemeiben szeretet csillogott, mint megannyi könnycsepp.
Képtelenség, hogy egy ilyen teremtés szívtelen és felszínes legyen. Az nem lehet.
Esme biccentett a fejével és végigsimított ujjaival Bella márványsima bőrén. Nem tudta kimutatni, de legbelül könnyezett.
- Nincs mit, szívem. Igazán nincs mit. „Hála égnek, ezt a részét jól viselte.”
Igen, ezt a részét. Valami belső hang – és ez most nem másvalaki gondolata volt – azt súgta, hogy a neheze még hátravan. Az a kérdés, amire nem akarok válaszolni.
Bella felnézett Esméről, de kezét még mindig összefonta vele.
- Mára az utolsó kérdésem, mert a sok információtól kavarog a fejem. – Pontosan a szemeimbe nézett és félelem kúszott fel a gerincemen, elnyomva kétségbeesésemet. Egy pillanatra sem szakította meg a kontaktust, amíg kimondta halálos ítéletemet. - Hogyan lett belőlem vámpír?

A szél erőteljesen söpört végig a házfalon és a közeli fenyőkön, jelezve az Alice által megjósolt esti vihart. Csak a megreccsenő gallyak és a síró fák hangja hatolt be a nappaliba és keveredett a halotti csenddel. Senki nem lélegzett.
Alkonyodott. A látóhatár fölött egy vékony narancsos-vöröses csík húzódott, megfestve ezzel a sötétedő eget. A felhők lustán hömpölyögtek odafenn, egyenesen Forks fölé közeledve.
Mindezt csak a szemem sarkából láttam, mert egyszerűen képtelen voltam elereszteni Bella simogató tekintetét. Nem láttam benne se gyűlöletet, se haragot, se megvetést, csak türelmetlenség ült gyönyörű szemében, amit egyáltalán nem találtam visszataszítónak.
Találkoztam már életem során nomádokkal és újszülöttekkel is, de mindig viszolyogtam az életmódjukat kifejező karmazsin íriszektől.
Ebbe a tekintetbe viszont elmerültem, feloldódtam és felejtettem.
Érzéseim miatt nagyobb rémület kerített hatalmába, mint ami a kérdés miatt ébredt fel bennem. Nem találkoztam még soha ilyennel és ez megriasztott. Annyira más és mégis annyira ismerős, annyira emberi.
Az eső halkan kopogni kezdett az üvegfalon, kizökkentve mélázásomból. Minden szempár némán szegeződött rám, hiszen én kértem meg őket, hogy ebbe a dologba nem avatkozzanak bele. Családom gondolatai elcsendesültek, elmélyülten készültek a következő beszélgetésre, amit kettesben fogok levezényelni Bellával.
Mély levegőt vettem és a legváratlanabb helyzetekre – nekem esik, és apró kis konfetti-darabokat csinál belőlem, vagy a képembe nevet – is felkészültem. Nem tudtam milyen hosszú lesz ez a csevej, de nem is mertem belegondolni.

- Nem emlékszel semmire? – tettem fel az alapvető kérdést és megrögzött drogosként fürkésztem arcát.
Homlokát összeráncolta és erősen koncentrált. Szemei elrévedtek – még mindig az enyémet tartották fogva –, töprengővé vált arckifejezése. Pár percig semmi nem történt, majd Bella összerázkódott és tágra nyílt szemekkel nézett rám.
A félelem csak úgy terjedt szét bennem, mintha rég kihunyt szívem pumpálta volna az ereimben. Tehát rájött. Nekem annyi.
Nem szóltam, vártam, hogy ő tegye meg az első lépést és rájöjjek, hogy mégis mennyire van tisztában a helyzettel.
- Arra emlékszem, hogy suliból hazafelé mentem. – Szünetet tartott és engem nézett, megerősítést várva.
Lassan bólintottam, de hang nem jött ki a torkomon. A családom is megrendülten tekintett le ránk, de nem fűztek hozzá semmit sem a beszélgetéshez.
- Aztán odabenn éppen Charlie-nak akartam ebédet készíteni… – A hangja megbicsaklott édesapja nevénél. -… amikor egyszer csak… Felbukkantál. – Akadozva beszélt, mintha nehezére esne felidézni a történteket. Az én agyamban minden világosan rajzolódott ki, nem kellett megerőltetnem magamat.
Lehunyta szemeit, lassan lélegzett, és így folytatta tovább.
- Napfényillatod volt és hirtelen újra Phoenixben éreztem magamat. A tudatom peremén tudtam, hogy félnem kéne tőled, mert te más vagy, mint a többiek, de furcsa mód, csak nyugalom áradt szét bennem, ahogyan megjelentél.
Megdöbbentett, hogy mennyire őszintén mondja el mindezt. Nem vártam volna el tőle, hogy ilyen aprólékosan beszámol majd mindenről.
Nagyot sóhajtott és megrázta egy kissé a fejét.
- Odasétáltál hozzám és… - Kinyitotta a szemét és furcsán nézett rám. – Aztán már csak arra emlékszem, hogy itt ébredtem fel.

