Beautiful lie

Beautiful lie

Nos, íme. Ez is felkerült ide, és elkönyvelhetem befejezett műnek. Nem, nem lesz folytatása, és mindenki azt gondolja befejezésének, amit szeretne. Nem is szaporítom a szót, hanem átadom a karácsonyi ajándékotok utolsó darabját. Remélem, hogy ezért tetszett némelyikőtöknek!

(Part 3)

Az utcából kiérve mindenfelé ünneplő sokaságot láttam magam előtt. A jókedvű társaságok hangosan énekeltek és üvegeket koccintottak össze.
Az égen tűzijátékok száz meg száz színben pompázó kavalkádjai villantak fel, míg az utcán megvadult kutyák futkostak fel s alá.
Csak lassan tudtam haladni az elém-elémlépő, pezsgőtől átitatott fiatalok miatt, de nem is kellett sietnem. Charlie nem tudott megállítani és az sem okozott problémát, hogy nem éppen csendes furgonommal induljak útnak.
Tudtam, hogy hova akarok eljutni, és hogy mit fogok tenni. És egy cseppet sem féltem. Most, hogy már elhatároztam magamat, nem riadtam vissza tettem lehetséges következményeitől. Mindig is sokáig töprengtem el bizonyos dolgokon, de ha egyszer meghoztam a döntésemet, akkor nem volt visszaút.
Nem vesződtem azzal, hogy cipőt és pulóvert húzzak, ezért a csípős hideg egy idő után kezdett kellemetlenné válni. Egy újabb semmiség, amitől nemsokára megszabadulok.
Hamarosan kiértem a városból és a főúton haladtam tovább. Először arra gondoltam, hogy La
Push-ba megyek, de aztán ezt az ötletet elvetettem. Charlie soha többé nem tudna nyugodt szívvel beugrani Billyékhez és Harryékhez, ha ott vinném véghez a tervemet. És ezután biztos, hogy szüksége lesz a barátaira…
Nem, ennél tudok egy sokkal jobb helyet. Egy helyet, ahol felidézhetem magamban a régi szép emlékeket, hogy aztán az enyészetnek adjam át őket, személyesen.
Nem tudtam, hogy hogyan fogok majd odatalálni, hiszen életemben mindösszesen egyszer jártam ott, de majd csak megoldom valahogy. Nem kell sietnem, hiszen rengeteg időm van.
Hihetetlen, hogy mennyire tisztán tudtam most gondolkodni. Azt hiszem, értem, miért mondják a gyilkosokra azt, hogy hidegen és józanul gondolkodnak. Nem félnek, hiszen mindent megfontoltak és nincs mit veszíteniük.
Jobbra fordultam a nulla-tízesnél és egészen az út végéig hajtottam. Az erdő, mint valami hatalmas válaszfal tornyosult előttem a maga fenyegető és rideg valójában. Most szinte egynek éreztem magam a jéghideg természettel, ahogyan kiszálltam a kocsiból és bevetettem magam a fák közé.
Tíz perc sem kellett és a lábujjaimat már nem éreztem. A sűrű hóesésben csak mentem előre és nem törődtem semmivel. Néha-néha megcsúsztam és felhorzsoltam a térdeimet és a tenyeremet, de a fájdalmat tompították a fehér pelyhek. Elértem a teljes érzéketlenség állapotát.
Egy óra telhetett el reménytelen bolyongással, míg végül megpillantottam azt, amit annyira el akartam kerülni és a felszín alá temetni, le a mélybe.
A fák közül kilépve a szabályos kör alakú rétre érkeztem meg. Ez volt az a rét, ahol először kimondta azt a gyönyörű hazugságot, amiben annyira hinni akartam. A mazochista oroszlán rétje, ahol Edward azzal kecsegtetett, hogy szeret.
Már nem volt értelme magamba fojtanom feltörni vágyakozó emlékeimet. Minden megelevenedett előttem és újra átéltem a közösen eltöltött pillanatokat.
A legelső alkalom, amikor megláttam őt az ebédlőben… Az első biológiaóra… Az első beszélgetésünk… A balesetem… Amikor felajánlotta, hogy elvisz Seattle-be… Ahogyan megmentett Port Angeles-ben és az azt követő vacsora… A boldog órák, amiket kettesben töltöttünk ezen a réten… A legelső csókunk…
Ajkaimon éreztem mámorítóan édes leheletét és a nyál összefutott a számban. Amilyen lágyan csókolt…
Elég volt! Eleget kínoztam már magamat! Itt az ideje befejezni azt, amit Edward elkezdett!
