Vérvörös alkonyat - 12.fejezet

Gyötrő emlékek

(Bella szemszöge)

Alice abba a szobába vezetett, ahol magamhoz tértem és ez az egész rémálomnak tetsző tündérmeseszerű valami elkezdődött.
Az üvegfal előtt ültem és az egyre sötétedő erdőt kémleltem. Nemrég Edward suhant át a házat körülölelő kis tisztáson, hogy elvesszen az ősi fák rengetegében. Mielőtt eltűnt volna, az erdő szélén még hátrapillantott és meglátott engem. Mélyen a szemeimbe nézett, én pedig akaratlanul is vágyakozva a hideg üveglapra csúsztattam a kezem. Perzselő tekintete másodpercekig fogva tartotta az enyémet, majd hangtalanul szívódott fel a semmiben, mint valami lidérces szellem.
Visszahúztam a kezemet az ölembe, és már meg sem botránkoztam gátlástalan viselkedésemen. Amit lenn a földszinten műveltem, hát azt nehéz lesz túlszárnyalnom. Még most sem tudom, hogy milyen őrült ötlettől vezérelve érintettem meg Edwardot. És miért volt annyira pokolian jó, hogy újra érezni szerettem volna?
Bőre, amit emberként jéghidegnek érzékeltem, most szinte forrónak hatott és bizsergés futott végig tőle egész testemen. Apró szikrák pattantak ki közöttünk és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne tegyek még nagyobb meggondolatlanságot. Bár – ahogy eddig megismertem – Emmettnek biztos, hogy tetszett volna, ahogyan rámászok a bátyjára… öccsére? Te jó ég! Azt hiszem, a családi kapcsolatokról ki kell faggatnom őket!
Elengedtem magam és csak bámultam bele a lenyugvó Nap aranyosan lágy fényébe. Jólesett a napfény, még ha nem is az a megszokott, meleget adó sugár volt is, hanem csak gyenge másolata.
Próbáltam nem gondolni semmire, csak vártam, hogy az álmosság erőt vegyen a testemen, és végre kipihenhessem az utolsó órák fáradalmait. De semmi sem történt. Ugyanolyan friss, fitt és erőteljes voltam, mint mikor felébredtem. Mi a csoda?
És várjunk csak! Napfény! Én itt ülök a „napfényes” ablakban és semmi bajom! Sőt, mintha a bőröm kissé csillogna is. Valahogyan visszatükrözné a sugarakat. Nem értem. A vámpírok nem ilyenek. Most akkor meg mi van?
Jobb, ha lemegyek és megkérdezem ezt a pár apróságot – igaz, hogy megígértem, mára befejezem –, de mozdulatsoromat megakasztotta valami.
Rosalie rohant oldalt befelé az erdőbe és pár másodperc múlva Emmett követte. Fura egy família – gondoltam és felállva kisétáltam az ajtón, egyenesen le a nappaliba… ahol senki nem volt.
Igazán remek, mondhatom. Most mégis mit csináljak?
Nagyot és lemondóan sóhajtottam és visszaindultam az emeleti szobába. Elhaladtam az egyik fotel mellett és pillantásom egy világoskék ruhadarabra siklott.
Edward inge. Finoman becsúsztattam az ujjaimat a szövet alá és gyengéden felemeltem. Mélyet szívtam belőle és testemben szétáradt a napfény jellegzetes illata. Fantasztikus volt! Az ing még mindig illatozott, bár nem olyan erősen és intenzíven, mint „hús-vér” tulajdonosa.
Már raktam volna vissza a helyére, amikor eszembe jutott: Edward azt mondta, hogy megtarthatom. Vajon komolyan gondolta? Végül is mit kezdene ezzel, hiszen ez csak egy ing! Számára lehet, de számomra nem!
Belebújtam, hogy jobban érezzem az illatot, majd visszasuhantam a szobába. Hihetetlen, hogy mindezt alig egy másodperc alatt tettem meg és orra sem estem. Nem is olyan rossz innen nézve ez a vámpírság!
Lehuppantam az ágyra, törökülésbe helyezkedtem, és ma másodszorra ismét utat engedtem a gondolataimnak. Az emlékek úgy rohantak le, mint ahogyan az esőcseppek ostromolták az ablaküveget. Újból. Már meg sem lepődtem azon, hogy zuhog. Ez Forks. Ha nem esik, akkor a szél fúj, ha pedig nincs szél, akkor hideg van. Vagy mindent egyszerre.
Tekintetem elhomályosodott, majd szempillám lecsukódott, amikor felidéztem azt a bizonyos délutánt, ami megváltoztatta az életemet. Edward kérdéseire csak rejtélyesen és tőmondatokban válaszoltam, így nagy valószínűséggel azt gondolta, hogy nem emlékszem a részletekre.
Pedig nem így volt! Soha jobban és tisztábban nem tudtam még semmire emlékezni, mint arra a napra.
