Before the Dawn - 14. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, amiben kiderül, hogy... Na, sok minden derül ki, szóval most nem részletezném. Majd kiderül a fejezetből.
És egy ajánlatom lenne a Számotokra: mivel úgy látom, hogy mostanában kicsit megcsappant a kommentek száma, ezért arra gondoltam, hogy most, ha elérem a 20 kommentet (ami szerintem nem lenne nagy kérés 345 rendszeres olvasóval, de szóljatok, ha tévedésben élek!), akkor azonnal felteszem a következő fejezetet, nem várok vele egy hetet. Na, mit szóltok az ajánlatomra? :)
Jó olvasást! :D
Puszmancs
Szylu

14. fejezet

Vadidegen… vagy mégsem?

„Halálos élet

Senkitől sem kérted

Nincs kire nézned

Nincs segítség

Aki a bánatnak örül

Rajtad nem könyörül

Fájdalmadat

Tűrni kell még”

(Ákos: Áldozz fel)

(Casey szemszöge)

Eszeveszetten rohantam végig a folyosókon és nem győztem bocsánatot kérni a véletlenül feltaszított vámpíroktól. Nem tehettem róla, folyton útban voltak, nekem meg sietős volt a dolgom. S ami a legszebb, ilyenkor jön létre a lazaceffektus: az árral szemben kell úsznom, mert mindenki felém tart. Vagy ez hiba a mátrixban? Oké, mai filozófiaóra lezárva, lépjünk tovább.

Befordultam a sarkon és megláttam azt az illetőt, akit kerestem. Felsóhajtottam, de a lendületemből csak akkor vettem vissza, amikor lefékeztem egyenesen a Jasperrel beszélgető Alice orra előtt.

- Szia, Casey! – csicseregte vidáman.

- Segítened kell! – hadartam és ha ember lettem volna tuti, hogy az oldalamat fogom a futás miatt.

- Igen? – kérdezte és megemelte ez egyik szemöldökét. – És miben?

- Kell egy látomás – vázoltam gyorsan a helyzetet. – Tudnom kell, hogy kicsoda ő, mert addig nem tudok aludni, amíg meg nem tudom…

- Ácsi, ácsi, kislány! – vágott közbe Jasper, de a szája szegletében mosoly bujkált. – Nyugodj meg, mert ez az érzelmi többlettúltengés nem tesz jót sem nekem, sem neked. Vegyél egy nagy levegőt és mondd el, hogy mi bánt!

Vettem egy nagy levegőt, ahogyan az érzelmi jós tanácsolta, majd belekezdtem.

- Szóval, az előbb összefutottam a folyosón egy sráccal – hadartam. – Mit srác, egy félisten volt a csávó és Alice, ha látnád…

Jasper halkan köhécselt és voltam olyan kedves, vettem a célzást.

- Tehát, összefutottam ezzel a sráccal, és csevegtünk egy kicsit – cenzúráztam ügyesen azt a részt, amiben a csődöt mondott képességem szerepelt. – Majd volt olyan aranyos, és se szó, se beszéd ott hagyott! Érted, Alice? Képes volt, és csak úgy elsétált az egyik haverjával! És még a nevét sem tudom!

Alice elmosolyodott a lelkesedésemen és megcsóválta a fejét. Jasper csak állt és mindent bevetett, hogy kicsit lenyomja a hangulatomat, de most egy atombomba sem tudott volna megállítani.

- És most azt szeretnéd, ha segítenék neked kideríteni, hogy ki volt az a rejtélyes idegen? – tapintott rá a lényegre Alice.

- Tulajdonképpen egy látomás is elég lenne, abból már ki tudnék indulni – töprengtem és a hajammal babráltam, hogy lefoglaljam magam.

- Rendben, de ahhoz tudnom kéne legalább, hogy kire összepontosítsak – magyarázta Alice. – Lennél olyan kedves, és elmondanád, hogy nézett ki ez a szívtipró?

- De ha kérhetem a cenzúrázott változatot add elő! – szólt közbe Jasper, miközben átkarolta a barátnőjét.

Összeszedtem a gondolataimat, hogy mindennél jobban el tudjam mondani a jósnőnek, kivel is találkoztam. Ez persze egyszerűnek hangzik így, elsőre, de ha jobban belegondol az ember – vámpír! – már nem is annyira kis dolog. Hogyan írsz le egy embert három vagy négy mondatban úgy, hogy az elég kiindulópont legyen egy látomáshoz? A tízmilliós kérdés…

- Magas, izmos, sötétbarna, szinte már fekete haja van. Vámpírosan sápadt, de azért még így is jól látszik, hogy világosbarna bőre van és a szeme színét nem tudom megmondani, mert éppen fekete volt.

