Mindenre van magyarázat… vagy mégsem?
„I just want to look at you
I just want to look at you, look at you all day
I just want to look at you, I just want to look at you all day
There ain't nothing wrong, no. There aint nothing wrong with that
Once you seep in (once you seep in) under my skin (under my skin)
Theres nothing, theres nothing in this world that could wash you away”
(Limp Bizkit: Eat you alive)
(Casey szemszöge)
Istenem, ez a pasi! Még dögösebb és szexisebb volt, miközben vadászott, és ahogyan az izmai megfeszültek a várakozásnál, hát… összefutott a nyál a számban. Egyetlen egy vércsepp sem került az ingére, miközben egy szarvas nyaki ütőerére tapasztotta a száját, és ahogyan az ajkai mozogtak. Nyami! És azt is fantasztikus volt látni, ahogyan a szeme, amit végig rajtam tartott, szép lassan arany színt öltött és vonzó arcának valamilyen megfejthetetlen álarcot kölcsönzött.
Na, persze, mindezeket nem mondhattam meg neki, így amikor visszatért hozzám, csak megvontam a vállam és annyit tettem hozzá a dologhoz:
- Nem rossz egy vén fószertól.
Will megcsóválta a fejét egy apró mosoly kíséretében, és beletúrt a hajába, amitől a rövid tincsek még kócosabbak lettek. Arany szemeit forgatta, ahogyan letelepedett a fűbe és kényelmesen, szinte már lustán elnyúlt a földön. Fekete szempillái megrebbentek, majd lehunyta a szemhéját és a feje alatt összefonta a karjait. Furcsálló pillantást lövelltem felé és megkérdeztem:
- Te mégis mit csinálsz?
- A vén fószerek főétkezések után mindig ledőlnek egyet szunyókálni – válaszolta csendesen, mint aki tényleg aludni készül.
- Nem úgy volt, hogy a vén fószer mesél nekem, ha elmegyek vele vadászni? – vontam kérdőre ismét.
- Nem vadásztál – mutatott rá egy szerinte nagyon is fontos tényre.
- De elkísértelek – vetettem ellen.
A szája sarkában megjelent egy apró mosoly engem is jobb kedvre derített, de a következő szavaitól a szívem heves vágtába kezdett volna, már ha még ember vagyok.
- Akkor tedd le azt a formás hátsód mellém, és mesélek.
Az összes szó bennrekedt a tüdőmben és még a frappáns válaszaimból is kifogytam, így egyszerűen csak lehuppantam mellé és csendben várakoztam.
Will felnyitotta az egyik szemét, és óvatosan rám sandított, az arcán pedig olyan kifejezés ült, amit a csodálkozás kategóriába soroltam volna be.
- Most meg mi van? – csattantam fel, mert nem szerettem, ha kísérleti nyúlként méregetnek.
- Semmi, csak meglepődtem, hogy nem kaptam egyetlen szurkálódó megjegyzést sem – felelte, majd lecsukta a szemeit és nyugodtan sóhajtott egyet.
Az arcvonásai kisimultak, a mellkasa egyenletesen emelkedett, majd süllyedt és a szempillái megrebbentek, mintha álmodna.
- Kezdeném azzal, hogy ekkor meg ekkor születtem, itt meg itt, de sajnos ilyen tényekkel nem tudok szolgálni.
Meglepetten pillantottam le rá, és mintha valahogyan megérezte volna, mi lesz a reakcióm, mert készségesen válaszolt ki nem mondott kérdésemre.
- Mint tudod, a vámpírrá válás egyik hátulütője, hogy az emberi emlékek elhalványulnak, majd néha teljesen eltűnnek. Nekem az emberi életemből szinte semmilyen emlék nem maradt meg, kivéve azt a keveset a polgárháborús időszakból, ami feldereng. De arra nagyon is jól emlékszem, hogy ki volt a felettesem.
Tudtam, hogy Jasperre célzott, és mivel nem akartam, hogy elveszítse a fonalat, ezért nem szóltam közbe.
- Jasper már akkor is karizmatikus személyiség volt, ha szabad így fogalmaznom. Tudta, hogyan manipulálja finoman az embereket, hogy az úgy tűnjön, saját akaratukból cselekszenek.
- Veled is megtette? – kérdeztem csendesen.
- Te mégis mit csinálsz?
- A vén fószerek főétkezések után mindig ledőlnek egyet szunyókálni – válaszolta csendesen, mint aki tényleg aludni készül."17. fejezet
Mindenre van magyarázat… vagy mégsem?
„I just want to look at you
I just want to look at you, look at you all day
I just want to look at you, I just want to look at you all day
There ain't nothing wrong, no. There aint nothing wrong with that
Once you seep in (once you seep in) under my skin (under my skin)
Theres nothing, theres nothing in this world that could wash you away”
(Limp Bizkit: Eat you alive)
(Edward szemszöge)
- Barátok?
Dermedten bámultam a felém nyújtott kézre, majd óvatosan az ujjai közé fontam az enyémeket és finoman simítottam végig tenyere bársonyos bőrén, amitől éreztem, hogy összerezzent. Ez természetesen olyan volt számomra, mintha olajat öntöttek volna a tűzre, ezért merészebb húzáshoz folyamodtam. Egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és a háta mögé kerülve olyan közel álltam hozzá, hogy ember korában éreztem volna a testéből áradó meleget, most viszont csak a kezem alatt megfeszülő izmokat tapintottam ki. Gyengéden húztam végig a kezemet nyakszirtjén, amitől az izmok még jobban megfeszültek – már ha ez egyáltalán még lehetséges volt – és kétségbeesett nyögés hagyta el Bella ajkait. Másik kezem még mindig a kezével játszott, az érzékeny bőrt cirógattam a csuklójánál. A válla felett átlesve láttam, hogy az ujjai remegtek és hevesen küzdött a késztetés ellen, hogy ökölbe szorítsa a kezét. Ujjaim felcsúsztak a tarkójára és egy érzékeny pontra rátalálva – erre abból jöttem rá, hogy áramütésszerű remegés futott végig Bella testén – lassan körözni kezdtem a hófehér bőrön.
- Mi… – Itt elakadt, mert óvatosan lehajoltam, és mélyet szippantottam frézia és levendula illatú hajából.
Nagyot nyelt és erőt gyűjtött ahhoz, hogy újra meg tudjon szólalni, de akkor is csak egy halk suttogásra futotta, ami lágy volt és bizonytalan.
- Mégis mit csinálsz? – Az utolsó szónál megremegett a hangja, de ezt betudhattam annak is, hogy az orrommal végigkövettem a gerincvonalát a haja tövétől egészen a felsője széléig.
Oda és vissza, oda és vissza. Csak akkor válaszoltam, amikor felemeltem egy kissé a fejemet, de nem vesztegettem sok időt a szavakra.
- Barátkozom – és ajkaimmal ugyanazt az utat jártam végig, amit az előbb.
Bella teste megfeszült, mint egy elpattanni készülő húr, majd elernyedt és fáradtan felsóhajtott.
- Miért csinálod ezt velem? – kérdezte halkan.
- Én nem csinálok semmit, csak közelebbi kapcsolatot teremtek egy barátommal – morogtam a bőrébe, és az álla alá nyúlva fordítottam a fején, hogy felém nézzen.
- Nem, te mást akarsz – suttogta és láttam, hogy a pillái elnehezülve lecsukódtak.
