Beautiful lie

Nos, ezzel a három részes kis történettel szeretnék mindenkinek Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni! A szemszögeket majd úgyis kitaláljátok! A cím pedig egy 30 Seconds To Mars szám, ami írás közben ihletet adott! Amúgy egy pályázatra akart készülni a mű, de szoros volt a határidő, én meg kicsit lusta... Na, de nem szaporítom tovább a szót! Remélem, hogy tetszeni fog!

Beautiful lie

Csendesen esett a hó, fehér fátylával betakarva a halott és hideg földet. Minden nyugodt és békés volt, mégis valami zavarodottság lett rajtam úrrá, ahogyan kint álltam az egyre sűrűsödő pelyhek átlátszatlan függönyében.
Végignézve magamon észrevettem, hogy a szokott kopottas melegítőnadrágom és elnyűtt pólóm helyett egy hosszú fekete ruhát viselek. Vállaimra szabadon omlott le barna hajam, mely átázott már az elolvadt hópelyhektől. Meztelen karom sápadtabbnak tűnt a teliholdnál és szinte már fénylett.
Talpam alatt ropogott a hó, ahogyan elindultam az ő tisztásáról a fák közé. Ruhám hosszú szoknyáját magam után húztam a földön, elsöpörve a lábnyomokat. Senki sem fogja tudni, hogy hova tűntem el.
Éreztem a lábujjaim között átpréselődő vattaszerű valamiket, de nem voltak hidegek. Érzékelten voltam a külvilággal szemben és ez nagyon jólesett.
A fák közül halvány fénysugár derengett elő, megtörve a sötétség misztikumát.
Tudtam nagyon jól, hogy csak egy valami tündököl így. Egyik felem sikoltozott a belsőmben, hogy forduljak meg és fussak, amerre látok. Másik énem viszont ujjongott a viszontlátás kellemesen borzongató mámorától, még ha tisztában is volt vele, hogy mindez pusztán álom.
Mert akár az életemet is feltettem volna rá, hogy az egész jelenetet csak álmodom, és ez nem lehet a valóság.
Megtébolyult elmém tisztázta önmagával, hogy ez a találkozás olyan sebeket szakíthat fel, amik talán soha többé nem fognak behegedni, míg csak élek. Míg csak élek…
Nagy levegőt vettem – furcsa, hogy a mellkasomban tátongó űr most nem fájt – és végérvényesen, visszavonhatatlanul beléptem az erdőbe.
A fák ágai kopaszon és rémisztően meredtek szerteszét, beborítva fehéren csillogó szemfedőjükkel. A közelben felvonyított egy farkas, amitől libabőrös lettem. Ruhám suhogása a hazajáró lelkek kísérteties bolyongását idézte fel bennem. Aztán, ahogyan egyre közelebb értem a ragyogó fényjelenséghez, valami más hang is társult az anyag súrlódásához.
A tenger morajlását minden hang közül felismerném. Lassítottam lépteimen – mert időközben ugyanis rohanni kezdtem – és nyugodt ütemben kiléptem az erdő veszélyesen védelmező öleléséből.
A nyílt terepen vadul vágtatott át a szél, belekapva ruhámba és borzalmas szénaboglyává változtatva hajamat. Hirtelen minden testrészemből elmúlt a jól ismert és megszokott zsibbadtság, és elemi erővel érzékeltem a testemet megostromló fáradtságot, fájdalmat, gyötrelmet és kínt.
A csalódottság mart belém, ugyanis a fény megszűnt és egyedül álltam a sziklaszirten. Alattam a háborgó tenger ostromolta a partokat, hogy birtokba vegye megérdemelt jussát.
A fáradtság mindent kiölt belőlem és csak egy valamire vágytam nagyon: pihenni a végtelenségig.
Elhagyni ezt az összetört és meggyötört testet, mint ahogyan ő is elhagyott engem, és lelkemet átadni az örök szabadság gondolatlan szárnyalásának.
Pár lépéssel áthidaltam a szirt pereme és a köztem lévő távolságot, akkora elhatározással a szívemben, amit senki nem vehet el. Ez így nem teljesen igaz, mert egy valaki kedvéért feladnám mindezt, de neki nem kell belőlem semmi. Mindent a lába elé helyeztem, ő pedig könyörtelenül átlépett rajta.
Tiszta fejjel néztem előre a semmibe. A táncoló hópihék az erős szélben rendületlenül emelkedtek, majd süllyedtek el, nem hagyva maguk mögött semmit.
Ruhám könnyű anyaga merészen szállt körülöttem, szárnyakat rajzolva a hátamra.
