Vérvörös alkonyat - 20. fejezet

Hatalmas hála Pupinak, aki ilyen szélsebesen bétáz. Szerintem nekem van a világon a legjobb bétám...
Ajánlom a fejit minden végzősnek; osztálytársamnak, aki olvas; Pupinak és Mesi28-nak, aki kicsit dilis és kishitű, de ezért szeretjük!XD

Jelenetek egy újszülött életéből

(2. rész)

(Bella szemszöge)

Most már értem, hogy miért mondta Einstein azt, hogy az idő relatív. Voltak olyan napok, amik csigalassúsággal totyogtak tova, míg mások szinte elrepültek.
Két hónap telt el és tökéletesen beilleszkedtem a Cullen-családba. Természetesen még mindig nem tehettem ki a lábamat a házból „felnőtt” felügyelete nélkül, de már csak én kuksoltam otthon. Esme egy seattle-i ház renoválásán és berendezésén dolgozott, így napközben nem sokat volt velem.
Péntek délelőtt volt. Unatkozva ültem a nappaliban és épp az Alice-szel megvetetendő dolgok listáját írtam össze – melyen többek között sálak, kesztyűk, garbók és hosszú ujjú pulóverek szerepeltek –, amikor kivágódott az ajtó és pöttöm nővérem – kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy tényleg családomként tekintsek rájuk – táncolt be rajta. Nyomában Esme és Rosalie érkezett meg.
- Szia, Bella! – köszönt vidáman Alice és már el is tűnt az emeleten.
- Sziasztok! – motyogtam nekik zavarodottan, mire Esme dallamosan felnevetett.
- Vásárolni megyünk, és ezért jöttek el a suliból – magyarázta.
- Oh. Megtennétek, hogy vesztek nekem pár dolgot? – kérdeztem tőlük, mire Rose és Esme összenéztek és elmosolyodtak.
- Hát, persze – válaszolta kedvesen Rosalie és elvéve tőlem a papírt áttanulmányozta.
- Öhm, Bella. Már nem azért, de mi vámpírok vagyunk. Nincs szükségünk kesztyűkre és sálakra. – Úgy nézett rám, mintha teljesen elmentek volna otthonról.
Nagyot sóhajtottam és felkuporodtam a kanapéra.
- Neked lehet, hogy nincs szükséged rá, de én nem akarok mindenki fejébe belelátni – suttogtam halkan, mire együtt érzően tekintettek le rám.
- Akkor kezdetnek ez is megteszi – mondta Alice és elhúzva mellettem egy könyékig érő fekete bőrkesztyűt dobott oda nekem, amin vörös és zöld rózsaminta tekergett felfelé.
Alice ezerrel pörgött a szobában és összeszedett mindent, amire szüksége lehetett a híres-hírhedt vásárlásához. Eleget hallottam már nővéreim ezen mániájáról a srácoktól és örültem, hogy eddig megúsztam. Ugyan ők láttak el ruhákkal, de soha nem volt okom panaszra.
- Minden megvan és kész, úgyhogy mehetünk is. – A cuccok csak úgy repültek befelé a táskájába, csak egy jókora papírtekercs nem fért be.
Az ajtóhoz mentek, de ott a kis tündér hátrafordult és úgy szólt vissza nekem.
- Ja, Bella. Jasper, Emmett és Carlisle is utánunk jönnek majd és segítenek nekünk. Edwardot nem sikerült elcsábítanunk, ezért ő lesz a bébicsőszöd ma este. Nem mintha szükséged lenne rá, de… - Elharapta a mondatot, és szélesen elvigyorodott. – Légy jó kislány, és szórakozz jól!