„Ahogy feldúltan hazaértem és dühösen becsapva a kocsim ajtaját becsörtettem a házba, természetesen csuromvizesen.
Ahogy mérgesen és zaklatottan gondoltam Edward Cullenre, aki teljesen kiborított és nem értettem ellenséges viselkedését.
Amikor becsukva a hűtőajtót koromfekete szemével találtam szemközt magamat, míg ő lezserül és gyönyörűen támaszkodott neki a konyhaajtónak. Pontosan fel tudtam idézni minden apró arcvonását, és hirtelen fura érzés fogott el. Egyfajta melegség kúszott fel a gyomromtól kezdődően a torkomig és keveredett azzal a furcsa anyaggal a számban.
Elhessegettem a zavaró tényezőket és a következő képkockára ugrottam.
A kezemben tartott tojások csattanása visszhangzott a fülemben, de az irritáló hangot felváltotta egy édesen lágy, mély búgás: Edward megszólalt…
…én pedig úgy viselkedtem, mint egy idétlen, szerelmes fruska! Pfúj!
Aztán Edward elindult felém és nekem befellegzett. Ahogyan szorosan a konyhapulthoz nyomott, ahogy érintése nyomán megremegtem és meg kellett kapaszkodnom a pultban, hogy orra ne essek. Keze lágyan, mégis követelőzően simított végig bőrömön, amitől légzésem felgyorsult és akkor még dobogó szívem vad táncba kezdett.
Azt hittem, semmi sem lehet ennél jobb, és mégis felkavaróbb, de hogyan is számíthattam volna ilyen folytatásra?
Edward feltérképezte arcom minden négyzetcentiméterét, amikor végighúzta hűvös ajkait az állam vonalától a halántékomig. Szája elsiklott szám széle mellett, majd visszatért ajkaimhoz és miközben belélegezte leheletemet, ezt suttogta: „Gyönyörű vagy.”
Egyre közeledett felém, míg szája óvatosan el nem érte az enyémet és most utólag döbbentem rá, hogy ajka egy pillanatra megremegett és szaporábban vette a levegőt. Gyengéden csókolt meg, mégis volt benne valami ősi, elemi, ami magával ragadott volna, ha nem csúszik le szája az államra, onnan pedig a nyakamra. Felidéztem csókjának mézízét, leheletének jellegzetesen bódító és őrjítő illatát, de a képkockák nem álltak meg.
Edward azt motyogta a bőrömbe, hogy gyors lesz, és ezt az ígéretét be is tartotta.
A nyakamon érzett hosszú csókot felváltotta a bőrömbe maró éles pengék érzete és kicsorduló vérem egy cseppje a padlóra hullott…”
Szemeim kitágultak és reflexszerűen kaptam a torkomhoz, majd néztem meg kezeimet, de vérnek nyoma sem volt. Ellenben a nyakamon furcsa alakú forradást tapintottam ki. Feltápászkodtam és bementem a már ismert fürdőszobába. Megálltam a tükör előtt és egy pillanatra megpróbáltam ignorálni külsőmet, hogy csak azzal a két félhold alakot formázó heggel foglalkozzam, ami igazán izgatta a fantáziám. Közelebbről nézve rájöttem, hogy egy harapásnyom éktelenkedik rajtam, méghozzá ott, ahol Edward belém eresztette fogait.
Tehát meg fog maradni! Szuper!
Felsóhajtottam és belebámultam ijesztően vörös szemeimbe. Pupillám környéke világosabban tündökölt, íriszem széle viszont már fekete színben pompázott. Tekintetemben nyoma sem volt a Charlie-tól örökölt csokoládébarna árnyalatnak.
Charlie! – jutott eszembe apám, akihez még meg sem érkeztem, mégis el kellett válnom tőle.
Apám gondolatára összeszorult nem dobogó szívem és erőtlenség járta át a testem.
Vajon most mi van vele? Hogy érzi magát? És Renée és Phil? Velük mi van? Anyu vajon hibáztatja apát amiatt, hogy én „meghaltam”?
Nem, azt nem hinném. Anyu nem olyan. És apu sem tehet róla.
Annyira szeretném nekik elmondani, hogy nincs semmi baj, hogy „élek” és ne legyenek szomorúak!
De nem lehet! És még el sem búcsúzhattam tőlük!
A sírás fojtogatott, de könnyek nem szöktek a szemembe. Csak szemem sarkában éreztem furcsa csípő, maró érzést, míg megszületett bennem az elhatározás.
Nagy levegőt vettem, mielőtt teljesen leállítottam volna légcserémet és kinyitva a szobaajtót kikukucskáltam a folyosóra. Sehol senki. Visszafordultam, levetettem magamról Edward ingét és a padlóra ejtve kisuhantam a szobából, beleveszve az egyre sötétedő estébe.