Before the Dawn - 16. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!

Nem húzom, halasztom itt hasztalan szavakkal a dolgot, átengedem a porondot szerelmeseinknek, hogy újra megtudjuk, hogyan haladnak a dolgok tovább... és tovább... és tovább... :D
Puszmancs

Szylu

16. fejezet (Part 2.)

Mesélek, ha mesélsz – avagy milyen egy jó alku

„I've been thinking of everything
I used to want to be
I've been thinking of everything
Of me, of you and me”

(30 Seconds To Mars – The Story)

(Edward szemszöge)

Teljesen kihalt volt az utca, így nem sokat zavartattam magamat, hanem lehuppantam a padra. A szálloda fényei is elcsitultak, csak imitt-amott lehetett látni egy-egy fénynyalábot, ami áthasított az összehúzott függönyök között. Természetesen engem csak egy bizonyos összehúzott függönyös szoba érdekelt, és ezért mereven bámultam felfelé, le sem véve a tekintetemet az emeleti erkély ablakáról, ahonnan fény nem hatolt át az éjszakába, és mozgást sem igen láttam. Persze mindez nem jelentette azt, hogy senki nem tartózkodott a helyiségben, mert nagyon is tudatában voltam Bella jelenlétének. Ő viszont úgy tűnt, hogy nagy ívben tesz rám.

Aztán vagy egy órával később, amikor még mindig ott ücsörögtem, és egyik gondolat követte a másikat az agyamban, egyszer csak olyan dolog történt, amitől összerezzentem.

A függöny szétnyílt, az erkélyajtót pedig kitárták, ami egyenesen invitálásnak számított egy vámpír számára. Vámpír füllel hallottam, ahogyan a szobaajtóban lévő kulcs fordult egyet, és a zár is kattant. Tehát kétfelől is bejuthattam. Felkeltem, és nem tudtam letörölni azt az apró mosolyt az arcomról, amit a meghívás csalt rá. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik invitálásnak tegyek eleget. Egyszerűen csak másszak fel a falon és az erkélyen menjek be, vagy mint egy rendes, átlagos ember sétáljak be az ajtón, fel a lépcsőn és be az ajtón. Igazán nehéz döntés.

„Ha még sokáig ácsorogsz ott, visszavonom az ajánlatomat” – hallottam meg Bella hangját a fejemben, amitől újra elvigyorodtam és megindultam a főbejárat felé.

Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam, és óvatosan lavíroztam el az ajtónál álló portás, és a recepciós mellett, akinek odavetettem.

- Miss Cullenhez jöttem.

Szegény teremtés persze tiltakozott volna, de már ott sem voltam, hanem megindultam a lépcsők felé. Kényelmes tempóban haladtam, hogy ne keltsek feltűnést, ha esetleg összefutok egy alvajáró szállodai vendéggel, de amikor az első lépcsőfokra tettem a lábamat, az apró, de kellemes bizsergést okozó hang ismét megszólalt a fejemben.

„Lifttel gyorsabb” – és meg mertem volna rá esküdni, hogy még egy halk kuncogással is megjutalmazott.

Akaratlanul is felsóhajtottam, és átsétáltam az ellenkező oldalon lévő lifthez, majd megnyomtam a hívógombot. Szerencsémre a fülke a földszinten volt, így az ajtó automatikusan kinyílt és be is léptem. Megnyomtam a megfelelő gombot és vártam, hogy felérjek Bella emeletére. A folyosón gyorsan szedtem a lábaimat, viszont a résnyire kinyitott ajtó előtt úgy torpantam meg, mintha egy sziklafalba ütköztem volna. Nagyot nyeltem és óvatosan belöktem az ajtót, ami halkan nyikorogva tárult ki.

Bella háttal állt nekem, és kifelé bámult az erkélyajtón, de amikor meghallotta, hogy beléptem, kissé hátrafordult és odaszólt.

- Ha megkérlek, becsuknád az ajtót?

Nem várt választ, egyszerűen visszafordult az ablak felé, és tovább folytatta a város feltérképezését. Az ajtó nyelve aprót kattant, ahogyan a helyére került, az én gondolataim viszont még mindig zavarosak voltak. Minek hívott ide, ha még arra sem veszi a fáradtságot, hogy kommunikáljon velem, azon kívül, hogy egyértelmű utasításokat ad?

