Vérvörös alkonyat - 14. fejezet

Eszeveszett ötlet

(Carlisle szemszöge)

Edward halkan kopogott dolgozószobám ajtaján, és ez zökkentett ki mélázásomból.
- Szabad! – szóltam ki neki, mire benyitott, majd betette maga mögött az ajtót. – „Nem értem, hogy miért kopogsz, amikor úgyis tudod, hogy be foglak engedni!”
Felpillantott rám és egy félmosolyt is sikerült összehoznia. De hiába is próbálta leplezni állapotát, engem nem tudott átverni.
- Gondoltam, udvarias leszek – mondta.
Arca nyúzott és beesett volt, arcszíne pedig még a szokásosnál is sápatagabb. Szemében fájdalom és szomorúság bujkált, de az elhatározottság is megcsillant benne. Kész gyötrelem volt ránézni.
Alice-nek igaza volt. Tényleg öngyilkos tervet forgat a fejében. És az, hogy Bella is szerepel benne, csak még bonyolultabbá és aggasztóbbá teszi a dolgot.
Edward felsóhajtott és belesüppedt az íróasztal előtti bőrfotelek egyikébe.
- Szóval Alice járt itt. – Nem kérdés volt, hanem tényközlés.
- Igen, nem sokkal előtted ment el – válaszoltam.
- És mennyit mondott el? – Hangja fáradtan és lemondóan csengett.
Gondolatban lejátszottam az Alice-szel folytatott beszélgetést, kitérve minden apró kis részletre.
- Néha áldás, néha átok egy ilyen képességgel megáldott kistestvér a családban – motyogta az orra alatt fejcsóválások közepette.
- Hát, igen – nyugtáztam és hátradőltem a székemben. – De ez ugyanúgy elmondható a gondolatolvasó nagytestvérekről is. – Felhorkant, én viszont nem vettem róla tudomást. – Ez a helyzet viszont bonyolultabb, mivel Bellát nem látja, így nem is tudja megmondani, hogy hogyan fog végződni ez az egész.
- Tudom – sóhajtotta.
„És ezek után is szeretnéd elvinni őt magaddal?”
- Megígértem neki. Ha már pokollá tettem az életét és elvettem tőle mindent, legalább ezt az egy dolgot megadom neki.
Elgondolkoztam a szavain. Rettentően fájt, hogy így kell őt látnom, és nem tehetek ellene semmit sem. Eddig is Edward volt a család legboldogtalanabb tagja, de most még ez is. Ha hamarabb odaértünk volna, talán…
- Carlisle, ne hibáztasd magad! – kérlelt csendesen. – Ez egyedül az én bűnöm és nekem kell vezekelnem érte. Gyenge voltam és elbuktam.
- Ez nem így… - próbáltam volna tiltakozni, de felemelte a kezét és csendre intett.
- Ebbe inkább most nem menjünk bele.
Bólintottam, majd berögzült emberi mozdulatokkal vakargatni kezdtem az államat.
- Azt már meg sem kérdezem, hogy tisztában vagy-e vele, mekkora kockázattal és veszéllyel ját ez az egész.
- Tökéletesen – mondta határozottan.
- Olyan lesz, mintha egy svédasztalt tolnál Bella orra alá, és azt mondanád neki, hogy még csak megszagolnia sem szabad, nem hogy megkóstolnia!
- Távol leszünk tőlük és bízom Bella hihetetlen önuralmában. – Mintha némi büszkeség is kicsendült volna szavaiból.
Edward összevonta szemöldökét gondolataimra, de nem fűzött hozzá semmit sem.
- Jasper felelőtlennek és gyerekesnek fog gondolni, hogy egy újszülött vámpírral az oldaladon akarsz a városban mászkálni. Azt már meg sem jegyzem, hogy Bella elméletileg halott...
- Jaspert jelen pillanatban jobban leköti a házban fellelhető érzelmek analizálása és Alice-szel való kitárgyalása. – A mondat végére elmosolyodott, én pedig értetlenül néztem rá.
Megrázta a fejét, így hiába is vártam további magyarázatra.
- Tehát, mit mondasz? – kérdezte.
Felsóhajtottam.
- Túl sokszor mondtam már meg neked, hogy mit lehet és mit nem. Emiatt egyszer már elveszítettünk – mondtam csöndesen és visszagondoltam azokra az időkre, amikor Edward nem velünk élt, hanem a saját útját járta. Bűntudat csillant meg szemében, így kitöröltem ezen képeket az agyamból és folytattam tovább. – Ha te úgy döntesz, hogy véghezviszed ezt a tervet, akkor a családod támogatni fog.
- Köszönöm. – Felállt és az ajtóhoz ment.
„Edward” – szóltam utána.
Visszafordult és érdeklődve tekintett rám.
- Alice azt mondta, hogy holnapután lesz. Jobb lenne megtenni már most a szükséges óvintézkedéseket és elmondani Bellának, hogy mire készülsz.
Biccentett egyet és már ott sem volt.
Előrehajoltam, megtámasztottam a fejemet két kezem között és imádkoztam, hogy Edward tudja, hogy mit csinál.

Megvilágosodás

Sziasztok!

Nagyszerű hírrel érkeztem ma meg hozzátok és ez az oka annak is, hogy ennyire fel vagyok spannolva! Ugyanis bejelenthetem, hogy megvan a következő történetem témája! És megnyugtathatok mindenkit, hogy szigorúan Edward/Bella párosítású sztoriról beszélek! És megint olyan szálhoz nyúlok, ami eléggé veszélyes vizekre vezethet, de ha tetszik a Vérvörös alkonyat, akkor remélem, hogy ez is be fog jönni. A nagy megvilágosodás ma délután jött és vitt mindent, mint a piros hetes! Szal a Cullens & Caldehawks még várathat magára. De ezt a sztorit is még jegelni kell(agyban persze dolgozom rajta), mert most teljesen ráfeküdtem a jelenlegi történetre és csak ennek befejezése után fogom megkezdeni a másikat.(Ami még jó hosszú ideig el fog tartani, mert még nagyon az elején vagyunkXD)
Nem kotyogok ki semmilyen műhelytitkot, csak annyit árulok el, hogy New Moon-os indítása lesz neki és terveim szerint csak Edward szemszögű lesz a dolog.
Remélem, hogy mindenkit eléggé felcsigáztam már ennyivel is!
Ja és a kövi friss vagy ma vagy holnap érkezik, csak úgy mellesleg!XD
Pusz

Vizsga

Sziasztok!

Jelentem, hogy sikerült ma a forgalmi vizsgám, így jelen pillanatban semmilyen teher nem nyomja a vállamat(a tanulás nálam már nem teherszámba megyXD), ergo felszabadultabban tudok írni. (Mintha eddig nem úgy írtam volna...:P)
A Föld lakosságának viszont rossz hír, hogy Szylu-t kiengedik az utakra!
Tehát, életbiztosítást kötni, lábakat élesíteni(lehet, hogy futni kellXD) és imádkozni, de gyakran!XD
Pusz

Pici segítség a szavazáshoz

Sziasztok!

Hát, eléggé kiélezett lett ez a szavazás(és még csak nincs is félidőXD), ezért úgy gondoltam, hogy egy kis segítséget vagy másképpen betekintést nyújtok az agyamban motoszkáló esetleges történethez.

Cím(nem száz százalék): Cullens & Caldehawks

Nézőpont: szigorúan Edward szemszögű sztori lenne, mert egyszerűen nem bírok betelni vele

Változtatások: egy új fajt teremtenék ezzel a történettel, de szervesen kötődne a vámpírvilághoz

Történetről pár mondatban: "Eddig a napig azt hittem, hogy nálunk semmi és senki titokzatosabb nem létezik a Földön. Aztán belépett D. az életnek nem nevezhető valamimbe, és minden megváltozott."
A Caldehawk-család Forksba költözik. Természetesen nagy a felhajtás az új jövevények miatt és ez a Cullenek figyelmét is felkelti. A családfő, drága felesége és fiuk normális, emberi módon fogadja a dolgokat és izgalommal vágnak neki az új életnek. Lányuk, Dante viszont már más tészta...
D. olyan képességekkel rendelkezik, amik egy rég kihaltnak hitt faj legutolsó képviselőire jellemzőek. És ezek a képességek VIP-belépőt jelentenek a vámpírvilágba, melyről a lány még nem is tud...

Jelentem, hogy a változtatás jogát fenntartom, hiszen ez még csak egy kóboráram okozta kósza gondolat a fejemben.
Nos, várom a további szavazatokat is. Pusz

Szavazás

Sziasztok!

Kitettem az oldalra egy szavazást, ha gondoljátok, akkor nyomjatok egy voksot! (Neked egy perc vagy még annyi se, nekem viszont a kövi sztorim esetleges témája lehetXD)
Pusz és köszi az eddigi kritikákat!XD

Vérvörös alkonyat - 13. fejezet

Veszekedés veszekedés hátán

(Edward szemszöge)


Kedvenc tisztásom szélén ültem az egyik faágon, és a közelben csordogáló patak muzsikáját hallgattam. A Nap már teljesen lebukott a látóhatár mögött és egyre szürkült az ég is. Az eső ismét rákezdett, de ez engem egy cseppet sem zavart.
Fél órája jöttem el a házból, mert már nem bírtam egy helyben ülni és hallgatni családom lesajnáló és szánakozó gondolatait. Bella még fent volt a szobában és megkértem testvéreimet, hogy tartsák őt szemmel, amíg nem térek vissza.
Igaz, hogy vadászat ürüggyel léptem meg otthonról, de nem volt kedvem hozzá.
Csak ültem egymagamban és felidéztem Bella alakját, aki a hatalmas üvegfal mögül némán meredt rám és apró kezét az üvegre csúsztatta, amikor meglátott. Újabb rejtély, amit soha nem fogok megtudni.
Az esőcseppek hangos puffanással értek földet, de a közeledő lábdobogást így sem tudták elnyomni. A léptekhez hamarosan gondolatok is társultak.
„Még, hogy hűség és nem vakság!” – dohogott dühösen Rosalie. – „Adok én neki hűséget, csak kerüljön a kezeim közé!”
Szőke nővérem felháborodottan csörtetett elő a tisztás másik szélén lévő bozótosból és gyorsan átvágott a réten. Annyit már leszűrtem, hogy összekapott Emmettel. Ismét. Konkrétabb dolgot nem tudtam kihámozni elméjéből, mert túlságosan el volt foglalva önmagával és valamilyen bosszúval.
Közeledve felém megtorpant és rám nézett.
„Falazol nekem?” – kérdezte. – „Ha Emmett keresne, mondd, hogy nem láttál!”
Vállat vonva biccentettem. Jobb, ha kimaradok az ő veszekedésükből, de ennyitől még nem lesz bajom. Rose megköszönte és futásnak eredve eltűnt abban az irányban, ahonnan jött. Tehát meg akarja téveszteni bátyámat.
Erre elmosolyodtam. Milyen gyerekes és kisded játékaik vannak még most is! Hihetetlenek!

Tíz perc sem telt el, és meg is jelent Em. Lassú léptekkel cammogott, és nem nagyon izgatta már felesége.
„Majd csak hazaeszi a hiányom!” – gondolta nagyképűen és egyenesen felém tartott.
Egy hosszú és mindent kimerítő beszélgetést tervezett velem, amire jelen pillanatban piszkosul nagy szükségem volt. Nagyot sóhajtottam, mikor Em vigyorogva felugrott mellém – az ág hangos reccsenéssel mozdult meg alattam – és kényelembe helyezte magát.
- Szevasz, öcskös – csapott rá a hátamra, hogy majd „beszakadt”. – Na, mi a pálya?
- Emmett, én most… - És már küldtem volna el a fenébe, de torkomra forrasztotta a szót.
- Nem láttad erre Rose-t? – nézett rám kérdően, de meg sem várta a hazugságomat. – Mindegy, most nem fontos. Majd később megkeresem.
- Nem lenne jobb, ha most mennél? – Némi remény csillant meg hangomban.
Hangosan felkacagott.
- Jaj, Edward! Látszik, hogy még soha nem volt dolgod nővel! – Kutató tekintete elől elfordultam és mereven bámultam a patak felé. De Emmett nem vette észre hirtelen megváltozott hangulatomat. – Hagyni kell őket lehiggadni és utána kiengesztelni.
- Nem te láttad, hogy milyen bosszút forgat a fejében! – motyogtam, mire kuncogni kezdett.
- Nagyon jó kis bosszúkat szokott kitalálni. – Rejtélyesen vigyorgott, én meg szemforgatva kiszálltam a fejéből, mert már így is túl sok emlékét láttam.
- Amúgy min kaptatok össze? – tereltem a témát és bátyám ráharapott a csalira.
- Bellán – közölte flegmán, és nekem meg kellett kapaszkodnom az ágban, ha nem akartam lefordulni a fáról.
- Hogy mi? – hördültem föl és gyilkos tekintettel meredtem rá.
- Nyugi, pici Rómeóm, nincs semmi gáz – vigyorgott a markába. Morogni kezdtem, de rám se hederített. – Csak kifejtettem csöppnyi feleségemnek, hogy attól, hogy házas ember vagyok, még nem kell megvakulnom.
- Oh, tehát innen jött Rose első gondolata? – jöttem rá a dolog nyitjára.
- Oh, tehát járt erre? – tippelt Em. – Ah, de erről majd később.
- Emmett, nem vagyok olyan hangulatomban, hogy veled bájcsevegjek!
- Öcsi, ki beszélt itt kétoldalú kommunikációról? Én dumálok, te meg hallgatsz! Itt az ideje, hogy valaki felvilágosítson, már ha érted, hogy mire célzok. Ennyit csak meg tudsz tenni értem, ha már a fogadást nem most akarod lerendezni!
Egy lehetséges bunyó teljesen felspannolta, de nem akartam megadni neki ezt az örömet. Most nem.
- A fogadást majd hivatalos keretek között lebonyolítjuk – szűrtem át a fogaim között.
- Már alig várom – dörzsölgette elégedetten a kezeit.