Kacsintott egyet és a következő pillanatban már be is vágódott a ház előtt álló tűzpiros sportkocsiba, ami, ha jól emlékeztem, Rosalie autója volt. Soha nem mutattam nagy érdeklődést a kocsik iránt, így ez sem hozott túlzottan lázba.
Remek! Már láttam magam előtt a következő képet: én a szobámban, Edward pedig az övében fog gubbasztani, amíg a többiek haza nem érnek. Mostanában egyre kevesebb időt töltöttünk kettesben, mert Edward sem kereste az én társaságomat, én meg féltem, hogy valami hülyeséget teszek és jól beégetem magam.
Szórakozottan bekapcsoltam a plazmatévét, miközben magamra rángattam az Alice-től kapott kesztyűket, amik tökéletesek voltak. Semmi érdekeset nem találtam. Lehengeredtem a kanapéról és felbattyogtam a szobámhoz. Ha jól számoltam, akkor Edward csak két óra múlva érkezik meg. Én meg addig akár be is kukkanthatok a szobájába. Csak merő kíváncsiságból.
Volt pár helyiség még a házban, amit nem láttam és ezek közé tartozott az ő birodalma is.
Tétovázva ácsorogtam a folyosón, míg végül rászántam magam és elindultam Edward szobája felé.
Lassan belöktem a világosbarna faajtót és lecövekeltem a küszöbön. Nem is tudom, hogy mire számítottam tulajdonképpen. A látvány magával ragadott, és mindenről lerítt, hogy hozzá tartozik. Kifinomult ízlését a berendezés is tükrözte.
Fejemet az ajtófélfának támasztottam és úgy szemlélődtem.
Négyszögletű szobáját most halvány szürkeség töltötte meg, mert az esőfelhők miatt a hatalmas üvegfalon keresztül nem jutott be elég napfény. A domináns szín nála nem a fehér volt, hanem az arany és a barnás árnyalatok.
Egy vastag, aranyszínű szőnyeg terült el a földön és a falakat egy árnyalattal sötétebb nehéz anyagok borították. A nyugati falat teljesen elfoglalta az a polcrendszer, ami CD-k százait tartalmazta. A hifi-berendezés a sarokban állt.
Ágyat hiába kerestem, nem találtam. Helyette viszont egy hívogató, kényelmesnek látszó, fekete bőrkanapé helyezkedett el nem messze a faltól.

További kutakodásra nem jutott időm, mert orromba bekúszott a már ismert illat és a másodperc törtrésze múlva egy gunyoros hang is társult hozzá.
- Ebből a perspektívából is egész kellemes a látvány – szünetet tartott és nyelt egyet –, de miért nem mész beljebb?
Megpördültem a tengelyem körül. Közelebb volt, mint gondoltam. Sokkal, de sokkal közelebb.
Felnéztem rá, és arcomon éreztem szédítő leheletét. Tekintetét le nem vette rólam, míg szemöldöke csúfondárosan felszaladt homlokán és cinikus mosoly terítette be a képét.
Gyorsan visszafordultam, és motyogni kezdtem neki háttal.
- Sajnálom, nem akartam udvariatlan lenni. Én már megyek is.
Elsuhantam volna mellette, ha el nem kapja a kezemet, és be nem húz magával a szobába.
- Nincsenek titkaim, és nem harapok. – Lágy, dallamos hangjából kihallottam az elfojtott nevetést, amit döbbent ábrázatom váltott ki belőle.
A szoba közepéig „cibált”, míg ő lehuppant a kanapéra. Csak most jutott el tudatomig az utolsó mondata és rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldököm. Leesett neki a tantusz, mert felsóhajtott és bűnbánóan mondta:
- Mármint nem mindig harapok.
Hogy elűzzem átmenetileg támadt rosszkedvét, rávillantottam egy mosolyt – láthatóan meghökkent és egy pillanatra rendellenesen szedte a levegőt –, majd érdeklődve indultam felfedezőútra a szobában.
Az ajtó mögötti falon egy fekete plazmatévé függött, alatta pedig az íróasztal állt a székkel. Az asztalon tankönyvek hevertek érintetlenül, rajtuk füzetek feküdtek szétnyitva, Edward gyönyörű kézírásával díszítve.
A kupacok alól egy laptop sarka kandikált ki.
- Te itt megtalálsz egyáltalán valamit is? – kérdeztem szórakozottan és belelapoztam a legfelső spirálfüzetbe.
Történelem: százéves háború, Jeanne d’Arc, III. Edward. Elnyomtam a halk kuncogásomat. Egoista.
- Az csak megszokásból van ott – mondta egyszerűen. – Sajnos, ma már semmi újdonsággal nem tudnak szolgálni a tanárok. Néha nagyon unalmas végigülni az órákat.
- Hmmm – hümmögtem, és lenyeltem az ajkamra tóduló kérdést, hogy mennyi idős lehet Edward.
Az asztal mellől egy másik ajtó nyílt.
- Ez hova vezet? – Rámutattam a bejáratra és hátrafordultam hozzá.

