Before the Dawn - 7. fejezet (Part 1.)

Szép jó estét!

Igen, ígértem valamit mára, és meg is tartom a szavamat, de azt nem mondom, hogy könyörületes is voltam! Muhahaha!XD
Holnap jön a második része, ami természetesen hosszabb lesz, és természetéből fakadóan elszakadunk egy kicsit az Edward szemszögtől, hogy belelássunk a "doktornő" fejébe is egy picit! ;)
Jó szórakozást, és nem megfojtani "bizonyos dolgok" miatt. Mindenre van magyarázatom, és ha már most kiakadtok, akkor mi lesz még itt később? Jah, nyugtató használata gyengébb idegzetűeknek ajánlott! :D
Pusz
Szylu

Ébredj

„Ébredj, éledj, ha fáj is

Nyisd fel a szemedet

Mozdulj, virradj máris

Mondd ki a nevemet

Kelj fel, egy jel kell, egy sóhaj

Minden perc nehezebb

Törd meg a csöndet egy szóval

Én nem kérek egyebet

Soha már”

(Ákos: Ébredj)

Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, mire a fotelban ücsörgő Lena felém kapta a fejét.

- Hűha, valaki eléggé paprikás hangulatban van ma – jegyezte meg és felállva odasétált hozzám, hogy két karját a nyakam köré fonja.

- Lena, eressz el! – morogtam és lefejtettem magamról a karjait. – És ha lehet kérnem, akkor menj ki a szobámból!

- Hmmm – szólt töprengő hangon és szórakozottam az egyik fekete tincsével kezdett játszani. – Pár héttel ezelőtt még semmi bajod nem volt, ha hozzád értem. Sőt!

- Lena, ne most kezdjük ezt el, légy szíves! – sóhajtottam fáradtan. – Tudod, hogy nem szeretlek, ami pedig kettőnk között történt, az…

Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, csak halk, vészjósló hangon megszólalt:

- Láttam, hogyan néztél rá a nagyteremben! Majd felfaltad a szemeddel és le merném fogadni, hogy ma este is utána koslattál! – Elkapta az arcomat, és tüzetesen megvizsgálta. – Harcias lehet, ha így néz ki utána a szád!

Ellöktem magamtól a kezét, és az ajtóhoz lépve kinyitottam.

- Jó éjt, Lena! – néztem rá hidegen, mire felvonva az orrát távozott a helyiségből.

Ismét becsaptam az ajtót, és az ágyra vetettem magamat. Az agyamban kavarogtak a képtelenebbnél képtelenebb gondolatok, mely szerint Casey-nek sikerült utolérnie Bellát és beszélt is vele.

Nem, az kizárt! – komorodtam el. Láttam, hogyan közlekedett Bella, milyen szélsebesen vágott át a sikátoron és milyen könnyedén veszett bele az emberek áradatába. Casey fiatal még, hogy a nyomára bukkanjon.

Mintegy végszóra kopogás nélkül suhant be az ajtómon az emlegetett személy – természetesen egy laza lábmozdulattal becsukta az ajtót –, ami nem is lepett meg annyira, mert mindig csak úgy berontott hozzám, de az arcát beterítő arcrepesztő vigyort nem tudtam hova tenni.

Kényelmesen felmászott az ágyra, és a lehető leglazábban hanyatt vágta magát mellettem és a fejét lelógatta az ágy végén, hogy a haja a földet söpörte. De mindezt egyetlen szó nélkül végezte el, csak az az idegesítő mosoly ragadt rá az arcára.

Nagyot sóhajtottam, és már éppen ott tartottam, hogy kinyögöm, könyörüljön meg rajtam, és mondjon valamit, amikor felemelte a fejét és elkomolyodott.

- Dr. Casey Crawford diagnózisa a következő: a csaj iszonyat jó fej! – vigyorodott el a mondat végére, és én megkönnyebbülten fújtam ki a benntartott levegőt.

Gyorsan ültem fel, és tekintetemet egyenesen Casey-re szegeztem, és lázasan hadarni kezdtem:

- Szóval akkor sikerült beszélned vele? Megtaláltad? Utolérted? Mit mondott? Mit gondol rólam? Mit érzett…

- Ácsi, ácsi, ácsi, Rómeó! – tartotta fel a kezét, amivel sikerült belém fojtania a szót. – Az rendben, hogy vámpír vagyok, de egyszerre én is csak egy kérdésre tudok válaszolni.

- Rendben – sóhajtottam ismét és átfuttattam magamban a kérdéseim listáját, kihúzkodva, jobban mondva hátsó helyekre tuszkolva azokat a megoldandó rejtélyeket, amik még várhattak. – Mit érzett akkor, amikor megcsókoltam? Mondott erről bármit is? Hogy olyan volt számára, mint régen…

Casey egy könnyed mozdulattal libbent oda hozzám, és apró kezét a számra tapasztotta.

- Nem tudom megérteni, hogyan viselhetett el téged, amikor be nem áll a szád – nézett fintorogva rám. – Néha többet beszélsz, mint egy nő, de komolyan. Ha kicsi csőrödet csak egy másodpercre is befognád, akkor elmondanám, hogy mi történt.

- Deh kih fo hagyi részeltekeh – morogtam, és tenyere az én számmal együtt mozgott.

Megforgatta vérvörös szemeit, és ismét hanyatt dőlt az ágyon, de most már úgy, hogy haja szétterült a feje körül és kíváncsian szemlélt.

- Na, ezt most érthetően, mert a processzorom kikészült ettől a mondatodtól!

- De ki fogsz hagyni részleteket! – motyogtam és zavartan tekintettem körbe az immár tíz éve otthonomnak mondott szobán, és tekintetem végigsiklott azon a zongorán, amit még soha nem érintettem meg itt tartózkodásom során.

Túl sok fájó emlék között ehhez a hangszerhez, és…

- Nem, nem fogok, ugyanis helyesbítek: nem elmondom, hanem megmutatom, hogy mi történt – vigyorodott el ördögien és már küldte is felém emlékképének első kockáit.