Before the Dawn - 5. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom, csütörtök vagy péntek tájékában ígértem, de a nap huszonnégy órájából húszban foglalt a gép - ennyire még én sem vagyok sorozatfüggő! - és csak most tudtam idejutni.
BtD-vel jelentkezem, és jelentem, hogy nekem eddig ez a kedvenc fejezetem! ;)
Jó szórakozást hozzá, és kritikákkal nem fukarkodni! :D
Pusz
Szylu

Éjjel a városban

„Így szólt az ígéret

Mindenki megtérhet a fényedhez

Vagy a férgekhez

Tudom, hogy közelít

Engem is igazít az ítéleted

Nincsenek kivételek.”

(Ákos: A katona imája)

Dühösen vágtattam végig a sötét és szinte kihalt utcákon. Csak elvétve jártak már kint emberek és nekik sem szúrtam szemet, hiszen a hivatalos testőri köpenyem a szobámban hevert az ágyon és vérvörös szemeim is kezdtek sötétedni. A biztonság kedvéért azért lehajtottam a fejemet, de nem tűnt volna fel senkinek sem furcsa íriszem, ha pedig mégis, akkor meghallottam volna a gondolataikból.

Egy rosszhírű városrész felé tartottam, ahol megnövekedett mostanában a bűncselekmények száma. Én voltam az egyetlen vámpír Volterrában – ha nem az egész világon – akinek engedélyezték a vadászatot a város falain belül. Helyesbítek: én voltam azon két vámpír egyike, aki mindenféle következmény nélkül öldökölhetett a városban.

A többieknek kívülről hurcoltak ide embereket a Volturi testőrök – ahogyan Demetri gyakran emlegette, házhoz szállítottak –, vagy a turistákat csalták be az épületbe. Én ezen alkalmak egyikén sem vettem részt, és nem is kívántam ártatlan embereket lemészárolni, így velem, Aro szerint jól jártak, ugyanis mint a régi „szép” időkben, most is csak és kizárólag bűnözőkre vadásztam. És soha nem élveztem, amit tettem, csak próbáltam túlélni és a szabályok szerint játszani.

Ma éjjel viszont a szomjúságomhoz még valami más is társult és a kettő együtt gyilkos indulattal töltött el. Düh, harag és féltékenység járta át az egész testemet, miközben bevetettem magam a sikátorok közé, hogy megfelelő zsákmány után kutassak.

Meg sem próbáltam követni Bellát, mert semmi értelme nem lett volna. Nem használhattam a képességemet rajta, hogy kiderítsem, hova ment. Azzal pedig, ha utána suhanok, csak a lebukást kockáztattam volna. A kétségbeesés teljesen maga alá temetett, ahogyan belegondoltam: Bellát valaki más csókolja meg, más öleli át, más adja meg neki mindazt, amit én akartam, csak féltem, hogy megölöm.

Felmordultam, és gyorsítottam a tempón, hogy eleget tegyek testem sürgető kérésének, és ha csak pár napra is, de csillapítsam a szomjúságomat. Ahogyan közeledtem egy másik utca felé, eljutottak hozzám azok a gondolatok, amikre vártam. Három fickó marakodott éppen azon, hogy a holnapután elkövetendő ékszerüzlet kirablása hogyan is történjen meg. Nem ez volt az első közös „ügyük” együtt, és már öltek embert korábban. Ez pedig nem sokkal ugyan, de azért valamennyit könnyített nem létező lelkiismeretemen.

Csendben osontam végig a fal mentén, és befordultam az utcába, aminek a végében egy megvilágított tetőterasz alatt ácsorgott a három pasas. Sajnos rálátásuk nyílt az egész utcára, így a lesből támadás ki volt rázva. Marad a gyorsaságom és az, hogy egyszerre kell velük végeznem. Az pedig pocsékolás lesz, mert míg kettő vére lecsurog a torkomon, addig a harmadiké kihűl…

A fejem felett megcsikordult valami, mire odakaptam a tekintetemet és megláttam az épület tetejének legszélén guggoló alakot. Fekete írisze megcsillant a holdfényben, és csak a szembogara körül húzódott egy vörös csík. Ajkai finom mosolyra nyíltak, miközben lustán kisimított egy vörös tincset az arcából.

„Enyém a jól megtermett pasas, a másik kettővel azt csinálsz, amit akarsz! Kezdek” – üzente gondolatban és egy kecses ugrással lent termett az utcán.

Felsóhajtottam, és megcsóváltam a fejemet. Ennyit a magányos vadászatomról.

- Hello, fiúk! – indult el feléjük, és a hangra a három pacák felkapta a fejét. – Nincs kedvetek szórakozni egy kicsit?

