Before the Dawn - 13. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!

Elnézést a kis késésért, de a tegnap estémet lefoglalták, így csak ma tudtam meghozni a fejezetet. Nem rögtön tettem fel, mert Casey művésznőnek még rá kellett bólintania pár dologra. És ezzel el is árultam egy apróságot, mégpedig...
A fejezetből kiderül! :D
Jó szórakozást! :)
Puszmancs
Szylu

All that I’m living for

(Casey szemszöge)

Vidáman szökdécseltem végig a folyosón és közben az sem érdekelt, hogy mindenki más hülyének nézett. Mondanám azt, hogy megszoktam már, de az igazság az, hogy tényleg bagóztam az emberek – hupsz, vámpírok! – véleményére.

A jókedvemnek tulajdonképpen nem volt semmi alapja – erre mondta volna azt régen az egyik haverom, hogy pusztán szívott a csaj, nem kell vele törődni! –, de mennyire sivár lenne az élet, ha csak akkor ünnepelnénk, ha van valami nagy dolog, ami méltó arra, hogy vigadjunk. Halk megjegyzés: meg kell ütnöm Edwardot, amikért ilyen flancos szavakat sikerült belecsempésznie eddig érintetlen és urizálásoktól mentes elmém zegzugaiba. És miért nincs itt a közelben, amikor ilyen szép mondatokat sikerül összehoznom? Mert vámpírmemória ide vagy oda, az biztos, hogy mire találkozom vele, már nem tudom neki ilyen frankón visszaadni a dolgot.

Oh, és természetesen megint elkanyarodtam a tárgytól, mint ahogyan az már jó szokásommá vált. Tehát ott tartottam, hogy vígan szökdécseltem végig a folyosókon, amikor az egyik elhagyatottabb részhez érve, és befordulva a sarkon beleütköztem a falba. Vagyis azt hittem, hogy a falba ütköztem, mert olyan keménységű volt, és úgy pattantam le róla, majd terültem szét a földön, mint akit megfejeltek.

Megdörzsöltem a homlokomat – az volt a leginkább kárt szenvedett testrészem, ha nem számítjuk az esés következtében bekövetkezett horzsolásokat és véraláfutásokat… amik akkor lennének, ha ember lennék! – és gyorsan pislogva párat felpillantottam a buldózeremre. És ezt a felpillantottam részt tessék véresen komolyan és szó szerint venni, mert bár a földön fetrengtem, azért így is jócskán nyújtogathattam a nyakamat. Alapból sem vagyok egy alacsony növésű egyén – szeretem azt mondani, hogy középmagaslati levegőt szívok –, de aki előttem állt, hát… Fogalmazzunk úgy, hogy átpasszolhatna pár centit Alice-nek és még akkor sem lenne semmi problémája.

További analizálásra azonban nem futotta tőlem – már ami a magasságát illeti –, mert nemes egyszerűséggel lehajolt értem, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „fekete bikapata kopog a patika pepita kövén”, már össze is kapart a földről és talpon voltam.

Összeszorított állkapoccsal vártam a szokott hatást, ami akkor söpört végig rajtam, amikor megérintett valaki, de nála…

- Hé, jól vagy? – kérdezte mély, ám mégis lágy hangján, amitől a csontjaim cseppfolyós állagot vettek fel.

Jó, rendben, ez lehet, hogy egy kissé közhelyes így, de amikor egy közel két méter magas, büntetendően jóképű srác néz rád a hatalmas, éjfekete szemeivel és azt kérdezi tőled, hogy jól vagy-e – nem, nem csak úgy odalöki a kérdést, hanem tényleg kíváncsi rá –, akkor azért megáll benned az az ütő is, ami már évek óta nem működik. De nem bámulhatsz rá csak úgy, nyálcsorgatva, szóval ki kell nyögnöd valami értelmesnek tűnő mondatot.

- Igen – bólintottam, aminek következtében egy kicsit megszédültem, és ezt naná, hogy ő is észrevette, mert ismét elkapta a karomat. – Jó, nem – helyesbítettem.

