Vérvörös alkonyat - 66. fejezet

Sziasztok!

Hát, elérkezett ez a pillanat is! Ez most úgy hangzik, mintha búcsúznék, de még csak félig sír a szemem, hiszen bár ez az utolsó fejezet, jön majd egy epilógus és csak utána búcsúzik a VA...
Most tehát nem kéne sírnom, és nem is fogok - elmorzsol egy könnycseppet -, erős leszek és átadom Nektek a fejezetet.
Két kérésem lenne csak, és remélem, hogy nem nagyok! Az egyik, hogy mint a régi szép időkben, a nosztalgia kedvéért nem dobnátok meg ennél is, meg az epilógusnál is majd 40 komival? :$ Több, mint 300 olvasónál kérhetek ennyit? Tudom, menjek a répaföldre kapálni...
A másik, hogy ha bármilyen kérdés van, amit esetleg szeretnétek, hogy kifejtsek még az epilógusban, akkor megírnátok azt is komiban vagy mailben? Nem tudom, hogy hagytam-e itt az utolsó pár fejezetben olyan dolgot függőben, amit meg kéne magyaráznom...
Rendben, nem rizsázok, azt majd a vasárnapi frissnél megteszem, itt a fejezet!
Jó szórakozást hozzá!
Pusz
Szylu

Valami véget ért…

„Ez egy utolsó levél és vége van

Éreztem valamit, azt hiszem

Szégyellni kéne most magam

Árnyékot vetsz a szívemen.”

(Ákos: Az utolsó levél)

(Bella szemszöge)

Felhúzott térdekkel ültem az ablak előtt, és bámultam az üvegen végigfolyó vízcseppeket. Odakint vihar tombolt, mintha odafent is az én veszteségemet siratták volna. A világra teljes feketeség borult, egy hatalmas fátyol, amin keresztül szinte nem is lehetett látni. És úgy éreztem, hogy mindez igaz a lelkemre is.

Valamit elvesztettem magamból, a lényem egy része pusztult el a lángok között, ahogyan elporladt a teste. Kiszakítottak belőlem egy darabot, amit soha nem fogok tudni pótolni. Szerettem Edwardot a lehető legtisztább szerelemmel, amit ember vagy vámpír érezhet, de Mac halálával valami meghalt bennem.

Erőtlenül vágtam rá az ablakra, hogy levezessem a bennem felgyülemlett tehetetlen dühöt, de még mindig gyenge voltam.

Az üvegen apró, de jól látható repedésvonalak futottak végig halkan, egészen a keretig, és nem csodálkoztam azon, hogy nem törött ki az ablak. A leheletfinom réseken keresztül beáramlott a friss eső és az erdő illata, ami csak még jobban felkavart.

Vagy talán a lentről felszűrődő beszélgetés hangjai voltak rám ilyen hatással.

- Pihen még? – kérdezte Alice, és hallottam a színtiszta aggódást, ami kissé eltorzította csilingelő hangját.

- Igen, úgy hiszem – mondta Edward, és nem tudtam eldönteni, hogy hazudott, csak azért, hogy engem megkíméljen a rám zúduló kérdésektől, vagy tényleg nem tudta, hogy már „felkeltem”.

- Szuper volt, amit ma művelt, de tényleg! – lelkendezett Emmett, és nem kellett nagy fantázia hozzá, hogy elképzeljem, amint hatalmas vigyor teríti be a képét. – Egyszerűen csak… Ááááá! Imádom a húgomat!

- Emmett, ezt komolyan kell venni! – szólt rá Eleazar. – Ez…

Hallottam, hogy odalent felborult valami, majd szerelmem sziszegte összeszorított fogain keresztül.

- Tévedsz! – morogta vészjósló hangnemben.

- Edward, higgadj le! – csattant fel Carlisle, és az a valami, amit fellöktek visszakerült a helyére.

- A menyasszonyomról beszélsz! – suttogta kedvesem némileg nyugodtabban.

- Tudom, és elhiheted, hogy nehezemre esik ilyet mondani, de nagy a lehetősége – mondta Eleazar békítőleg.

Néhány pillanatig feszült csend uralkodott a szobában, majd Jasper szólalt meg.

- Mi lenne, ha elmondanátok, min megy a vita és talán akkor mi is hozzá tudnánk szólni, elvégre Bella a testvérünk! – vetette fel.

Elmosolyodtam, hogy Jazz képes volt nyíltan kiállni Edward mellett és mellettem is, de Eleazar sóhaja semmi jót nem ígért.

- Ez már túlnőtt rajtunk, ami nem is lenne baj, hiszen minden vámpír a saját képessége feletti uralommal rendelkezik, de… - harapta el a mondatot.

- De? – kérdezte gyengéden Esme.

Nagyot nyeltem, mert soha nem szerettem a félbehagyott mondatokat, és főleg azokat nem, amiknek én voltam a főszereplőjük. Minden idegszálam megfeszült, és lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást.

- Ritkán ugyan, és én is csak hírből hallottam róla, de megesett, hogy egy vámpír akkora „hatalomra” tett szert, hogy elveszítette felette a kontrollt és ez akár az őrület határára is sodorhatja őt – magyarázta Eleazar. – És nem mellesleg azt a kockázatot is magában hordozza, hogy az egész fajunkat felfedi egy óvatlan pillanatban.

