Vérvörös alkonyat - 21. fejezet

Nos, hölgyeim (és esetleg uraim, ha van ilyenXD), megérkezett a várva várt új fejezet. Kicsit rövid, de annál velősebb. Kezdetben nem akartam semmit sem kezdeni ezzel a szereplővel, de aztán jött az isteni sugallat és... majd meglátjátok. Még mielőtt pánikba esnétek, megnyugtatok mindenkit, hogy nem, nem volt semmi olyan, amire gondolhatnánk, de fontos szerep jut ennek a karakternek, mert... Majd kiderül. Pusz

Ködös emlékfoszlány

(Edward szemszöge)

Ismét abba a hibába estem, amibe vámpírnak nem szabadna. Hagytam, hogy az emlékeim elárasszanak, és nem szabtam nekik gátat. Az egyik pillanatban még az Emmettel közös kalandunkon filozofáltam, a másikban pedig Chicago egy mocsokkal borított emeletes házának szobájában kuporogtam az ágyon.
Agyam kétségbeesetten próbált olyan információt az értésemre adni, amiről nem akartam tudni. Lázadó korszakom évei sötét palástként borultak rám és fájt még a gondolatuk is. Most mégis felrémlett előttem ez az időszak, és hiába próbáltam menekülni, nem ment.
Szokatlanul napfényes délután volt, így nem mozdulhattam ki a lakásból, de nem is bántam. Táplálkozni úgyis csak éjszaka jártam, mert akikre én vadásztam, azok ugyanolyan életmódot folytattak, mint én. Szinte semmiben sem különböztem azoktól a gyilkosoktól, rablóktól és egyéb aljanéptől, akik vacsora gyanánt szolgáltak számomra.
Egy valamiben viszont jobb voltam náluk: én nappal is figyeltem őket, más emberek szemén keresztül, és előre tudtam, hogy mire készülnek.
Most is éppen egy rablógyilkost tartottam szemmel, aki az utcán lődörgött. Úgy látszott, hogy semmi dolga nem volt, pedig a következő áldozatát választotta ki. Ma éjjel vérre szomjazott, akárcsak én.
Egy fiatal srác gondolataiba törtem be és követtem nyomon aznapi táplálékomat, amikor a fiú figyelmét elvonta valami más. Nem tudtam időben kiszállni a fejéből és az utcán sem volt senki más a gyilkoson kívül. Az ő agyába nem volt kedvem kutakodni – tudtam, hogy nem találnék ott semmi értelmes információt –, ezért kénytelen voltam a kölyök szemszögéből nézni a dolgokat.
Az egyik közeli ház ajtajára szegezte a tekintetét, ami kisvártatva kinyílt és egy tizenöt év körüli lány jelent meg a küszöbön, kacagva. Fényes, szőke haja szállt a szélben és megcsillant rajta a napsugár. Kerekded arcához tökéletesen illett csokoládébarna szeme, mely élettel volt tele.
Egy pillanatig megrémültem az emlék hatásától, de aztán visszatértem hozzá, mert tudtam, hogy fontos dolog miatt lökte felszínre agyam ezt a látszólag jelentéktelen jelenetet.
A lány kacagva rohant ki a járdára és incselkedve nézett visszafelé. Az ajtóban egy hajlott, pöttöm öregasszony dugta ki a fejét és álmatagon nézett a lányra.
- Nagyi, mi lesz már! – kacagta a kislány és szaladni kezdett az úttesten keresztül. – Soha nem érünk oda időben, ha így totyorogsz!
Az öreg nagyot sóhajtott, kilépett az ajtón és becsukta maga mögött. Lecammogott a lépcsőn és a lány után indult, aki már a következő sarkon fordult be és egy pillanat alatt eltűnt.
- Miranda! Azonnal állj meg, és várd meg a nagyanyád! – Kiabált utána és döcögve cammogott át az úton.
Az unokája azonban rá se hederített, csak szaladt és szaladt.
- Miranda Wyson! Ha nem jössz vissza azonnal, esküszöm, hogy… - fenyegetőzött az öreg, ami úgy látszik, hogy megtette a várt hatást, mert a kis kópé szőke feje már fel is bukkant ott, ahol az előbb eltűnt.
A srác álmodozva nézte végig a jelenetet és szerelmes pillantásokat vetett a lányra…
Döbbenten meredtem magam elé a hirtelen jött felismeréstől, és azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
