Vérvörös alkonyat - 19. fejezet

Boldog Mikulás-napot mindenkinek! Hohohohó!:D Dobjatok már meg pár kritikával ajándékként!XD

Jelentetek egy újszülött életéből - (1. rész)

(Bella szemszöge)

A következő napokban helyreállt a rend a Cullen-család életében. Elfogadták jelenlétemet, és egyenrangú családtagként kezeltek. Természetesen még mindig nem mertek teljesen magamra hagyni a házban és csak vadászatok alkalmával mozdulhattam ki otthonomból.
A Cullen-„gyerekek” folytatták iskolai tanulmányaikat, Carlisle pedig visszatért a kórházba, így általában Esme társaságában töltöttem a délelőttök nagy részét.
Esme tényleg egy földre szállt angyal volt. Még nem tudtam úgy tekinteni rá, mint anyára – ahhoz túlságosan szerettem Renée-t –, de nagyon jóban lettünk. Finoman puhatolóztam az életét illetően, valahányszor beszélgetésbe merültünk, de mindig sikerült kitérnie a kérdések elől, mondván, hogy hosszú történet és majd egyszer elmeséli.
Lassan a vámpírlét minden csínját-bínját megtudtam – mint például, hogy nincs szükségünk alvásra, emberi táplálékra, hihetetlenül gyorsak vagyunk, és az áldozataink vagyis az emberek számára eszméletlenül csábítóak, mint ahogyan azt már Edward is szemléltette nekem a konyhában –, de úgy látszik, hogy az oktatásuk nem mindenre terjedt ki teljes mértékben. Erre egy szerda reggel döbbentem rá, körülbelül két héttel az átváltoztatásom után.
Verőfényes reggelre „ébredtünk”, ami furának hatott Forks nyomasztóan sötét felhőrétege után. Letettem az Alice-től kölcsönkapott könyvet - Shakespeare szonetteket tartalmazott –, amivel az éjszakát ütöttem agyon és kimásztam az ágyból. Szobám az a szoba lett, ahol legelőször felébredtem, a második emeleten. Alice, Rose és Esme meglepően sokat sertepertélt a helyiségben suli után, amit nem tudtam mire vélni, de nem foglalkoztam vele.
Kiléptem a folyosóra, és elindultam megkeresni Esmét, hogy megkérjem, menjünk el vadászni. Én általában kétnaponta jártam el táplálkozni valakivel – egész megszoktam már, hogy az „étel” ilyen formáját viszem be szervezetembe -, aki még véletlenül sem Edward volt. Az égő érzés a torkomban kezdett mindennapos dolog lenni számomra.
Lebattyogtam a nappaliba, ami vagy fél percet vett igénybe, mert szigorúan emberi tempóban közlekedtem. Ugyanis fel lettem szólítva, hogy próbáljak meg ember módjára viselkedni, ha közéjük akarok menni és gyakoroljam mindezt már itthon is. Mintha ez annyira könnyű lett volna!
A lépcső alján földbe gyökerezett a lábam a váratlan látványtól. A nappaliban rajtam kívül hét másik vámpír tartózkodott még és lebzselt unottan.
Carlisle a kanapén ült egy hatalmas könyvvel a kezében, mellette Esme egy lakberendezési újsággal.
Rosalie és Emmett a számítógépnél ültek és autókat nézegettek.
Jasper a tévét bámulta, amiben éppen kosármeccs ment.
Alice és Edward sakkoztak – vagy hát valami olyasmit csinálhattak, de nem lehettem benne biztos. A táblára ugyanis egy pillantást sem vetettek, csak egymást nézték. A bábuk pedig a helyükön voltak, érintetlenül.
- Szia, Bella! Mizu? – köszöntött Jasper.
Edward felém kapta a fejét és finoman elmosolyodott. Alice felkapta a futóját, átvágtázott vele a kockákon és megállt Edward fekete királya előtt.
- Sakk-matt! – kiáltott fel diadalittasan ugrálás közepette. – Köszi, Bella!
- Ez nem ér! – mondta sértődötten Edward. – Csaltál!
Alice kinyújtotta rá a nyelvét és Jasper mellé táncolt. Edward megforgatta a szemét és beledobta magát az egyik fotelbe.