Emmett utolsó mondata már nem jutott el hozzám, és nem is értelmeztem.
A felerősödő szél a ház felől száguldozott felénk, amibe különböző szagok és aromák vegyültek. Orromat megcsapta a legcsábítóbb illat, amit bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között felismertem volna. Levendula és frézia.
- Bella! – nyögtem fel kétségbeesetten és levetettem magamat az elképedt Emmett mellől.
- Na, ne már, hogy még ilyenkor is a kiscsaj jár az eszedben! – kiáltott utánam gunyorosan, de egy másodperc múlva ő is megérezte, amit én.
Leugrott és rohanni kezdett mögöttem. Nem vártam be őt, mert a félelem magával ragadott és csak egyvalamire tudtam gondolni. A zavaros képek egymást kergették az agyamban, míg az erdő elsuhant mellettem és egyre közelebb értem a főúthoz.
Kirontottam a fák közül a hozzánk vezető földútra és megpillantottam őt. Az aszfaltos út felé futott és Forks volt az úticélja. Úgy tervezhette, hogy a főút mellet, de az erdő takarásában jut be a városba.
Egy századmásodpercre megmerevedtem, de aztán már határoztam is.
Utánaeredtem, és ha nem is olyan könnyedén, de beértem őt. Elkaptam a kezét és minden erőmet megfeszítve akkorát rántottam rajta, hogy meg tudtam állítani. Bella szemei tágra nyíltak, amint meglátott. Nem számított rám.
Pillanatnyi dermedtségét kihasználva a legközelebbi fához szorítottam. Két kezét a feje fölött a fatörzsnek nyomtam, másik kezemmel a torkát fogtam, ha esetleg ismét harapni akarna. Nem sokat nyomott a latban ezen kis védekezésem, mert Bella simán a földre kényszeríthetett volna…
…de nem tette.
Csak állt ott, és hatalmas szemeit tekintetembe fúrta. Arca alig néhány centire volt az enyémtől és éreztem, hogy nem vesz levegőt. A frézia és a levendula mámorító kettőse behatolt az orromba és éhségérzetet keltett bennem. De ez nem az a jól megszokott éhség volt. Ez valami teljesen más.
Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy miért állunk az erdő kellős közepén, az esőben, és miért szorítom Bellát a fának. Filmszakadás volt.Csak egyvalamire tudtam gondolni. Lassan közelítettem az arca felé és nem húzódott el. Nagy levegőt vett és lehunyta szempilláit. Meg sem moccant, csak várta, hogy én hogyan fogok reagálni.Hűvös leheletét az ajkaimon éreztem, amik már lágyan súrolták az övéit, amikor…

…hatalmas reccsenéssel letört egy faág a közelünkben, jelezve, hogy megérkezett Emmett is. De nem olyan formációban, ahogyan számítani lehetett rá. Bátyám szó szerint úgy esett ki mellettünk az útra, nyomában az őrjöngő Rose-zal.
Bella rémülten nyitotta fel a szemeit és kapta a zaj felé a fejét. Én eltávolodtam tőle, de még mindig szorosan tartottam a nyakát és a kezeit. Nem ellenkezett. Levegőt azonban ismét nem vett.
- Még hogy hűség! – ordította teljesen kifordulva magából Rose és fenyegetően közelített a földön fetrengő Em felé. – Most is más nők után kuncsorogsz, mi?
- Ha szóhoz engednél jutni, elmagyaráznám – mondta Emmett és feltápászkodva lesöpörte magáról a füvet, leveleket és a ráragadt sár egy részét.
- Ezen nincs mit magyarázni – dühöngött Rosalie és minden egyes szónál megbökte férje mellkasát.
- Oké – vont vállat Emmett. – Akkor csak vess egy pillantást oldalra!
Fejével felénk biccentett, mire felesége reflexszerűen ránk nézett. Gondolatai teljesen más irányt vettek, ahogyan félreérthető testhelyzetünket kémlelte.
„Szép! Már Edwardot is az ujja köré csavarta. A következő ki lesz? Jasper? Vagy esetleg Carlisle?”
Felmordultam Rosalie vádaskodásaira, amit Bella félreérthetett. Egyszerűen és minden erőfeszítés nélkül kirántotta kezeit a szorításomból, átfogta mindkét csuklómat és a következő pillanatban a szó szoros értelmében letepert a földre.
Kezeimet a nyakam mellett odaszegezte a sáros úthoz, míg testével rám nehezedett és nem hagyott mozdulni. Haja két oldalt vizesen omlott le, eltakarva bennünket a kíváncsi tekintetek elől.
Vártam, hogy nekem essen, és apró kis darabokra szaggasson. És ugyanezt gondolhatta Em is, mert megindult felénk, azzal a szándékkal, hogy „lekaparja Bellát földi maradványaimról.”

- Emmett, Jasper! Várjatok! – hallottam meg apám hangját és ezen a ponton jöttem rá, hogy kis családom is jelen van. Szuper! Nyilvános kivégzés!
- De hát megöli! – csattant fel Jazz és tett még néhány lépést.
- Ha eddig nem bántotta, most miért tenné? – kérdezte higgadtan Carlisle, de azért gondolatban hozzám is szólt. – „Edward, közbeavatkozzunk?”
Felmértem a helyzetet. Bella csak odaszorított a talajhoz, de fájdalmat nem okozott. Sőt, mondhatni elég kellemes ez a testhelyzet… Te jó ég! Edward! Meg vagy húzatva? Emmett rossz hatással van rád! Visszatérve a főmenübe, nem fog még támadni Bella, ergo egy ideig biztonságban vagyok.
- Nem kell – mondtam és ezzel együtt kizártam az aggodalmaskodó hangokat a fejemből.
Csak Bellára koncentráltam és szemeimet le nem vettem róla.
Ha meg akar ölni, hát öljön meg. Nyomorúságos életem úgysem ér sokat. Az már pedig csak hab lenne a tortán, ha az végezne velem, akit én ítéltem örök kárhozatra.
- Nem akarlak megölni – suttogta Bella. – Sajnálom.
Lekászálódott rólam – persze királynői mozdulatokkal mozgott – és körülnézett.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most visszamegyek.
Senki nem szólt egy szót sem, így lassan megindult a ház felé. Alakját szépen elnyelte a sötétség, lába alatt a letört faágak néha-néha megreccsentek. Aztán csend.
Bénultan feküdtem a földön, míg arcomat áztatta az eső. Nem értettem semmit. Mi volt ez? Mintha tudta volna, hogy mire várok! Mintha kitalálta volna, hogy mire gondolok!
- Edward, mi a fene történt itt? – kérdezte Alice. – Csak annyit láttam, hogy Emmettel eszeveszetten rohantok valaki után, de aztán…
Nyitottam a számat, hogy elmondjam a dolgokat, de hang nem jött ki a torkomon. Bátyám készségesen a segítségemre sietett.
- Bella úgy döntött, hogy beugrik Forksba. Azt viszont már nem tudom, hogy nasizni indult vagy egyéb célja volt.

Emmett két mondata kellett ahhoz, hogy a kábulatom elmúljon, és ismét józanul tudjak gondolkozni.
Felpattantam és szélsebesen a házunk felé kezdtem rohanni, sarkamban a többiekkel.
Hihetetlen mennyiségű düh uralkodott el rajtam, aminek egy része Bellára és az ő meggondolatlan viselkedésére irányult, de túlnyomó részben magamra voltam mérges.
Mi a fenéért kellett nekem magára hagynom őt? Ha nem vagyok ekkora hülye, mindez nem történik meg! És a többiek hol voltak? Nekik kellett volna vigyázniuk Bellára!
Amikor megláttam a házat, nem lassítottam le lépteimet, hanem azzal a lendülettel kivágtam az ajtót és berontottam a nappaliba.
Bella ijedten kapta fel a fejét, viszont ülve maradt a zongoraszéken. Agyamat elborította a vörös köd és olyat tettem, ami a lehető legtávolabb áll tőlem.
- Mégis mit képzeltél? – üvöltöttem kifordulva magamból és egy madárraj rebbent fel a fák közül. Remegtem a dühtől.
Bella némán és kétségbeesett szemekkel bámult rám, és szinte könyörögtek azok a karmazsinvörös íriszek, hogy hagyjam már abba. De nekem ennyi nem volt elég.
- Azt hittem, legalább lesz annyi eszed, hogy ha már vacsizni támad kedved, nem éppen Forksot választod étlapnak. Tudod te egyáltalán, hogy mekkora veszélybe sodortad a családomat?
- Edward! – próbált csitítani Esme, de nem ért el nálam semmit.
Nagy léptekkel átvágtam a szobán és Bella előtt megállva megragadtam a karját és felrántottam magamhoz. Elfordította a fejét és szaggatottan vett levegőt.
- Sajnálom – suttogta. – Én csak…
- Rám nézz, ha hozzád beszélek! – ordítottam és az álla alá nyúlva durván arra kényszerítettem, hogy szemeimbe tekintsen.
- Edward, elég volt! – mondta határozottan Roaslie. – Engedd el őt!
- Nem, Rosalie, még nem volt elég! – sziszegtem. – Tudod te, mekkora bajt csinálhatott volna, ha Forksban kezd el öldökölni?
- Igen, tudom. De ez nem így működik. Ha nem akarja a mi életmódunkat folytatni, akkor el kell őt engednünk.
Rose utolsó mondata az egyik fülemen be, a másikon ki. Ez a lehetőség még csak szóba sem jöhetett nálam. Ismét Bellára tekintettem.
- Talán gondolkoznod kellett volna, mielőtt cselekszel. – Hangom a jeges acél csengésére hasonlított.

Bella hisztérikusan és gúnyosan felnevetett.
- Ezt éppen te mondod? – vágta hozzám és vérvörös szemei megkeményedtek. Nyoma sem volt bennük annak a lágyságnak, ami szinte megolvasztotta a csontjaimat. Teljesen megváltozott. Egy hideg és gyilkos indulatokkal küzdő újszülött vámpír állt előttem, aki bármelyik pillanatban vérengzésbe kezdhet.
Kirántotta fejét és karját a kezeimből. Karjaim zsibbadtan hulltak oldalam mellé és elhátráltam tőle. Megriadtam és féltem, hogy elveszti az eszét.
Majd szavai is fülembe jutottak és dekódoltam őket. Minden egyes szó kegyetlenül célba talált és nem kellett volna ragoznia a dolgot, de ő nem hagyta abba.
- Minden kérdezés nélkül beléptél az életembe. Se szó, se beszéd, elvetted tőlem a szüleimet, a barátaimat, az eddigi életemet, csak azért, mert nem tudtál uralkodni magadon!
Már ő is kiabált és hangja bejárta az egész házat.
- Fél percre szerettem volna látni az édesapámat, és te még ezt is megfosztod tőlem! Gyűlöllek, Edward Cullen!
Elnyomta feltörni készülő zokogását és a lépcsőhöz szaladt. Megkövülten álltam ott, míg szavai visszhangot vertek a fülemben. Teljes üresség.
Családom is hasonlóképp reagált az előbb lezajlott párbeszédre. Gondolataik kiürültek, és csak néztek arrafelé, ahol Bella eltűnt.
A házban beállt csendet egy hangos puffanás törte meg, ami az emelet felől jött. A tudatalattimnak engedelmeskedve felrohantam az első emeletre, de nem találtam semmit. A második emeleti lépcsőfordulóban viszont megpillantottam az egyik lépcsőfokra roskadt Bellát, aki kezébe temette arcát és hangtalanul sírt.
Nem tudtam, hogy mit tegyek.
„Menj oda hozzá és vigasztald meg!” – adta meg az instrukciókat Alice, aki a lépcső alján állva nézett minket, és tartotta távol a többieket, akik mögötte tolakodtak. Bólintottam, mire eltűnt, maga előtt tolva a nem kívánt nézőközönséget.

Közelebb mentem Bellához és leguggoltam mellé. Megérezhette, hogy ott vagyok, mert felnézett rám. Bár nem voltak könnyei, arcán meglátszott, hogy sírt.
- Sajnálom – súgta elcsukló hangon. – Én csak Charlie-t szerettem volna látni.
- Tudom – mondtam neki. – És igazad volt. Bort iszok, vizet prédikálok.
- Nem, nem volt igazam. Annyira dühös voltam, hogy azt sem tudtam, mit beszélek.
Erre nem tudtam mit mondani. Bella lehajtotta a fejét.
- Szóval soha többé nem láthatom a szüleim? – kérdezte akadozva.
- Sajnálom – suttogtam és finoman megérintettem a homlokát.
Hangosan felzokogott, én pedig nem bírtam elviselni ezt a látványt. Gyengéden magamhoz húztam és átölelve őt próbáltam nyugtatni. Legfeljebb ellök magától, ami érthető lenne. Bella azonban nyakamhoz fúrta a fejét – bőrömön éreztem, ahogyan ritmustalanul veszi a levegőt -, átkarolt és megszorította a hátamon a pólóm. Lassan kezdett alábbhagyni a sírása is.
Nekem abban a pillanatban eszembe jutott egy veszélyes, de kivitelezhető terv.
- Tényleg ennyire szeretnéd látni a szüleidet? – kérdeztem a hátát simogatva.
Felpillantott és bizonytalanul bólintott.
- Akkor látni fogod őket. A szavamat adom.

Állapotjelentés

Sziasztok!

Jelentem, hogy a kövi fejezet a bétámnál van és várhatóan a holnapi nap folyamán kerül fel. Addig is kitartás!XD Pusz

Ízelítő a 13. fejezetből

"...Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy miért állunk az erdő kellős közepén, az esőben, és miért szorítom Bellát a fának. Filmszakadás volt.
Csak egyvalamire tudtam gondolni.
Lassan közelítettem az arca felé és nem húzódott el. Nagy levegőt vett és lehunyta szempilláit. Meg sem moccant, csak várta, hogy én hogyan fogok reagálni.
Hűvös leheletét az ajkaimon éreztem, amik már lágyan súrolták az övéit, amikor..."

No problem

Sziasztok!

Sikeresen visszatértem(hosszú út volt, ezt őszintén megmondom, mert közben egy áramszünet miatt még gépet sem tudtam használni és nem kívánom senkinek ezt az érzést) és most elméletileg a netem is jó, de az MSN-nel még nem próbálkozom. A kövi fejezettel viszont csúszni fogok, mert nagyon hosszúra terveztem és még nem vagyok kész vele. Szal csak úgy hétfő-kedd tájékán számítsatok újra, de arra keményen. Pusz

Complications

Sziasztok!

Van egy kis problémám. Az a helyzet, hogy a netem szívózni kezdett velem és kb. 10 perc után ledob. (Ezért nem vagyok MSN-en sem, Pupi:'() Most is a suliból írok, csak hogy közöljem veletek a híreket. A hétvégén lehet, hogy meg tudom csináltatni, de semmi biztosat nem mondhatok. Lehet, hogy még egy Windows újratelepítés is benne van a pakliban, ha vírusom van, szal szuper. A fejezet készül és a begépeléssel sincs gond, de hogy fel tudom-e majd rakni, hát az kérdéses. Csak ennyit szerettem volna, jah meg azt, hogy ne nagyon lincseljetek meg!
Pusz és igyekszem megoldani a dolgot.

Javítva

Sziasztok!

Sikerült megcsinálnom, így már teljes méretében láthatjátok az új dizit. Még mindig sok puszi Asunak!XD

Dizi

Sziasztok!

