Vérvörös alkonyat - Epilógus

Sziasztok!

Ma, pontosan másfél éves "pályafutásom" során ez az első alkalom, hogy nem tudom, mit kéne egy fejezet elé írnom. És ezt tényleg nem csak úgy mondom, hanem komolyan is gondolom.
Most írhatnék ide mindenfélét - statisztikákat, érzéseket és a többit -, de nem rám vagytok kíváncsiak, hanem a fejezetre, amit fel is szolgálok Nektek tálcán. Remélem, érdemes arra, hogy megdobjatok miatta kritikákkal! :$
Még csak egy megjegyzés, és utatokra eresztelek Benneteket. A hét közepén jön majd egy bejegyzés, amiben pár közérdekű információt osztok meg Veletek a Vérvörös alkonyat további "sorsát" illetően és a friss BtD időpontjáról!
Nos, jó szórakozást és ha nem mondtam volna még elégszer, akkor KÖSZÖNÖM! :)
Pusz
Szylu

Epilógus

Minden álom véget ér…

„A definition of love?

It’s like whisky: it warms you inside,

it burns your lips,

it makes you to desire more,

but if you exagerrate it hurts.”

(Jackson Rathbone)

(Edward szemszöge)

Nagy pelyhekben esett a hó, de ez nem tudott eltántorítani semmitől sem, ahogyan egyre közeledtem a célom felé. Otthon már mindenki egyre türelmetlenebbül várta, hogy végre indulhassunk és tényleg eléggé lehangoló látványt nyújtott az üresen kongó ház. A bútorszállítók már egy hónappal ezelőtt megkezdték a munkájukat, hogy a karácsonyt új környezetben ünnepelhessük.

A nyáron történtek sem tudtak bennünket eltántorítani attól, hogy majd jó pár évtizeddel később – amikor már nem lesz olyan ember Forksban, aki még emlékezni tudna a Cullen családra – ismét visszaköltözzünk ide. A lányok viszont makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy felrúgjuk a jól bevált módszert, és kivételesen mindent vigyünk magunkkal. Arra hivatkoztak, hogy amikor visszajövünk, úgyis le kell cserélnünk az összes berendezést, mert majd divatjamúlt lesz, addig viszont használhatjuk őket az új, Glens Falls-ban álló házunkban. Egymásra néztünk Carlisle-lal, Emmettel és Jasperrel, és nem vitatkoztunk velük.

Most viszont itt volt az indulás ideje, mert már kezdett feltűnni a rendszeresen kórházat látogató hipochondereknek, hogy „a drága, jó doktorukkal valami nem stimmel”. Kedvesem is nehezen viselte az, hogy a mozgástere csak a házra és annak közvetlen környezetére korlátozódott, én pedig attól kezdtem bekattanni, hogy a fél napomat abban a nyavalyás iskolapadban kellett töltenem, ahol semmi újjal nem tudtak szolgálni, és nem mellesleg ezáltal még Bellától is elválasztottak.

Felérve a dombtetőre rálátásom nyílt az egész temetőre, amit a korán jött havazás meseszép fehér fátyollal vont be. Nem kellett sokat kutakodnom, azonnal kiszúrtam a fekete csuklyás alakot, aki két, kézzel megtisztított sötét márványlap között állt lehajtott fejjel.

Nyugodt tempóban sétáltam le a keskeny kis ösvényen a legelső sírig, és ott egy pillanatra megtorpantam. Nem akartam zavarni, és nem tudtam, hogy már elbúcsúzott-e, de el kellett indulnunk, ha még az egész országon keresztülsöprő hóvihar előtt Glens Falls-ba szerettünk volna érni.

Bella felemelte a fejét, és gyönyörű aranyszín szeme találkozott az enyémmel. Egy külső szemlélő számára az arca nyugodtnak tűnt volna, de én már ismertem és tudtam, hogy ez csak egy jól bevált maszk, amit az utóbbi hónapokban állandóan viselt. Legbelül viszont szenvedett, és nem hagyta, hogy bármelyikünk segítsen neki. Azt mondta, hogy ez az ő keresztje, neki kell megbirkóznia vele.

Alice legnagyobb bánatára az esküvői előkészületeket lefújtuk, és bár a jegyességünk még mindig fennállt – ehhez Bellával mindketten ragaszkodtunk –, egyikünk sem erőltette a házasságot. A tudat, hogy egymáshoz tartozunk elegendő erőt adott és úgy éreztem, hogy szerelmünk minden egyes nappal egyre mélyebb lett. Viszont azt is tudtam, hogy Mac halála olyan sebet ejtett rajta, ami nem fog egyhamar begyógyulni. És nem is vártam azt, hogy mindent felejtsen el, és kezdjük a közös jövőnket tiszta lappal. Csak vártam, és mellette voltam, ha szüksége lenne rám.