Kényelmesen feküdt a kanapén, karjait átfonta a feje alatt, lábait meg keresztbe fektette egymáson. Sápadt arcának lenyűgöző látványát csak még jobban kihangsúlyozta a fekete bőrrel alkotott ellentét. Sötétarany szemei kutatva vándoroltak végig rajtam.
A gyomrom hirtelen bukfencet vetett, de próbáltam higgadt maradni.
- Onnan nyílik a fürdő és a gardrób. – Megvonta a vállát. – Nyugodtan bemehetsz, nem tárolok bent élő szőrmebundákat.
Értetlenül pislogtam rá.
- Majd ha végeztél, és szeretnéd, akkor elmesélem.
Bólintottam, és kíváncsian benyitottam.
Egy kis folyosóra jutottam, aminek jobb oldalán folytatódott az üvegfal és másik két ajtó nyílt róla.
Baloldalon bekukucskálva a fürdőszobát pillantottam meg. Nagyjából ugyanúgy volt berendezve, mint az enyém, de itt minden halvány bézs és elefántcsontfehér színben pompázott.
- Amúgy mit keresel itt? – kérdeztem mellékesen.
- Öhm, itt lakom, talán? – kérdezett vissza költőien.
- Nem úgy értettem. Nem kéne suliban lenned?
- Ellógtam a bioszról, meg a tesiről, mert Alice látta, hogy ma vércsoport-meghatározást csinálunk biológián, tesin meg valakinek beverik az orrát.
- Aham – érkezett az értelmes válasz a részemről.
A fürdőbe nem időztem sokáig, helyette átsuhantam a következő ajtó küszöbén.
Edward gardróbja majdnem akkora volt, mint a szobája. A fogasokon ingek, kabátok és pulóverek lógtak, a polcok tele voltak farmerekkel, pólókkal, pulcsikkal és cipőkkel. Hihetetlen mennyiségű ruha volt itt.
- Hogy lehet egy srácnak ennyi ruhája? – Tarthattam a normális hangnemet, mert nagyon jó hallással áldotta meg a sors ezt a „srácot”. – Mondd, hogy te nem vagy vásárlásmániás!?
Hangosan felnevetett, míg én visszamentem a szobába.
- Majd megtanulod, hogy Alice szótárából hiányzik az a szó, hogy használt. Semmit nem veszünk fel kétszer, mert gyűlöli. – Döbbenten meredtem rá. - Oké, vannak kedvenc darabjaim, és azoktól nem válnék meg, de a többit rendszeresen cseréljük.
- Kész pénzkidobás – motyogtam az orrom alatt, és továbbsétáltam a CD-s polcokhoz.
- Alice imádja a tőzsdemozgásokat, és kitűnő érzéke van a jó befektetésekhez – vigyorgott.
- Gondolhattam volna. – Végigfuttattam tekintetemet a polcok tartalmán. – Te jó ég! Neked aztán van gyűjteményed!
- Beszereztem egyet s mást az évek során – mondta, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Hogyan rendszerezted őket? – Ujjaimat szórakozottan húzogattam a CD-tartók gerincén, és lassan olvasgattam a címkéket.
Volt itt minden Chopin-től elkezdve egészen a System of a down-ig.
- A megjelenés éve szerint és azon belül is, hogy mennyire szeretem.
Odaléptem a hifitoronyhoz.
- Szabad? – kérdeztem.
- Persze – biccentett egyet, mire megnyomtam a lejátszás gombot.