Új dizivel próbálkozom, ami barátnőmnek, Asunak köszönhető, mivel én még tapasztalatlan vagyok ilyen téren (de nem sokáigXD). Nem mertem jobban nagyítani a képet, így nem nagyon látszik az idézet, de akit érdekel, annak megsúgom, hogy Ákos:Beautiful Bird-jének első két sorát olvashatjátok fenn. Hatalmas köszönet Asunak.
Pusz

Bétám

Ezúton szeretném nektek bemutatni Pupit, aki magára vállalta azt a terhet, hogy bétázni fog nekem. Hatalmas köszönet illeti őt és remélem, hogy nem fog belefáradni a munkába, na meg persze az én eléggé furcsa stílusomba. Pupi, meghajolok előtted! Pusz

Vérvörös alkonyat - 12.fejezet

Gyötrő emlékek

(Bella szemszöge)

Alice abba a szobába vezetett, ahol magamhoz tértem és ez az egész rémálomnak tetsző tündérmeseszerű valami elkezdődött.
Az üvegfal előtt ültem és az egyre sötétedő erdőt kémleltem. Nemrég Edward suhant át a házat körülölelő kis tisztáson, hogy elvesszen az ősi fák rengetegében. Mielőtt eltűnt volna, az erdő szélén még hátrapillantott és meglátott engem. Mélyen a szemeimbe nézett, én pedig akaratlanul is vágyakozva a hideg üveglapra csúsztattam a kezem. Perzselő tekintete másodpercekig fogva tartotta az enyémet, majd hangtalanul szívódott fel a semmiben, mint valami lidérces szellem.
Visszahúztam a kezemet az ölembe, és már meg sem botránkoztam gátlástalan viselkedésemen. Amit lenn a földszinten műveltem, hát azt nehéz lesz túlszárnyalnom. Még most sem tudom, hogy milyen őrült ötlettől vezérelve érintettem meg Edwardot. És miért volt annyira pokolian jó, hogy újra érezni szerettem volna?
Bőre, amit emberként jéghidegnek érzékeltem, most szinte forrónak hatott és bizsergés futott végig tőle egész testemen. Apró szikrák pattantak ki közöttünk és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne tegyek még nagyobb meggondolatlanságot. Bár – ahogy eddig megismertem – Emmettnek biztos, hogy tetszett volna, ahogyan rámászok a bátyjára… öccsére? Te jó ég! Azt hiszem, a családi kapcsolatokról ki kell faggatnom őket!
Elengedtem magam és csak bámultam bele a lenyugvó Nap aranyosan lágy fényébe. Jólesett a napfény, még ha nem is az a megszokott, meleget adó sugár volt is, hanem csak gyenge másolata.
Próbáltam nem gondolni semmire, csak vártam, hogy az álmosság erőt vegyen a testemen, és végre kipihenhessem az utolsó órák fáradalmait. De semmi sem történt. Ugyanolyan friss, fitt és erőteljes voltam, mint mikor felébredtem. Mi a csoda?
És várjunk csak! Napfény! Én itt ülök a „napfényes” ablakban és semmi bajom! Sőt, mintha a bőröm kissé csillogna is. Valahogyan visszatükrözné a sugarakat. Nem értem. A vámpírok nem ilyenek. Most akkor meg mi van?
Jobb, ha lemegyek és megkérdezem ezt a pár apróságot – igaz, hogy megígértem, mára befejezem –, de mozdulatsoromat megakasztotta valami.
Rosalie rohant oldalt befelé az erdőbe és pár másodperc múlva Emmett követte. Fura egy família – gondoltam és felállva kisétáltam az ajtón, egyenesen le a nappaliba… ahol senki nem volt.
Igazán remek, mondhatom. Most mégis mit csináljak?
Nagyot és lemondóan sóhajtottam és visszaindultam az emeleti szobába. Elhaladtam az egyik fotel mellett és pillantásom egy világoskék ruhadarabra siklott.
Edward inge. Finoman becsúsztattam az ujjaimat a szövet alá és gyengéden felemeltem. Mélyet szívtam belőle és testemben szétáradt a napfény jellegzetes illata. Fantasztikus volt! Az ing még mindig illatozott, bár nem olyan erősen és intenzíven, mint „hús-vér” tulajdonosa.
Már raktam volna vissza a helyére, amikor eszembe jutott: Edward azt mondta, hogy megtarthatom. Vajon komolyan gondolta? Végül is mit kezdene ezzel, hiszen ez csak egy ing! Számára lehet, de számomra nem!
Belebújtam, hogy jobban érezzem az illatot, majd visszasuhantam a szobába. Hihetetlen, hogy mindezt alig egy másodperc alatt tettem meg és orra sem estem. Nem is olyan rossz innen nézve ez a vámpírság!
Lehuppantam az ágyra, törökülésbe helyezkedtem, és ma másodszorra ismét utat engedtem a gondolataimnak. Az emlékek úgy rohantak le, mint ahogyan az esőcseppek ostromolták az ablaküveget. Újból. Már meg sem lepődtem azon, hogy zuhog. Ez Forks. Ha nem esik, akkor a szél fúj, ha pedig nincs szél, akkor hideg van. Vagy mindent egyszerre.
Tekintetem elhomályosodott, majd szempillám lecsukódott, amikor felidéztem azt a bizonyos délutánt, ami megváltoztatta az életemet. Edward kérdéseire csak rejtélyesen és tőmondatokban válaszoltam, így nagy valószínűséggel azt gondolta, hogy nem emlékszem a részletekre.
Pedig nem így volt! Soha jobban és tisztábban nem tudtam még semmire emlékezni, mint arra a napra.
„Ahogy feldúltan hazaértem és dühösen becsapva a kocsim ajtaját becsörtettem a házba, természetesen csuromvizesen.
Ahogy mérgesen és zaklatottan gondoltam Edward Cullenre, aki teljesen kiborított és nem értettem ellenséges viselkedését.
Amikor becsukva a hűtőajtót koromfekete szemével találtam szemközt magamat, míg ő lezserül és gyönyörűen támaszkodott neki a konyhaajtónak. Pontosan fel tudtam idézni minden apró arcvonását, és hirtelen fura érzés fogott el. Egyfajta melegség kúszott fel a gyomromtól kezdődően a torkomig és keveredett azzal a furcsa anyaggal a számban.
Elhessegettem a zavaró tényezőket és a következő képkockára ugrottam.
A kezemben tartott tojások csattanása visszhangzott a fülemben, de az irritáló hangot felváltotta egy édesen lágy, mély búgás: Edward megszólalt…
…én pedig úgy viselkedtem, mint egy idétlen, szerelmes fruska! Pfúj!
Aztán Edward elindult felém és nekem befellegzett. Ahogyan szorosan a konyhapulthoz nyomott, ahogy érintése nyomán megremegtem és meg kellett kapaszkodnom a pultban, hogy orra ne essek. Keze lágyan, mégis követelőzően simított végig bőrömön, amitől légzésem felgyorsult és akkor még dobogó szívem vad táncba kezdett.
Azt hittem, semmi sem lehet ennél jobb, és mégis felkavaróbb, de hogyan is számíthattam volna ilyen folytatásra?
Edward feltérképezte arcom minden négyzetcentiméterét, amikor végighúzta hűvös ajkait az állam vonalától a halántékomig. Szája elsiklott szám széle mellett, majd visszatért ajkaimhoz és miközben belélegezte leheletemet, ezt suttogta: „Gyönyörű vagy.”
Egyre közeledett felém, míg szája óvatosan el nem érte az enyémet és most utólag döbbentem rá, hogy ajka egy pillanatra megremegett és szaporábban vette a levegőt. Gyengéden csókolt meg, mégis volt benne valami ősi, elemi, ami magával ragadott volna, ha nem csúszik le szája az államra, onnan pedig a nyakamra. Felidéztem csókjának mézízét, leheletének jellegzetesen bódító és őrjítő illatát, de a képkockák nem álltak meg.
Edward azt motyogta a bőrömbe, hogy gyors lesz, és ezt az ígéretét be is tartotta.
A nyakamon érzett hosszú csókot felváltotta a bőrömbe maró éles pengék érzete és kicsorduló vérem egy cseppje a padlóra hullott…”
Szemeim kitágultak és reflexszerűen kaptam a torkomhoz, majd néztem meg kezeimet, de vérnek nyoma sem volt. Ellenben a nyakamon furcsa alakú forradást tapintottam ki. Feltápászkodtam és bementem a már ismert fürdőszobába. Megálltam a tükör előtt és egy pillanatra megpróbáltam ignorálni külsőmet, hogy csak azzal a két félhold alakot formázó heggel foglalkozzam, ami igazán izgatta a fantáziám. Közelebbről nézve rájöttem, hogy egy harapásnyom éktelenkedik rajtam, méghozzá ott, ahol Edward belém eresztette fogait.
Tehát meg fog maradni! Szuper!
Felsóhajtottam és belebámultam ijesztően vörös szemeimbe. Pupillám környéke világosabban tündökölt, íriszem széle viszont már fekete színben pompázott. Tekintetemben nyoma sem volt a Charlie-tól örökölt csokoládébarna árnyalatnak.
Charlie! – jutott eszembe apám, akihez még meg sem érkeztem, mégis el kellett válnom tőle.
Apám gondolatára összeszorult nem dobogó szívem és erőtlenség járta át a testem.
Vajon most mi van vele? Hogy érzi magát? És Renée és Phil? Velük mi van? Anyu vajon hibáztatja apát amiatt, hogy én „meghaltam”?
Nem, azt nem hinném. Anyu nem olyan. És apu sem tehet róla.
Annyira szeretném nekik elmondani, hogy nincs semmi baj, hogy „élek” és ne legyenek szomorúak!
De nem lehet! És még el sem búcsúzhattam tőlük!
A sírás fojtogatott, de könnyek nem szöktek a szemembe. Csak szemem sarkában éreztem furcsa csípő, maró érzést, míg megszületett bennem az elhatározás.
Nagy levegőt vettem, mielőtt teljesen leállítottam volna légcserémet és kinyitva a szobaajtót kikukucskáltam a folyosóra. Sehol senki. Visszafordultam, levetettem magamról Edward ingét és a padlóra ejtve kisuhantam a szobából, beleveszve az egyre sötétedő estébe.

Vérvörös alkonyat - 11. fejezet

Gondolatok

(Jasper szemszöge)

Alice csüggedten és fáradtan dőlt végig a franciaágyon, én pedig az ablakhoz sétáltam. Még éppen láttam Edwardot, aki belevetette magát az erdő sűrűjébe, amit bejárt a lenyugvó nap arany fénye. Szolidan, amolyan forksi stílusban.
Hatalmasat sóhajtottam, mert eszembe jutott öcsén és az ő kiismerhetetlen, összekuszált és irracionális érzései. Nem elég nekem Bella képessége, most még Edward miatt is fájhat a fejem! Persze, csak képletesen.
Teljesen gondolataimba merülhettem, mert az sem hallottam, hogy pöttöm feleségem leszállt az ágyról és odasuhant mellém. Befúrta fejét karom alá, jobb kezével átölelte derekamat, míg a balt mellkasomon pihentette.
- Nyugtalannak tűnsz – mondta csilingelő hangján és kisimított homlokomból egy tincset. – Tudom, hogy aggódsz Bella , meg emiatt az egész pajzs dolog miatt, de nem érdemes. Bár nem látom, de érzem, hogy nem lesz vele semmi baj.
- Mi történt, csak nem loptad el a képességemet? – vontam fel csúfondárosan a szemöldököm, mire Alice mellkason vágott. – Aú, hát ezt érdemlem én?
- Jazz, kérlek – könyörgött. – Ez fontos. Próbálj egy kicsit komolyabban viselkedni és kikerülni Emmett hatása alól.
Felkuncogtam.
- Nem Emmett van rám ilyen hatással. – Lehajoltam és megcsókoltam. – Remélem, érted, hogy mire céloztam.
- Tökéletesen. – Annyi érzelem áradt belőle, hogy erősen kellett koncentrálnom, nehogy olyat tegyek, ami nem éppen idevágó. Aztán gondolataim ismét visszaszálltak Edward érthetetlen érzelmeihez, és ez némiképp lehűtötte kedélyállapotomat.
Ismételten nagyot sóhajtottam és belekezdtem öcsém analizálásába.
- Bella feleannyira sem aggaszt, mint Edward – motyogtam és átkaroltam szerelmemet.
Alice értetlenül vonta össze finomívű szemöldökét és kutatóan nézett rám.
- Ezt meg hogy érted?
- Oho, csak nem hagyott cserben az újdonsült képességed? – Próbáltam viccelődni, kevés sikerrel. – Az egész annyira… - Kerestem a megfelelő szavakat, amikkel a helyzetet jellemezhetném, de párom megelőzött.
- …zavaros? – kérdezte, mire bólintottam. – Láttam Edwardon, hogy valami nem stimmelt. Egyszerre volt annyira hűvös és távolságtartó, mégis gyengéd és közvetlen Bellával, ami meglepett. Nem szokott ilyen komplikált lenni a viselkedése.
- És nem csak a viselkedése az – mondtam magam elé meredve. Alice folytatást követelve dobolt apró ujjaival kulcscsontomon, tehát megadtam, amit kért. – Megszoktam már, hogy a vámpírok érzései sokkal bonyolultabbak és kifinomultabbak az emberekénél. Sok mindent tapasztaltam már meg eddig, de erről még csak hírből hallottam. Nem is tudom, hogyan magyarázzam el.
- Nem kell túlkomplikálnod a dolgot – nézett fel rám gyöngéden. – Tudod, hogy vámpír vagyok, nem mellesleg a feleséged, így egy hullámhosszon vagyunk.
Ez így volt igaz. Bármit is mondtam Alice-nek, ő mindig tudta, hogy miről beszélek és megértett. A legegyszerűbb az lesz, ha minden kertelés nélkül tárom föl előtte Edward érzelemvilágát.
- Tudod, olyan, mintha két személyiség uralná most Edward testét és érzéseit. – Kuncogni kezdett mellettem, és rájöttem, hogy enyhén félreérthető voltam. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bátyád skizofrén – szögeztem le –, hanem hogy két, egymással ellentmondó érzelem dúl most benne.
Elkaptam a kezét és magammal rántottam az ágyra. Hasamon feküdt, míg én vállát cirógattam és magyaráztam tovább.
- Ez a jelenség az embereknél is megfigyelhető, bár nem ilyen intenzíven és nem ilyen hosszan.
- Azt hittem, hogy az emberek csak egyfajta érzelemtípusra képesek egyszerre? – értetlenkedett, miközben mocorgott egy picit.
- Elméletileg így van, a gyakorlatban viszont van egy kis „közjáték”. Ahhoz, hogy egy domináns, tartós érzelem kialakuljon, rengeteg más és nem feltétlenül azonos típusú érzelemnek kell behatással lennie egy emberre. Vegyük, példának okáért a dühöt. Ez már a végkifejlete egy bizonyos reakciónak. De amíg kialakul, sok minden befolyásolja. Csalódottság, megvetés, szánalom, undor, harag és még sorolhatnám. Vagy pedig: hogyan lesz a gyűlöletből szerelem és fordítva?
- Oké, értem, hogy mire akarsz kilyukadni, de ez akkor is egy érzelemhez vezet. És az emberek tudjuk, hogy eléggé a végletekben gondolkodnak – összegezte Alice. – Viszont azt mondtad, hogy Edwardban egyszerre két érzelem lelhető fel, és mindkettő domináns.
- Igen. Tulajdonképpen nem is lenne fura a dolog, mert vámpírként képesek vagyunk ilyesmire is, és nagyobb mértékben, mint az emberek. De ez most valahogyan más. És Edward nem szokott ilyen lenni. Eddig annyira nyugodt, higgadt, józan természete volt, minden szélsőségek nélkül. Már-már a melankóliája néha átcsapott depresszióba, de semmi extra. Most meg itt van ez a mérhetetlen mennyiségű düh, harag, gyűlölet, ami néha saját maga ellen, néha viszont Bella ellen irányul.
- Jellemző. A bátyám hajlamos az önostorozásra, arra azonban nem találok magyarázatot, hogy Bellára miért dühös. – Fújtatott és felkönyökölt.
- A másik érzelem sokkal jobban nyugtalanít – mondtam és összekócoltam a haját, mire durcásan felült és igazgatni kezdte magát.
- Mégpedig?
- Vágy – ejtettem ki a frusztráló, és öcsémet messze elkerülő szót. – Edward az évek során megtanulta, hogyan rejtse el előlem tényleges érzéseit. Ma egy pillanatra elengedte magát, és akkor éreztem, hogy vonzódik Bellához…
- Jaj, Jazz! Ki ne vonzódna Bellához? – kelt ki magából Alice és felpattanva a tükör előtt borzolta össze mesterien beállított tincseit. – Hiszen aranyos, kedves, szép, tüneményes. Még Emmett is kedveli.
- …mint nőhöz – fejeztem be a mondatot.
Feleségem megpördült a tengelye körül és kitágult karamellaszín szemeit rám meresztette.
- Hogy mi? – hápogta és odacsusszant hozzám. – Azt akarod mondani, hogy Edward beleszeretett Bellába?
- Épp csak egy pillanatra éreztem, mielőtt önsajnálatba kezdett volna, és nem tudtam jól „letapogatni”. De aggódom, hogy ez a két ellentét teljesen fel fogja őt emészteni. Nem egy vámpírról hallottam már, akik beleőrültek az ilyen ambivalens érzelmekbe.
Magamhoz öleltem Alice-t, aki csendben töprengett szavaimon. Én a gondolataim ködösen kavargó tengerében merültem el, és megfogadtam, hogy kiderítem, mi is folyik itt, és mit titkol oly gondosan előlem Edward.