- Hmmm, és ebben miért vagy ennyire biztos? – vontam fel a szemöldököm, de persze ezt ő nem láthatta.
Lassan hajoltam az ajkai felé, és a számon éreztem hűs leheletét, ahogyan válaszolt.
- Mert férfi vagy és mert ismerlek eléggé jól – mormolta és az ajka finoman hozzáért az enyémhez.
- Ennyi nem elég – súgtam neki, és remegő ajkaitól elszakadva elléptem tőle, és az erkélyajtón kilépve leugrottam a szálloda előtti néptelen utcára, majd vissza sem nézve eltűntem a közeli szűk utcácskában.
"- Barátok?
Dermedten bámultam a felém nyújtott kézre, majd óvatosan az ujjai közé fontam az enyémeket és finoman simítottam végig tenyere bársonyos bőrén, amitől éreztem, hogy összerezzent. Ez természetesen olyan volt számomra, mintha olajat öntöttek volna a tűzre, ezért merészebb húzáshoz folyamodtam. Egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és a háta mögé kerülve olyan közel álltam hozzá, hogy ember korában éreztem volna a testéből áradó meleget, most viszont csak a kezem alatt megfeszülő izmokat tapintottam ki."16. fejezet (Part 2.)
Mesélek, ha mesélsz – avagy milyen egy jó alku
„I've been thinking of everything
I used to want to be
I've been thinking of everything
Of me, of you and me”
(30 Seconds To Mars – The Story)
(Edward szemszöge)
Teljesen kihalt volt az utca, így nem sokat zavartattam magamat, hanem lehuppantam a padra. A szálloda fényei is elcsitultak, csak imitt-amott lehetett látni egy-egy fénynyalábot, ami áthasított az összehúzott függönyök között. Természetesen engem csak egy bizonyos összehúzott függönyös szoba érdekelt, és ezért mereven bámultam felfelé, le sem véve a tekintetemet az emeleti erkély ablakáról, ahonnan fény nem hatolt át az éjszakába, és mozgást sem igen láttam. Persze mindez nem jelentette azt, hogy senki nem tartózkodott a helyiségben, mert nagyon is tudatában voltam Bella jelenlétének. Ő viszont úgy tűnt, hogy nagy ívben tesz rám.
Aztán vagy egy órával később, amikor még mindig ott ücsörögtem, és egyik gondolat követte a másikat az agyamban, egyszer csak olyan dolog történt, amitől összerezzentem.
A függöny szétnyílt, az erkélyajtót pedig kitárták, ami egyenesen invitálásnak számított egy vámpír számára. Vámpír füllel hallottam, ahogyan a szobaajtóban lévő kulcs fordult egyet, és a zár is kattant. Tehát kétfelől is bejuthattam. Felkeltem, és nem tudtam letörölni azt az apró mosolyt az arcomról, amit a meghívás csalt rá. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik invitálásnak tegyek eleget. Egyszerűen csak másszak fel a falon és az erkélyen menjek be, vagy mint egy rendes, átlagos ember sétáljak be az ajtón, fel a lépcsőn és be az ajtón. Igazán nehéz döntés.
„Ha még sokáig ácsorogsz ott, visszavonom az ajánlatomat” – hallottam meg Bella hangját a fejemben, amitől újra elvigyorodtam és megindultam a főbejárat felé.
Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam, és óvatosan lavíroztam el az ajtónál álló portás, és a recepciós mellett, akinek odavetettem.
- Miss Cullenhez jöttem.
Szegény teremtés persze tiltakozott volna, de már ott sem voltam, hanem megindultam a lépcsők felé. Kényelmes tempóban haladtam, hogy ne keltsek feltűnést, ha esetleg összefutok egy alvajáró szállodai vendéggel, de amikor az első lépcsőfokra tettem a lábamat, az apró, de kellemes bizsergést okozó hang ismét megszólalt a fejemben.
„Lifttel gyorsabb” – és meg mertem volna rá esküdni, hogy még egy halk kuncogással is megjutalmazott.
Akaratlanul is felsóhajtottam, és átsétáltam az ellenkező oldalon lévő lifthez, majd megnyomtam a hívógombot. Szerencsémre a fülke a földszinten volt, így az ajtó automatikusan kinyílt és be is léptem. Megnyomtam a megfelelő gombot és vártam, hogy felérjek Bella emeletére. A folyosón gyorsan szedtem a lábaimat, viszont a résnyire kinyitott ajtó előtt úgy torpantam meg, mintha egy sziklafalba ütköztem volna. Nagyot nyeltem és óvatosan belöktem az ajtót, ami halkan nyikorogva tárult ki.
Bella háttal állt nekem, és kifelé bámult az erkélyajtón, de amikor meghallotta, hogy beléptem, kissé hátrafordult és odaszólt.
- Ha megkérlek, becsuknád az ajtót?
Nem várt választ, egyszerűen visszafordult az ablak felé, és tovább folytatta a város feltérképezését. Az ajtó nyelve aprót kattant, ahogyan a helyére került, az én gondolataim viszont még mindig zavarosak voltak. Minek hívott ide, ha még arra sem veszi a fáradtságot, hogy kommunikáljon velem, azon kívül, hogy egyértelmű utasításokat ad?
- Milyen csendes minden – mondta halkan és továbbra sem nézett rám. – Ez a jó a kisvárosokban. Éjjel megszűnik a nyüzsgés, és béke száll mindenre. Nem is tudom, Alice miért volt oda annyira, hogy nagyvárosban éljünk. Persze, van egy csomó jó dolog, de…
Szívesen hallgattam volna még, mert a hangja mindig nyugalommal töltött el, de ez nem az a pillanat volt, amikor ennek a „szenvedélybetegségemnek” engedhettem, így félbeszakítottam.
- Szóval azért kaptam a szíves meghívást, mert azt szeretnéd velem megvitatni, hogy a következő költözésetek alkalmával hova menjetek? – vontam össze önkéntelenül is a szemöldökömet, de még mindig úgy álltam az ajtónál, mint akit odaszögeztek a padlóhoz.
Ez a költői kérdés, úgy tűnt, meghozta a várt sikert, mert Bella felém fordult és finoman, de cseppet sem boldogan elmosolyodott.
- Nem, a meghívást azért kaptad, hogy bocsánatot tudjak kérni – mondta és a szemei bánatosan csillantak meg a beszűrődő holdfényben. – Csak gondoltam, hogy valahogyan elkezdem a beszélgetést, és valamiért ez jutott eszembe.
Annyira megdöbbentem, hogy akaratlanul is léptem egyet hátra, aminek következtében beleütköztem az ajtóba. Ez természetesen nevetésre késztette Bellát, amit nem fojtott magába, hanem gyöngyöző kacajjal felnevetett.
- Oké, ki vagy te, és mit csináltál Bellával? – kérdeztem, és megembereltem magam, hogy közelebb lépjek hozzá.
Ő visszafordult a város felé, de előtte intett, hogy menjek oda mellé, és így is tettem. Közvetlenül egymás mellett álltunk, a karunk szinte összeért, és minden porcikám azért kiabált, hogy érintsem meg őt. Ő viszont nyugodtan ácsorgott mellettem, és úgy tett, mintha ott sem lennék. Na, persze, azért hozzám beszélt, de nem láttam rajta, hogy ő is majd megőrülne attól, hogy vissza kell fognia magát.