- Körülbelül két méter magas lehet és széles vállú? – kérdezte Jasper apró mosollyal az ajkán. – És csődöt mondott a képességed vele szemben?

- Igen, igen – bólogattam, majd észbe kaptam. – De ezt honnan tudod?

- Pontosan, Jazz, honnan is tudod? – tudakolta most már Alice is, és csípőre tette a kezét.

A Jazznek nevezett egyén apró mosolya rejtélyes mosollyá terebélyesedett, majd sarkon fordult és intett a kezével, hogy kövessük. Odasétált a közelben ácsorgó egyik Volturi testőrhöz és olyan halkan hadart neki valamit, hogy még mi sem hallottuk. A válasz egy komplett útbaigazítás volt, és már rohantunk is tovább.

Két emelet és több tucat folyosó volt mögöttünk, amikor Alice úgy döntött, hogy ő nem fog csak úgy loholni élete párja után, ha nem ad konkrét magyarázatot arra, mi a fenéért kell a fél épületen átvonszolnia minket.

- Erre a válaszom körülbelül tíz méterre van – játszotta a titokzatos macsót Jasper, de ennyi elég volt, hogy felkeljünk a lépcsőről – na, nem mintha elfáradtunk volna, pusztán a tiltakozásunkat fejeztük ki így – és vele tartsunk.

Szöszke vezetőnk megállt az egyik ajtónál és minden kertelés nélkül bekopogott.

Pár pillanattal később nyílt az ajtó és egy, már ismerősnek számító barna fej jelent meg.

- Jasper Whitlock őrnagy! – kiáltotta Mr. Keresztülszáguldok Rajtad, Majd Finoman Faképnél Hagylak és sarkig tárva a bejáratot kiugrott a folyosóra, hogy férfias ölelésben részesítse Mr. Whitlockot.

- Na, de őrmester, mire véljem ezt a viselkedést? – kérdezte játékosan Jasper, de azért visszaölelt.

Két másodperc múlva mindketten haptákba vágták magukat és jobb kezüket a homlokukhoz emelve tisztelegtek egymás előtt. Egymásra nézünk Alice-szel és szinte látni véltem a feje felett a kérdőjeleket, de ezzel nem volt egyedül. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Jasper és Helló Szépfiú ismerik egymást. És úgy nézett ki, hogy nagyon is jól. A franc esne beléd, Jasper!

Bár, lehet, hogy ezt még az előnyömre tudom fordítani…

- Jó, hogy látlak, Jasper! – mondta gázolóm, amint abbahagyták a bohóckodást és végre hajlandóak voltak emberien viselkedni.

- Tényleg rég volt, amikor utoljára találkoztunk – helyeselt Jasper, és méltóztatott rólunk is tudomást venni. – Majdnem el is feledkeztem a jó modorról. Bemutatom Alice Cullent, a feleségemet, és Casey…

- Crawford – segítettem ki mintegy mellékesen, és lazának tűnve, de nagyon is odafigyeltem a dolgokra.

- Miss Crawfordot, egy újdonsült, de nagyon kedves barátunkat. Lányok, ő itt William Hayes őrmester, akivel együtt harcoltam a polgárháborúban.

- Polgárháborúban? – húztam fel a szemöldököm a szó hallatán, na de nem azért, mert nem tudtam, hogy mit jelent, hanem melyiket kell érteni alatta.

A drága jó őrmester egy hullámhosszon lehetett velem, mert elmosolyodott és odalépve hozzám finoman felemelte a jobb kezemet, és egy lágy csókot nyomott a kézfejemre, közben pedig halkan azt suttogta.

- Természetesen az amerikaira gondoltunk.

Casey, kocsonyás láb effektus kikapcsol, koncentrálj!

- Remek, szóval ezért galoppozott át rajtam az őrmester úgy, mintha egy komplett század üldözné! – jegyeztem meg gúnyosan, és kihúztam a kezemet a mancsai közül.

Na, nem mintha nem lett volna kellemes az érintése – zabálnivaló szája volt, többek között, bár egyéb testrészeit is megkóstoltam volna! –, de tudja, hogy hol a határ és teperjen egy kicsit a megbocsátásomért.