(Emmett szemszöge)

Azt hiszem, ez volt életem legviccesebb megbeszélése! Érzem, hogy Bella megjelenése, és családtaggá avanzsálódása – nagyon tetszik ez a szó, lehet, hogy többször kéne használnom? – még sok kellemesen percet fog nekünk okozni. És Edwardról már nem is beszélve!
Nagyon úgy tűnik, hogy a mi drága Eddykénk fülig belezúgott ebbe az újdonsült vámpírlánykába. Bár nem lehetek benne száz százalékig biztos, de majd nyakon csípem Jazzt és kifaggatom.
Nem is hiszem el! Komolyan, ha valaki csak úgy megpendítette volna a témát és nem a saját szememmel látom – bőrömön tapasztalom, mert eléggé egyértelmű utalásokat kaptam ma, hogy lesz itt még bunyó az én drágalátos öcsikémmel –, hát az fix, hogy térdcsapkodások közepette a pofájába röhögök az illatőnek. Az lett volna az évszázad, ha nem az évezred poénja.
Mr. Megközelíthetetlenül Udvariasan Kifinomultan Tökéletes Nagy Ő érdeklődését felkeltette valaki. És ez a valaki nem más, mint egy lány. Hohó, de még milyen lány!
Tény, hogy a szőkék a gyengéim, de be kell ismernem, hogy pokolian jó nő – vámpír – ez a Bella. Nem minden nap találkozik az élőhalott ilyen csajszival. Emberként eléggé átlagosnak nézett ki – na, nem mintha rajta legeltettem volna a szemem vagy ilyesmi –, meg hát fel is volt öltözve nyakig, de vámpírként! Van a megjelenésében valami, ami hideggé, mégis érzékivé és csábítóvá varázsolja őt. És a lábai! Felvehetné a versenyt Rose futóműveivel. A dekoltázsáról meg…
- Emmett, figyelsz te rám egyáltalán? – förmedt rám kissé ingerülten feleségem és kérdését megspékelte egy párnával is, hogy nyomatékosítsa érzéseit. – Már vagy öt perce beszéllek hozzád, te meg csak nézel ki a fejedből!
Édes volt, ahogyan mérgében összefonta karjait mellkasa előtt és toporogni kezdett a lábával. – Bocs, kicsim, csak egy picit elméláztam. – Csak nem mondhatom meg neki az igazat, mert akkor „elevenen” megnyuvasztana. – Miről is volt szó?
Odasétált hozzám, leereszkedett az ölembe és a nyakamat átkarolva kezdett bele. A nappali teljesen kiürült. Alice és Jazz elvonultak a szobájukba. Carlisle dolgozni ment, Esme beugrott a városba, hogy megnézze, mi a helyzet. Bella fent volt a vendégszobában és emésztette a mai információáradatot. Edward meg felszívódott az erdőben, vadászat ürüggyel. Így csak kettecskén voltunk Rosali-val a földszinten.
- Mit gondolsz? – Átható pillantást vetett rám.
- Öhm, miről mit gondolok? – Nyeltem egy nagyot, mert tényleg fogalmam se volt róla, hogy mi a szitu. Általában nem csinálok ilyet, de Bella most tényleg lefoglalt agy kissé.
- Az új családtagról. – Felvonta szemöldökét a szavakra.
- Ja, Belláról? – adtam az ártatlant.
- Igen, róla.
Csavargatni kezdte egy szőke fürtjét, ami lágyan omlott le vállára. Odapillantottam és gondolataim elkalandoztak. Eszmefuttatásom Edward szerint már enyhén perverz lett volna. De istenem, tehetek én róla, hogy ekkora fantáziával áldott meg a sors?
- Emmett! – csattant fel feleségem és kiugrott az ölemből.
- Tessék? – néztem rá ártatlanul, de pajzán mosolyomat nem sikerült lepleznem.
- Kérlek, ne most! – Leült a szemben lévő kanapéra, és onnan figyelt.
- Szavadon foglak – vágtam vissza, mire kuncogni kezdett. – Hát, rendes lánynak tűnik és szerintem nem lesz vele baj – mondtam diplomatikusan.
Picit felhorkant, így tudtam, hogy nem tetszett neki a válaszom.
- Nem erre gondoltam – szűrte át a fogain keresztül. – Láttam, hogyan tapadt rá a szemetek Jazzel.
- Tudod, hogy hűséget fogadtunk, nem vakságot…
Azt hiszem, ezt nem kellett volna mondanom. Mindig túl sokat jár a szám, és az őszinteség is az egyik fő hibáim közé tartozik.
Rose felpattant, feltépte az ajtót és becsörtetett az erdőbe. Én is felugrottam és utána indultam, kiabálva, hogy kiengeszteljem őt.
- Szívem, várj! Nem az van, amit te gondolsz!
Annyi biztos, hogy ma este már nem foghatom a szaván. Remek!

Vérvörös alkonyat - 10. fejezet

Őszinte válaszok (2. rész)

(Edward szemszöge)

Az egész emlékfoszlány pusztán pár másodperc alatt pergett le szemeim előtt, mégis éveknek tűntek számomra. Egy gondolat fészkelte be magát a fejembe és nem a hagyott nyugodni. Meg kell tudnom az igazat, és ahhoz el kell utaznom pár napra!
De nem most és még nem dönthetek, hiszen azt kobold kishúgom meglátná, amire nekem jelen pillanatban semmi szükségem. Elraktároztam agyamban ezt az információt és teljes figyelmemet a szobában zajló eseményeknek szenteltem.
Az eddig izgő-mozgó Bella hirtelen megmerevedett, szemei hatalmasra tágultak és vámpírsebességgel fordult felém, ahogy meghallotta Jazz utolsó mondatát.
Belenéztem vörös szemébe – akaratlanul is felidéztem magamban azt a csokoládébarna tekintetet, ami emberi életében oly varázslatossá tette őt és összehasonlítottam Miranda szemeivel. A hasonlóság szinte fájt és lyukat égetett a retinámba. Több, mint véletlen kell hogy legyen a dolog. De hogyan? Elhessentettem minden múltbéli képzetet és csak a jelenre koncentráltam.
Elgondolkodtam, hogy vajon most mit gondol? És miért van ennyire megrémülve, amikor az ő gondolatait nem hallom?
Hoppá! Ő nem tudja, hogy én nem tudom használni rajta a képességemet.
A szája elé kapta a kezét és halkan egy „Oh”-t suttogott el.
Csak nem hoztam zavarba? Vajon mit gondolt, amitől ennyire kínosan érezte magát? Bármi is játszódott le abban a pillanatban az agyában, hát az biztos, hogy nem tett túl Emmett eszmefuttatásán.
„Hát, ha migrént nem is, sokkot azt azért kaphatunk” – tűnődött magában, majd közvetlenül nekem címezte a gondolatait. – „Hé, Edward! Ne stoppereljem, hogy mennyi ideig tátog, mint egy fuldokló hal?”
Nem voltam abban a hangulatban, hogy röhögjek a viccesnek szánt közbenyögésén. Mi van, ha Bella tényleg – TÉNYLEG! – sokkot kapott? Embernél már láttam ilyet, és tudtam, hogy mit kell tennem – ha más nem mozdulna meg –, de vámpírnál?
Pislantott párat, tartása „feloldódott” és szólásra nyitotta a száját – az én örömömre és Emmett legnagyobb bánatára.
- Edward, én… - Édesen magyarázott volna, de nem tehettem ezt vele.
- Mindenki gondolatait hallom a helyiségben, kivéve a tiédet!
Féloldalas mosolyt villantottam fel, hogy bizonyítsam szavaimat. Bella lélegzete kihagyott egy ütemet és szerettem volna azt hinni, hogy én voltam rá ilyen hatással, nem pedig az, amit mondtam neki.
- Hogy mi? – nyögte elfúló hangon, ami arról árulkodott, hogy nem fogta fel a dolgot.
„Egész jól reagált!” – kuncogott magában Emmett, én meg beleépítettem volna azt a túlméretezett, kőkemény, tuskó fejét a falba, ha nem lettem volna elfoglalva mással. De ami késik, nem múlik!
„Szegényke!” – Esme sajnálkozva nézett.
„Most biztos azt hiszi, hogy a bátyám szívatja.” – Rose fején találta a szöget.
- Mások gondolatai nyitottak előttem, de a te elméd csendes és nyugodt. Mintha egy pajzs lenne körülötted, amin nem tud áthatolni a képességem. – Adtam meg a pontos választ, és kiborultam attól, hogy bebizonyosodott: soha nem fogom tudni, mit is gondol Bella valójában. Ahogy hangosan is kimondtam, mintegy varázsütésre igazzá is vált. Már nem lehetett visszacsinálni.
De mit is vártam tulajdonképpen? Hogy majd Bella vámpírrá válása után – ami egyáltalán nem szerepelt „A dolgok, amiket meg kell tennem halhatatlanságom során” listámon – lazán, könnyedén és minden gond nélkül kihallgatom a gondolatait?
Ébredj, Edward, ez itt a valóság! Van ő és vagy te. Soha nem fogod tudni, hogy mi fut át az agyán és jogod sincs hozzá, hogy kifaggasd! Ne is reménykedj, és törődj bele a dologba! Bella a testvéred lesz és punktum.
- És ami azt illeti az enyém sem – dörmögte Alice az orra alatt és Bellát kémlelte. – „Pedig bármit megadnék azért, hogy tudjam, mi lesz ebből az egészből!”

Bella zihálva vette a levegőt, és a padlót fürkészte, így arcát takarta hajzuhataga. Semmi esély rá, hogy legalább onnan leolvassam érzelmeit. A legszívesebben felpattannék, odarohannék hozzá, két kezem közé fognám az arcát és könyörögnék neki a megbocsátásáért. Addig vezekelnék bűneimért, amíg azt nem mondja, hogy elég és édes ajkait az enyémre nem helyezné és…
- Együttérzés – szólt halkan, de határozottan Bella, összerezzentve fantáziálgatásaimból, és Carlisle felé fordult. Carlisle csak bólintott.
- Szenvedélyes szeretet – mondta Esmét nézve és nekem leesett a tantusz, hogy mit csinál. Összegzi a dolgokat, hogy biztos legyen mindenben.
- Állhatatosság – Rose elnyomta nevetését.
- Edward jobb szereti csökönyösségnek hívni. – Elharapta a mondatot, és gondolatban folytatta tovább, rám tekintve. – „Amit jobb, ha figyelembe sem veszünk!”
Kissé felhorkantam dacos szavaira, de Bella ezt nem vette észre.
- Erő – Emmett hangosan kacagott.
„De még mekkora!” – Önteltsége, úgy látszik, ma határtalan.
- Érzelembefolyásolás – Jazz felvonta szemöldökét a kifejezés hallatán.
„Akár így is nevezheted” – sóhajtotta.
- Jövőbelátás – Alice Jaspert nézte, mert tudta, hogy férje nem szereti ezt a szót. Jasper egy adag nyugalomhullámot küldött Alice felé, aki felvidult és Bellára vigyorgott.
Bella kis töprengés után hozzám fordult és nem voltam képes ellenállni a késztetésnek, hogy a szemébe nem nézzek.
- Gondolatolvasás.
Felsóhajtottam és tettem egy utolsó kétségbeesett próbálkozást, hogy bepillantást nyerjek elméje rejtett zugába.
- És egyik sem hat rám –Higgadt hangja meglepett. Aztán kicsendült belőle valamiféle zaklatottság is. – Mi vagyok én? Egyfajta csodabogár?
- Nem hinném –Apám nyugodt hangon beszélt. – Edward azt mondta, hogy már emberként sem tudott a gondolataidban kutakodni. –Szép, hogy kutakodásnak véli a képességemet! – Ez azt jelenti, hogy a te képességed a mentális pajzsod, amit úgy látszik, az átváltozásod fizikálissá terjesztett ki.

Érthető magyarázat volt, de Bella bizonytalanul ingatta a fejét.
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Hogy semmilyen mentális, az elmédet érintő és fizikális vámpírképesség nem fog rajtad – folytattam és önkéntelen mosoly szaladt szám szélére, amikor Bella kifújta a benn rekedt levegőt.
- Biztos, hogy nem tudsz belekukkantani a fejembe? Még egy irinyó-pirinyót sem?
Oh, istenem! Nem tudnánk hanyagolni a témát!
- Bármennyire is szeretném, nem megy. Még egy irinyó-pirinyót sem. Semmi. És egyszerűen megőrjít! – Azt hiszem, ez volt a legőszintébb válaszom neki, eddig.
- Hála az égnek! – Felsóhajtott és hátradőlt a fotelben.
- Ennyire zavarna a dolog, hogyha tudnék a fejedben kutakodni? – Palástolni sem tudtam megrökönyödésem és nem is akartam. Jazz küldött felém egy adag nyugtató hatású hullámot, de édeskevésnek bizonyult.
- Nem is tudod mennyire! – búgta rejtélyesen.
- Pedig szeretném tudni, hogy mire gondolsz. – Arcomra erőltettem azt a kifejezést, amitől az embernők lélegzete elakadt volna, Bellából viszont semmi ilyen reakciót nem váltottam ki, csak egy kicsit kimértebben és hűvösebben vágta a fejemhez.
- Szerintem meg nem! – Szeme villámlott, majd lecsendesedve tette hozzá. – Nem annyira érdekesek az én gondolataim, mint hiszed.
Remek! – nyögtem magamban. A halhatatlanságomat adnám oda érte, ha csak egy apró kis gondolatfoszlányt is hallhatnék. Csendben töprengtem az előbb lezajlott párbeszéd minden apró részletén, hogy rájöjjek Bella zaklatottságának okára.
Emmett – aki eddig csak állt és hallgatott –, most csettintett és kuncogni kezdett. Nem tudtam kiolvasni gondolatai közül, hogy mi volt olyan roppant vicces, mert lelkesen mormolta a prímszámok négyzetét. Emmett tulajdonképpen egy zseni lehetne, ha az akarna lenni…
- Végre valaki, aki két vállra fekteti Edwardot sakkban. –Az elengedhetetlen vigyorával tekintett rám.– És lehet, hogy másban is!

Em kegyetlenül vágta fejünkhöz első gondolatát – cenzúrázás nélkül –, és ha ember lettem volna, most biztos, hogy elpirulok. Megszoktam már perverz stílusát, de ez már kezdett túlmenni egy bizonyos határon. El nem felejtsem ezt is leverni rajta!
- Remélem, felkészültél, hogy egy ideig nyalogathatod majd a sebeidet – mormogtam neki, hogy Bella nem hallja.
„Oh, te meg remélem, felkészültél, hogy randizzál és esetleg – sőt biztos! – mást is csinálj Bellával!”
Kerekre nyíltak a szemeim és már ugrottam volna rá, hogy előrébb hozzuk azt a fogadást, de Bella megállásra késztetett.