A teret betöltötte az elektromos gitárok, majd a szkeccsek és a dob hangja. Aztán megszólalt egy ismerős hang, amihez később csatlakozott egy másik is. Már meg sem lepődtem rajta, hogy ezt hallgatja.
- Don’t stay – jelentettem ki magabiztosan.
- Nocsak-nocsak. – Csettintett egyet ujjával. – Csak nem egy újabb LP-rajongó?
- Philtől ezt a CD-t kaptam meg karácsonyra és egész jók. – Körülnéztem, és úgy éreztem, mintha a banda is velünk lenne. – Az akusztika kedvéért?
Ráböktem a falakat takaró anyagokra, mire féloldalas mosolyt kaptam cserébe.
Egy utolsó pillantást vetettem az ablak mögött húzódó tájra. Edward ablaka a Forks mellett kezdődő és a hegyekig elnyúló erdőségre nyílt és a fák között ott csordogált végig a Sol Duc folyó. Lélegzetelállító látvány volt.
- Rendben, végeztem a házkutatással. – Látványosan összecsaptam a kezeimet és letelepedtem a kanapé elé a földre. – Most te jössz!
Megrázta a fejét.
- Öhm, miben is?
- Élő szőrmebundák – emlékeztettem, mire teli tüdőből felnevetett.
- Ja, az. Elmesélem, ha előtte válaszolsz egy kérdésemre. – Ravaszan fúrta tekintetét az enyémbe, de nem hátráltam meg.
- Attól függ, milyen kérdésről van szó. – Ha játszani akar, hát benne vagyok.
- Fáznak az ujjaid vagy más oka is van annak, hogy rajtad van az a vacak?
Annyira megszoktam már a kesztyűt, hogy fel sem tűnt.
- E miatt a hülye gondolatolvasós-mizéria miatt van. Nem szeretnék akaratlanul mások agyában turkálni. – Meg olyan látomásokat látni, amiknek elég durva végük is lehet. Bár, én…
- Hülye gondolatolvasás, mi? – kuncogott jóízűen. – Amúgy megszokták már – legyintett Edward könnyedén, de mintha megkönnyebbülés csendült volna a hangjában.
- Te is? – vágtam vissza.
- Ez nem rólam szól – mormolta és tekintete elrévedt.
- Én megutálok a középpontban lenni, szóval… - Lenyeltem a mondatot és türelmetlenül néztem rá.
Percekig csak bámult kifelé a fejéből, én meg elvesztettem a türelmem és megböktem az oldalát.
- Au! – Mocorgott egy picit. – Mi van?
- Válaszoltam a kérdésedre, most rajtad a sor – emlékeztettem lágyan.
- Bocsi, csak elmerengtem egy percre. Nem akarsz felülni? – kérdezte és már mozdult is, hogy helyet csináljon nekem maga mellett.
- Maradj csak! – állítottam meg és visszanyomtam a vállát. – Jobb, ha a földön maradok. Innen már nem eshetek lejjebb.
- Ezt meg hogy érted? – vonta össze a szemöldökét.
- Hosszú történet és most nem is én beszélek, hanem te.
Nagyot sóhajtott és belekezdett.
- Szerintem már rájöttél, hogy a családnak megvan a saját, állandó mókamestere…
- Emmett - mondtuk ki egyszerre mosolyogva.
- Igen. Akkor költöztünk először Forksba és…
- Várj! Ti már éltetek itt korábban is? – hüledeztem.
- 1936-ban. Akkor még Alice és Jasper nem tartozott hozzánk, így csak öten laktunk itt.
- Miért nem volt veletek Alice és Jazz? – Annyi információ volt itt elrejtve, amikről nem tudtam!
- Ááá! – mosolygott rám csúfondárosan. – Ezt tőlük kérdezd meg! És ha most megengeded, akkor folytatnám. Már ha lakatot tudsz tenni a pici csőrödre!
Felhorkantam, de úgy tettem, mintha tényleg lelakatolnám a számat és a kulcsot jó messzire elhajítottam.
- Így már sokkal jobb. Na tehát. Egyik nap vadászni voltunk a családdal és sikerült felhergelnem Emmettet. Ne kérdezd, hogy mivel, mert úgysem árulom el. Nem éppen beszédtéma. Lényeg, a lényeg, hogy a következő napokban meglehetősen visszafogottan viselkedett és mintha készült volna valamire. Ha összefutottam vele, mindig valami hétköznapi, átlagos dologra gondolt. Aztán egy szombat délelőtt eltűnt és hiába kérdezgettem Rose-t, hova lett a férje, nem tudta megmondani. Csak este jött vissza, és azt az elégedett vigyort soha nem fogom elfelejteni…

(Itt egy kis közjáték fog következni, mert kihagyhatatlan ez a jelenet, de utána visszatérünk Bella szemszögéhez)