- Egyszerűen csak rájöttem, hogy nem volt jogom úgy viselkedni veled, mint ahogyan tettem pár órával ezelőtt – magyarázta, és éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor lopva felnézett rám. – És ahhoz sem volt jogom, hogy olyan dolgokat vágjak a fejedhez. Mentségemre legyen mondva, hogy Demetri is felhúzott előtte, Rileyról már nem is beszélve, és hát te voltál az, akin csattant az ostor.
Most én voltam az, aki lopva lesandítottam rá, de addigra már rendezte az arcvonásait, és türelmesen nézelődött előre. Én meg moroghattam magamban, hogy már megint nem tudok kiigazodni rajta. Nem, ez így nem igaz. A helyes állítás az, hogy még most sem tudok kiigazodni rajta, és ez piszkosul frusztrált.
- Mondd, ne kímélj! – szólt és nyíltan felnézett rám.
Pár pillanatra összezavarodtam, ahogyan az aranybarna szemek meglepő gyengédséggel fúródtak a szemembe, de aztán nagy levegőt vettem, aprót ráztam a fejemen, és egy teljesen más dolgot nyögtem ki, mint amit terveztem.
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy képes a szemembe nézni – idéztem fel egy nem is olyan régi beszélgetésünket.
- Igen, ez így igaz – bólintott, és az arcát keretező tincsek rakoncátlan táncba kezdtek. – Viszont rájöttem, hogy kerülni sem tudlak…
Furcsán nézhettem vissza rá, mert ismét elmosolyodott.
- Újrafogalmazom – mondta és amíg gondolkozott, az alsó ajkát rágcsálta, amit én megbűvölten figyeltem. – Szóval, mindketten a körülmények áldozataiként szenvedünk, így kénytelenek vagyunk az elkövetkezendő pár hétben nap, mint nap találkozni, és nem vetne ránk jó fényt, ha úgy kerülnénk egymást, mint a leprások.
Várakozóan nézett fel rám, én pedig bólintottam, hogy folytassa.
- Tehát, arra a megállapításra jutottam, hogy jobb, ha fegyverszünetet kötünk. – Itt megállt, és pár pillanatra eltűnődött. – Vagyis hát a fegyverszünet nem is jó kifejezés, tekintve, hogy…
- Bella, kérlek! – nyögtem, mert kezdtem elveszíteni a türelmemet, hogy mégis hova a fenébe akar kilyukadni.
Bella kihúzta magát, nagyot sóhajtott és felém nyújtotta a jobb kezét.
- Barátok? – kérdezte és óvatosan felnézett rám.
"Teljesen kihalt volt az utca, így nem sokat zavartattam magamat, hanem lehuppantam a padra. A szálloda fényei is elcsitultak, csak imitt-amott lehetett látni egy-egy fénynyalábot, ami áthasított az összehúzott függönyök között. Természetesen engem csak egy bizonyos összehúzott függönyös szoba érdekelt, és ezért mereven bámultam felfelé, le sem véve a tekintetemet az emeleti erkély ablakáról, ahonnan fény nem hatolt át az éjszakába, és mozgást sem igen láttam. Persze mindez nem jelentette azt, hogy senki nem tartózkodott a helyiségben, mert nagyon is tudatában voltam Bella jelenlétének. Ő viszont úgy tűnt, hogy nagy ívben tesz rám.
Aztán vagy egy órával később, amikor még mindig ott ücsörögtem, és egyik gondolat követte a másikat az agyamban, egyszer csak olyan dolog történt, amitől összerezzentem."
Mesélek, ha mesélsz – avagy milyen egy jó alku
„I've been thinking of everything
I used to want to be
I've been thinking of everything
Of me, of you and me”
(30 Seconds To Mars – The Story)
(Casey szemszöge)
- Na nem, ez teljességgel ki van zárva! – csattantam fel és tüntetőleg karba fontam a kezeimet. – Jobb, ha ezt kivered a fejedből! És hiába mereszted rám azokat az éjfekete szemeidet, ebbe nem megyek bele!
- De elfogadtad a vacsorameghívásomat – vetette ellen Will és mögém kerülve tuszkolni kezdett a fák közé – jobban mondva a sűrűjébe.
Igen, már a Will megszólításnál tartottunk, de ez nem jelentett semmit, hiszen ő kért meg rá, hogy így hívjam, mondván: „A William túl távolságtartó.” Én meg nem akartam meggyőzni róla, hogy jobb neki, ha megfelelő a távolság kettőnk között. Mert ez nem lenne teljesen igaz a részemről, főleg most, hogy a kezei finomam simultak a vállaimra, és gyengéden próbált befelé tolni az erdőbe. Mármint eddig is az erdőben haladtunk, de… Oh, bonyolult!
- Mert azt hittem… – haraptam el a mondatot, miközben egy kidőlt fán másztam át.
- Roppant kíváncsi vagyok, hogy mi az, amiben hittél – nógatott, és nagyon jól tudta, hogyan provokáljon.
- Szóval azt hittem, hogy majd elkapunk pár rosszfiút és lakmározunk a vérükből, míg az arcunkon csorog lefelé a minket éltető nedű – vettem elő a szarkasztikus hangomat és szúrósan néztem rá.
- Gondolkodtál már rajta, hogy eljátszd Drakula női változatát egy hollywoodi filmben? – kérdezte mosolyogva, de nem is várva a válaszomat, folytatta. – Mert ha egyszer is átfutott azok alatt a dögös vörös loknik alatt, akkor most kell, hogy kiábrándítsalak. Még egy harmadik kategóriás rossz horrofilmben is csúnyán megbuknál.
Megtorpantam, aminek következtében Will hátulról nekem jött és lekaszált. Ez viszont nekem kedvezett, mert a kezem ügyébe eső mindenféle valaha élőnek titulált dolgot hozzá tudtam vágni. Vagyis repkedtek a falevelek- és ágak, néhány pórul járt virág és nem fukarkodtam a földdel sem.
A gazember azonban csak nevetett és már a hasát fogta a fene nagy jókedve miatt. Egy idő után elfogyott a munícióm, és a várt hatás is elmaradt, így felegyenesedtem, nőiesen leporoltam magamat és elindultam a fák között – remélhetőleg arra, amerről jöttünk.
Már vagy tíz perce cammogtam dühösen, és azon morfondíroztam, hogy vajon idefelé jövet is ennyit gyalogoltunk, amikor egy közeli fáról megszólalt egy gúnyos hang.
- Nem jó felé mész – jelentette ki Will a lábát lóbálva és esküszöm, még a körmeit is piszkálta.
- Remek, akkor a másik irány lesz – morogtam az orrom alatt és bemutatva egy száznyolcvan fokos fordulatot megcéloztam a „másik iránynak” titulált irányt.
- El fogsz tévedni – kiáltott utánam Will, de nem úgy tűnt, mintha ez nagyon felzaklatná, sőt, még arra sem vette a fáradtságot, hogy lemásszon, és utánam jöjjön.
- Vámpír vagyok és nem lehet olyan nagy ez az erdő – dünnyögtem és célirányosan haladtam előre.
Hallottam, hogy felsóhajtott mögöttem, és egy tompa puffanást követően már ott is lépdelt mellettem.
- Rendben, egy másik ajánlat – mondta zsebre dugott kézzel, és úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt tizenéves, aki hirtelen nyúlt meg, és nem tud mit kezdeni a végtagjaival.