- A családom? Velük… - Elcsukló hangja arról árulkodott, hogy nehezen birkózott meg az érzéseivel. – Velük mi lesz?
„Most mi legyen?” – kérdezte tőlem Alice, de én csak lemondóan ráztam a fejem.
Esmében felszínre törtek az anyai érzések.
- Sajnálom, drágám – sóhajtotta anyám és csendesen odasétált Bellához. Letérdelt elé és szorosan átkulcsolta kezeit. Jazz érezte az Esméből áradó érzelmeket, én pedig hallottam a gondolataiból, hogyan vélekedik Esméről. Töménytelen mennyiségű részvét, együttérzés és megértés keveredett fájdalmával, hiszen tudta, hogy milyen elveszíteni valakit.
Bella keze ernyedten feküdt Esme tenyerében, de idővel egyre görcsösebben és szorosabban markolta ujjait.
Fájdalmat nem okozott neki, de Esme nem értette „kitörésének” okát és ez csalódottsággal töltötte el. Félt attól is, hogy valami rosszat tett Bellával és ezt a reakciót váltotta ki belőle.
Esme kétségbeesetten nézett fel Carlisle-ra, aki nem bírta elviselni felesége gyötrődését.

- A családod úgy tudja, hogy pár nappal ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedtél az iskolából hazafelé tartva és a helyszínen életedet vesztetted. – Próbálta nyugtatni apám, de ezzel lehet, hogy csak még jobban felizgatta.
- Akkor nekik semmi bajuk? – Tekintett könyörgően Carlisle-ra a lány, és átéreztem aggodalmát.
- A gyász eléggé fájdalmas számukra, de idővel majd enyhülni fog –súgta halkan Jazz. – Hiszen ők csak emberek! Az emberek pedig hamar felejtenek. Az érzéseik csitulnak, majd idővel teljesen kihunynak.
Ellenkeztem volna, hogy ennyire alábecsüli az emberi érzelmeket és így beszél róluk, de igaza volt. Annyi emberi gondolattal és vággyal, érzelemmel találkoztam már, amik felszínesek, megjátszottak, közhelyesek és berögződöttek voltak, minden tisztaság és őszinteség nélkül.
De fájt a tudat, hogy Bella is ilyen lehet. Hideg, érzelemmentes, számító.
A következő mozdulatsora kitörölte agyamból a rémképeket.
Lehajolt Esméhez és gyengéd csókot adott arcára, ami hálával és megkönnyebbüléssel töltötte el őt.
- Köszönöm – suttogta Bella és karmazsinvörös szemeiben szeretet csillogott, mint megannyi könnycsepp.
Képtelenség, hogy egy ilyen teremtés szívtelen és felszínes legyen. Az nem lehet.
Esme biccentett a fejével és végigsimított ujjaival Bella márványsima bőrén. Nem tudta kimutatni, de legbelül könnyezett.
- Nincs mit, szívem. Igazán nincs mit. „Hála égnek, ezt a részét jól viselte.”
Igen, ezt a részét. Valami belső hang – és ez most nem másvalaki gondolata volt – azt súgta, hogy a neheze még hátravan. Az a kérdés, amire nem akarok válaszolni.
Bella felnézett Esméről, de kezét még mindig összefonta vele.
- Mára az utolsó kérdésem, mert a sok információtól kavarog a fejem. – Pontosan a szemeimbe nézett és félelem kúszott fel a gerincemen, elnyomva kétségbeesésemet. Egy pillanatra sem szakította meg a kontaktust, amíg kimondta halálos ítéletemet. - Hogyan lett belőlem vámpír?

A szél erőteljesen söpört végig a házfalon és a közeli fenyőkön, jelezve az Alice által megjósolt esti vihart. Csak a megreccsenő gallyak és a síró fák hangja hatolt be a nappaliba és keveredett a halotti csenddel. Senki nem lélegzett.
Alkonyodott. A látóhatár fölött egy vékony narancsos-vöröses csík húzódott, megfestve ezzel a sötétedő eget. A felhők lustán hömpölyögtek odafenn, egyenesen Forks fölé közeledve.
Mindezt csak a szemem sarkából láttam, mert egyszerűen képtelen voltam elereszteni Bella simogató tekintetét. Nem láttam benne se gyűlöletet, se haragot, se megvetést, csak türelmetlenség ült gyönyörű szemében, amit egyáltalán nem találtam visszataszítónak.
Találkoztam már életem során nomádokkal és újszülöttekkel is, de mindig viszolyogtam az életmódjukat kifejező karmazsin íriszektől.
Ebbe a tekintetbe viszont elmerültem, feloldódtam és felejtettem.
Érzéseim miatt nagyobb rémület kerített hatalmába, mint ami a kérdés miatt ébredt fel bennem. Nem találkoztam még soha ilyennel és ez megriasztott. Annyira más és mégis annyira ismerős, annyira emberi.
Az eső halkan kopogni kezdett az üvegfalon, kizökkentve mélázásomból. Minden szempár némán szegeződött rám, hiszen én kértem meg őket, hogy ebbe a dologba nem avatkozzanak bele. Családom gondolatai elcsendesültek, elmélyülten készültek a következő beszélgetésre, amit kettesben fogok levezényelni Bellával.
Mély levegőt vettem és a legváratlanabb helyzetekre – nekem esik, és apró kis konfetti-darabokat csinál belőlem, vagy a képembe nevet – is felkészültem. Nem tudtam milyen hosszú lesz ez a csevej, de nem is mertem belegondolni.

- Nem emlékszel semmire? – tettem fel az alapvető kérdést és megrögzött drogosként fürkésztem arcát.
Homlokát összeráncolta és erősen koncentrált. Szemei elrévedtek – még mindig az enyémet tartották fogva –, töprengővé vált arckifejezése. Pár percig semmi nem történt, majd Bella összerázkódott és tágra nyílt szemekkel nézett rám.
A félelem csak úgy terjedt szét bennem, mintha rég kihunyt szívem pumpálta volna az ereimben. Tehát rájött. Nekem annyi.
Nem szóltam, vártam, hogy ő tegye meg az első lépést és rájöjjek, hogy mégis mennyire van tisztában a helyzettel.
- Arra emlékszem, hogy suliból hazafelé mentem. – Szünetet tartott és engem nézett, megerősítést várva.
Lassan bólintottam, de hang nem jött ki a torkomon. A családom is megrendülten tekintett le ránk, de nem fűztek hozzá semmit sem a beszélgetéshez.
- Aztán odabenn éppen Charlie-nak akartam ebédet készíteni… – A hangja megbicsaklott édesapja nevénél. -… amikor egyszer csak… Felbukkantál. – Akadozva beszélt, mintha nehezére esne felidézni a történteket. Az én agyamban minden világosan rajzolódott ki, nem kellett megerőltetnem magamat.
Lehunyta szemeit, lassan lélegzett, és így folytatta tovább.
- Napfényillatod volt és hirtelen újra Phoenixben éreztem magamat. A tudatom peremén tudtam, hogy félnem kéne tőled, mert te más vagy, mint a többiek, de furcsa mód, csak nyugalom áradt szét bennem, ahogyan megjelentél.
Megdöbbentett, hogy mennyire őszintén mondja el mindezt. Nem vártam volna el tőle, hogy ilyen aprólékosan beszámol majd mindenről.
Nagyot sóhajtott és megrázta egy kissé a fejét.
- Odasétáltál hozzám és… - Kinyitotta a szemét és furcsán nézett rám. – Aztán már csak arra emlékszem, hogy itt ébredtem fel.

Az elmém hátsó felében megmozdult a vezérhangya, hogy nem mondott el mindent teljesen, de nem faggattam, hiszen nem csak neki volt kellemetlen ez az egész szituáció.
- Emlékszel még arra a kijelentésemre, hogy miattam lettél vámpír? – Jobb, ha innen közelítem meg a témát.
Aprót biccentett, de türelmetlenség és még más is csillogott szemében, varázslatossá téve azt.
- Bella, én haraptalak meg! – fakadtam ki és a szava ömlöttek belőlem. Egy gát szakadt át és nem tudtam visszacsinálni már. – A véred szinte csábított, énekelt nekem és én nem tudtam ellenállni. Pedig már megbirkóztam sok mindennel, de jöttél te, és…
Fuldokoltam az igazságtól és már az sem zavart, hogyha nem érti, amit mondok. Csak el kell mondanom neki, hogy én nem ezt akartam! Hogy el akartam menni Denaliba és soha nem jönni vissza, hogy biztonságban legyen… De aztán minden annyira gyorsan történt és én csak sodródtam az árral.
- Sajnálom… - Ennyit bírtam kinyögni, mert elveszett a hangom.
A szavak elfogytak, és kezeim rejtekébe fektettem arcomat. Nyomorultul éreztem magam. Egy szörnyeteg voltam.
- Azt hiszem jobb, ha most egy kicsit egyedül maradok, és átgondolok mindent – suttogta Bella és körbenézett a helyiségben. – Ugye, nem baj?
- Nem, persze drágám – biztosította Esme lágy hangján, de a zaklatottságot nehezen palástolta. – Menj csak!
- Majd én mutatom az utat, ahol ellehetsz egy darabig! – ajánlkozott Alice és felpattant a helyéről.
- Köszönöm – állt fel Bella is és Alice mellé lépett.
Alice megindult a lépcső felé – az volt a szándéka, hogy a vendégszobába vezeti őt, ahol felébredt – és elhaladva mellettem, gondolatban üzente.
„Sajnálom, Edward. De meglásd, minden rendben lesz.”
Még jó, hogy ő ilyen optimistán látja a dolgokat. Lemondóan megráztam a fejem, de nem néztem föl.

Pár pillanat múlva a levendula és frézia csodálatos kettőse ütötte meg az orromat – tehát Bella is elhaladt mellettem. Az illatfelhő megállt egy másodpercre és ezt nem tudtam mire vélni.
Gyengéden megérintette egy kéz a hajamat, mire felpillantottam, de nem emeltem fel teljesen a fejem. Bella állt előttem és arca kifürkészhetetlen volt.
Ujjait lecsúsztatta az arcomon és állam alá nyúlva arra kényszerített, hogy szemeibe nézzek. Tekintetünk összekapcsolódott és furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Mielőtt még teljesen átadhattam volna nekik magamat, Bella végigsimított hüvelykujjával állam vonalán és halkan odasúgta.
- Nem te tehetsz róla, Edward!
Elfordult, elvette kezét – ami után már utánakaptam volna – és Alice mögött felsuhant a lépcsőn. Elnyelte a homály és ott maradtam egyedül – a tömött nappaliban - a zavaros gondolataimmal, érzéseimmel, amikre magyarázatot akartam találni.

Vérvörös alkonyat - 9. fejezet

Régi emlék

(Edward szemszöge)

Egy emlék rajzolódott ki szemeim előtt tökéletesen és kristálytisztán, mintha csak valaki más elméjében látnám a képkockákat. Csakhogy ezek most az én emlékeim voltak, az én saját és nyomorúságos életemből. Nem tudtam, hogy miért pont ezt és miért pont most idézte fel az agyam, de nem is számított. Vámpírmemóriámnak köszönhetően minden egyes pillanatra pontosan emlékeztem, mintha csak a jelenben játszódna a dolog, az orrom előtt.
Az egész ház elcsendesedett körülöttem és homályba veszett, miközben felidéztem létezésem legszörnyűbb éjszakáját. Ez még talán Bella átváltoztatásánál is borzalmasabb volt…