- Ez még nem bizonyít semmit! – csattant fel Rosalie.

- Bella ma olyan dolgot cselekedett, amivel megmentette az életünket, és ezért természetesen örök hálával tartozunk neki, de a képessége… – védekezett Eleazar. – Eddig még soha nem ment ilyen messzire, és nem volt tudomásunk róla, hogy ennyire erős, ennyire veszélyes…

- Azt akarod mondani, hogy egy őrült és gyilkolni vágyó ösztönlény, aki felfedheti a titkunkat? – súgta Edward, és megfagyott a levegő a szobában. – Az a nő, aki gondolkozás nélkül feláldozta volna magát azokért, akiket szeret? Az, aki elpusztult volna értetek is? Az, aki most ájultan és holtfáradtan fekszik odafent, egy ilyen szörnyeteg lenne?

- Edward, én nem… - szabadkozott volna Eleazar.

- Akkor nem ismered őt! – mondta ellentmondást nem tűrően kedvesem és hallottam, hogy egyik lábát a legalsó lépcsőfokra tette.

- Mert te annyira jól ismered őt! – vágott vissza a Denali családfő.

- Eleazar! – próbálta csitítani felesége, és Tanya, Kate valamint Irina is, de nem sok sikerrel jártak.

- Kevesebb, mint fél éve tagja a családodnak, és…

- És már most jobban ismerem őt, mint téged valaha is foglak! – szűrte a fogai között Edward. – Ha kell, az életemet is rábíznám, mint ahogyan ma ez megtörtént! Ugyanezt elmondhatom veled kapcsolatban is, Eleazar?

Erre kitört a nagycsaládi veszekedés a nappaliban a bizalommal és a hűséggel kapcsolatban, és én erre már nem voltam kíváncsi. Igazából nem érdekelt semmi sem, csak egy kis figyelemelterelésre vágytam, hogy háborgó lelkem megnyugodjon, de vámpírelmémből nem lehetett sokáig száműzni a nyomasztó gondolatokat. Kizártam a lentről felszálló hangokat, amik most már kezdtek kiabálásba átmenni, és átadtam magamat azoknak az elmémet ostromló eszmefuttatásoknak, amiket eddig agyam hátsó zugába zártam el.

Gyengéden simítottam végig az Üvöltő szelek egyik lapján, majd becsuktam, és a finom borításon futtattam végig az ujjaimat. A könyv eddig az ölemben pihent, de már nem tudtam „elviselni” a közelségét, mert rá emlékeztetett, és azokat a képeket pergette le a szemem előtt, amiket nem akartam látni. Ahogyan a legelső találkozásunkkor átölelt, a kettesben eltöltött idő, amikor beszélgettünk, azok a félmosolyok… És különleges, vörössel szegélyezett aranybarna írisze, ami felragyogott, ha nevetett…

Szabadulni akartam az emlékektől, elfutni előlük, ha csak egy rövid időre is. Amikor azonban a gerincét tartva már letettem volna a földre a Bronte művet, egy lap csúszott ki belőle és hullt a padlóra, rajta Mac díszes írásával.

Ugyanaz a levél volt, amit a Spanyolországba való elutazása után találtam meg a tőle kapott könyvön, és amivel együtt azt a lélegzetelállítóan gyönyörű órát ajándékozta oda nekem. Egy egyszerű búcsúlevél volt, amit bárki írhat a barátjának, ha hosszabb ideig lesz távol tőle, most mégis a mondatok teljesen más értelmet nyertek.

Drága Bells!

Nem tudom, hogy személyesen is vagy csak ezen levélen keresztül tudok majd elbúcsúzni Tőled, de nem is számít. Soha nem szerettem búcsúzkodni, és ez most is így van. És „minden jót” csak azok mondanak, akik nem élnek egy örökkévalóságon keresztül, így én csak egy „Isten hozzád”-ot küldök Neked.

A legnagyobb kincs, amit valaha kaphattam a vámpírléttől az az, hogy megismerhettelek Téged, és ha képes is lennék a felejtésre, Te soha nem törlődnél ki az emlékeimből.

Egy apró kis ajándékot hagyok Neked hátra, hogy emlékezz rám, amikor nem vagyok Veled. Az érdekessége, hogy egyetlen darab készült belőle a világon, és bár közel húsz éve csinálták, de azóta nem állt meg. Remélem, hogy elnyeri a tetszésedet.

Kívánom, hogy találd meg a boldogságot amellett a személy mellett, akit szeretsz és neki is fényesítsd be sötét napjait, mint ahogyan azt velem is tetted.

Vigyázz Magadra és majd jelentkezem!

Ölel:

Mac

U.i.: Egész rendes srácnak tűnik ez az Edward, de egyszer még úgy istenigazából megütöm, amiért megbántott!

U.i.2: Ha már vámpírokon is alkalmazni óhajtod a „képességem”, légy óvatos, az első pár alkalom nagyon kimerítő és megterhelő!

