Before the Dawn - 7. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!
Íme a fejezet második fele, kivételesen most a "doktornő" szemszögéből! :D A fejezet végén képek, csak hogy értsétek a döntésem miértjét!XD
Pusz
Szylu

Ébredj

„Ébredj, éledj, ha fáj is

Nyisd fel a szemedet

Mozdulj, virradj máris

Mondd ki a nevemet

Kelj fel, egy jel kell, egy sóhaj

Minden perc nehezebb

Törd meg a csöndet egy szóval

Én nem kérek egyebet

Soha már”

(Ákos: Ébredj)

(Casey szemszöge)

Amilyen gyorsan csak tudtam, felkapaszkodtam a legelső épület tetejére, és házról házra szökkenve követtem az alattam elterülő utcákon rohanó Bellát. Előnyben voltam, mert hazai pályán mozogtam, és az is könnyített a helyzetemen, hogy a város felett sokkal mozgékonyabban és akadályok nélkül haladhattam, mint a szűk sikátorok rengetegében.

Azt viszont el kellett ismernem, hogy igazán sebesen tudott közlekedni Bella. A lehető legjobban kiaknázta az éjszaka, és a hely adottságit, mintha csak arra teremtették volna, hogy vámpír legyen.

A következő sarkon befordult, majd egyenesen a városfal felé vette az irányt, és egy kecses mozdulattal felkúszott a falra, hogy átugorjon rajta, és elvesszen a legközelebbi erdő sűrűjében.

Követtem őt, bár nehezen, mert gyorsabban mozgott nálam, de a fák között már az illata alapján is egyszerűen a nyomába szegődtem. Be kellett vallanom magamnak, hogy amióta Volterrában éltem, még soha nem jártam az erőben, mert nem volt rá okom.

Ha csak egy pillanatra hagyom elkalandozni a figyelmemet, és engedek az éjszakai táj csábításának, Bella akár meg is léphet – morfondíroztam magamban, és a következő pillanatban keresztülestem a fürgén leguggoló Bellán, hogy elegánsnak cseppet sem mondható módon felszántsam a földet.

Míg én próbáltam megszabadulni a feleslegessé vált anyagtól a számban, addig ő odajött hozzám, és furcsán méregetve nézett le rám. Felvonta az egyik szemöldökét, és határozott, de csendes hangon megszólalt.

- Nagyon elszánt lehetsz, ha egész Volterrán képes voltál keresztülvergődni magadat. De kétlem, hogy nekünk bármiről is kellene beszélgetnünk.

Azzal hátat fordított nekem, és már éppen beleveszett volna a rengetegbe, ha nem szólok utána, ezzel is egy újabb adag földet préselve ki magamból.

- Nem olyan a kapcsolatom Edwarddal, mint gondolod! – dobtam be az aduászt, és csak imádkozni tudtam, hogy egy épkézláb reakciót hozzon össze.

Bella megfordult, sötétarany írisze megcsillant és összeszorította az állkapcsát, ami szerint jó úton jártam afelé, hogy ebből egy normális beszélgetés kerekedjen ki.

Felkeltem, leporoltam a magamról a földet, és az arcomat is megtöröltem a ruhám ujjába, bár most nem nagyon érdekelt, hogyan néztem ki. Nem divatbemutatóra jöttem, vagy mi!

- Oké, rendben, azt be kell vallanom, hogy állatira dögös a pasi, és hogy tudna vele mit kezdeni az ember, vagy vámpír, és hogy megérne nem is egy ajtócsapkodást, de túl jól ismerem őt ahhoz, hogy… – hallgattam el, és nem tudtam, hogyan folytassam a mondatot, de Bella a segítségemre sietett.

- Hogy lefeküdj vele? – mondta ki kertelés nélkül az igazságot.

Elvigyorodtam.

- Hmmm, fogalmazhatunk így is – zártam le ezt a témát, és láttam rajta, hogy pár pillanatig mérlegeli, hihet-e nekem, avagy sem. – Amúgy Casey vagyok, Casey Crawford – mutatkoztam be illedelmesen, de a kézfogást mellőztem. – És bocsi, hogy nem rázok veled kezet, de a képességem néha átok is.

Az első halvány mosoly megjelent az arcán, ami már fél sikernek számított. Egy vámpír, ha felfedi egy másik fajtársa előtt képességének legapróbb részletét is úgy, hogy alig három perce ismerik egymást, az a bizalom legelső jele.

- Isabella Marie Swan Cullen, de csak…

- Bella – fejeztem be helyette. – Ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom a nevedet. Edward annyit „mesélt” már rólad.

Erre a mondatra viszont ismét hideg maszkot húzott az arcára és szemei összeszűkültek.

- Szóval akkor ő küldött? – suttogta halkan.

- Nem – vágtam rá azonnal, mire felkapta a fejét. – Edward jelen állapotában még egy cipőfűzőt sem tudna megkötni, nem hogy olyan fondorlatos tervet kieszelni, hogy utánad küldjön, és egy csajos dumálásra rávegyen. Saját önszántamból jöttem… Bár a legtöbb dolgot mindig saját önszántamból teszem. Sőt, nem a legtöbb dolgot, hanem mindent, de ez most részletkérdés.