Csak az a francos kecsesség, meg a magabiztosság nem passzolt az összképbe. És az is lehet, hogy tényleg tizenéves volt, amikor átváltoztatták – ezt a témát még nem hoztuk szóba.
- Te meg az ajánlataid – motyogtam és előre szegeztem a tekintetemet.
- Oké, akkor előtte egy előajánlat. – Nem tehettem róla, a perifériás látásom azonnal ráfókuszált szívdöglesztő mosolyára. – Vagy elfogadod az ajánlatomat, amit most fogok vázolni, vagy itt hagylak az erdő kellős közepén.
Megálltam és összeszűkült szemekkel meredtem rá.
- Képes lennél itt hagyni az erdőben, kitéve ezzel mindenféle ragadozó éles fogának? – förmedtem rá, mire felemelte a mutatóujját, így jelezve, hogy várjak, amíg átgondolja a dolgot.
- Minden kétséget kizáróan igen a válaszom – vigyorodott el kajánul és félreugrott a kezem elől, amivel vállon akartam csapni. – És nem szabad megfeledkezni arról az apró, ám nem elhanyagolható tényről, hogy jelen pillanatban te vagy az egyik legélesebb foggal rendelkező egyén ebben a dzsungelben – mutatott rá a nyilvánvaló tényre.
- Még hogy déli jó modor – motyogtam és várakozóan tekintettem rá.
- Tudtommal egy szóval sem említettem, hogy déli lennék, de ez most nem fontos – legyintett. – Az ajánlatom a következő: mivel kopognak a szemeim az éhségtől, ezért én mindenképpen vadászni fogok, te pedig, ha akarsz, velem jöhetsz és…
- És egyetlen nyamvadt fűzabálót sem kell megkóstolnom? – kotyogtam közbe.
- Nem foglak kényszeríteni rá, ezt megígérhetem – esküdött meg felemelt bal kézzel, míg a jobbot a szívére helyezte.
- Eddig tetszik – bólintottam, hogy folytassa.
- És utána pedig mehetsz, és annyi drogos, alkoholista rosszfiút zabálhatsz fel, amennyit csak akarsz, nem fogom utadat állni – fejezte be a mondatot.
Eltöprengtem egy darabig a lehetőségeken, és úgy találtam, hogy ez mindenképpen egy csábító ajánlat.
- Rendben van, benne vagyok – nyújtottam a kezemet, és egy kézfogással megpecsételtük a dolgot. – Viszont köteles vagy mesélni közben.
Értetlenül vonta össze a szemöldökét, így megmagyaráztam.
- Arról, hogy hogyan ismerkedtetek össze Jasperrel, meg hogy mi ez a rejtélyes képességed, ami az őrületbe kerget.
- Azt hiszem, hogy ezen irányú kíváncsiságodat ki tudom elégíteni – kacsintott rám, és határozottan megindult egy bizonyos irány felé. – De csak visszafelé menet, most csendben kell maradnunk, hogy a legjobb fogásokat nehogy elriasszuk.
Miért van az, hogy a férfiaknál muszáj, hogy övék legyen az utolsó szó? És mi ez a fene nagy késztetés nálam, hogy ezt megcáfoljam? Ezen nem agyalhattam túl sokáig, mert a számon már ki is csúszott egy mondat, amit jobb lett volna, ha lenyelek.
- Amúgy tetszik a hajad!
Will erre csak hátrafordult, és megdobott egy olyan mosollyal, amit eddig csak kevésszer használt. Ez egy őszinte és kedves mosoly volt, nem az a „ki, ha én nem!” vigyor, amit a legtöbb esetben felvillantott.
Úgy éreztem, hogy ez a srác még több titkot tartogat, mint amit egy ilyen volterrai látogatás alkalmával fel lehet fedezni. És ezek a titkok nagyon is vonzottak.
15. fejezet
„Remény, mit remélsz?”
„Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.
Miért? – Valami megváltozott.
Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív? – Szeretlek, mindörökké.
Lélek, mit érzel? – Így kell tönkremenni.
Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet? – Csak a múlt, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben? – Ennyi.
Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.
Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy? – Az, aki megadta magát.
Kinek? – A fájó, örök szerelemnek.”
(Luís de Camões)
(Casey szemszöge)
- Én a helyedben igent mondanék az úriembernek – mondta Bella, aki a lépcsőfordulóban állt és mindent nagyon-nagyon jól látott.
Erre a bizonyíték az arcán szétterülő hatalmas mosoly volt. És ezt a hatalmast úgy kell érteni, hogy soha nem láttam még tőle, hogy ennyire mosolygott volna. Oké, körülbelül egy napja ismerem, ám ez alatt az egy nap alatt Alice többször villantotta ki a fogait, mint Bella. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a helyzet tényleg komikus volt.
William a földön térdelt, éppen úgy, mintha…
- Ez nem az, aminek látszik! – védekeztem automatikusan, amikor leesett, hogy mire gondolhatott Bella.
- Ugyan már, drágám, miért kell tagadni a nyilvánvalót? – kelt fel Mr. Hayes a padlóról, és olyan természetességgel karolta át a derekamat, hogy ha képes lettem volna, a hajam tövéig elpirulok.
Újfent nem jutottam szóhoz, főleg az tette be a kiskaput nálam, hogy William egy könnyed csókot nyomott a homlokomra. Megmerevedtem, Bella pedig halkan kuncogott, de a jókedvének egy másik hang vetett véget.
- Bella, állj meg egy pillanatra! – hallatszott Edward hangja az alsó lépcsőfok környékéről.
Bella felnyögött és elsprintelt mellettünk, de közben még egy „Nem jártam erre, nem láttatok semmit!” közbevetést megengedett magának. Elegáns megoldás jedi erőt használni, kár, hogy neki nincs. Na, de erről majd később felvilágosítom.
Amint Bella befordult a sarkon – a jedis trükköt megpróbálta Alice-en és Jasperen is alkalmazni – Edward bukkant fel közvetlenül mellettünk. Először ő is meghökkent, amikor meglátott bennünket – William még mindig nem hagyott fel a szoros vámpírfogással –, de csak megcsóválta a fejét.
- Majd beszélünk – mondta gyorsan és körülnézett. – Merre ment Bella?
Egy pillanatnyi habozás után végül arra a pontra mutattam, ahol a keresett személy köddé vált, míg az őrmester úr jót mulatott az egész helyzeten. Így válik a vámpír saját nemének árulójává, de ezt be kell vállalni, ha jótündér üzemmódban össze akarod hozni a világ két legmakacsabb személyét.
- Ha összetöröd a szívét, letépem a fejed, és baseballozni fogok vele! – végszavazott Edward, és megveregette William vállát, majd huss!, már ott sem volt.
Egy ideig még utána bámultunk mind a négyen, majd arra eszméltem fel, hogy Alice súg valamit Jasper fülébe, aki ránk kacsintott és ők is angolosan távoztak. Te jó ég, mi van ma itt? Mindenki megőrült?
- Vajon akarom tudni, hogy mi volt ez az egész vagy jobb, ha az áldott tudatlanság állapotában maradok esetleges halálom vagy az örökkévalóság hátralevő részéig? – kérdezte végül William, és lenézett rám.
- Ez egy nagyon összetett és bonyolult történet – csóváltam meg a fejemet. – És az esetleges halálod közelebb van, mint gondolod, ha nem veszed le rólam azonnal a mancsaidat! – villantottam rá egy ártatlan, harminckét fogas mosolyt.