A sötét szoba sarkában ültem, a hatalmas falitükörrel szemben. A közeli óratorony hajnali egyet ütött. Ujjaimról halk kopp-kopp kíséretében hullott le a padlóra a friss vér. Karmazsinvörös szemeimbe egy cseppnyi feketeség sem vegyült. A teljes jóllakottság érzése honolt testemben, de háborgó lelkemet – ami már rég nem volt meg – ez sem csitította. A tükörkép egy éjjeli ragadozó mását adta vissza és egyáltalán nem tartottam magamat szörnyetegnek, pusztán az evolúció csúcsán lévő lénynek.
Agyamban az egy órával ezelőtti események még élénken táncoltak, hiába próbáltam meg elűzni őket. Ez okozta depressziós és borongós hangulatomat is. Nem azért voltam zaklatott, mert megöltem azokat az embereket, hanem…
A nyugodt és alvó város felett teljes sötétség uralkodott. Újhold volt, így semmilyen fényforrás nem világított meg. Ideális időpont a vadászatra. Már csak a zsákmány hiányzott.
A központban elterülő egyik ház tetején guggoltam és minden apró kis neszre figyeltem. Testem megfeszült az izgalomtól, agyam lázasan kutatott gondolatok után. A legkülönfélébb álmokba lestem be és egy fel is csigázott. Egy fiú arról álmodott, hogy a lehető legromantikusabb módon kéri meg kedvese kezét. A Rómeó és Júliába is beillő jelenetben a lány erkélye alatt állt és onnan súgta oda a balkonon lévő „tündérnek” a hónapok óta próbálgatott szavakat. Aztán az erkélyen megjelent a kedves apósjelölt is és a fiú felriadt álmából. Elmosolyodtam. Íme, hogyan lesz a képzetek és a fantázia szülte álmokból rémálom. Még jó, hogy én nem tudok álmodni és a realitások világában élek – gondoltam.
A következő pillanatban szapora lábdobogásra kaptam fel a fejem, mely nyugati irányból szállt felém. Összpontosítottam és meg is találtam azt, amit mára kerestem.
Egy férfi gondolatai ordítottak felém, aki egy rohanó lányt követett, hogy megerőszakolja.
Elrugaszkodtam, és tetőről tetőre suhanva közelítettem meg zsákmányomat. A sikátor fölött már láttam is őt. Nagydarab, tagbaszakadt fickó volt, sötét hajjal és koszos ruhákkal. De ami még jobb, hogy jó sok vér volt benne, amit most a szervezete telenyomott adrenalinnal, arra gondolva, mi mindent fog tenni a lánnyal.
Csak egy pillantást vetettem „áldozatára” – relatív jelentésértékű szó, hiszen eddig úgy gondolta, hogy a lány lesz az áldozat, és nem pedig ő -, hiszen nekem nem vele volt dolgom. Tizennégy-tizenöt éves lehetett, csokoládébarna szemű és piszkosszőke hajú. Arcára a félelem és a rettegés ült ki, ahogyan a férfi lassan lépdelt felé. A lány zsákutcába ért és a falnak nyomta hátát. Úgy tudta, hogy nincs menekvés.
- Gyere ide, csibém, nem fog fájni! – Belekuncogott a mondatba, majd folytatta. – Sőt, még élvezni is fogod, ezt megígérhetem!
Hívogatóan intett neki az ujjával. Tekintetemet rá szegeztem és megláttam nyakán a ritmikusan lüktető eret. Számban méreg termelődött, minden izmom ugrásra kész volt. Eleget láttam – gondoltam – és eleget vártam!
Leereszkedtem a sikátorba és egy szökkenéssel a pasas és a lány közt voltam.
- Hát, te meg ki vagy, nyálgombóc? – húzta fel a szemöldökét a férfi és láttam, hogy megdöbbent. – Tök mindegy! Húzz el innen, kisfiú, de gyorsan, még mielőtt rossz vége lesz!
Fenyegetőzésére lassan lehúztam a számat és kivillantottam pengeéles fogaimat.
- Ennek így is, úgy is rossz vége lesz, arról biztosíthatlak. Csak nem úgy, ahogy te gondolod!
Válaszolni akart még valamit, de azt már nem vártam meg. Az ő szeme nem érzékelte, ahogyan odarohantam elé és két kezem közé fogtam a fejét. Ujjaim alatt éreztem, hogy szíve vadul dobog és száguld ereiben a vér.
- Jegyezd meg az arcom, te mocsadék, mert engem látsz utoljára! Mondanám, hogy viszlát a pokolban, de… - súgtam oda neki, elharapva a mondatot, mire jeges rémület lett rajta úrrá.
Mintha csak papírt gyűrnék össze, olyan könnyen fordítottam jobbra, majd balra egyet a fején és törtem el a nyakát. Hangos reccsenéssel adta meg magát a csigolyája, de a húsa nem szakadt át. Elengedtem és a teste a földre hullt. Hátrafordultam a lányhoz és odaszóltam neki:
- Én a te helyedben eltűnnék!
Erre felocsúdott és elszaladt mellettem a sikátor másik oldala felé. Nem bírtam tovább és mohón haraptam bele a húsba a nyakán, amíg még friss és meleg volt a vére. Kellemes érzés fogott el, ahogyan a forró nedű lecsúszott a torkomon és beépült a sejtjeimbe. De nem élvezhettem a dolgot pár kortynál tovább, ugyanis éles sikolyra figyeltem fel és automatikusan megindultam a hang irányába.
Az utca végén két elágazás volt, én pedig balra kanyarodtam. Megláttam a lányt, aki a földön feküdt és görcsösen szorította a mellkasát. Fölötte egy másik férfi állt és karjával többször is lesújtott a földön fetrengőre.
- Te rohadt ribanc! – ordította. – Ezt Albertért kapod! Dögölj meg!
Felmordultam, mire a fickó hátrakapta a fejét és rájött, hogy nincs egyedül. Belerúgott még egyet a lányba. Majd elfutott a közeli romos épületek közé.
Már vetettem volna magamat utána – emberi tempóban, hogy a lány ne fogjon gyanút - , de amikor elhaladtam mellette, az utánam kapott és belemarkolt a nadrágom szárába.
- Ne hagyj itt, kérlek! – hörögte és vér buggyant ki ajkai közül, vörösre festve azokat. – Nem akarok egyedül meghalni!
A józanész azt diktálta, hogy hagyjam ott a lányt és nyírjam ki azt a mocskot. És nem lenne tanácsos egy vérben fetrengő ártatlan mellett térdepelni és feladni neki az utolsó kenetet. Legbelül viszont megmozdult bennem valami és arra késztetett, hogy lehajoljak hozzá. Annak a szemétnek az illata meg úgyis belém ivódott, így nem menekülhet.
- Nem fogsz meghalni! – mondtam, és kisimítottam egy tincset izzadt arcából.
- Már meghaltam, hiszen egy angyal van velem. – Mosolyra húzta a száját, de a köhögő roham eltorzította.
- A szüleid? – Vontam el a figyelmét. – Hol vannak? Hova vigyelek? Hogy hívnak?
- Miranda vagyok. Nincsenek szüleim. – Köhögött, amitől csak még több vér jött fel tüdejéből, de nem érzetem késztetést, hogy megízleljem. – A spanyolnátha idején haltak meg, amikor két éves voltam. A nagyanyám pedig pár hónapja hagyott itt. Árva vagyok.
Tehát most tizenöt éves, jól gondoltam.
- Oh – motyogtam és tudtam, hogy mit érezhet.
- Megtennél nekem valamit? – Megvárta, míg bólintottam és csak utána folytatta. – A város szélén van egy kis tavacska, egy apró vízeséssel. Szeretném, ha oda temetnének el.
Nagyot sóhajtottam, amit beleegyezésnek vett. Megszorította a kezemet.
- Köszönöm… - megakadt, mert nem tudta a nevemet.
- Edward. – Azt mondtam meg, amit emberi életemben is használtam, nem pedig azt, amivel pár éve a világot jártam. Ő már úgysem tudja elmondani senkinek.
- Edward – suttogta a nevemet és forró keze kiesett az enyémből, miközben lecsukta kihunyó barna szemeit.
Az eső is lassan megeredt, és elmosta az alattunk felgyülemlett vértócsát. Csak ültem ott, kezemben az élettelen női testtel és átkoztam figyelmetlenségemet. A pasas társa egész végig ott volt, és a „sorára várt”, de engem csak a szomjúság érdekelt és nem vettem őt észre. Ha akkor nem rontom el, ez a lány még most is élne.
Felkeltem, karomba vettem a lányt és elindultam kifelé a városból. Az általa leírt helyen letettem a testét egy fa alá és ásni kezdtem. Amikor végeztem, beburkoltam őt a köpenyébe és betettem a „sírba”, majd betemettem a lyukat, és köveket hordtam rá.
Régóta nem hittem már semmiben, de egy imát elmormoltam és visszaindultam a városba, hogy még egyszer, utoljára az legyek, aminek megalkotott a sors…
Kopp, kopp, kopp.
A csendet szinte keresztüldöfte a vér csöpögése. Felidéztem magamban, hogy milyen játszi könnyedséggel találtam meg a fickót és hogyan rimánkodott az életéért. Lassan és fájdalmasan öltem meg, majd az utolsó csepp vérét is kiszívtam.
A gyomrom felkavarodott arra a gondolatra, hogy egy olyan aljas szemétláda vére van a testemben, és két kezem közé hajolva öklendezni kezdtem, kiadva magamból a még fel nem dolgozott folyadékot. Undorító volt!
Szembenéztem tükörképemmel, majd felálltam és végighúztam rajta véres kezeimet.
- Ez volt az utolsó – súgtam és milliárdnyi darabra törtem össze. – Köszönöm, Miranda.
Belebújtam kabátomba és kisétáltam az ajtón, hogy megkeressem Carlisle-t és Esmét, a családomat.

Mindez 1931-ben történt.
A kép megfakult, halványodott és szertefoszlott. Helyébe ott maradt a szégyen, amit az akkor elkövetett bűneim miatt éreztem. Istent játszottam, pedig csak egy szörnyeteg voltam. Azt hittem, hogy mindent újra kezdhetek, de tévedtem. Ismét szörnyeteggé váltam, amikor megharaptam Bellát és most jött el a vezeklés ideje minden kioltott emberéletért. Ráadásul azt a barna szempárt is visszakaptam…
Oh! Tehát ezért az emlék! A tudatalattim így akart nekem üzenni. De mit? Hogy ismét hibát követtem el? Hiszen azt már tudom, nem kell hozzá még „kisregény” is!
Vajon miért ez a hasonlóság? A kérdés szinte már gyötört, és figyelemelterelésképpen visszarepültem a jelenbe és feszülten figyeltem, hogy Jazz szavai milyen hatást váltanak ki Bellánál.

Vérvörös alkonyat - 8. fejezet

Őszinte válaszok (1. rész)

(Edward szemszöge)

Belépve a nappaliba mindenki elfoglalta szokásos helyét. Alice Jasper és Esme mellett ült, fölötte Carlisle állt. Az egyik fotelben Rosalie üldögélt felhúzott lábakkal, Emmett kezébe kapaszkodva. A másik fotelben – amit általában én szoktam használni, de most úriember módjára lemondtam róla – Bella foglalt helyet.
Gondoltam, az lesz a legjobb, ha a lehető legtávolabb vonulok el tőle, mert nem tudhatom, hogy hogyan fog reagálni a most következő beszélgetésben elhangzottakra. Nem lepődnék meg, ha a torkomnak ugrana és vámpírmódszerek szerint melegebb – forróbb – éghajlatra küldene.
Azon is csodálkoztam, hogy eddig miért nem kérdezte meg, hogy mi is történt vele? Vagy lehet, tudja – hiszen emlékezhet rá –, hogy mit tettem vele? De akkor nem viselkedne velem ilyen nyugodt, higgadt és „természetes” módon.
A zongorám lábához telepedtem le és hagytam, hogy családom gondolatai elárasszanak. Majd ha unom őket, vagy idegesítenek, nem koncentrálok rájuk. Tettem még egy reménytelen kísérletet Bella elméjének feltárására, de megint kőkemény falba ütköztem. Azt hiszem, ideje lesz megszoknom a tényt, hogy rá nem tudok hatni. Vagy megőrülök. Választhatok.
Elkeseredésemben kezembe temettem az arcomat, és a padlót kezdtem el szuggerálni, hogy repedjen meg alattam és tűnjek el innen. A hátam közepére sem kívántam most ezt a beszélgetést. Se most, se a közel- és távoli jövőben nem akartam felhozni a „Hogyan lett Bellából vámpír?” témát, de nem volt más választásom. Ő diktálta a feltételeket, én pedig vártam a halálos ítéletet, ami megpecsételi kapcsolatunkat.

Kerültem a tekintetét, mert ha rá nézek biztos, hogy elárulom magamat. Létezésem során jelen pillanatban voltam a leginkább instabil és labilis állapotban. Ez természetesen feltűnt Jazznek is.
„Edward, jól vagy? Olyan zavarosak az érzéseid.” – Nézett rám lopva, de Bellának ez is feltűnt. Remek megfigyelő.
Úgy látszik Jasper eléggé finoman fogalmazott, amikor a zavaros szót használta. Igaza volt, ha ez alatt azt értette, hogy kétségbeesett, megtört, meggyötört, elkínzott, boldogtalan és még sorolhatnám. Az értelmező kéziszótár összes negatív értelmű érzelmeket lefestő szava illett rám, és még így sem jutottunk el valós „lelkiállapotomhoz”.
Ha emberien akarnám jellemezni érzelemvilágomat, egy négybetűs szót használnék, de inkább nem teszem. Soha nem voltam oda a vulgáris és durva kifejezésekért, amikkel az emberek általában nap, mint nap dobálóznak.
Jasper még mindig várt. Az ő számára érzékelhetően megráztam a fejemet – nem látta Bella – és semmibe révedő szemekkel „tapogattam” csak a külvilágot.
Alice Bellát nézte, aki hüvelykujjaival körözött egymás fölött – vámpírsebességgel – és berögződött mozdulatsor lehetett nála, mert észre sem vette.
„Hmmm. Vajon kifekszik majd attól, hogy milyen frankó kis képességeink vannak?” – filozofált Em magában.
„Bárcsak látnám, hogy hogyan fog zárulni ez a beszélgetés!” – sóhajtott Alice és én is ezt kívántam.
„Edward hogyan fogja fogadni a dolgot? És Bella haragudni fog Edwardra?” – Esme aggodalmas gondolatai nem sokat segítettek rajtam – csak még egy lapáttal rátett hangulatomra.
A többi eszmefuttatásra már nem maradt időm, mert Bella hangosan nyelt egy nagyot. Tehát elkezdi. Én meg áshatom magamnak a síromat. Még jó, hogy vámpír lévén a koporsós temetés kizárva, így csak az urnának kell hely. Remek! Emmett biztos értékelte volna morbid viccemet.

- Tehát vámpír vagyok. – Ejtette ki a mondatot csilingelő és elbűvölő hangján olyan természetességgel, mintha csak az esőről vagy a forksi időjárásról csevegnénk egy ötórai tea mellett. A következő mondat viszont nem lesz ilyen szép. Már előre hallottam, amint megkérdezi: „Hogy lettem vámpír? És Edward, hogy értetted, hogy miattad?” – Ez akkor azt jelenti, hogy soha többé nem mehetek emberek közé, nehogy megöljek valakit?
Kikerekedtek a szemeim, és döbbenten kaptam a tekintetem rá, de ő látszólag a gondolataiba merült el, összeborzongva, mert nem figyelt fel kiakadásomra.
Nem ennek a kérdésnek kellett volna jönnie! Sőt, mi több! Ez a kérdés nem is szerepelt a „Válaszok, amelyeket Bellának kell adnom” című listámon! Miért nem tud úgy viselkedni és gondolkozni, mint a többi átlagos, normális ember?
Oké, tény, hogy már nem ember és annak sem volt átlagos – már amennyire halandóként megismertem, mielőtt megkóstoltam –, de akkor is! Csak egy kicsi emberi reakciót vártam volna el tőle, nem sok az azért annyira!
- Nem egészen. – Carlisle mosolygott magában Őt is meglepte a beszélgetés ilyesfajta kezdése, de jól titkolta. – Az újszülött évedben biztos, hogy nem ajánlatos emberi vér közelébe menned. De utána szépen fokozatosan hozzászoktathatunk az illatához. Már ha tényleg ezt szeretnéd…
Feszülten vártam válaszát, de csak aprót biccentett. Egy kicsit megkönnyebbültem, hiszen ez azt jelenti, hogy a vegetáriánus életmódot választotta. Arra pedig valakinek meg kell tanítania és a közelben csak mi és a Denali-klán voltunk az egyetlen ilyen létközösség. A Denalikról nem tud, ergo marad az A megoldás. Az, hogy egy kissé jeges lesz a hangulat közte és köztem… Azzal ráérek később is foglalkozni. Előbb éljem túl ezt!
Gyorsan visszarendeződtem eredeti pozíciómba, ugyanis Bella körbejáratta gyönyörű szemeit a nappalin. Nem szabad lebuknom.
- És mit takar ez az újszülött év? – Kíváncsian nézett Carlisle-ra, de Jasper megelőzte a válasszal.
- Egy évig erősebb, gyorsabb és fürgébb leszel az átlag vámpíroknál. – A szakértelem csak úgy áradt belőle és felidézte magában azokat az időket, amikor még újszülöttekkel harcolt és kiképezte őket. Borzalmas látvány volt az égő máglyák, és az elszabadult vámpírok alkotta kép. Kizárta fejéből ezeket és folytatta tovább. – A legtöbb újszülött az állandó vérszomjjal küzd, és a vér iránti szenvedélyük minden mást elnyom. Általában az első egy évben csak ez érdekli őket és más érzelmeik egy időre, úgymond kikopnak belőlük. „De úgy látszik, hogy ő más, mint a többi.”
Fura érzéssel töltött el Jazz utolsó gondolata. Valamiféle büszkeség áradt szét bennem, ami egészen a csontjaimig hatolt. Annyira más volt… Annyira nyugodt és békés… Annyira emberi.
- És utána? – Türelmetlenül tette fel a kérdést, mintha nem szeretne sok időt elfecsérelni az újszülött évekre. Talán a félelem tette? Félt attól, hogy mivé válhat, ha enged a vér csábításának? Nézzen csak rám, és megtudja milyen sors vár rá, ha rossz útra lép.