- Milyen csendes minden – mondta halkan és továbbra sem nézett rám. – Ez a jó a kisvárosokban. Éjjel megszűnik a nyüzsgés, és béke száll mindenre. Nem is tudom, Alice miért volt oda annyira, hogy nagyvárosban éljünk. Persze, van egy csomó jó dolog, de…

Szívesen hallgattam volna még, mert a hangja mindig nyugalommal töltött el, de ez nem az a pillanat volt, amikor ennek a „szenvedélybetegségemnek” engedhettem, így félbeszakítottam.

- Szóval azért kaptam a szíves meghívást, mert azt szeretnéd velem megvitatni, hogy a következő költözésetek alkalmával hova menjetek? – vontam össze önkéntelenül is a szemöldökömet, de még mindig úgy álltam az ajtónál, mint akit odaszögeztek a padlóhoz.

Ez a költői kérdés, úgy tűnt, meghozta a várt sikert, mert Bella felém fordult és finoman, de cseppet sem boldogan elmosolyodott.

- Nem, a meghívást azért kaptad, hogy bocsánatot tudjak kérni – mondta és a szemei bánatosan csillantak meg a beszűrődő holdfényben. – Csak gondoltam, hogy valahogyan elkezdem a beszélgetést, és valamiért ez jutott eszembe.

Annyira megdöbbentem, hogy akaratlanul is léptem egyet hátra, aminek következtében beleütköztem az ajtóba. Ez természetesen nevetésre késztette Bellát, amit nem fojtott magába, hanem gyöngyöző kacajjal felnevetett.

- Oké, ki vagy te, és mit csináltál Bellával? – kérdeztem, és megembereltem magam, hogy közelebb lépjek hozzá.

Ő visszafordult a város felé, de előtte intett, hogy menjek oda mellé, és így is tettem. Közvetlenül egymás mellett álltunk, a karunk szinte összeért, és minden porcikám azért kiabált, hogy érintsem meg őt. Ő viszont nyugodtan ácsorgott mellettem, és úgy tett, mintha ott sem lennék. Na, persze, azért hozzám beszélt, de nem láttam rajta, hogy ő is majd megőrülne attól, hogy vissza kell fognia magát.

- Egyszerűen csak rájöttem, hogy nem volt jogom úgy viselkedni veled, mint ahogyan tettem pár órával ezelőtt – magyarázta, és éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor lopva felnézett rám. – És ahhoz sem volt jogom, hogy olyan dolgokat vágjak a fejedhez. Mentségemre legyen mondva, hogy Demetri is felhúzott előtte, Rileyról már nem is beszélve, és hát te voltál az, akin csattant az ostor.

Most én voltam az, aki lopva lesandítottam rá, de addigra már rendezte az arcvonásait, és türelmesen nézelődött előre. Én meg moroghattam magamban, hogy már megint nem tudok kiigazodni rajta. Nem, ez így nem igaz. A helyes állítás az, hogy még most sem tudok kiigazodni rajta, és ez piszkosul frusztrált.

- Mondd, ne kímélj! – szólt és nyíltan felnézett rám.

Pár pillanatra összezavarodtam, ahogyan az aranybarna szemek meglepő gyengédséggel fúródtak a szemembe, de aztán nagy levegőt vettem, aprót ráztam a fejemen, és egy teljesen más dolgot nyögtem ki, mint amit terveztem.

- Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy képes a szemembe nézni – idéztem fel egy nem is olyan régi beszélgetésünket.

- Igen, ez így igaz – bólintott, és az arcát keretező tincsek rakoncátlan táncba kezdtek. – Viszont rájöttem, hogy kerülni sem tudlak…

Furcsán nézhettem vissza rá, mert ismét elmosolyodott.

- Újrafogalmazom – mondta és amíg gondolkozott, az alsó ajkát rágcsálta, amit én megbűvölten figyeltem. – Szóval, mindketten a körülmények áldozataiként szenvedünk, így kénytelenek vagyunk az elkövetkezendő pár hétben nap, mint nap találkozni, és nem vetne ránk jó fényt, ha úgy kerülnénk egymást, mint a leprások.

Várakozóan nézett fel rám, én pedig bólintottam, hogy folytassa.

- Tehát, arra a megállapításra jutottam, hogy jobb, ha fegyverszünetet kötünk. – Itt megállt, és pár pillanatra eltűnődött. – Vagyis hát a fegyverszünet nem is jó kifejezés, tekintve, hogy…

- Bella, kérlek! – nyögtem, mert kezdtem elveszíteni a türelmemet, hogy mégis hova a fenébe akar kilyukadni.

Bella kihúzta magát, nagyot sóhajtott és felém nyújtotta a jobb kezét.

- Barátok? – kérdezte és óvatosan felnézett rám.