Nagyot sóhajtott, de azért elengedett, ám még mindig a személyes zónámban volt. Olyan erővel érzékeltem a jelenlétét, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik.
- Rendben, és mit szólnál ahhoz, ha ezt a nagyon bonyolult és összetett történetet elmesélnéd nekem egy vacsora mellett? – kérdezte, és még ahhoz is volt képe, hogy egy lábremegtető mosollyal megdobjon.
- Szerintem határozottan nem vagy alkupozícióban – mondtam és összefontam a karomat a mellkasom előtt.
- Nem, mert az összes önbizalmamat elveszed azzal a veséig látó pillantásoddal – feleselt és rám kacsintott.
Nem lehet igaz! Ma mindenkinek ment valami a szemébe, vagy az éves kacsintási világrekordot akarják megdönteni? Ha lehet, még szúrósabban néztem rá, hogy vegye a lapot.
- Oké, akkor egyezséget ajánlok – szusszantott bosszúsan, és beletúrt a hajába. – Mesélsz, és én is mesélek cserébe, de mindezt egy kellemes vacsora elfogyasztása közben. Csak te, meg én. Na, mit szólsz? Ez így eléggé korrektül hangzik, mármint véleményem szerint, ha én is felajánlok valamit…
- Oké, oké, rendben – egyeztem bele, mert láttam, hogy egy komplett kismonológ van készülőben. És az igazat megvallva melyik lány utasítana vissza egy ilyen ajánlatot? – Viszont van egy feltételem – tettem hozzá, csak hogy lehervasszam azt az arcrepesztő vigyort a képéről.
- Hallgatlak – vágott roppant ártatlan képet.
- Vágass a hajadból, mert ez laza vagyok, csak beletúrok, és kész frizu nem a te stílusod! – Most rajtam volt a sor, hogy elvigyorodjak meghökkent ábrázatán. – Napnyugtakor találkozunk a főbejáratnál!
És aljas módon rákacsintottam, majd faképnél hagytam.
(Edward szemszöge)
A főkapu előtti csarnokban kaptam el Bellát, ahogyan felhúzta magára a dzsekijét, és már a bukósisaknál tartott, amit Demetri adott át neki. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Dem keze szánt szándékkal ért hozzá Bella karcsú ujjaihoz.
- Magunkra hagynál, ha megkérlek? – szóltam oda neki, mire elvigyorodott.
„Nem kíváncsi rád, öregfiú. Jobb, ha feladod!” – üzente gondolatban.
- Ne akard, hogy én segítsek megtalálni a kijáratot – morogtam, és léptem egyet felé.
- Abbahagynátok ezt a „ki a nagyobb seggfej” viselkedést? – dörrent ránk Bella és felrántotta a kabátja zipzárját. – Demetri, köszönöm a segítségedet, de innentől megleszek egyedül is.
- Egyedül, mármint úgy érted, hogy vele? – bökött az állával felém, és most nekem volt okom a vidám mosolyra.
- Mr. Cullen is távozni fog, ha elmondta, hogy miért kergetett végig az egész kastélyon – szögezte le Bella és kihívóan felvonta a szemöldökét.
Demetri morgott az orra alatt valami olyasmit, hogy „Ez nem igazság”, meg „Még hogy Cullen!”, majd Bella kérésének eleget téve távozott. Bella előhalászta a motor kulcsait a zsebéből, és csak ezután fordult felém.
- Hallgatlak, mi olyan fenemód fontos, hogy nem várhat holnapig? – fonta karba a kezeit, és az egyiken a bukósisakot lógatta lefelé.
Nagy levegőt vettem, és belekezdtem egy bocsánatkérésfélébe.
- Amit az előbb a szobámban mondtam, azt nem úgy értettem.
- Oh, tehát amikor úgy rárivallnak az emberre, hogy kis híján a haja is lejön a fejéről, akkor azt nem úgy kell érteni, hogy nem szívesen látott vendég az illető, hanem úgy, hogy „Fáradj csak beljebb, megkínálhatlak valamivel?”. Szóval ezt jelenti a te szótáradban az, hogy…
- Túldramatizálod a helyzetet – túrtam bele türelmetlenül a hajamba.
- Én dramatizálom túl a helyzetet? – emelkedett meg a hangja egy oktávval, és elkerekedtek a szemei. – Nem én voltam az, aki kidobott a…
Itt veszítettem el a türelmemet.
- A francba, Bella, szerinted hogy kellett volna viselkednem? – kiabáltam és dühösen megragadtam a karját. – Szerinted nem éreztem magam gyötrelmesen tíz éven keresztül? Van fogalmad arról, hogy min mentem keresztül mindezidáig, csak mert te úgy döntöttél, hogy halott maradsz a nagyvilág számára? Fel tudod fogni, hogy minden nap azzal a bűntudattal éltem, hogy miattam lettél öngyilkos?
Bella lehunyta a szemeit és az alsó ajka finoman megremegett. Emberként a sírás határát jelentette nála ez a gesztus, és úgy látszik, hogy vámpírként is megmaradt. Ez viszont nekem nem volt elég, ezért tovább folytattam.
- És most, tíz év elteltével egyszer csak felbukkansz, mint egy árnyék, aki azért jött, hogy engem kísértsen, és mindig emlékeztessen arra, ami az enyém lehetett volna. Szerinted hogy érzem magamat, hogy látom az arcodat, hallom a hangodat és érzem az illatodat?
- Elhagytál – suttogta halkan és megrázta a fejét. – Otthagytál az erdőben. Azt mondtad, hogy nem vagyok elég jó neked. Hogy majd eltereled a gondolataidat és nem fogsz rám emlékezni. Hogy nem szeretsz, hogy csak egy múló kaland voltam a számodra.
- Akárhányszor akarlak megérinteni, mindig kicsúszol a kezeim közül. Akárhányszor szeretném neked elmondani, miért tettem akkor, amit tettem, te meg sem hallgatsz, csak faképnél hagysz. Azt hittem eddig, hogy én vagyok a világon a legönzőbb lény, amiért magamnak akartalak, de most látom csak, hogy te még nálam is önzőbb vagy!
Erre felpattantak a szemei és düh csillant meg bennük.
- Lehet, hogy önző vagyok, de te vagy az utolsó ember a világon, akinek joga van ezt mondani rám! – sziszegte a fogai között és minden egyes szónál megbökte a mellkasomat, ami miatt ösztönösen hátrálni kezdtem. – Csak azzal foglalkozol, hogy sajnáltatod magadat, amiért nyakig merültél az én halálom miatti bűntudatban, de ha egy csöppnyi sütnivalód lett volna, visszajössz Forksba és megbizonyosodsz róla, hogy tényleg igaz-e, amivel Rose felhívott!
Nem tudtam tovább menni, mert nekiütköztem a falnak. Bella olyan közel hajolt hozzám, hogy még emberi szemmel is láthattam volna nyaka tövében kanyargó kékes ereket.
- Hiszen még arra sem voltál hajlandó, hogy az állítólagos temetésemre vissza gyere! – kiabálta egyenesen az arcomba. – Gyáva voltál, mert nem mertél belenézni a saját családod szemébe és felvállalni az állítólagos tettedet! Nem, te inkább megbújtál itt, a biztonságos falak között, és a bánatodat mindenféle nők ágyba cipelésével tompítottad! Arról meg nem is beszélek, hogy én mit éltem át minden nap!