Az elmém hátsó felében megmozdult a vezérhangya, hogy nem mondott el mindent teljesen, de nem faggattam, hiszen nem csak neki volt kellemetlen ez az egész szituáció.
- Emlékszel még arra a kijelentésemre, hogy miattam lettél vámpír? – Jobb, ha innen közelítem meg a témát.
Aprót biccentett, de türelmetlenség és még más is csillogott szemében, varázslatossá téve azt.
- Bella, én haraptalak meg! – fakadtam ki és a szava ömlöttek belőlem. Egy gát szakadt át és nem tudtam visszacsinálni már. – A véred szinte csábított, énekelt nekem és én nem tudtam ellenállni. Pedig már megbirkóztam sok mindennel, de jöttél te, és…
Fuldokoltam az igazságtól és már az sem zavart, hogyha nem érti, amit mondok. Csak el kell mondanom neki, hogy én nem ezt akartam! Hogy el akartam menni Denaliba és soha nem jönni vissza, hogy biztonságban legyen… De aztán minden annyira gyorsan történt és én csak sodródtam az árral.
- Sajnálom… - Ennyit bírtam kinyögni, mert elveszett a hangom.
A szavak elfogytak, és kezeim rejtekébe fektettem arcomat. Nyomorultul éreztem magam. Egy szörnyeteg voltam.
- Azt hiszem jobb, ha most egy kicsit egyedül maradok, és átgondolok mindent – suttogta Bella és körbenézett a helyiségben. – Ugye, nem baj?
- Nem, persze drágám – biztosította Esme lágy hangján, de a zaklatottságot nehezen palástolta. – Menj csak!
- Majd én mutatom az utat, ahol ellehetsz egy darabig! – ajánlkozott Alice és felpattant a helyéről.
- Köszönöm – állt fel Bella is és Alice mellé lépett.
Alice megindult a lépcső felé – az volt a szándéka, hogy a vendégszobába vezeti őt, ahol felébredt – és elhaladva mellettem, gondolatban üzente.
„Sajnálom, Edward. De meglásd, minden rendben lesz.”
Még jó, hogy ő ilyen optimistán látja a dolgokat. Lemondóan megráztam a fejem, de nem néztem föl.

Pár pillanat múlva a levendula és frézia csodálatos kettőse ütötte meg az orromat – tehát Bella is elhaladt mellettem. Az illatfelhő megállt egy másodpercre és ezt nem tudtam mire vélni.
Gyengéden megérintette egy kéz a hajamat, mire felpillantottam, de nem emeltem fel teljesen a fejem. Bella állt előttem és arca kifürkészhetetlen volt.
Ujjait lecsúsztatta az arcomon és állam alá nyúlva arra kényszerített, hogy szemeibe nézzek. Tekintetünk összekapcsolódott és furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Mielőtt még teljesen átadhattam volna nekik magamat, Bella végigsimított hüvelykujjával állam vonalán és halkan odasúgta.
- Nem te tehetsz róla, Edward!
Elfordult, elvette kezét – ami után már utánakaptam volna – és Alice mögött felsuhant a lépcsőn. Elnyelte a homály és ott maradtam egyedül – a tömött nappaliban - a zavaros gondolataimmal, érzéseimmel, amikre magyarázatot akartam találni.