- Utána kialakul a normális erőd, gyorsaságod és fürgeséged. A normális alatt itt az átlagosat értem, mert vannak olyan fajtársaink, akik különleges képességként erőt örökítettek át az előző életükből. –Rose peckesen és büszkén mondta ki a szavakat és felnézett Emmettre.
- Mint például én. – Em lehajolt és megcsókolta feleségét. – „Tuti, hogy nálam erősebb vámpír nincs is a világon. Még egy újszülöttel is elbánnék!”
Megforgattam a szemeimet, de nem méltattam válaszra őt. Nem érdemes. Ilyenkor túlságosan el van foglalva önnön nagyságával, és nem lehet vele kommunikálni normálisan.
Csak egyszer adná az ég, hogy valaki jól móresre tanítsa. Itt van például Bella, aki tele van energiával, erővel… De túlontúl féltem őt ahhoz, hogy kiálljon a bátyámmal.
- Különleges képesség? –Esme gondolatai között láttam, hogy Bella felvonja finoman ívelt szemöldökét. – Átörökítve az előző életből?
„Most jön az izgi rész!” – vigyorgott előre Em.
„Kíváncsi vagyok, hogy neki van-e valami extra képessége. Bár már az áthatolhatatlan pajzsa is eléggé extra, de az ilyen tulajdonsághoz szokott még másvalami is társulni. Ha a tapasztalataim nem csalnak…”
Jazz töprengésre késztetett. Lehet benne valami. Tudtam, hogy az ilyen erős védekező képességek mellé kifejlődik valami támadó is, hogy teljessé és tökéletessé tegye a vámpírt. Vajon most is így van?
- A legerősebb tulajdonságainkat, amik már emberi életünkben is domináltak, átmentettük a mostani létünkbe. – Alice széles mosolyt villantott fel.
- És hogy kell elképzelni ezeket a képességeket? – Bella gyorsan kezdett beszélni és egy pillanatra levegőt sem vett.
Mindegyikünk átfuttatta agyán, hogy vajon ő legyen-e az, aki megosztja Bellával ezt az aprónak és jelentéktelennek nem nevezhető információt.
- Carlisle az együttérzés képességét hozta magával. –Esme a kevésbé rázós dologgal kezdte, miközben megszorította apám kezét. – Lehet ez az oka annak, hogy orvos lett belőle.
- Ön orvos? – ámult el Bella és elmosolyodtam a helyzet abszurditásán. Egy vámpír orvos, hát igen. Nem mindennapi dolog. Apám felé fordult és szemei csillogni kezdtek a türelmetlenség miatt.– De hát a vér, meg…!
„Fantasztikusan gyors az észjárása” – nyugtázta magában Carlisle és hangosan belefogott.
- Igen, az vagyok –Jókedvét nem tudta elrejteni és nem is akarta. – Az életem során hatalmas önuralomra tettem szert sok-sok évszázadnyi gyakorlással, és most már szinte teljesen érzéketlen vagyok a vér szaga iránt. – Elmerengett egy pillanatra, miközben rám nézett.”Nekem évszázadok kellettek hozzá, Bellának pedig ez a kincs adatott meg. Bámulatos.” Egy csepp irigység sem volt hangjában, csak a színtiszta csodálat. Visszafordult Bellához és folytatta. – De kérlek, tegezz, hiszen nem vagyok annyira öreg!
Mindenki nevetni kezdett, hiszen tudtuk, hogy mi az igazság. Bár Carlisle 25-30 év közöttinek nézett ki – 23 éves volt, amikor átváltozott –, tényleges életkora megközelítette a 400-at.
Bella futólag rám pillantott, mintha ellenőrizni akarná, én hogyan reagáltam. De miért tenné ezt? Lehet, hogy érdeklődik irántam? Edward, könyörgöm, ne magyarázz be magadnak ilyen dolgokat!
- És ezt szeretném kérni tőled én is. – Esme szeretettel teli hangja édesen csengett. Úgy beszélt hozzá, mint legújabb és legfiatalabb gyermekéhez.
- Rendben – bólintott Bella és még mindig felém tekintgetett.

- Esme a ragaszkodását örökölte, és azt, hogy szenvedélyesen tud szeretni. – Carlisle soha el nem múló szerelemmel tekintett le feleségére.
- Ez az oka annak, hogy gyermekeimként tekintek rájuk. – Körbemutatott rajtunk. – „Pedig néha úgy viselkednek, mint egy rakás neveletlen farkaskölyök.”
Elnyomtam kuncogásomat és Alice-re figyeltem, aki már tűkön ült, ahogyan egyre közelebb kerültünk az én képességemhez.
- Emmett az erejét, Rose pedig az állhatatosságát örökítette át. – Hadarta gyorsan és feléjük intett.
Rose csak mosolygott, Em viszont befeszítette karját.
„Na, ezt sasold meg!”
- Nem semmi, mi? – kérdezte Em. – „Nem tudom, mit van úgy elájulva mindenki a kiscsajtól. Ha verekednünk kéne, tuti, hogy lesöpörném a pályáról! Bár nőket nem szívesen ütök meg, de ez most kivétel lenne.”
Hangosan felsóhajtottam Emmett képtelen ötletére. Néha még problémát okozott higgadtan kezelnem megmutatkozó és hatalmas méreteket öltő megalomániáját. Szúrósan néztem rá és reméltem, hogy ettől megjön majd az esze. Hiú ábránd…
„Fogadjunk?” – vigyorgott teli szájjal és elképzelte a jelenetet.
- Ha arra kerülne a sor, és én nagyon remélem, hogy ez nem történik meg, akkor a kiscsajra fogadnék! – Világosítottam fel, mire lehervadt arcáról a vigyor és felvette a durcás kisgyerek pozíciót. Cifrát káromkodott, de hangosan csak ennyit mondott.

- Mondták már neked, Edward, hogy baromi ünneprontó vagy?
- Ha jól emlékszem, akkor te vagy a százegyedik, aki ezt vágja a fejemhez! – Tisztában volt vele, hogy tudok ezen tulajdonságomról, de azt akarta, hogy hangosan is mondjam ki. Van olyan játék, amihez ketten kellenek és nem volt szándékomban megadni neki azt az örömet, hogy feladom.
„Akkor ezt elrendeztük. A tétet még megbeszéljük!” – Kacsintott rám villámgyorsan.
Bella nagyra nyitotta a szemét és zavarodottan pislogott. Rám meredt, tőlem várva választ, de engem Alice kötött le.
„Néha tényleg baromira gyerekes a viselkedésetek! Még szép, hogy Bella fog nyerni, és ezt még látnom se kell. Tudod jól Jazz-től, hogy szinte lehetetlen az újszülötteket legyőzni. Boldog vagy?”
Bólintottam és megnyugodtam.
„Akkor talán folytatom is tovább.”
Bellához fordult és vidám hangon rátért a szerinte legjobb részekre.
- Jasper érzi a másokból áradó érzelmeket, és befolyásolni tudja őket. – A büszkeség csak úgy sütött minden egyes szavából.
- Hűha! – Nyelt nagyot Bella és Jasper felé pördült a fotelben.
Mélyen dekoltált felsőjére Emmettnek tökéletes kilátása nyílt. Nekem meg Emmett agyára nyílt tökéletes kilátásom. Az ördögi kör eredménye az lett, hogy erősen megszorítottam a zongorához tartozó szék lábát. Nem adott ki magából hangot, de forgácsolódni kezdett ujjaim alatt. Emmett gondolatairól átváltottam Jasperre – Em szerencsére nem vett észre semmit, így nem lettem perverz vicceinek ismételt áldozata –, aki megemelte kissé szemöldökét.
„Edward, biztos, hogy jól vagy?” – aggodalmaskodott.
Válaszolni nem volt időm, mert az angyal megelőzött, amiért áldottam őt.
– Szóval akkor azt is tudod, hogy én most…?
Lassan megrázta a fejét – lemondás is volt benne – és kizárt érzékelési köréből. Elég sok fejtörést okoztam mára neki, gondolta. Majd később elbeszélget velem. Nagyot nyeltem. Er rosszabb, mint a spanyol inkvizíció!
- Téged valamilyen oknál fogva nem tudlak érzékelni. –Sóhaj. – Nagyon frusztráló, főleg, hogy újszülött vagy!
Nem bírtam tovább és kuncogásban törtem ki. Jazz olyan fancsali képet vágott, mint aki citromba harapott. Az hiszem ilyen helyzetekre használják az emberek ezt a közmondást. Azon kívül pedig Jasper tudta, hogy a legelső napon pontosan én is ilyen frusztrált voltam Bella gondolatai miatt. Jobban mondva gondolatainak hiánya miatt. Két külön dolog. A sors iróniája!
Jazz gyilkos tekintettel nézett rám és mélyről jövő morgás tört elő fogai közül. Gyűlölte, ha kinevették. Alice-nek bevillant egy kép, amint Jasperrel egymásnak esünk. Riadtan tekintett ránk és élesen szólt.
- Srácok, srácok –Felemelte kezeit, hogy nyomatékosítsa szavait. – Nem lesz verekedés.
- A fene! – csapott le a fotel háttámlájára Emmett, mire furcsa hang jött ki belőle. Rose sziszegett neki – „Maradj veszteg!”-, és ő elcsendesedett.
- Bocsi – Kértem elnézést az előbbi viselkedésemért és az ismét értetlen arcot vágó Bellára néztem. – Most már sejtheted, hogy én mit élek át minden egyes másodpercben azóta, mióta belépett az ebédlő ajtaján.
- Kezdem kapizsgálni – motyogta Jasper. – „És nem irigyellek, öregem, de tényleg!”

Bella a fejéhez emelte a kezét és nyomkodni kezdte halántékát. Szeme összekapcsolódott az enyémmel és késztetést éreztem, hogy megérintsem porcelánfehér bőrét és vérpiros ajkait. Álmodozásomból Emmett hahotázása zökkentett ki.
- Jobb lenne, ha minden információt megosztanánk vele, mert a végén még migrént kap. –Az elmaradhatatlan poéngyáros előtört belőle és tettetett észbekapást színlelt, ahogy fejbe vágta magát. – Tényleg, vajon egy vámpírnak lehet migrénje? „Ha már itt tartunk, kipróbálhatnánk rajta!”
Szemeim kitágultak és Jaspert is megdöbbentő és megbénító dühvel kaptam a fejemet Em felé. A tűz szinte lángolt az ereimben és a méreg termelése megindult a számban, ahogy a harcra gondoltam.
- Miért nem próbáljuk ki inkább rajtad, ha már annyira kíváncsi vagy? – szűrtem át fogaim között, mert félő volt, hogy megremeg a hangom a normális tónusban.
Emmett megindult felém. „Ha csak ez a kívánságod, én nem leszek ünneprontó!”
Megemelkedtem, hogy ugrásra kész legyek, de Rose leállította férjét, amint utána kapott.
- Em, ne most! – Gyengéden, ám erélyesen szólt, mert tudta, hogy csak így érhet el célt.
Emmett még mindig engem bámult, vigyorogva.
„Van egy ajánlatom. Csak te és én. Ha te nyersz, abbahagyom Bella froclizását. Ha én…” – ördögien elvigyorodott. – „… elviszed a csaj randizni. Persze, ha nyuszi vagy…!” – hergelt és nálam betelt az a bizonyos pohár.
Visszaültem helyemre és nyugodtam válaszoltam neki.
- Elfogadom a kihívást.
Családomon az érzelemhullám söpört végig. Nem tudtak a pontos fogadásról, de sejtették, hogy verekedéshez fog vezetni. Jasper, hogy enyhítsen a beállt csenden, tovább magyarázott a rémült Bellának.
- Nos, hogy világos legyen minden. – Jazz átölelte Alice-t, aki odabújt hozzá. - Alice képes látni a jövőt, Edward pedig gondolatolvasó.

Vérvörös alkonyat - 7. fejezet

Kérdezz-felelek vámpír módra

(Bella szemszöge)

A fotelben ültem, és csendben rendezgettem az agyamban körtáncot járó gondolatok milliárdjait. Nem tudtam, hogy tulajdonképpen melyikkel is kezdjem. Amikor már dűlőre jutottam, egy újabb rejtély fúrta be magát elmémbe és követelt magának elsőbbséget.
A Cullen-család elnémultan nézte vívódásomat. Alice, Jasper és Esme egymás mellett ültek a kanapén, Carlisle felesége mögött állt ugyanúgy, mint Emmett, aki a másik fotelnél helyezte nem éppen kis méterű testét egyik lábáról a másikra. Edward távolabb helyezkedett el tőlünk, az emelvény lépcsőjén ült, az impozáns fekete hangversenyzongora lábánál. Mióta csak beléptünk az ajtó, jókedve eltűnt, feltűnően kerülte azt, hogy a közelembe merészkedjen és a szemkontaktust sem használtuk olyan gyakran, mint előtte.
Arcán ezernyi érzelem rajzolódott ki, de mindet elnyomta az elveszettség. Fejét egyik kezére fektette és úgy nézett le a padlóra, gondosan semmibe véve engem. Jasper furcsán tekingetett feléje, és néha-néha Edward felsóhajtott. Még így is éreztem a belőle áradó feszültséget: ideig-óráig megszűnt, majd újult erővel tört rá.
Minden idegszálam tudta, hogy nem vágyik erre a beszélgetésre, és meg is tettem volna neki ezt a szívességet, de válaszokat akartam. Válaszokat kellett kapnom, hogy tisztázni tudjak mindent.

- Tehát vámpír vagyok – szögeztem le még egyszer a tényt. – Ez akkor azt jelenti, hogy soha többé nem mehetek emberek közé, nehogy megöljek valakit?
Összerezzentem erre az eshetőségre tapintva és lepergett tulajdon szemeim előtt, amint vértől áztatottan, lassan kortyolom valaki édes nedűjét. És az a valaki nem állat volt, hanem élő, hús-vér ember.
- Nem egészen. – Carlisle hangja nyugodtan és békésen csengett. – Az újszülött évedben biztos, hogy nem ajánlatos emberi vér közelébe menned. De utána szépen fokozatosan hozzászoktathatunk az illatához. Már ha tényleg ezt szeretnéd…
Aprót biccentettem a fejemmel és belegondoltam. Hát persze, hogy emberek közé is mehetek, hiszen a Cullenek is ezt teszik.
- És mit takar ez az újszülött év? – Már fúrta az oldalamat, hiszen vagy egy fél tucatszor elhangzott ez a kifejezés – ha nem többször – és rendszerint engem is így emlegettek.
- Egy évig erősebb, gyorsabb és fürgébb leszel az átlag vámpíroknál. – Jasper nagy szakértelemmel vetette bele magát a témába, mintha jártas lenne benne. El ne felejtsem majd megkérdezni ezt is tőle, mint oly sok minden mást. – A legtöbb újszülött az állandó vérszomjjal küzd, és a vér iránti szenvedélyük minden mást elnyom. Általában az első egy évben csak ez érdekli őket és más érzelmeik egy időre, úgymond kikopnak belőlük.
- És utána? – Valamiért jobban érdekelt az, hogy mi lesz ez után, mint az, hogy mennyire leszek egy vérszomjas vadállat. Az előbb leforgatott kis képkockák apró változásokon mentek keresztül, de csak annyit módosult a helyzet, hogy most már állatokra vadásztam… Emberek helyett.

- Utána kialakul a normális erőd, gyorsaságod és fürgeséged. A normális alatt itt az átlagosat értem, mert vannak olyan fajtársaink, akik különleges képességként erőt örökítettek át az előző életükből. – Rosalie átható pillantást vetett a felette ácsorgó Emmettre.
- Mint például én – szólt Emmett és lehajolva apró puszit nyomott Rose arcára.
- Különleges képesség? – Vontam fel a szemöldököm. – Átörökítve az előző életből?
Nyeltem egy nagyot és reménykedtem, hogy ha mindez igaz – és miért ne lenne az? -, akkor én nem a kétballábasságomat örököltem.
- A legerősebb tulajdonságainkat, amik már emberi életünkben is domináltak, átmentettük a mostani létünkbe. – Alice hatalmas mosolyával ajándékozott meg és hangulata ragadósnak bizonyult.
- És hogy kell elképzelni ezeket a képességeket? – Most már tényleg érdekelt a dolog.
- Carlisle az együttérzés képességét hozta magával. – Fogta meg férje kezét Esme. – Lehet ez az oka annak, hogy orvos lett belőle.
- Ön orvos? – Esett le az állam és felé fordultam. Egy vámpír orvos. Vagy egy orvos vámpír? Jó, már hallottam a suliban, hogy ez a foglalkozása, de akkor még nem voltam tisztában bizonyos dolgokkal.– De hát a vér, meg…!
- Igen, az vagyok – mosolygott ő is. – Az életem során hatalmas önuralomra tettem szert sok-sok évszázadnyi gyakorlással, és most már szinte teljesen érzéketlen vagyok a vér szaga iránt. – Elmélázott egy pillanatra és tekintete Edwardra vándorolt, aki mozdulatlanul hallgatta végig a beszélgetést. Azt már viszont nem tudtam, hogy el is jutott-e valami a tudatához, mert szeme – már amennyit láttam belőle - annyira réveteg és gondolkozó volt. Carlisle felocsúdott és folytatta tovább. – De kérlek, tegezz, hiszen nem vagyok annyira öreg!
Az annyira szót jól kihangsúlyozta, mire a szobában testileg és lelkileg egyaránt jelenlévők mind nevetni kezdtek.
- És ezt szeretném kérni tőled én is – tette hozzá Esme és boldogan mosolygott rám.
- Rendben – nyugtáztam kérésüket és tovább figyeltem a történésekre, hiszen most indult be igazán.