Ahogyan kiért a lámpa fényébe a fickók hangosan füttyentettek egyet, és mocskosabbnál mocskosabb gondolatok suhantak át az elméjükön.

- De, szépségem – mondta az egyik, és szélesen elvigyorodott. – A számból vetted ki a szót.

- Oh, és a torkodból szeretném kivenni és nem a szót – válaszolt, és azzal a lendülettel magához rántotta a kiszemelt áldozatát, aki felröhögött, majd ahogyan megérezte a torkába mélyedő pengeéles fogakat, ordítani kezdett.

A másik kettő csak döbbenten állt ott, és a félelem hatására megindult az adrenalin termelődése a szervezetükben.

„Edward, svédasztal van, mozdulj már!” – szólt rám, és én már suhantam is, hogy az addig elfojtott dühömet, őrjöngésemet és haragomat a két rosszéletűn töltsem ki.

Percekkel később elengedtem a kiszipolyozott férfit, és a teste ernyedten hullott le a lábaim elé a földre. A másik test nem messze hevert tőlem, szintén lecsapolva, a harmadik pedig a tetőterasz alatt feküdt holtan és egy csepp vér nélkül. A terasz széléről két láb lógott le és vígan himbálózott, míg a tulajdonosuk fent feküdt és szórakozottan számolgatta a csillagokat a sötét égbolton.

- Gondolkoztál már azon, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban? – szólalt meg, amikor látta, hogy befejeztem a táplálkozást.

- Te meg gondolkoztál már azon, hogy nem kéne mindig csak úgy lelépned a legfontosabb eseményekkor, majd órákkal később felbukkannod, amikor vége az egésznek? – dobtam neki vissza a kérdést, miközben elkezdtem feltakarítani a nyomainkat.

- Ha a mai kis összeruccanásra gondolsz, akkor tudtommal nem maradtam le semmiről. – Nem kellett látnom őt ahhoz, hogy tudjam, még vállat is vont. – A buli csak holnap kezdődik, és én is rajta vagyok a listán.

Meggyújtottam az öngyújtót, és az egyik ing széléhez tartottam, amitől a három test pillanatok alatt lángra kapott. Órák múlva nem lesz utánuk semmi sem.

- Akkor sem normális, hogy Volturi testőr vagy, és csak úgy semmivé foszlasz, amikor úri kedved úgy tartja – róttam meg, és felmásztam mellé, majd leültem.

- Bagoly mondja verébnek… – mosolyodott el, de továbbra is a csillagokat bámulta. – Nem én vagyok az, aki napokig ki sem tolom a képem a szobámból, ha éppen PMS- szindrómaszerű valamim van.

- Egy ilyenért más már régen megütött volna – somolyogtam, mert ő volt az egyetlen, aki ittlétem óta meg tudott mosolyogtatni.

- Valaki mást már régen laposra kalapáltam volna, ha csak egy ujjal is hozzámér! – nevetett fel, és felkönyökölt.

Felsóhajtottam, és felé fordultam.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy egyedül akartam ma vadászni – suttogtam csendesen, mert tudtam, hogy az ilyen kijelentéseimmel néha sikerült már megbántanom őt, és nem akartam, hogy most is ez történjen.

- Igen, tudok róla, és éppen emiatt nem hagyhattam, hogy magányosan barangolj az utcákon – bólintott és megértően nézett rám.

- Ez az a pillanat, amikor azt kell mondjam, hogy az agyamra megy a képességed – nevettem fel kényszeredetten.

- Talán nem kellett volna… - kezdte, de egy nagyon csúnya pillantást lövelltem felé, mire felkuncogott. – Oké, oké, rendben. Tudom.

Csendben ücsörögtünk, és élveztük, ahogyan a szél végigszánkázott a házak között, kiűzve az alvadt vér illatát. Egészen nyugodt, megszokott este lett volna, ha nem bolygatja fel az életemet Aro kis összeruccanása, és Bella felbukkanása. Nem, ez hazugság, hiszen örültem – jobban mondva majd kiugrottam a bőrömből –, hogy Bella életben volt, de az elutasításával és a ridegségével nem tudtam megbirkózni.

- Ki vele, mennyire küldött padlóra a lány? – kérdezte magányom háborgatója, és felhúzta a térdeit, miközben a tornacipőjét piszkálta.

- Honnan tudod? – kaptam rá a tekintetemet.

Természetesen tudott Belláról, mármint azt tudta, amit én is tudtam egy nappal ezelőttig, vagyis hogy halott, és a történetemet is ismerte, de nem volt ott a ma délelőtti összejövetelen, így…

- Tudod, van az a mondás, hogy ha a falak mesélni tudnának – villantott fel egy mosolyt. – Na, én tudom, hogyan bírjam őket beszédre.

