Night of the Hunter - Prológus

Sziasztok!

Itt van a meglepetések ideje, tessék meglepődni! Na, jó, nem lesz valami nagy meglepi, hiszen tudjátok, hogy csak valamilyen írással tudlak Benneteket megajándékozni, ami most sem lesz másképpen!
Ez egy nyolc vagy tíz részes kis regényecske lesz, amit rendszertelen időközönként fogok majd frissíteni... (Itt a morgolódás helye:D) A cím annyit tesz, hogy a Vadász éjszakája és nem másról fog szólni, mint Macario háttértörténetéről egészen a Bellával való megismerkedéséig. (Azt hiszem...)
Nem szaporítom tovább a szót, belecsapok a lecsóba egy rövid prológussal, ami eléggé statikus lett, mert tulajdonképpen... Na, mindegy, valahogyan csak el kell indítani a történetet, nem kezdhetünk mindjárt az izgis részekkel. (Bár abból a kövi fejezetekben lesz bőven ;D)
Jó szórakozást hozzá!
Pusz
Szylu
U.i.: BtD a hét közepén vagy legkésőbb pénteken! ;)

Prológus

1881. július 17.

Madrid, Spanyolország

Odakint szörnyű vihar tombolt. A fák ágai hozzávágódtak az ablakokhoz, és éles, karistoló hangot adtak ki. Az utcákon vizes leveleket söpört végig a szél és az eső csak egyre hullott alá. Mintha az égiek siratnának valakit, aki még meg sem született.

Az eget beborító felhők miatt nem lehetett megállapítani, hogy nappal volt-e vagy éjszaka. Egy lélek sem járt az utcákon, csak a házak ablakaiból kiszűrődő fénynyalábok vetődtek a macskakőre, így hirdetve, hogy nem elhagyatott a város.

A vihar zenéjébe azonban egy sokkal szívszorítóbb hang is keveredett. Egy velőtrázó sikoly, ami néma zihálássá csendesült.

A főtértől nem messze lévő csendesebb, eldugottabb kis utcácskában egy hatalmas házból szűrődött ki a fájdalmas női kiáltás, amit közvetlenül egy vékonyabb, de édesebb csecsemő sírása követett.

Az emeleti ablakból erős fény áradt az utcára, és csak egy pillanatra törte meg a gyertya lángjának árnyékát az ablak előtt elsuhanó alak sziluettje.

- Kisfiú, úrnőm – szólt szelíden egy hang. – Gyönyörű és egészséges fiú.

- Látni szeretném – suttogta egy másik, de elgyötört hang.

A szobában csak ketten tartózkodtak: egy alacsony, középkorú nő, aki egy gondosan bebugyolált valamit tartott a kezében, és egy asszony, akinek szép vonásait eltorzította a kimerültség. Sötétbarna haja csapzottan tapadt a homlokára és hullámokban terült szét a párna körül.

Kinyújtotta a karját, mire az alacsony szolgála vigyázva a kezébe helyezte a csöppnyi kis batyut, ami azonnal elhallgatott, amint édesanyja óvó karjai közé került.

A pinduri jövevény tágra nyitotta hihetetlenül zöld szemeit és csodálkozva nézett fel az őt tartó angyali lényre. Apró, sötétbarna tincsei szanaszét meredeztek, apró kezével kinyúlt, hogy megérintse édesanyja arcát.

- Macario – suttogta a nő boldogságtól ittas hangon és rámosolygott fiára. – Én kicsi Macem.

A következő pillanatban a kimerültség legyűrte, de előtte még láthatta, hogy a gyermek visszamosolyog rá.