Beautiful lie

Beautiful lie

(Part 2)

Az ithacai házunk legfelső emeletén lévő szobámban kuporogtam és bámultam kifelé a sűrű hóesésbe. A fehér pelyhek aszimmetrikus formákat öltöttek magukra, kicsiny jégvirágként fagyva meg.
A hópihék akaratlanul is egy arcot rajzoltak elém, tovább növelve ezzel is kínomat és fájdalmamat. Akárhova néztem, mindenhol azt a csokoládébarna szempárt, azokat a mosolygó ajkakat és az enyémhez annyira hasonló színű bőrt láttam, ami vörös pírban játszott, ha zavarba jött.
Aztán a kép hirtelen megváltozott. Az angyal arcán szenvedés és döbbenet suhant át és egy pillanatra elhittem, hogy neki is annyira borzalmas ez az egész, mint nekem.
De nem, az nem lehet! Hiszen ő ember! Neki megadatott a felejtés édes mámora, amit én a lelkemért cserébe eladtam. Ő tovább fog lépni rajtam és teljes, normális, természetfeletti lényektől és szörnyetegektől mentes életet élhet majd.
Megtalálja a boldogságot egy férfi oldalán, gyerekei lesznek és szerelemben fog meghalni, ha eljön az ideje. Én pedig az évek múlásával már csak egy rémálom leszek, amit szép lassan elfed a feledés jótékony ködfátyla.
Azt hittem belepusztulok, amikor ott az erdőben elbúcsúztam tőle. Nem tudtam, elég erős leszek-e hozzá, hogy megtegyem ezt a lépést, de meg kellett tennem.
Azt nem mondhatnám, hogy mindkettőnknek így a legjobb, mert én… De ez nem rólam szól. Az ő érdekeit kell szem előtt tartanom és az ő érdeke az, hogy ember maradjon. Bármi áron. A lelkemnek meg már olyan mindegy.
Visszhangot vert a fülemben, ahogyan felidéztem botorkáló lépteinek puha zaját és a csapódó ágak reccsenéseit.
Meggyötört tekintete az örökkévalóságig fog kísérteni, és ha ember lennék biztos, hogy lidérces álmok gyötörnének miatta.
Ha ember lennék…!
Mit meg nem adnék érte, hogy én is olyan földi halandó lehessek, mint ő. Ha nekem is törékeny testem, csörgedező, meleg vérem és dobogó szívem lehetne, ami gyorsabban kezdene el verni, amint meglátom őt.
Ha meg tudnám adni neki mindazt, amire egy ilyen gyenge és gyönyörű teremtménynek szüksége van.
Helyette viszont egy se élő, se holt, jéghideg, kőkemény és gyilkos szörnyeteg vagyok.
Soha nem érdemeltem meg őt igazán. Létezésem legszebb perceit köszönhettem neki, de nem kellett volna ennyit áldoznia értem. Hiszen minden pillanatban az életét tettem kockára a saját önzőségem miatt.
De soha többé! Bármekkora szenvedés is lesz a büntetésem, soha többé nem lépek be az életébe, mert megígértem neki.
A szavamat adtam, hogy az volt az utolsó alkalom, hogy látott engem. Nem lépem át Forks határát. Onnan folytatja majd az életét, ahol az én felbukkanásom előtt abbahagyta, és nem fogom többet zaklatni. Mintha én soha nem is léteztem volna…
De mi van akkor, ha megint bajba keveredik? Amilyen balszerencsés és amennyire vonzza a bajt, erre nagy az esély. De Phoenix-ben is tökéletesen tudott magára vigyázni, tehát a „szerencsesorozata” akkor kezdődött, amikor megismerkedtünk.
Eggyel több ok, amiért ki kellet lépnem az életéből…
Olyan régóta nem foglalkoztam különösebben a külvilág apró-cseprő ügyeivel – többek közt a családommal sem –, hogy szinte fülsértő volt a gondolat, ami behatolt az elmémbe. Pár pillanatra megmerevedtem, aztán rájöttem, hogy nem egy gondolat az, amit hallok, hanem tiszta, elemi és mélységesen fájdalmas sikoly. A húgom sikolya. Alice sikolya.
Felpattantam, feltéptem az ajtót és leszáguldottam a nappaliba, ahol a családom állta körbe a fotelt.
- Mi történt? – kérdeztem rekedt hangon, mert nem mostanában beszéltem utoljára és ez megviselt kissé.
- Nem tudjuk – mondta Esme aggódva és lepillantott a fotelben kuporgó alakra. – Egyszer csak felsikoltott és nem akarja megmondani, hogy mit látott.
Megnyitottam elmémet és Alice gondolatai után kutattam, de azok annyira zavarosak és kuszák voltak, hogy semmit nem tudtam kihámozni belőlük.
Áttörtem a vámpírgyűrűn és elborzadtam a látványtól. Pöttöm testvérem előre-hátra ringatta magát a fotelben. Lábait átfogta karjaival, és fejét térdein nyugtatta, hogy nem lehetett látni az arcát. Testét remegés rázta és még a mellette ülő Jasper sem tudott rajta segíteni, pedig akkora adag nyugalmat árasztott felé, hogy még egy jól megtermett, Emmett-típusú vámpír is összeesett volna tőle.
- Jasper? – fordultam oda férjéhez.
Tanácstalanul megrázta a fejét.
„Soha nem volt még ilyen zaklatott. Egyszerűen nem tudom lenyugtatni. Teljesen kikészít.”