- Oké, helyesbítenem kell: most nagyon, de nagyon utálom a képességedet – csóváltam szomorkásan a fejemet.

Figyelmen kívül hagyta cinizmusomat, és finoman megérintette a vállamat. Meg kellett volna lepődnöm a gesztuson, mert nagyon ritkán ért hozzá bárkihez is – képessége hátulütője, ahogyan ő mondogatta –, de én már nem tudtam neki újat „mutatni”. Nyolc évvel ezelőtt már mindent megtudott rólam.

- Jól vagy? – kérdezte kedvesen.

Az emberek többsége csak udvariasságból teszi fel ezt a kérdést, de ő nem így volt ezzel. A gondolatai nem tudtak hazudni, és onnan is csak aggódást véltem kiolvasni.

- Igen, nem, nem tudom – súgtam és az utca végén lévő ház falát tüntettem ki figyelmemmel. – Örülnöm kéne, hogy itt van, hogy életben van, de mégsem tudok túllépni azon, hogy hideg és távolságtartó velem.

- Edward, be kell látnod, hogy eléggé… khm… - köszörülte meg a torkát, pedig vámpír létére nem is képes berekedni – …furcsa és nem éppen szíveket melengető módon váltatok el egymástól, köszönhetően annak, hogy egy idióta vadbarom vagy!

- Kösz, tudtam, hogy rád mindig számíthat az ember! – morogtam a fogaim között.

- Figyelnél rám egy picit? – csattant fel és rávágott a vállamra, ami nem fájt ugyan, de sértette a büszkeségemet.

- Tudok mást csinálni? – sziszegtem.

- Igen, két választásod van – mondta és nagyon komoly arcot vágott. – Az egyik az, hogy itt ülsz mellettem, és végighallgatod, amit már az elmúlt nyolc évben is elmondtam neked, és ez eléggé unalmas lesz, ugyanis csak a jelzőket tudom váltogatni a mondatok elején, közepén és végén vagy… - tartott hatásszünetet, hogy tényleg rá figyeljek. – …fogod azt a formás kis popsidat, elvonszolod Bella ajtaja elé, ahol is térden állva bevallasz neki mindent, és könyörögsz, hogy bocsásson meg neked. Reggel majd késve érkeztek, mert egy forró, füllesztő és kimerítő éjszakát töltötök el kettesben, amit remélem, hogy nem kell ecsetelnem most, de nem a twisterezésre gondoltam, ennyit azért könnyítek a feladványon. Nagyfiú vagy, tudod, hogy mi mire való, mit hova kell tenni és a többi. De nagyon szívesen leteszem az óvadékot mindkettőtökért, ha esetleg csendháborításért bevisznek titeket. Van kérdés?

- Mondták már, hogy kezeltesd magadat? – kérdeztem komolynak szánt arccal, de mondat végére megjelent a szám szélén egy mosoly.

- Oh, remélem, hogy van valami szexi félisten pszichológus ismerősöd! – sóhajtotta vigyorogva. – Na, és most irány megvalósítani a második opciót! – lökdösött a vállamnál fogva.

- Elhiheted nekem, hogy nagyon is szeretném, de nem kellek már neki – komorodtam el. – Az az érzésem, hogy a halhatatlanságot jobban akarta, mint engem. És különben sincs a szállodában, mert elment valahová.

- Az éjszaka kellős közepén? – vonta fel szépen ívelt szemöldökét.

- Szerintem van valakije, mert Emmett és Jasper is utalt Bella korábbi „pasiügyeire” – macskakörmöztem a levegőbe.

- Remek, akkor most kaptam egy szuper féltékeny, extra érzékeny és totál összezavarodott hapsit – foglalta össze néhány jelzőben jelenlegi állapotomat.

- Így is fogalmazhatunk – vontam meg a vállam.

Mindkettőnk teste megfeszült, ahogyan meghallottuk az emberi fül számára nem is hallható zihálást nem messze tőlünk, és támadóállást vettünk fel. Aztán egy alak ugrott le annak a háznak a tetejéről, amit nemrég még alaposan mustráltam – ez nem kis teljesítmény volt, hiszen egy négyemeletes épületről beszéltünk – és a belváros felé vezető utca felé futott.

A sarkon még megállt egy pillanatra, és a gyéren, de azért pislákoló tűznél megláttam az arcát.

- Bella? – csúszott ki a számon és teljesen lemerevedtem, míg ő eltűnt a szemem elől.

- Az istenért, Edward, menj már utána! – lökött le „gardedámom” a tetőteraszról, mire a vadászösztöneimre hagyatkozva Bella édes és őrjítő illata után vetettem magamat.