Átvágtam a tisztáson és nyílegyenesen haladtam. Ha jól tudtam, akkor ez az erdő egy sziklaszirtben végződött, ami a tengerre nyílt. Tökéletes helyszín.
Miközben botladozva csörtettem a fák között a déjá vu érzés elemi erővel telepedett le rám. Mintha csak az álmomba léptem volna be, de tudtam, hogy az álmommal ellentétben ezen utam végén nem vár majd rám halhatatlan kedvesem.
De jobb is így, hiszen ha itt lenne, talán nem is lenne elég erőm megtenni az utolsó lépéseket.
Minden egyes apró mozdulattal enyhült a mellkasomban tátongó űr okozta fájdalom, mintha egyenesen mámorító gyógyírem felé rohantam volna. Tisztában voltam vele, hogy a végén a fájdalom teljesen meg fog szűnni, és helyét a csendes megbékélés veszi majd át.
Átázott hajamba bele-belekapott egy-egy faág, elgémberedett kéz- és lábujjaim magatehetetlenül engedelmeskedtek agyamnak, ami ütemesen kántálta, hogy nem szabad megállni.
A tenger moraja, mint valami kígyó bekúszott a fülembe és egyfajta jeges nyugalom áradt szét bennem.
Hát elérkeztem végcélomhoz. Nem is tudom, miért várakoztam ennyi ideig ezzel a döntéssel, hiszen amikor kiszakította magát az életemből, én megszűntem létezni. Csak földi porhüvelyem maradt meg, amit az elvárásoknak való megfelelés mozgatott, mint valami marionett-babát.
Nagy levegőt vettem és lassan kiléptem a sötét fák közül a hófedte sziklaszirtre. Kissé remegtem, de azt nem tudtam volna eldönteni, hogy a hideg miatt, ami megfagyasztotta élő húsomat és a csontomig hatolt, vagy a felhevült izgalom volt rám ilyen hatással.
Megálltam a szirt peremén és lenéztem a fekete mélységbe, mely édesen hívogatott.
A tenger vadul morajlott, a hullámok kicsaptak a partra, és eszelősen ostromolták a kemény kőfalakat. A természet dühöngve pusztított és alkotott egyszerre és velem is ugyanezt fogja tenni: eltöröl a Föld színéről, hogy aztán új élet kezdődjön meg nélkülem.
Egy borzongató szélroham söpört végig a tájon, arcomba fújva hóval tarkított tincseimet. A hidegtől kicsordultak a könnyeim és alattomosan folytak végig megfagyott arcomon.
Itt az idő – súgta valami legbelül és tudtam, hogy nincs menekvés.
Elvesztem.
- Azt akartad, hogy ember maradjak, de egy ember nem élhet szív nélkül. Szeretlek, Edward! – suttogtam bele az éjszakába és lecsukva szememet, kitárva karomat elengedtem pihenésre vágyó testemet.
A hideg szinte húzott magához és a rövid szárnyalás maga volt a mennyország. Csukott szemhéjaim előtt felrémlett az arca és ezt a pillanatot soha nem felejtem el. Aztán nekicsapódtam valami kemény dolognak, de az áhított merülés elmaradt. Csak lebegtem azon a jeges valamin, és tudtam, hogy közel már a halál.
Vége van. Nincs tovább. Befejeztem.
Éreztem, ahogyan a testemet átjárja a megnyugvás, és lelkem távozni készül belőle. Elmosolyodtam és kinyitottam ajkaimat, hogy tüdőm megteljen vízzel, így is gyorsítva végzetemet.
Ám folyadék helyett színtiszta levegő lopakodott be tüdőmbe. Mi? Ez hogy lehet?
Valami megmozdult alattam és ülő helyzetbe kényszerítette átfagyott testemet. Egy kéz simított végig gyengéden az arcomon, és közvetlenül a fülemnél felcsendült a világ legbársonyosabb hangja, amit bárhol, bármikor felismernék:
- Bella, hallasz? Kérlek, nyisd ki a szemed! – kérlelt és száját a homlokomra szorította.
Bárcsak előbb tudtam volna, hogy ilyen a halál!