- Látom, Miss Crawfordnak rendesen felvágták a nyelvét – somolygott William és továbblépett Alice-hez, hogy őt is hasonlóképpen üdvözölje, bár mintha az ő kezét nem szorongatta volna annyi ideig, mint az enyémet.

- Casey Volturi testőr, és kivételes képességgel rendelkezik – mondta Jasper, és átölelte barátnő-feleségét. – És most egy kicsit zabos, amiért nálad sutba dobhatja a vámpírsággal együtt kapott ajándékát.

- Már a vámpírságom előtt is megvolt – morogtam az orrom alatt.

- Parancsolsz? – fordult felém Mr. Hayes és éreztem, hogy a kocsonyásodás ismét megindul a bokámnál.

- Csak azt mondtam, hogy milyen kicsi a világ, hogy ti ketten ismeritek egymást – hazudtam és még egy bájos vigyort is sikerült a képemre varázsolnom.

Tulajdonképpen nem volt semmi bajom a sráccal, kivéve azt az egy dolgot, hogy akár egyetlen pillantásával is képes volt elvarázsolni. Ez pedig az én törvényeim szerint büntetendő, méghozzá két-, ha nem háromszorosan. És ki ő, hogy csak úgy átszáguldjon rajtam, majd faképnél hagyjon?

- Nem annyira, ha belegondolunk, hogy az 1860-as években mekkora volt a populáció a kontinensen és… – kezdett volna bele, de közbevágtam.

- Ha töriórát akarok hallgatni, beülök a közeli gimibe, köszi szépen! – fanyalogtam. – Ha megbocsátotok, most dolgom van – tettem hozzá, és sarkon fordulva megindultam a legközelebbi „vészkijárat” felé.

Szégyen a futás, de hasznos, főleg ilyen helyzetekben!

Még hallottam, ahogyan William elmotyog az orra alatt egy „Elnézést” és volt olyan gyors, hogy mielőtt lehettem volna a lábamat az első lépcsőfokra, már éreztem is a kezét a vállamra simulni. Imádtam, hogy nem tudtam libabőrös lenni és a szívem sem kapcsolt negyedikbe. De mindennél jobban tudatában voltam annak, hogy hozzám ért.

- Casey, várj egy percre! – kérlelt lágyan és gyengéden nógatva szembe fordított magával.

- Egy percet kapsz, nem többet! – mondtam, és kibújtam a kezei közül.

Ő egyszerűen csak hagyta, hogy azok lehulljanak az oldala mellé, és olyan gyászos képpel nézett rám, hogy a másodperc egy töredékéig megsajnáltam. Aztán jól seggbe rúgtam magamat. A franc, hiszen Volturi testőr vagyok! Kemény vagyok!

- Sajnálom, ha bármivel is megbántottalak – kezdett bele, és annyira édes volt, ahogyan a kezeit tördelte. – Nem volt szándékos, és elhiheted, hogy nem akartam neked rosszat!

- Nem tesz semmit, elhiheted – vontam meg a vállam blazírtan. – Nem fogom telesírni a párnámat miattad, ha ez aggaszt.

- De valamiért mégis csak pikkelsz rám, és szeretném megtudni, hogy miért? – faggatózott továbbra is és gyönyörű éjfekete szemeit nem vette le rólam.

Azért pikkelek rád, mert nincs jogod ahhoz, hogy csak így belépj az élembe és fél óra alatt olyan felfordulást csinálj, amilyet még egy hurrikán sem tud. Nem idézheted elő nálam a kocsányos láb effektust, sem a nyálcsorgató nézést. De ezt persze nem mondhattam el neki, így kicsit finomabban fogalmaztam meg a mondandómat.

- Egyszerűen csak nem szeretem, ha levegőnek néznek. – Tömör, egyszerű, és mindent lefed… majdnem.

- Szerinted, ha levegőnek néznélek, akkor most itt esedeznék térden állva a bocsánatodért? – kérdezte, és megdobott egy olyan pajkos mosollyal, ami még egy apácát is bűnbe csábítana.

- A térden állva rész kimaradt – jegyeztem meg, de nem kellett volna.

William azonnal térdre vágta magát és úgy nézett fel rám, mintha a halálos ítéletének megszüntetését vagy éppen végrehajtását adhatnám parancsba. Nem sokszor fordult elő velem, de annyira leblokkoltam, hogy szóhoz sem jutottam.

De ezt megtette helyettem valaki más.

- Én a helyedben igent mondanék az úriembernek.