- Rajta, ki vele, ne kímélj! – ordítottam, és megfordítva a testhelyzetünket nekiszegeztem a falnak. – Meséld csak el, hogyan szűrted össze a levet azzal a cuki vámpírfiúval, akivel már volt szerencsém összefutni a lépcsőfordulóban, ahol kevésen múlott, hogy egymásnak nem estetek!
Nem tagadom, a pofon jogos volt és nagyon is megérdemeltem. De azt nem gondoltam volna, hogy Bella ekkorát tud ütni.
- Két év – sziszegte a fogai között és láttam, hogy a haragtól elsötétedtek a szemei. – Ennyi ideig éltünk még Forksban, miután „eltemettek”. Két évet vártam arra, hogy majd csak felbukkansz. Hogy rájössz, még mindig érzel valamit irántam, és visszajössz hozzánk. Két évig éltem bezárva abba az istenverte házba, és minden nap órákat töltöttem az ablak előtt, az utat nézve. És amikor elköltöztünk, úgy kellett kirángatni a szobádból! Szóval azt hiszed, hogy mindent tudsz, de egy frászt!
- Bella – akadt el a lélegzetem, de rám sem hederített.
- Tudod, milyen érzés volt úgy felébredni vámpírként, hogy azt hittem, az emlékeim megkopnak, és az idővel együtt eltűnnek? És tudod milyen az, amikor mindenre olyan tisztán emlékszel, mintha csak tegnap történt volna? Minden szavad, amit akkor az erdőben mondtál, minden vonásod… Most viszont már azért imádkozom minden este, hogy felejtsek! – vágta hozzám, és kibújva a karjaim közül felrántotta a bukósisakot, így fedve el az egész testét.
Feltépte az ajtót, és kilépett a lenyugvó nap utolsó sugaraiba.
14. fejezet
Vadidegen… vagy mégsem?
„Halálos élet
Senkitől sem kérted
Nincs kire nézned
Nincs segítség
Aki a bánatnak örül
Rajtad nem könyörül
Fájdalmadat
Tűrni kell még”
(Ákos: Áldozz fel)
(Casey szemszöge)
Eszeveszetten rohantam végig a folyosókon és nem győztem bocsánatot kérni a véletlenül feltaszított vámpíroktól. Nem tehettem róla, folyton útban voltak, nekem meg sietős volt a dolgom. S ami a legszebb, ilyenkor jön létre a lazaceffektus: az árral szemben kell úsznom, mert mindenki felém tart. Vagy ez hiba a mátrixban? Oké, mai filozófiaóra lezárva, lépjünk tovább.
Befordultam a sarkon és megláttam azt az illetőt, akit kerestem. Felsóhajtottam, de a lendületemből csak akkor vettem vissza, amikor lefékeztem egyenesen a Jasperrel beszélgető Alice orra előtt.
- Szia, Casey! – csicseregte vidáman.
- Segítened kell! – hadartam és ha ember lettem volna tuti, hogy az oldalamat fogom a futás miatt.
- Igen? – kérdezte és megemelte ez egyik szemöldökét. – És miben?
- Kell egy látomás – vázoltam gyorsan a helyzetet. – Tudnom kell, hogy kicsoda ő, mert addig nem tudok aludni, amíg meg nem tudom…
- Ácsi, ácsi, kislány! – vágott közbe Jasper, de a szája szegletében mosoly bujkált. – Nyugodj meg, mert ez az érzelmi többlettúltengés nem tesz jót sem nekem, sem neked. Vegyél egy nagy levegőt és mondd el, hogy mi bánt!
Vettem egy nagy levegőt, ahogyan az érzelmi jós tanácsolta, majd belekezdtem.
- Szóval, az előbb összefutottam a folyosón egy sráccal – hadartam. – Mit srác, egy félisten volt a csávó és Alice, ha látnád…
Jasper halkan köhécselt és voltam olyan kedves, vettem a célzást.
- Tehát, összefutottam ezzel a sráccal, és csevegtünk egy kicsit – cenzúráztam ügyesen azt a részt, amiben a csődöt mondott képességem szerepelt. – Majd volt olyan aranyos, és se szó, se beszéd ott hagyott! Érted, Alice? Képes volt, és csak úgy elsétált az egyik haverjával! És még a nevét sem tudom!
Alice elmosolyodott a lelkesedésemen és megcsóválta a fejét. Jasper csak állt és mindent bevetett, hogy kicsit lenyomja a hangulatomat, de most egy atombomba sem tudott volna megállítani.
- És most azt szeretnéd, ha segítenék neked kideríteni, hogy ki volt az a rejtélyes idegen? – tapintott rá a lényegre Alice.
- Tulajdonképpen egy látomás is elég lenne, abból már ki tudnék indulni – töprengtem és a hajammal babráltam, hogy lefoglaljam magam.
- Rendben, de ahhoz tudnom kéne legalább, hogy kire összepontosítsak – magyarázta Alice. – Lennél olyan kedves, és elmondanád, hogy nézett ki ez a szívtipró?
- De ha kérhetem a cenzúrázott változatot add elő! – szólt közbe Jasper, miközben átkarolta a barátnőjét.
Összeszedtem a gondolataimat, hogy mindennél jobban el tudjam mondani a jósnőnek, kivel is találkoztam. Ez persze egyszerűnek hangzik így, elsőre, de ha jobban belegondol az ember – vámpír! – már nem is annyira kis dolog. Hogyan írsz le egy embert három vagy négy mondatban úgy, hogy az elég kiindulópont legyen egy látomáshoz? A tízmilliós kérdés…
- Magas, izmos, sötétbarna, szinte már fekete haja van. Vámpírosan sápadt, de azért még így is jól látszik, hogy világosbarna bőre van és a szeme színét nem tudom megmondani, mert éppen fekete volt.
- Körülbelül két méter magas lehet és széles vállú? – kérdezte Jasper apró mosollyal az ajkán. – És csődöt mondott a képességed vele szemben?
- Igen, igen – bólogattam, majd észbe kaptam. – De ezt honnan tudod?
- Pontosan, Jazz, honnan is tudod? – tudakolta most már Alice is, és csípőre tette a kezét.
A Jazznek nevezett egyén apró mosolya rejtélyes mosollyá terebélyesedett, majd sarkon fordult és intett a kezével, hogy kövessük. Odasétált a közelben ácsorgó egyik Volturi testőrhöz és olyan halkan hadart neki valamit, hogy még mi sem hallottuk. A válasz egy komplett útbaigazítás volt, és már rohantunk is tovább.
Két emelet és több tucat folyosó volt mögöttünk, amikor Alice úgy döntött, hogy ő nem fog csak úgy loholni élete párja után, ha nem ad konkrét magyarázatot arra, mi a fenéért kell a fél épületen átvonszolnia minket.
- Erre a válaszom körülbelül tíz méterre van – játszotta a titokzatos macsót Jasper, de ennyi elég volt, hogy felkeljünk a lépcsőről – na, nem mintha elfáradtunk volna, pusztán a tiltakozásunkat fejeztük ki így – és vele tartsunk.
Szöszke vezetőnk megállt az egyik ajtónál és minden kertelés nélkül bekopogott.
Pár pillanattal később nyílt az ajtó és egy, már ismerősnek számító barna fej jelent meg.