- Ácsorogsz még ott egy darabig, vagy idejössz? – kérdezte a világ leggyönyörűbb hangja, és rég nem dobogó szívem minden egyes alkalommal új életre kelt, amikor meghallottam.

Elmosolyodtam, és odasétáltam hozzá, majd megállva mögötte átkaroltam a derekát és vállára támasztottam az államat.

- Úgy megálltál ott, hogy azt hittem, odafagytál – heccelt, és ezzel is próbálta fenntartani a normális látszatot.

- Csak elgondolkoztam egy picit – vontam meg a vállamat és lehúzva fejéről a csuklyát belélegeztem édes levendula és frézia kettősét.

- Vajon tudni akarom, hogy miről, vagy tudni akarom, hogy miről? – simította egyik kezét a hasán összekulcsolt kezeimre, a másikban pedig egy hófehér rózsaszálat tartott.

- Csak arról, hogy soha nem volt bátorságom megkérdezni és talán most sem lesz – sóhajtottam, és lepillantottam az egyik márványlapra, amin a következő felirat állt arany betűkkel:

Itt nyugszik Isabella Marie Swan

Született: 1987. szeptember 13.

Meghalt: 2005. január 18.

„ A szabadság oly ritkán kél,

S egyet csak akkor dobban,

Mikor egy élet véget ér,

Hogy mutassa, még ott van.”

/Thomas Moore/

- Tudod, hogy bármit kérdezhetsz tőlem – fordult meg az ölelésemben, és a tekintete is alátámasztotta a szavait, ha már az elméjében csak akkor tudtam olvasni, amikor ő akarta.

- Soha nem értettem, hogy miért ez a Thomas Moore idézet került fel… – haraptam el a mondatot, mert képtelen voltam kimondani azt, amit ő megtett helyettem.

- A síromra? – Csak egy bólintásra futotta tőlem, de cserébe végigsimított az arcomon, és csak utána fordult vissza, hogy felvegyük az eredeti testhelyzetünket.

Pár percig csendben álltunk csak, és mindketten a saját gondolataink foglyai voltunk. Már feladtam, hogy válaszolni fog a kérdésemre, amikor halkan megszólalt.

- Tizennégy éves lehettem, amikor egy könyvben olvastam ezt az idézetet – magyarázta nyugodtan. – Akkor olyan fennköltnek, költőinek tűnt, és egyből beleszerettem, így minden füzetem elejére és szabad felületre ezt firkantottam oda.

- Ez tipikusan rád vall – jegyeztem meg, és hálából kaptam egy, a bordáim közé fúródó könyököt, amitől elmosolyodtam.

- Akkor még nem is értettem, hogy mit jelent, csak a szavakba lettem szerelmes – mondta és megszorította a kezemet. – Most már viszont tudom, hogy mi rejlik a szépen csengő mondatok mögött – komorodott el.

- Szeretett téged, ezt tudnod kell – mondtam ki az igazságot, amit már akkor sejtettem, amikor Denaliban először találkoztam Macarióval, de teljesen biztos csak Marcus érzelemanalizálása után lettem a dologban.

- Igen, tudom – sóhajtotta. – Már az első pillanattól kezdve tudtam, csak a homokba dugtam a fejemet, hogy ne kelljen vele foglalkoznom. Nem mertem bevallani magamnak, hogy amikor elment, meghozta helyettem a döntésemet. Nevetségesnek hangzik, de jobban ismert, mint én önmagamat.

Kibontakozott az ölelésemből, és letérdelve lerakta a rózsát a fekete márványlapra, ami a sírja mellett feküdt és szinte szakasztott másaként lehetett leírni, csak a rajta álló felirat nem egyezett.

Itt nyugszik Macario A’ngel

Született: 1981. július 17.

Meghalt: 2005. július 26.

„Minden változásban, még a legvágyottabban is melankólia rejlik.

Mivel amit magunk mögött hagyunk, a lényünk egy része.

Meg kell halnunk egy életünkben ahhoz, hogy beléphessünk egy újba.”

/Anatole France/

Végigsimított az arany betűkön és halkan megkérdezte:

- Elárulod nekem, hogyan tudtátok elintézni, hogy ide temethessük?

- Biztos, hogy tudni akarod erre a választ? – vontam fel a szemöldököm.

Bella hangosan felsóhajtott, felkelt és visszabújt a karjaimba.

- Majd egyszer úgyis elárulod – nyugtázta a lehető legtermészetesebb hangon. – Csak azt sajnálom, hogy nem az eredeti születési dátumot vésték fel. Ennyit igazán megérdemelt volna, sőt, ennél sokkal többet is.

- Kicsit furcsállták volna az emberek, ha egy százassal öregítettük volna, nem gondolod? – somolyogtam.