Bella megrázta a fejét, és elképedve nézett rám.

- Oké, határozottan furcsa vagy – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Alice imádna.

- Már megbocsáss, de engem mindenki imád – vigyorogtam, de visszatértem a témához. – Szóval, nem bánod, ha csevegünk egy kicsit?

Felnézett az égre és hatalmas sóhaj után végül csak ennyit mondott egy vállvonás kíséretében.

- Háromnegyed óra múlva felkel a Nap, fél órás vadászatot terveztem, tehát van tizenöt perced, hogy feleslegesen próbáld teletömni olyan hazugságokkal a fejemet, amikben egykor hittem, de mára már felnőttem.

- Komolyan, te vagy az optimizmus megtestesülése – léptem oda mellé, és sétálni kezdtünk. – Most már értem, hogy miért igaz az a mondás: zsák a foltját.

- Ha tényleg igaz ez a mondás, akkor nem értem, te hogyan kerülsz egyáltalán ezek közé a gyászhuszárok közé Volterrába – jegyezte meg, és átlépett egy kidőlt fatörzsön. – Az pedig, hogy testőr legyél, hát valljuk be őszintén, egy kissé abszurd.

- Ez egy hosszú történet, és az én időm ketyeg, nem a tiéd – mosolyogtam rá, kicsikarva belőle egy csalódott szusszantást. – Tehát, ha megengeded, akkor csak nagyvonalakban vázolnám a helyzetet.

Megálltunk egy közeli tisztáson, és Bella után felkapaszkodtam az egyik fa ágára, hogy kényelmesen magyarázzak el neki mindent. Egyik kezével felém intett, mire folytattam.

- Bármekkora barom Edward, és bármit tett az elmúlt tíz évben, én biztosíthatlak róla, hogy még mindig totál oda meg vissza van érted. – Szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam beszélni. – És mindenre van normális magyarázat, csak add meg neki a lehetőséget, hogy elmondhassa!

- Casey, tényleg nagyon szeretnék hinni neked, de nem te álltál évekkel ezelőtt vele szemben az erdőben, és nem te hallottad azokat a szavakat, amikkel mindent összetört bennem – nézett egyenesen a szemembe.

- Azt hittem, az emberi emlékek egy idő után elhalványulnak – suttogtam, és elmémben akaratlanul is felrémlettek azok a képek utolsó emberként eltöltött estémről, amiket a legszívesebben kiszakítottam volna a helyükről, hogy soha ne emlékezzek rájuk.

- Vannak emlékek, amik örök tanulságul szolgálnak számunkra, ezért nem engedhetjük meg magunknak a felejtés luxusát, bármennyire fájdalmasak is – mondta nagy komolyan, és tudtam, hogy így is gondolja.

A testtartása hirtelen változott meg, ahogyan egy erősebb széllökés egy érdekes illatot árasztott felénk. Nem volt emberi, de nagyon hasonlított ahhoz, ami egy kissé meglepett. Bella már a talpán állt a földön és a sűrű bozótos felé kémlelt.

- Tudom, hogy negyed órát ígértem, de ha ezt most kihagyom, akkor maradnak a növényevők – fintorgott és lassan mozogva indult el az illat irányába.

Én is követtem, de csak a rét széléig, ahol megtorpantam, meglátva a gyönyörű nagymacskát. Barna bundája hullámzott a testén, ahogyan a levegőt vette, és az jutott róla eszembe, hogy egy nagyra nőtt kiscica, fekete szőrpamacsos fülekkel.

Elkaptam Bella karját és rémülten néztem rá.

- Te tényleg meg akarod ölni? – nyíltak tágra a szemeim és még a szám széle is lekonyult.

A hiúz a hangra felkapta a fejét, és miután alaposan tanulmányozott minket, faképnél hagyott.

Könnyedén utolérhette volna, hiszen vámpír volt, de csak megrázta a fejét.

- Nem, már nem – morogta Bella és elindult a másik irányba az orra alatt dörmögve: – Emberekből táplálkozik, de az, hogy igyak egy ragadozóból már túl sok neki.

- Olyan aranyos volt – vettem fel a lépést, és még szökdécseltem is hozzá. – Mint a régi cicám.

Bella megállt, és ez engem is megállásra késztetett. Felém fordult és gondosan megválogatva a szavait ezt mondta:

- Figyelj, Casey, rendes csajszinak látszol, éppen ezért figyelmeztetlek. Nem az a lány vagyok, akire te gondolsz, vagy akit Edward elbeszéléseiből megismertél. Nagyra értékelem, hogy megkerestél, de bármit is tervezel, nem fog összejönni. Régen sem működött, akkor most miért is működne? – tette fel a költői kérdést, amivel megfogott.

Csak álltam ott, és néztem, ahogyan eltűnik az erdő fái között. Összekaparva magamat még utána kiáltottam:

- Őt akartad jobban, vagy az örökkévalóságot?

- Ha örökké élsz, akkor kell, hogy élj valakiért! – hozta felém a szél rejtélyes válaszát és egyedül maradtam.