Mögöttem halk morgás tört fel, ami lehetett egy farkas vagy akár az ő hangja is. Már nem voltam rá kíváncsi, ezért nem is pillantva hátra léptem egy aprót.
- Bella, ne! – kapott utánam két kar, de kicsúsztam a márványkemény szorításból és tehetetlenül zuhantam a tenger felé.
Kiterjesztett kezekkel szeltem át a levegőt, míg szemem előtt gyönyörű aranyszínű tekintete, finom metszésű ajka és tökéletes arca jelent meg. Fantasztikus érzés volt.
Még nem értem el a hideg és megváltással kecsegető hullámokat, amikor a sziklaszirten felhangzott a bársonyos hang.
Fájdalmasan üvöltött fel, hogy majd a szívem szakadt meg belé. A hang aztán zihálttá vált és sikításba csúszott át.
Hirtelen ültem fel az ágyamban, ismét saját sikolyomra riadva. Minden egyes porcikám remegett, testem szinte úszott az izzadtságban.
Pupillám kitágult, ahogyan a sötét szobát kémleltem. Pillantásom a hintaszékre vándorolt, amit lassan himbált a nyitott ablakon beáramló szél. Este felejthettem nyitva, amikor pár percre ledőltem. Úgy néz ki, elaludtam.
Az éjjeliszekrényemen álló óra 0:45-öt mutatott. Tehát mindjárt itt az újév. Remek. Számomra ez pusztán annyit jelentett, hogy egy újabb hónap kezdődik el, amit nélküle kell átvészelnem. Már minden egyes napot úgy küzdöttem le, fenntartva a normálisnak mondott emberi lét apró foszlányait.
Felkeltem és az ablakhoz sétáltam. Nem kellett elővigyázatosnak lennem, mert Charlie nem volt itthon. Ő ugyanis a szilvesztert a Clearwater-házban töltötte – hosszas unszolás árán sikerült csak rávennem arra, hogy ne gubbasszon velem otthon, hanem töltse az újévet a barátai között – és csak másnap jön majd haza.
Be akartam csukni az öreg fakeretet, de a szemem megakadt valamin.
Odakint ugyanis sűrű pelyhekben hullt a hó. Mindebben persze nem lett volna semmi különös, ha nem álmodom ma éjjel azt, amit és nem hasonlított volna annyira egymásra a két jelenet. A déjá vu érzésről már nem is beszélek.
Nyitva hagytam az ablakot és karjaimmal átfonva mellkasomat álltam előtte. A hatalmas fenyő ágain békésen pihentek meg a kis hópihék, mit sem törődve a külvilággal.
Utat engedtem agyam lezárt kis részeinek és felidéztem magamban az álmomat. Furcsálltam, hogy nem a „szokásos” rémálmom ébresztett fel, hanem ez a gyönyörű lidércnyomás.
Engedélyt adtam magamnak a csalásra és felsejlett előttem az ő arca. Edward arca, ami mindent feltépett bennem. Két könnycsepp gördült ki a szemeimből és folyt végig államon.
Megígértem neki, hogy semmilyen meggondolatlanságot nem fogok elkövetni, de mit számít ez? Mit érdekli őt, hogy élek-e vagy halok? Csak szórakozott velem. Egy könnyű kis játékszer voltam a számára, semmi több.
El sem hiszem, hogy egykoron bíztam abban, érez valami irántam és szeret. Amikor láttam aranyszín szemében a színtiszta szerelmet, és jéghideg ajkát finoman az enyémhez érintette.
Aztán elment és csókjai megfagyasztották szívemet. Most talán én is ugyanolyan hideg és kemény voltam, mint amilyen ő.
Annyira szeretném, ha legalább egy kicsit csitulna bennem ez a tátongó űr okozta fájdalom, de nem. Mindig itt lesz és egyre csak erősödik, míg a végén teljesen felemészt. De miért várnék? Miért ne mehetnék elébe a sorsomnak?
Az ablakon a jeges szél csapott be, magával hozva a levegőben a változás lehetőségét. Az viszont lehetetlen.
Kívánnám, hogy változzon meg minden, de tudom, hogy lehetetlen. Úgysem fog visszajönni sem ebben az évben, sem a következőben.
Akkor meg mire várok még? Ő is megszegte a szavát! Azt mondta, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna. Mégis itt hagyta létezésének minden apró kis jelét és nem tudta kitörölni az emlékeimet. Ezt a feladatot meghagyta nekem. Rám hárul a teher, hogy befejezzem azt a munkát, amit ő elkezdett.
Eltöröljem a Föld színéről létének minden bizonyítékát, és képletesen megfagyott szívemet tényleg átadjam az örök sötétségnek.