A csuklómon egy forró kéz tapintotta ki a pulzusomat – öhm, ha halott az ember, minek tapizzák a pulzusát?! –, majd egy másik hang szólalt meg mellettem.
- Gyenge a pulzusa, de ez csak a kisebbik baj! A végtagjai teljesen elgémberedtek, és ha nem teszünk valamit gyorsan, talán el is veszítheti őket vagy bele is halhat! – Carlisle szakavatott szemmel vizsgálta meg az említett testrészeimet és…
Várjunk csak egy pillanatra!
Azt rendben van, hogy életem szerelmét hallucinálom, amikor haldoklom – vagy meghaltam –, na de Carlisle!
Felpattantak a szemeim, de ezzel csak annyit értem el, hogy a hulló pelyhektől nem láttam egy másodpercig. Aztán a látóterembe bekúszott a leggyönyörűbb arc, amivel valaha találkoztam. Az aranybarna szempár gyötrődéssel nézett le rám, és a fájdalom eltorzította tökéletes vonásait.
Nem, ez nem lehet a halál! Ha meghaltam volna, akkor ő nem így tekintene most rám. Nem így képzelném őt magam elé. Ezt csak azt jelentheti, hogy nem haltam meg, hanem élek!
Remek! Már egy nyavalyás öngyilkosságot sem tudok összehozni?! És ő mit keres itt? És Carlisle? És a többiek, akik most fölénk hajoltak és aggodalmasan néztek minket?
- Hogy…? – kezdtem volna, de a torkom kiszáradt és elakadt a hangom.
- Visszajöttem. Vissza kellett jönnöm. Érted. Egyszerűen megbolondultam a hiányodtól. Pár nap és önszántamból, térden csúszva könyörögtem volna vissza magamat, de aztán… - Elhallgatott és kisöpörte hajamból a pihéket. – Alice meglátta, hogy mire készülsz, és ezt nem hagyhattam.
- Miért? – Úgy látszik, az egyszavas mondatokkal nincs semmi problémám.
- Még kérded? – kérdezett vissza és megcsókolta a homlokomat. – Te vagy az életem, létezésem egyetlen értelme. Ha te meghalsz, én… én…
Küszködve kereste a szavakat, én pedig teljesen összezavarodtam. Az erdőben azt mondta, hogy nem akar már többé! Hogy csak játszott velem!
- De… azt mondtad, hogy… nem…
- Azt hittem, ha elhagylak, majd biztonságban leszel, és normális életet kezdhetsz nélkülem! Hazudnom kellett, és te annyira könnyen elhitted, hogy már nem akarlak, de…
- Edward, nincs több időnk! – szólt sürgetően a pöttöm kis Alice és belecsimpaszkodott Jasperbe.
Edward felnézett Carlisle-ra, de nem tudtam, hogy mit mutatott neki az apja, mert képtelen voltam elfordítani a fejem.
A fájdalom visszaköltözött a testembe, de ez most fizikai fájdalom volt. A mellkasomba ütött lyuk minden egyes szavával együtt kisebb lett. Gyógyulófélben voltam.
Viszont tudtam, hogy nem élem túl ezt az éjszakát. Ha a víz nem tudott velem végezni, hát a fagy majd megteszi.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, mire Edward teste görcsbe rándult.
Nagy nehézségek árán felemeltem a kezem és megérintettem márványkemény arcát.
- Köszönöm – súgtam. – Szeretlek!
Ernyedten hullott vissza kezem a hóba és mosoly suhant át az arcomon.
- Kérlek, ígérj meg nekem valamit! Neked élned kell! Ne csinálj semmi hülyeséget!
Lehajolt hozzám és megcsókolt. Most semmi óvatosság nem volt benne, és örültem, hogy ezt a csókot kaptam búcsúzóul.
Egyik kezével elhúzta nyakamról a hajamat, és mélyen a szemembe nézett.
- Létezésem legnagyobb hülyeségét akkor követtem el, amikor azt hazudtam, hogy nem szeretlek és bemeséltem magamnak, hogy tudok nélküled élni! De soha többé nem foglak elveszíteni!
Lassan hajolt a nyakamhoz és a bőrömbe súgva kérdezte:
- Szeretsz még eléggé ahhoz, hogy megbízz bennem?
- Mindörökké – suttogtam és elnyelt a sötétség.