- Esme a ragaszkodását örökölte, és azt, hogy szenvedélyesen tud szeretni. – A doktor szeretettel nézett le feleségére és rájöttem, hogy őket olyan lánc fűzi össze, amely a legtöbb emberi kapcsolatra nem jellemző.
Még csak meg sem közelíti az emberek által annyira felmagasztalt tökéletes szerelmet. Ez valami más volt. Több. Teljesebb. Tisztább. Ők ketten tettek ki egy egészet. És ez volt jellemző az Alice-Jasper vagy a Rose-Emmett párosokra is.
Vajon Edwarddal mi a helyzet? Neki is van olyasvalaki az életében, akihez ilyen érzelmek kötik? Mondjuk Jessica azt mondta, hogy Edwardnak senki nem jó, de azt csak a sulira értette. Mi van, ha azon kívül van valaki, aki teljesen birtokolja a szívét?
Oh, Bella, állj meg egy percre! Ez téged miért érdekel? És miért szorul görcsbe a gyomrod arra a gondolatra, hogy Edward valaki máshoz tartozik?
Hogy eltereljem a figyelmemet, Esmére koncentráltam.
- Ez az oka annak, hogy gyermekeimként tekintek rájuk – mondta az említett és körbemutatott a szobában ülő „fiatalságon”.
- Emmett az erejét, Rose pedig az állhatatosságát örökítette át. – Alice fejével a páros felé intett.
Rose bájosan mosolygott, Emmett meg befeszítette karját, amin az izmok hirtelen „táncolni” kezdtek.
- Nem semmi, mi? – kérdezte somolyogva.
Edward most először adta jelét annak, hogy nem csak fizikailag, hanem szellemileg is a társasággal van. Hangosan felsóhajtott és Emmettre nézett.
- Ha arra kerülne a sor, és én nagyon remélem, hogy ez nem történik meg, akkor a kiscsajra fogadnék!

Emmett arcáról lehervadt a vigyor és durcásan keresztbe fonta a kezeit mellkasa előtt.
- Mondták már neked, Edward, hogy baromi ünneprontó vagy?
- Ha jól emlékszem, akkor te vagy a százegyedik, aki ezt vágja a fejemhez! – Megeresztett egy félmosolyt, én meg egyik ámulatból estem a másikba.
Kiről van most szó? Milyen kiscsaj? Miért kell fogadni?
Úgy éreztem, mintha a párbeszéd egyik felét hallottam volna csak. Értetlenül pislantottam Edward felé, aki Alice-t tanulmányozta és aprót biccentett neki.
- Jasper érzi a másokból áradó érzelmeket, és befolyásolni tudja őket.
- Hűha! – Megáll az ész és vele együtt a tudomány! Eddig ez vitte a pálmát, fej-fej mellett haladva a vámpír orvos dilemmával. – Szóval akkor azt is tudod, hogy én most…?
Lassan megrázta a fejét, mire mézszínű tincsei finoman libegtek ide-oda.
- Téged valamilyen oknál fogva nem tudlak érzékelni. – Nagyot sóhajtott. – Nagyon frusztráló, főleg, hogy újszülött vagy!
Edward halkan kuncogni kezdett a zongoránál Jasper kijelentésére. Hangja édesen és részegítően csengett. Jazz odakapta a fejét és kissé morgott.
- Srácok, srácok – emelte fel a kezét békítőleg Alice. – Nem lesz verekedés.
- A fene! – csapott le a fotel háttámlájára Emmett, mire furcsa hang jött ki belőle. Rose sziszegett neki valamit, és ő elcsendesedett.
- Bocsi – szabadkozott Edward és rám nézett. – Most már sejtheted, hogy én mit élek át minden egyes másodpercben azóta, mióta belépett az ebédlő ajtaján.
- Kezdem kapizsgálni – motyogta Jasper.

Összezavarodva kaptam a fejemhez. Most már teljes a káosz. Erre Emmett hangosan felröhögött.
- Jobb lenne, ha minden információt megosztanánk vele, mert a végén még migrént kap. – Poénkodott kacsintás közben, majd fejbe vágta magát. – Tényleg, vajon egy vámpírnak lehet migrénje?
- Miért nem próbáljuk ki inkább rajtad, ha már annyira kíváncsi vagy? – szűrte át fogai között Edward rögtön, meg sem várva, hogy befejezze a mondatot, és gyilkos tekintettel méregette túlméretezett testvérét.
Emmett visszavigyorgott rá és már indult Edward felé, aki megemelkedett helyéről.
- Em, ne most! – szólt rá erélyesen Rose és karja után kapott, mire megállt és hosszú ideig farkasszemet – a vámpírszem stílusosabb – nézett Edwarddal. Edward visszaült és megforgatta szemeit, majd hangosan megszólalt.
- Elfogadom a kihívást.
Kitágult szemekkel néztem rá, és valamilyen okból kifolyólag aggódtam érte. Ez a kihívás, bármit is jelent, az biztos, hogy nem egy hétfő délutáni teapartira vonatkozott és csak rossz dolog sülhet ki belőle.
Alice lemondóan megrázta a fejét. Esme felszisszent, Carlisle meg hangosan felsóhajtott. Ebből következtettem ki, hogy ők biztos tudják, miről van szó. És én is kiszedem valamelyikükből, addig éljek.
Jasper vette át a szót, hogy megtörje a beállt, feszült csendet.
- Nos, hogy világos legyen minden. Alice képes látni a jövőt… - A pöttöm kis teremtés vállára fektette kezét és átölelte. Már „ugrottam” volna a témára, hogy ne foglalkozzak mással, de Jazz még nem fejezte be. Ennél természetesebb hangon már nem is közölhette volna a dolgot. -… Edward pedig gondolatolvasó.

A vér képletesen meghűlt az ereimben, szemeim tágra nyíltak és hipersebességgel fordultam felé.
Tekintetét rám emelte és kérdéseket véltem kiolvasni sötétarany szemeiből.
A szám elé kaptam a kezemet, miközben ajkamról egy halk „oh” röppent fel és bizseregni kezdett az arcom a pirosságtól.
Te jó ég! Hallott mindent, amit róluk és legfőképpen róla gondoltam! És lehet, hogy most is hallja! Miért nem tud megnyílni a föld ilyenkor alattam?!
- Edward, én…
- Mindenki gondolatait hallom a helyiségben – fojtotta belém a szót -, kivéve a tiédet!
Ismét megeresztette azt a szívdöglesztő mosolyát, és nem tudtam eldönteni, hogy attól állt meg a lélegzetem vagy az abszurd ténytől, amit közölt velem.
- Hogy mi? – nyögtem ki nagy nehezen, mert valahogy nem tudtam felfogni szavainak értelmét.
- Mások gondolatai nyitottak előttem, de a te elméd csendes és nyugodt. Mintha egy pajzs lenne körülötted, amin nem tud áthatolni a képességem. – Magyarázta mindezt lágy hangján, de éreztem, hogy kissé zaklatott.
- És ami azt illeti az enyém sem – mormogta Alice és rám függesztette feketedő szemeit.
A döbbenettől nem jutottam szóhoz. Némán nagyokat nyeltem és emésztgettem magamban az elhangzottakat.
Ha nem lenne ez a kaparó valami a torkomban, ami az őrületbe kerget – szomjúság, azt hiszem, így nevezték – és nem vadásztam volna le egy pumát puszta kézzel és foggal, aminek a véréből lakmároztam… Nos, ez még a vámpírságon is túlment. Kedvenc rendezőm is megirigyelhetné a történetemet, annyi biztos!

A padlót néztem és agyam kapacitása már a túlterheltség határát súrolta, de mégsem omlott össze. Ha kimondom, talán könnyebb lesz.
- Együttérzés – Carlisle bólintott, mikor rá esett pillantásom.
- Szenvedélyes szeretet – Esme elmosolyodott.
- Állhatatosság – Rose finom metszésű szája megrándult a nevetéstől.
- Edward jobb szereti csökönyösségnek hívni – mondta és testvére felé nézett, de én nem estem ki a ritmusból.
- Erő – Emmett kacagott.
- Érzelembefolyásolás – Jasper felvonta szemöldökét.
- Jövőbelátás – Alice Jaspert nézte, majd rám vigyorgott.
Habozás után odafordultam Edwardhoz, aki szomorúan kapcsolta össze tekintetünket.
- Gondolatolvasás.
A szó hallatán sóhajtott és erősen koncentrált valamire.
- És egyik sem hat rám – folytattam higgadtan, meglepődve magamon is, de egy gondolat miatt idegesség vett rajtam erőt. – Mi vagyok én? Egyfajta csodabogár?
Jeges rémület csúszott fel a torkomba.
- Nem hinném – nyugtatott meg Carlisle. – Edward azt mondta, hogy már emberként sem tudott a gondolataidban kutakodni. – Az utolsó kifejezésre Edward felszisszent, de apja nem törődött vele. – Ez azt jelenti, hogy a te képességed a mentális pajzsod, amit úgy látszik, az átváltozásod fizikálissá terjesztett ki.

Püff neki! Emberként sem voltam normális, így meg főleg nem vagyok az. Pajzs, ami megvéd. A legjobb dolog viszont az, hogy eltűnt a mozgáskoordinációs-problémám. Mármint eddig úgy vettem észre.
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Hogy semmilyen mentális, az elmédet érintő és fizikális vámpírképesség nem fog rajtad. – Edward cseppet elmosolyodott, amikor meglátta megkönnyebbülésem.
- Biztos, hogy nem tudsz belekukkantani a fejembe? – Ettől rettegtem egy kissé – nagyon. – Még egy irinyó-pirinyót sem?
- Bármennyire is szeretném, nem megy – mondta csalódottan. – Még egy irinyó-pirinyót sem. Semmi. És egyszerűen megőrjít!
- Hála az égnek! – sóhajtottam fel, mire Edward megrökönyödött.
- Ennyire zavarna a dolog, hogyha tudnék a fejedben kutakodni? – Használta direkt azt a szót, amit az apja az előbb.
- Nem is tudod mennyire! – motyogtam rejtélyesen.
- Pedig szeretném tudni, hogy mire gondolsz. – Felvonta szemöldökét és mélyen a szemeimbe nézett, mintha hipnotizálna.
- Szerintem meg nem! – Vágtam hozzá kicsit durvábban, mint akartam, mert ha így folytatta volna, biztos, hogy dalolni kezdek, mint a kismadarak. – Nem annyira érdekesek az én gondolataim, mint hiszed. – Tettem hozzá békítőleg.
Felnyögött, de nem szólt. A családja csendben figyelte a kettőnk közt folyó párbeszédet és nem nagyon akartak beleszólni. Majd Emmett csettintett az ujjával és boldogan felkuncogott.
- Végre valaki, aki két vállra fekteti Edwardot sakkban. – Szélesen vigyorogva ránézett öccsére. – És lehet, hogy másban is!

Sejtelmesen nézett rám, mire összevontam a szemöldököm. Folyton ezek a kétértelmű és számomra nem teljesen világos célozgatások. Edward morgott valamit az orra alatt, de annyira gyorsan, hogy nem tudtam felfogni.
Várjunk csak! Ezzel most arra akart utalni, hogy… hogy… én és esetleg… Edward?
Elment a józan esze!? Nem lát a szemétől? Teljesen két külön kategória vagyunk az öccsével. Ez nem normális!
Álmodni sem mernék róla, hogy ez valamikor a közeljövőben – vagy akár a távoli jövőben – megtörténhetne. Edwardot egy isteni szépségű lénynek szánta a sors, nem pedig nekem. Ez abszurd!
Nem mertem Edward felé tekinteni, mert féltem, hogy elárulom magamat. Nem titkolhattam: arra a gondolatra, hogy Edward valakié, ujjaim görcsösen vájtak bele tenyerembe és lehangoltság lett rajtam úrrá.
Nagyot nyeltem és a második legkényesebb témát hoztam fel, mert nem akadhattam fenn minden apró kis „semmiségen”. Most még nem. Majd magamban mindent átgondolok szépen sorban, de még nem jött el az ideje annak.

- A családom? Velük… - Elcsuklott a hangom, de nem adtam fel. – Velük mi lesz?
Hinni akartam abban, hogy a jövő idő használata jogos, és nem történt velük semmi baj. Nem tudhattam biztosan, hiszen ki tudja…
Részvéttel és szomorúsággal teli pillantások tapadtak rám.
- Sajnálom, drágám – sóhajtotta Esme és odajött hozzám. Letérdelt elém, és kezeimet keze közé fogta.
A jeges rémület elmúlt és helyét átvette a félelem. Úgy éreztem magamat, mint aki a sötétben botorkál, kijáratot keresve egy szobából, amihez már az élete köti. Tudtam, hogy soha nem jutok ki innen. És ha mégis, akkor az ajtón túl maga a Halál vár majd rám, hogy édes csókjával magához csábítson. Hát ezt jelenti a vámpírság. Mindent elveszítesz, és mindent kezdhetsz az elejéről, a semmiből.
Az nem lehet, hogy Charlie, Renée vagy Phil meghalt! Nem, az lehetetlen! Ugye nem! Csak nem ölték meg őket?
A düh hirtelen uralkodott el rajtam és szorítani kezdtem Esme vékony kezét.

- A családod úgy tudja, hogy pár nappal ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedtél az iskolából hazafelé tartva és a helyszínen életedet vesztetted – mondta Carlisle egy orvos precizitásával.
A fojtogató érzés kissé enyhült és a düh csillapodott. Tehát családom biztonságban van és nem történt velük semmi.
- Akkor nekik semmi bajuk? – Biztosra kellett mennem.
- A gyász eléggé fájdalmas számukra, de idővel majd enyhülni fog. – Jasper halkan súgta. – Hiszen ők csak emberek! Az emberek pedig hamar felejtenek. Az érzéseik csitulnak, majd idővel teljesen kihunynak.
Engedtem szorításomon, mert nem akartam bántani Esmét, aki csak jót akart nekem. Hálásan tekintettem le rá. Ott volt mellettem és támogatott. Csillogó szemeiben szeretet ült, és ha fájt is neki érintésem, nem árulta el. Lehajoltam hozzá és finoman megcsókoltam arcát.
- Köszönöm – suttogtam neki.
Meghatódottan bólintott és végigsimított arcomon.
- Nincs mit, szívem. Igazán nincs mit.
Felnéztem a Cullenekre és kinyögtem a legveszélyesebb kérdést, amit ma meg akartam tudni.
- Mára az utolsó kérdésem, mert a sok információtól kavarog a fejem. – Edward gyönyörű szemeibe félelem, szomorúság, lemondás és kétségbeesés költözött. Végig őt néztem, ahogyan kimondtam a végzetesnek is nevezhető szavakat. – Hogyan lett belőlem vámpír?