- Jasper Whitlock őrnagy! – kiáltotta Mr. Keresztülszáguldok Rajtad, Majd Finoman Faképnél Hagylak és sarkig tárva a bejáratot kiugrott a folyosóra, hogy férfias ölelésben részesítse Mr. Whitlockot.
- Na, de őrmester, mire véljem ezt a viselkedést? – kérdezte játékosan Jasper, de azért visszaölelt.
Két másodperc múlva mindketten haptákba vágták magukat és jobb kezüket a homlokukhoz emelve tisztelegtek egymás előtt. Egymásra nézünk Alice-szel és szinte látni véltem a feje felett a kérdőjeleket, de ezzel nem volt egyedül. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Jasper és Helló Szépfiú ismerik egymást. És úgy nézett ki, hogy nagyon is jól. A franc esne beléd, Jasper!
Bár, lehet, hogy ezt még az előnyömre tudom fordítani…
- Jó, hogy látlak, Jasper! – mondta gázolóm, amint abbahagyták a bohóckodást és végre hajlandóak voltak emberien viselkedni.
- Tényleg rég volt, amikor utoljára találkoztunk – helyeselt Jasper, és méltóztatott rólunk is tudomást venni. – Majdnem el is feledkeztem a jó modorról. Bemutatom Alice Cullent, a feleségemet, és Casey…
- Crawford – segítettem ki mintegy mellékesen, és lazának tűnve, de nagyon is odafigyeltem a dolgokra.
- Miss Crawfordot, egy újdonsült, de nagyon kedves barátunkat. Lányok, ő itt William Hayes őrmester, akivel együtt harcoltam a polgárháborúban.
- Polgárháborúban? – húztam fel a szemöldököm a szó hallatán, na de nem azért, mert nem tudtam, hogy mit jelent, hanem melyiket kell érteni alatta.
A drága jó őrmester egy hullámhosszon lehetett velem, mert elmosolyodott és odalépve hozzám finoman felemelte a jobb kezemet, és egy lágy csókot nyomott a kézfejemre, közben pedig halkan azt suttogta.
- Természetesen az amerikaira gondoltunk.
Casey, kocsonyás láb effektus kikapcsol, koncentrálj!
- Remek, szóval ezért galoppozott át rajtam az őrmester úgy, mintha egy komplett század üldözné! – jegyeztem meg gúnyosan, és kihúztam a kezemet a mancsai közül.
Na, nem mintha nem lett volna kellemes az érintése – zabálnivaló szája volt, többek között, bár egyéb testrészeit is megkóstoltam volna! –, de tudja, hogy hol a határ és teperjen egy kicsit a megbocsátásomért.
- Látom, Miss Crawfordnak rendesen felvágták a nyelvét – somolygott William és továbblépett Alice-hez, hogy őt is hasonlóképpen üdvözölje, bár mintha az ő kezét nem szorongatta volna annyi ideig, mint az enyémet.
- Casey Volturi testőr, és kivételes képességgel rendelkezik – mondta Jasper, és átölelte barátnő-feleségét. – És most egy kicsit zabos, amiért nálad sutba dobhatja a vámpírsággal együtt kapott ajándékát.
- Már a vámpírságom előtt is megvolt – morogtam az orrom alatt.
- Parancsolsz? – fordult felém Mr. Hayes és éreztem, hogy a kocsonyásodás ismét megindul a bokámnál.
- Csak azt mondtam, hogy milyen kicsi a világ, hogy ti ketten ismeritek egymást – hazudtam és még egy bájos vigyort is sikerült a képemre varázsolnom.
Tulajdonképpen nem volt semmi bajom a sráccal, kivéve azt az egy dolgot, hogy akár egyetlen pillantásával is képes volt elvarázsolni. Ez pedig az én törvényeim szerint büntetendő, méghozzá két-, ha nem háromszorosan. És ki ő, hogy csak úgy átszáguldjon rajtam, majd faképnél hagyjon?
- Nem annyira, ha belegondolunk, hogy az 1860-as években mekkora volt a populáció a kontinensen és… – kezdett volna bele, de közbevágtam.
- Ha töriórát akarok hallgatni, beülök a közeli gimibe, köszi szépen! – fanyalogtam. – Ha megbocsátotok, most dolgom van – tettem hozzá, és sarkon fordulva megindultam a legközelebbi „vészkijárat” felé.
Szégyen a futás, de hasznos, főleg ilyen helyzetekben!
Még hallottam, ahogyan William elmotyog az orra alatt egy „Elnézést” és volt olyan gyors, hogy mielőtt lehettem volna a lábamat az első lépcsőfokra, már éreztem is a kezét a vállamra simulni. Imádtam, hogy nem tudtam libabőrös lenni és a szívem sem kapcsolt negyedikbe. De mindennél jobban tudatában voltam annak, hogy hozzám ért.
- Casey, várj egy percre! – kérlelt lágyan és gyengéden nógatva szembe fordított magával.
- Egy percet kapsz, nem többet! – mondtam, és kibújtam a kezei közül.
Ő egyszerűen csak hagyta, hogy azok lehulljanak az oldala mellé, és olyan gyászos képpel nézett rám, hogy a másodperc egy töredékéig megsajnáltam. Aztán jól seggbe rúgtam magamat. A franc, hiszen Volturi testőr vagyok! Kemény vagyok!
- Sajnálom, ha bármivel is megbántottalak – kezdett bele, és annyira édes volt, ahogyan a kezeit tördelte. – Nem volt szándékos, és elhiheted, hogy nem akartam neked rosszat!
- Nem tesz semmit, elhiheted – vontam meg a vállam blazírtan. – Nem fogom telesírni a párnámat miattad, ha ez aggaszt.
- De valamiért mégis csak pikkelsz rám, és szeretném megtudni, hogy miért? – faggatózott továbbra is és gyönyörű éjfekete szemeit nem vette le rólam.
Azért pikkelek rád, mert nincs jogod ahhoz, hogy csak így belépj az élembe és fél óra alatt olyan felfordulást csinálj, amilyet még egy hurrikán sem tud. Nem idézheted elő nálam a kocsányos láb effektust, sem a nyálcsorgató nézést. De ezt persze nem mondhattam el neki, így kicsit finomabban fogalmaztam meg a mondandómat.
- Egyszerűen csak nem szeretem, ha levegőnek néznek. – Tömör, egyszerű, és mindent lefed… majdnem.
- Szerinted, ha levegőnek néznélek, akkor most itt esedeznék térden állva a bocsánatodért? – kérdezte, és megdobott egy olyan pajkos mosollyal, ami még egy apácát is bűnbe csábítana.
- A térden állva rész kimaradt – jegyeztem meg, de nem kellett volna.
William azonnal térdre vágta magát és úgy nézett fel rám, mintha a halálos ítéletének megszüntetését vagy éppen végrehajtását adhatnám parancsba. Nem sokszor fordult elő velem, de annyira leblokkoltam, hogy szóhoz sem jutottam.
De ezt megtette helyettem valaki más.
- Én a helyedben igent mondanék az úriembernek.
All that I’m living for
(Casey szemszöge)
Vidáman szökdécseltem végig a folyosón és közben az sem érdekelt, hogy mindenki más hülyének nézett. Mondanám azt, hogy megszoktam már, de az igazság az, hogy tényleg bagóztam az emberek – hupsz, vámpírok! – véleményére.