- Történhetnek néha elírások – mondta a kézfejemet cirógatva.

- Jogos – hagytam ennyiben, mert már így is túl sokat időztünk, és indulnunk kellene.

- Rendben, már mehetünk is – morogta az orra alatt kedvesem.

- Megint azt csinálod! – méltatlankodtam, de egy cseppet sem voltam rá mérges.

- Mit is? – kérdezte és éreztem a hangján, hogy hosszú idő óta most először csendül ki belőle igazi vidámság.

Ez pedig, ha csak egy kicsit is, de reménnyel töltött el.

- Nem lett volna szabad hagynom, hogy megtanult a képességemet. Nagyon frusztráló, hogy bármikor belehallgathatsz a gondolataimba – utaltam arra, hogy neki megadatott az a szerencsés állapot, amikor ki és be tudta „kapcsolni” a gondolatolvasást.

- Csak néha hallgatózom – hazudott gátlástalanul.

- Aham, persze – motyogtam az orrom alatt.

Bella még egy utolsó pillantást vetett a sírokra, aztán kézen fogott és húzni kezdett vissza, a házunk felé, ahol már mindenki tűkön ülve várt ránk. Az erdőbe érve suhanni kezdtünk és hamar odaértünk a tisztásra. Az autók már kint álltak a hóesésben, és családunk minden egyes tagja kényelembe helyezte magát a megszokott helyén.

Esme és Carlisle a Mercedesszel mennek majd, Rose és Em a dzsippel – Rose kocsiját már korábban átszállították az én Aston Martinommal együtt –, Alice és Jazz a Volvómmal, én pedig be leszek tuszkolva szerelmem kocsijába, aki ragaszkodott ahhoz, hogy megmutassa, hogyan is tud vezetni.

Amint megláttak bennünket közeledni, mindannyian odaintettek nekünk, felpörgették a motorokat és kisöpörtek a kavicsos útra. Odaléptünk a piros Mercedes SLS AMG-hez és zárra téve a kezemet kinyitottam az ajtót.

- Én vezetek! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Bella és úgy helyezkedett, hogy még véletlenül se tudjak beülni.

Levette magáról a köpenyt és bedobta az ülése mögötti kis részre.

- Csak udvarias voltam, és kinyitottam neked az ajtót – dünnyögtem ismételten és megindultam a másik oldal felé.

Félúton viszont megtorpantam kedvesem szavai hallatán.

- Tudod, mindig is az volt az álmom, hogy egyszer majd télen megyek férjhez – mondta, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Gyönyörű hóesés, fehér ruha, szabadtér.

Aprót ráztam a fejemen, mert nem értettem, hova is akart pontosan kilyukadni.

- A vőlegényemen fekete öltöny és az a halványkék ing, amiben a legelső nap megpillantottam, és amiben elvette az eszemet – nézett egyenesen a szemembe. – Nyakkendő nem kell, hacsak nem tudja saját magának megkötni.

- Még mindig megvan az az ing? – vontam fel a szemöldököm csodálkozva.

- Gyerekesen ragaszkodom az ilyen dolgaimhoz – közölte komolyan. – Szerettem volna, ha Carlisle ad bennünket össze, de végül úgy döntöttem, hogy jobban szeretném, ha ő kísérne az oltárhoz.

Nagyot nyeltem, és még mindig össze voltam zavarodva. Nem mostanában beszéltünk ezekről a dolgokról és tényleg nem értettem semmit. Szerelmem utolsó mondata kellett ahhoz, hogy végre kitisztuljon a kép.

- Pár nappal ezelőtt beszéltem Alice-szel és kértem tőle egy hosszú távú időjárás-előrejelzést. – Az arca tökéletes pókerarc. – Azt mondta, hogy a következő évben sajnos nem lesz ilyen szép telünk. Én pedig nem akarok két éven keresztül menyasszony lenni…

Azonnal ott termettem előtte, és a felemelve a földről magamhoz szorítottam. Olyan mérhetetlenül nagy boldogságot éreztem, amit még soha létezésem alatt. Mint mikor legelőször mondtam el neki, hogy szeretem, vagy amikor igent mondott.

Arany szeme csillogott és gesztenyebarna tincsei ide-oda szálltak a levegőben, táncot járva a hópelyhekkel. Egyik tenyerét az arcomra simította, míg másikkal a tarkómon túrt bele a hajamba, a homlokát az enyémnek támasztva és úgy éreztem, hogy hazaértem.

- Szóval, akkor hozzám jössz? – kérdeztem kissé rekedten, mert a meghatódottságtól nem találtam a saját hangomat. – Még most, a télen?

- Hát… – villantott fel rám egy halvány, de annál édesebb mosolyt, amit hónapok óta nem láttam az arcán és belesimult a karjaimba.