- Hát, öcsi, veszteni is tudni kell! – szólt ki Emmett a lépcső alól. – Szokj hozzá az érzéshez, mert én is el foglak páholni!
- Oh, csak szeretnéd – mormogta az orra alatt a megszólított és ismét rám tekintett.
Végre valahára nagy nehezen meg tudtam szólalni.
- Öhm, nektek nem suliban kéne lennetek? – Kizárt dolog, hogy Edward fürkésző pillantása miatt beszéltem volna tagoltan.
- Süt a nap – közölte halál nyugalommal Rosalie.
- És a kettő hogy jön össze? – értetlenkedtem továbbra is.
Carlisle felnézett a könyvéből.
- Te nem tudod?
Kezdett egy kicsit betelni a pohár, ezért ingerültebben szóltam vissza, mint szerettem volna.
- Mit nem tudok?
- Affene! Azt hiszem, ezt elfelejtettük közölni vele. – Emmett rácsapott a homlokára.
Edward felpattant a fotelből és lassan az ablak felé sétált, amin át a délelőtti napsugarak szűrődtek be a szobába. Közben magyarázatba fogott, de éreztem, hogy mosolyog.
- Igaz, hogy a napfény nem éget porrá bennünket, de azért nem lenne jó, ha fényes nappal végigmennénk az utcán. Kicsit feltűnőek vagyunk ilyenkor.
Megállt az ablak előtt nekem háttal, majd óvatosan megfordult.
Kis híján leesett az állam a csodálattól.
Edward eddig sem volt átlagosnak nevezhető, de most önmagát is felülmúlta. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem.
Márványos arcát és nyakát elborította a napfény, amitől hófehér bőre úgy szikrázott, mint milliárdnyi gyémánt. Természetfeletti lénynek hatott abban a pillanatban, mint valami égi angyal.
Öntudatlanul suhantam oda hozzá és megálltam előtte a szoba árnyékába húzódva. Arany tekintetében melegség csillogott, ahogyan lenézett rám. Féloldalas mosolyra húzta az ajakit, amitől egy légvételem kimaradt.
A kezem nem akart engedelmeskedni józan eszemnek és megindult arca felé. Alig észrevehetően megmozdította hátrafelé a fejét, mire észbe kaptam.
- Szabad?
Felsóhajtott.
- Ugye nem akarsz nagyon turkálni az agyamban?
Felnevettem.
- Majd próbálok nem odafigyelni rá, amint valamelyik végzősről ábrándozol! - vágtam vissza, de tudtam, hogy Edward nem éppen egy végzősről fog álmodozni, amikor ott van neki Tanya.
Mögöttem mindenki köhögni kezdett, ami nem volt megszokott dolog a vámpíroknál. Edward ugyan felvonta a szemöldökét, de aprót biccentett.
Ujjamat gyengéden az arcához érintettem. Bőrének csillogása mintha átragadt volna rám is. Kézfejem fényesen tükrözte vissza a sugarakat, de ezzel most nem törődtem.
Edward márványkemény bőre most puhának és melegnek hatott kezem alatt és az elektromos szikrák ismét kipattantak.
Arany szemével fogva tartott és szinte megbűvölt. Lassan lélegeztem be kellemes illatát, és közben mindvégig magamon éreztem családja – családom – tekintetét.
„Annyira jó lenne, ha…” – hallottam Esme gondolatait, de Edward közbevágott.
„Ne reménykedj, te sem úszod meg!” – üzente csúfondárosan és elmosolyodott.
Elkapta a csuklómat és legnagyobb rémületemre elkezdett maga felé húzni. Amikor teljesen kiértem a napfénybe, elengedett, ellépett előlem és kezével felém intett.
Végignéztem magamon. Ujjatlan felső volt rajtam, így tökéletesen láttam, hogy testem ugyanúgy csillog, mint az előbb Edwardé.
- Ezért nem mutatkozunk napfényben – mondta és mikor hátrafordultam, még éppen elcsíptem, amint szemei feketedni kezdenek és lesütötte őket.
Így tudtam meg, hogy miért pont az ország legcsapadékosabb helyére költöztek Cullenék.

U.i.:Ez a rövidebb rész, a kövi már hosszabb lesz. Amúgy szeretnétek még ilyen jeleneteket olvasni?