Letérdeltem Alice elé és gyengéden megérintettem összekuszált haját. Összerezzent érintésemre.
- Alice, mit láttál? - kérdeztem.
Rám emelte aranybarna szemeit, melyben borzalom és rettegés ült. Arca még a szokásosnál is fehérebb volt és szembeötlően elütött tintafekete tincseitől. Ajkai remegtek, és ziháltan vette a levegőt.
- Én nem akartam… Én nem kutattam… Én csak láttam… Egyszer csak… Edward, én nem… - dadogta és elkínzottan nézett rám.
- Alice, nyugodj meg és mondd el szépen, hogy mi történt? – unszoltam lágyan.
- Én… Én… Én… Sajnálom… – suttogta és lehajtotta a fejét, de ezzel egy időben felidézte magában a látomást, ami ennyire megviselte.
A sötét erdő szélén álltam, a sűrű hóesés kísértetiesen hasonlított az ittenihez, ezért egy pillanatra azt hittem, hogy Ithacaban vagyok. De aztán rájöttem, hogy ez nem más, mint az a sziklaszirt, amihez a forksi tisztásom vezet. Egyik oldalról a sziklaperem alatt összecsapódó hullámok zaja, a másikról a botorkáló léptek ritmustalan dobogása szállt felém.
Éjfél is elmúlhatott már, mert egy lélek sem járkált a közelben – bár mondjuk ki az a bolond, aki szilveszter este pont az erdőben kószál? –, leszámítva azt a lényt, aki éppen kilépett a fák közül.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem, mert azt képzeltem, álmodom. A legszebb földi angyal sziluettje bontakozott ki előttem. Hogy képzelhettem, hogy tökéletesen tudok emlékezni az arcára? Nem, a magam elé idézett képek csak gyenge utánzatok voltak ehhez képest.
Halványfehér bőre szinte eggyé olvadt a havas tájjal. Szeme meggyötörten és reményvesztetten tekintett keresztül rajtam és az élet legkisebb jele sem csillant meg a csokoládébarna szempárban. Az apró hópelyhek megpihentek dús hajában és lassan olvadtak el bőre melegétől.
Méltóságteljesen sétált ki a szikla peremére, lassan és szabályosan lélegezve. Testén apró remegések futottak végig, amint fedetlen karjára és lábfejére hullt a hó.
Egyfajta lelki nyugalom járta át egész lényemet és nem értettem, hogy Alice-nek mi a baja.
Aztán mintha a legrosszabb rémálomba csöppentem volna bele, melyből nem volt menekvés.
Egy szélroham vágtatott át a sziklaszirten, magával sodorva Bella suttogó hangját.
- Azt akartad, hogy ember maradjak, de egy ember nem élhet szív nélkül. Szeretlek, Edward!
Kitárta karját és könnyedén elrugaszkodott a kövektől, mielőtt még utánakaphattam volna…
- NEM!!! – üvöltöttem fel és hátraestem a lendülettől.
- Edward, mi…? – kérdezték volna a többiek, de beléjük fojtottam a szót.
- Nem – hörögtem és megragadtam Alice karját, majd durván felrángattam őt a fotelből. – Nem, ez nem lehet! Ez képtelenség! Ő nem tenne ilyet!
Az agyam bármilyen parányi kis reménysugárba belekapaszkodott, ami megmenthetett a tébolytól.
- Tévedsz! – kiabáltam dühtől remegő hangon és még erősebben szorítottam Alice-t. – Rosszul láttad!
- Nem – suttogta és könyörgő tekintettel nézett rám. – Soha nem volt még ilyen biztos a dolgában. Körülbelül két óra múlva, szilveszter után megteszi.
Minden egyes szóval mintha a soha-többé-nem-dobogó szívemből tépett volna ki egy darabot.
- Nem… Ő… Nem… - suttogtam zavarodottan és elhátráltam családom gyűrűjéből. – Megígérte… Azt mondta, hogy nem csinál semmi meggondolatlanságot… A szavát adta!
Esme halálra vált arccal fordult Alice felé.
- Bella! – sikította. – Mi történt Bellával? Mi baja? – Alice konokul hallgatott és le nem vette a szemét rólam. – Alice, válaszolj!
Húgom körbehordozta tekintetét a családon, akik megkövülten álltak és némán meredtek ránk.
- Bella meghal – súgta. – Két óra múlva megöli magát.
Esme megkapaszkodott Carlisle kezében, aki átfogta a vállát, és magához húzta. Alice összetörten ült vissza a fotelbe és Jasper mellkasába temette az arcát.
Rosalie abbahagyta a lélegzést és döbbenten bámult rám. Majd hirtelen megtántorodott és Emmettnek kellett elkapnia, mert összecsukló lábai nem bírták megtartani őt.
Hát ennyi volt? Ez lenne a vége? Ilyen hamar?
Tudtam, hogy Bella egyszer meghal, de ezt…
Nem, én ezt nem… Ő nem halhat meg… Neki élnie kell… Nélküle nem tudok, nem bírok létezni!
- Nem – emeltem fel a fejem dacosan és felrántva az ajtót a garázsba rohantam.
Ennek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy rádöbbenjek: létezésem legnagyobb hibáját vétettem akkor, amikor elhagytam őt.
De nem, soha többet nem! Szükségem van rá! Jobban, mint valaha!