Ő volt az! Ő volt az a lány, akinek az életét nem tudtam megmenteni, és akit a fa alá temettem az ő kérésére. Akkor fel sem tűnt, hogy már találkoztunk, hiszen annyira más volt! Ez nem lehet igaz! Ez…
- Edward, jól vagy? – szólított meg a világ legédesebb hangja és hirtelen összerezzentem.
A szobám kanapéján feküdtem, az oldalamnál Bella könyökölt és aggódó tekintetét le sem vette rólam.
- Edward, minden rendben? – kérdezte újra, mire felrémlett, hogy mi is történt az emlékkép előtt.
- Öhm, persze, csak egy kicsit elbambultam, meg elmerengtem.
Miranda Wyson. Tehát ez volt a teljes neve a lánynak, akit akkor éjjel meggyilkoltak.
- Biztos? Annyira sápadt vagy – mondta és tekintetét végigfuttatta rajtam.
- Bella, az istenért! Vámpír vagyok! Naná, hogy sápadt vagyok! – Próbáltam elviccelni a helyzetet, de nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznöm. Tovább próbálkoztam: - Hol is tartottam?
Zavartan megrázta a fejét, de készségesen válaszolt.
- Ott, hogy kérdezgetted Rose-t, hogy hol is van Emmett, de nem tudott rá válaszolni.
- Ja, tényleg. Na, szóval. Mit sem sejtve jöttem fel a szobámba és nyitottam be a fürdőbe vezető folyosóra, amikor valami a nyakamba ugrott és feldöntött. Meglepetésemben azt sem tudtam, hogy mi történt és mi fetreng rajtam. Majd szép lassan leesett, hogy egy jól megtermett puma esett nekem, köszönhetően Em figyelmességének. Nem volt szívem megölni őt, mert egyáltalán nem voltam éhes, ezért elengedtem. Emmett persze csak annyit fűzött hozzá a dologhoz, hogy szép szőrmekabátom van. – Fújtattam egyet a tettetett felháborodás miatt. – Nevess csak nyugodtan! – mondtam neki, mert láttam rajta, hogy közel jár a megfulladáshoz.
Nem bírta tovább és kitört belőle a kacagás. A hangja betöltötte az egész házat, és édes muzsikaként hatott rám. De hiába próbáltam elfelejteni, hacsak pár órára is az emlékképet, nem ment.
- Te meg persze, amilyen rendes vagy, nem adtad vissza neki a kölcsönt! – tette hozzá két levegővétel között, amit nem hagyhattam annyiban.
Ördögien elvigyorodtam, majd felállva kézen fogtam őt és pár pillanat múlva a garázsban voltunk. A kocsikat mindig nagy becsben tartottunk, ezért amelyiket nem használtuk, azt letakartuk. Bellát a legutolsó felé vezettem, és megérkezve leszedtem a kocsiról a lepedőt.
Egy 1950-es évekbeli kocsi lapult meg a takaró alatt és szemmel láthatólag jó állapotnak örvendett. Kívülről…
Bella kérdőn és kis mosollyal az ajkán fordult felém magyarázatért.
- Emmett szőrmekabát barátja nem nagyon bírta a bezártságot – kuncogtam –, amíg visszavittem őt a hegyekbe. Ezt természetesen Em kocsija bánta!
- Bosszúálló! – motyogta kuncogva.
A ház felől autók fékcsikorgására lettem figyelmes, és Alice már gondolatban kiabálta:
„Edward, kérlek, vidd el innét Bellát! Kérlek, kérlek, kérlek!”
Megforgattam a szemem, de sóhajtva teljesítettem a kérését.
- Van kedved vadászni?
- Megvárjuk a többieket is?
- Nem, nekik most más elfoglaltságuk van. – Szegény lány, ha tudná, hogy mi? – Csak te, meg én! Versenyezhetünk is, hogy ki a jobb! – incselkedtem, mert tudtam, hogy Bella nem fog tudni ellenállni a verseny gondolatának.
Nem tévedtem.
- Egye kukac! – adta be a derekát, de félmosoly nem tűnt el az ajkáról.
Én meg nyeltem egy nagyot és imádkoztam, hogy semmi hülyeséget ne csináljak, amíg kettesben vagyok vele.
A hátsó ajtón léptünk ki, mert nem akartam, hogy Bella véletlenül összefusson családunk női tagjaival, és sokkot kapjon. Az ég már feketedett, amit nem is vettem észre. Ha Bellával vagyok, soha nem érzékelem az idő múlását. Ez viszont már beteges – gondoltam, míg eltűntünk az erdő fái között, hátunk mögött hagyva felbolydult családomat.