Akkor mindent másképp gondoltam. Nem akart többé látni, és a telefonhívások is ezért késtek annyit, majd maradtak el folyamatosan. Lezárta életének azt a szakaszát, amiben nekem is jutott egy apró szerep, és maga mögött hagyott mindent, hogy új életet kezdjen, amibe én és a gyerekes ragaszkodásom már nem fért volna bele. Naivan azt mondogattam magamban, hogy felejteni akart, és ezért viselkedett úgy, ahogyan. Nem akartam észrevenni a nyilvánvaló tényeket és makacsul a homokba dugtam a fejemet, hátha akkor a probléma is eltűnik, akárcsak Mac. De a szívem legmélyén tudtam, hogy mik rejlenek a kimondatlan szavak és a leíratlan sorok mögött.

Most értettem meg, hogy már akkor elbúcsúzott tőlem. Véglegesen. Nem szándékozott visszajönni, sem pedig meglátogatni, vagy felhívni, de nem azért, mert rám unt. Védelmezni akart, megóvni a bajtól, és legfőképp a fájdalomtól, amit amiatt éreztem volna, hogy nem úgy szerettem őt, ahogyan ő engem. Önmagát is védte, és ezért kellett elmenekülnie. Tudta, hogyan érzek Edward iránt, és tisztában volt vele, hogy ha választanom kéne, kit választanék. És ő választott helyettem.

Dühösen gyűrtem össze a levelet és hajítottam oda az ajtóhoz. Sírni ugyan nem tudtam, de a hangom elcsuklott a fojtott zokogástól.

- Ez a te választásod volt, nem az enyém! Nem tehetted ezt velem! – fuldoklottam és görcsösen ragadtam meg az előbb félretett könyvet.

Szét akartam tépni, össze akartam zúzni, hogy ne maradjon belőle semmi sem, de a kezem annyira remegett, hogy szinte nem tudtam kontrollálni a mozdulataimat. Ez hát a kezdődő őrület, amiről Eleazar beszélt? Itt a vége?

Szapora lábdobogás jutott el a fülembe, és az ajtóm előtt megtorpant.

- Öcsi, ne menjek be veled? – kérdezte Em. – Tudod, most egy kicsit ki lehet bukva, és ilyenkor olyan dolgokat akarnak a nők, ami meghaladhatja a tudományodat és…

- Emmett, most fogd be! – suttogta Edward és abban a pillanatban nyitotta ki az ajtót, amikor végre visszanyertem az uralmat a testem felett, és teljes erőmből elhajítottam az Üvöltő szeleket.

Normális esetben darabjaira kellett volna hullania, de normális esetben nem lett volna az ajtóban Edward, aki elkapta a könyvet, mielőtt még kárt okoztam volna benne. Emmett bekukucskált testvére válla felett, és megvakarta a fejét.

- Azt hiszem, én most lelépek, és megnézem, hogy… - vonta össze a szemöldökét. – Megnézem, hogy lent vagyok-e már a földszinten.

Ha nem hittem volna, hogy lehetetlen, akkor azt mondom, hogy még Edwardnál is gyorsabban tűnt el.

Szerelmem egy percig csak állt ott, kezében a regénnyel és nem mozdult. Mintha félt volna tőlem, az volt az érzésem és ez jogos is lett volna, hiszen tehetségem volt ahhoz, hogy elüldözzek, vagy tönkretegyek mindenkit, aki csak a közelembe jött.

Aztán egy laza mozdulattal az ajtó mellett lévő fotelbe dobta, és a következő pillanatban szorosan ölelt át, és lágyan ringatott az ölében.

- Én nem… én nem akartam senkit sem bántani – suttogtam a mellkasába. – Nem fogok veszélybe sodorni senkit…

- Nincs semmi baj, nyugodj meg! – csitított gyengéden. – Eleazar nem gondolta komolyan, amiket mondott!

Eltoltam magamtól, és felnéztem fekete szemeibe, amiknek a szélén volt már csak egy vékony arany csík.

- Igaza volt neki – mondtam, és sietősen folytattam, mert láttam, hogy szóra nyitotta a száját. – A képességem egy átok, ami csak bajt okoz. Meg is ölhettem volna azokat a vámpírokat, ha nem állítotok le. És kiborít már csak a gondolat is, hogy olyan erőt használtam, amiről fogalmam sem volt, honnan nyertem. És…

- Nem – súgta és lágyan megérintette az alsó ajkamat. – Megmentettél minket. Csak ez számít, és semmi más.

- Az sem számít, hogy egy őrült és gyilkolni vágyó ösztönlény vagyok, aki felfedheti a vámpírok titkát? – idéztem azokat a szavakat, amiket ő mondott, de természetesen nem gondolt komolyan.

Nekitámasztotta a homlokát az enyémnek és két tenyere közé fogta az arcomat.

- Nem – mondta határozottan és bánatos-örömtelien megcsillant a szeme. – Nem, ameddig velem vagy, ameddig az enyém vagy és ameddig mosolyogni látlak.

Tiltakoztam volna, de megrázta a fejét és lassan hajolt oda hozzám, hogy szenvedélyesen megcsókoljon.