Erre csak felnevetett, és megcsóválta a fejét, amitől sötétbarna, szinte már fekete tincsei ide-oda ugráltak a homlokán. Ez alapjáraton idegesített volna – általában a rövidre nyírt hajú egyénekért repes a szívem –, de neki ezt is megbocsátottam. Ám még mielőtt egy felmosóronggyal kellett volna feltakarítani a padlóról, sikerült összehoznom egy beszélgetéskezdeményezést.

- Rendben, mondjuk úgy, hogy határozottan nem tudom, hogy biztos jól vagyok-e avagy sem, de tulajdonképpen nincs semmilyen maradandó károsodásom, leszámítva azt az apró születési rendellenességet, hogy nem tudom befogni a szám, amikor jóképű idegenekkel futok össze a folyosón.

Ha lehet, erre persze még jobban elkezdett nevetni, de nem róttam fel neki. Ahhoz túlságosan lefoglalt a tény, hogy nem érzek semmit vele kapcsolatban. Sehol egy régi emlékfoszlány, egy kósza gyerekkori kép vagy akár egy halvány kis morzsa arról, hogyan csókol. (Megjegyzés magamnak: nem kéne ennyire orientáltnak lennem. Zárójel bezárva.) Pedig még mindig szorongatta a karomat. Lehet, hogy nála nem működik ruhán keresztül a dolog?

Hirtelen, szinte gondolkodás nélkül tettem a kezeimet az arca két oldalára, és szemeimet lehunyva erősen koncentráltam. Gyerünk, mennie kell ennek. Nem lehet időszaki áramkimaradás. Hahó, magasságos képességem, vagy nevezhetünk tálentumnak is, nem szabad ezt csinálnod!

A nagy erőlködésemet egy halk torokköszörülés szakította félbe, majd az idegenem – elértem a második fázist, mert már kisajátítottam magamnak – suttogva megszólalt.

- Tudod, nem vagyok az a fajta, aki előzetesen ítélkezik az emberekről még azelőtt, hogy alaposabban megismerné őket, ezért muszáj vagyok megkérdezni, és tényleg ne vedd sértésnek, de mégis mit művelsz? Na, nem mintha lenne kifogásom ellene, hiszen melyik férfi ellenkezne, ha egy ilyen gyönyörű nő tapogatná, de…

A mondatot nem tudta befejezni, mert lehurrogtam.

- Maradj egy kicsit csendben! Most vészhelyzet van!

- Aha – mindössze ennyi volt a hozzáfűznivalója, majd eleget téve a kérésemnek tényleg csendben maradt.

Még vagy három-négy percig álltunk így a folyosó kellős közepén – ő a karomat szorongatta, én meg az arcát –, majd sóhajtva elengedtem őt, hogy a vállára téve a kezemet megnézzem a pólója eddigi „életútját”. Nagy megkönnyebbülésemre ez sikerült, ami azt jelentette, hogy mégsem hagyott cserbe a képességem, csak valamiért most embereken – vámpírokon – nem működik.

- Szuper – motyogtam magamnak az orrom alatt és távolabb léptem tőle, nehogy még a végén jobban dilisnek képzeljen, mint amennyire valójában vagyok.

- Nos? – vonta fel a szemöldökét és kérdőn nézett rám. – Vészhelyzet elhárítva?

- Csak félig – válaszoltam az orromat dörzsölgetve, mert mindig ezt tettem, ha valami zavart.

Elpillantott a vállam felett és észrevehetett valamit, mert elmosolyodott és aprót biccentett.

- Én a helyedben nem aggódnék túlságosan – mondta rejtélyesen és elegánsan elcsusszant mellettem. – Van, hogy néha ilyen hatással vagyok a vámpírokra.

És akkor végre leesett.

- Hé, mégis hogy csináltad? – kiabáltam utána, mire visszafordult.

- Mondanám, hogy sajnálom, amiért fellöktelek, de akkor nem találkoztunk volna.

- Ez nem válasz a kérdésemre! - sipítottam, de mintha a falnak beszéltem volna.

És mielőtt eltűnt a folyosó végén az egyik haverjával, még rám kacsintott.