A jókedvemnek tulajdonképpen nem volt semmi alapja – erre mondta volna azt régen az egyik haverom, hogy pusztán szívott a csaj, nem kell vele törődni! –, de mennyire sivár lenne az élet, ha csak akkor ünnepelnénk, ha van valami nagy dolog, ami méltó arra, hogy vigadjunk. Halk megjegyzés: meg kell ütnöm Edwardot, amikért ilyen flancos szavakat sikerült belecsempésznie eddig érintetlen és urizálásoktól mentes elmém zegzugaiba. És miért nincs itt a közelben, amikor ilyen szép mondatokat sikerül összehoznom? Mert vámpírmemória ide vagy oda, az biztos, hogy mire találkozom vele, már nem tudom neki ilyen frankón visszaadni a dolgot.
Oh, és természetesen megint elkanyarodtam a tárgytól, mint ahogyan az már jó szokásommá vált. Tehát ott tartottam, hogy vígan szökdécseltem végig a folyosókon, amikor az egyik elhagyatottabb részhez érve, és befordulva a sarkon beleütköztem a falba. Vagyis azt hittem, hogy a falba ütköztem, mert olyan keménységű volt, és úgy pattantam le róla, majd terültem szét a földön, mint akit megfejeltek.
Megdörzsöltem a homlokomat – az volt a leginkább kárt szenvedett testrészem, ha nem számítjuk az esés következtében bekövetkezett horzsolásokat és véraláfutásokat… amik akkor lennének, ha ember lennék! – és gyorsan pislogva párat felpillantottam a buldózeremre. És ezt a felpillantottam részt tessék véresen komolyan és szó szerint venni, mert bár a földön fetrengtem, azért így is jócskán nyújtogathattam a nyakamat. Alapból sem vagyok egy alacsony növésű egyén – szeretem azt mondani, hogy középmagaslati levegőt szívok –, de aki előttem állt, hát… Fogalmazzunk úgy, hogy átpasszolhatna pár centit Alice-nek és még akkor sem lenne semmi problémája.
További analizálásra azonban nem futotta tőlem – már ami a magasságát illeti –, mert nemes egyszerűséggel lehajolt értem, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „fekete bikapata kopog a patika pepita kövén”, már össze is kapart a földről és talpon voltam.
Összeszorított állkapoccsal vártam a szokott hatást, ami akkor söpört végig rajtam, amikor megérintett valaki, de nála…
- Hé, jól vagy? – kérdezte mély, ám mégis lágy hangján, amitől a csontjaim cseppfolyós állagot vettek fel.
Jó, rendben, ez lehet, hogy egy kissé közhelyes így, de amikor egy közel két méter magas, büntetendően jóképű srác néz rád a hatalmas, éjfekete szemeivel és azt kérdezi tőled, hogy jól vagy-e – nem, nem csak úgy odalöki a kérdést, hanem tényleg kíváncsi rá –, akkor azért megáll benned az az ütő is, ami már évek óta nem működik. De nem bámulhatsz rá csak úgy, nyálcsorgatva, szóval ki kell nyögnöd valami értelmesnek tűnő mondatot.
- Igen – bólintottam, aminek következtében egy kicsit megszédültem, és ezt naná, hogy ő is észrevette, mert ismét elkapta a karomat. – Jó, nem – helyesbítettem.
Erre csak felnevetett, és megcsóválta a fejét, amitől sötétbarna, szinte már fekete tincsei ide-oda ugráltak a homlokán. Ez alapjáraton idegesített volna – általában a rövidre nyírt hajú egyénekért repes a szívem –, de neki ezt is megbocsátottam. Ám még mielőtt egy felmosóronggyal kellett volna feltakarítani a padlóról, sikerült összehoznom egy beszélgetéskezdeményezést.
- Rendben, mondjuk úgy, hogy határozottan nem tudom, hogy biztos jól vagyok-e avagy sem, de tulajdonképpen nincs semmilyen maradandó károsodásom, leszámítva azt az apró születési rendellenességet, hogy nem tudom befogni a szám, amikor jóképű idegenekkel futok össze a folyosón.
Ha lehet, erre persze még jobban elkezdett nevetni, de nem róttam fel neki. Ahhoz túlságosan lefoglalt a tény, hogy nem érzek semmit vele kapcsolatban. Sehol egy régi emlékfoszlány, egy kósza gyerekkori kép vagy akár egy halvány kis morzsa arról, hogyan csókol. (Megjegyzés magamnak: nem kéne ennyire orientáltnak lennem. Zárójel bezárva.) Pedig még mindig szorongatta a karomat. Lehet, hogy nála nem működik ruhán keresztül a dolog?
Hirtelen, szinte gondolkodás nélkül tettem a kezeimet az arca két oldalára, és szemeimet lehunyva erősen koncentráltam. Gyerünk, mennie kell ennek. Nem lehet időszaki áramkimaradás. Hahó, magasságos képességem, vagy nevezhetünk tálentumnak is, nem szabad ezt csinálnod!
A nagy erőlködésemet egy halk torokköszörülés szakította félbe, majd az idegenem – elértem a második fázist, mert már kisajátítottam magamnak – suttogva megszólalt.
- Tudod, nem vagyok az a fajta, aki előzetesen ítélkezik az emberekről még azelőtt, hogy alaposabban megismerné őket, ezért muszáj vagyok megkérdezni, és tényleg ne vedd sértésnek, de mégis mit művelsz? Na, nem mintha lenne kifogásom ellene, hiszen melyik férfi ellenkezne, ha egy ilyen gyönyörű nő tapogatná, de…
A mondatot nem tudta befejezni, mert lehurrogtam.
- Maradj egy kicsit csendben! Most vészhelyzet van!
- Aha – mindössze ennyi volt a hozzáfűznivalója, majd eleget téve a kérésemnek tényleg csendben maradt.
Még vagy három-négy percig álltunk így a folyosó kellős közepén – ő a karomat szorongatta, én meg az arcát –, majd sóhajtva elengedtem őt, hogy a vállára téve a kezemet megnézzem a pólója eddigi „életútját”. Nagy megkönnyebbülésemre ez sikerült, ami azt jelentette, hogy mégsem hagyott cserbe a képességem, csak valamiért most embereken – vámpírokon – nem működik.
- Szuper – motyogtam magamnak az orrom alatt és távolabb léptem tőle, nehogy még a végén jobban dilisnek képzeljen, mint amennyire valójában vagyok.
- Nos? – vonta fel a szemöldökét és kérdőn nézett rám. – Vészhelyzet elhárítva?
- Csak félig – válaszoltam az orromat dörzsölgetve, mert mindig ezt tettem, ha valami zavart.
Elpillantott a vállam felett és észrevehetett valamit, mert elmosolyodott és aprót biccentett.
- Én a helyedben nem aggódnék túlságosan – mondta rejtélyesen és elegánsan elcsusszant mellettem. – Van, hogy néha ilyen hatással vagyok a vámpírokra.
És akkor végre leesett.
- Hé, mégis hogy csináltad? – kiabáltam utána, mire visszafordult.
- Mondanám, hogy sajnálom, amiért fellöktelek, de akkor nem találkoztunk volna.
- Ez nem válasz a kérdésemre! - sipítottam, de mintha a falnak beszéltem volna.
És mielőtt eltűnt a folyosó végén az egyik haverjával, még rám kacsintott.
