Before the Dawn - 15. fejezet

Sziasztok!

Íme, a következő fejezet, ahogyan megígértem. De persze ehhez az is hozzátartozik, hogy szorgalmasan kommenteltetek. :D Ha kérhetem, akkor ez a jövőben is legyen így, mert ezek nagyon fontos visszajelzések számomra. Nem akarok kommenthatárt bevezetni, mert amiatt kaptam már párszor, ezért Rátok bízom, tegyetek belátásotok szerint.
A fejezet elején most kivételesen egy verset találtok, nem egy dalszöveg-részletet. Ez az egyik kedvencem, és szerintem passzol ide!
Tehát, jó olvasást, és egy héten belül jön a folytatás! :D
Addig legyetek nagyon rosszak! :)
Puszmancs
Szylu

15. fejezet

„Remény, mit remélsz?”

„Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.

Miért? – Valami megváltozott.

Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.

Mit mondasz, szív? – Szeretlek, mindörökké.

Lélek, mit érzel? – Így kell tönkremenni.

Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.

Mégis, mi éltet? – Csak a múlt, az emlék.

Csak ennyi a fény életedben? – Ennyi.

Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.

Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.

Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.

Ki vagy? – Az, aki megadta magát.

Kinek? – A fájó, örök szerelemnek.”

(Luís de Camões)

(Casey szemszöge)

- Én a helyedben igent mondanék az úriembernek – mondta Bella, aki a lépcsőfordulóban állt és mindent nagyon-nagyon jól látott.

Erre a bizonyíték az arcán szétterülő hatalmas mosoly volt. És ezt a hatalmast úgy kell érteni, hogy soha nem láttam még tőle, hogy ennyire mosolygott volna. Oké, körülbelül egy napja ismerem, ám ez alatt az egy nap alatt Alice többször villantotta ki a fogait, mint Bella. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a helyzet tényleg komikus volt.

William a földön térdelt, éppen úgy, mintha…

- Ez nem az, aminek látszik! – védekeztem automatikusan, amikor leesett, hogy mire gondolhatott Bella.

- Ugyan már, drágám, miért kell tagadni a nyilvánvalót? – kelt fel Mr. Hayes a padlóról, és olyan természetességgel karolta át a derekamat, hogy ha képes lettem volna, a hajam tövéig elpirulok.

Újfent nem jutottam szóhoz, főleg az tette be a kiskaput nálam, hogy William egy könnyed csókot nyomott a homlokomra. Megmerevedtem, Bella pedig halkan kuncogott, de a jókedvének egy másik hang vetett véget.

- Bella, állj meg egy pillanatra! – hallatszott Edward hangja az alsó lépcsőfok környékéről.

Bella felnyögött és elsprintelt mellettünk, de közben még egy „Nem jártam erre, nem láttatok semmit!” közbevetést megengedett magának. Elegáns megoldás jedi erőt használni, kár, hogy neki nincs. Na, de erről majd később felvilágosítom.

Amint Bella befordult a sarkon – a jedis trükköt megpróbálta Alice-en és Jasperen is alkalmazni – Edward bukkant fel közvetlenül mellettünk. Először ő is meghökkent, amikor meglátott bennünket – William még mindig nem hagyott fel a szoros vámpírfogással –, de csak megcsóválta a fejét.

- Majd beszélünk – mondta gyorsan és körülnézett. – Merre ment Bella?

Egy pillanatnyi habozás után végül arra a pontra mutattam, ahol a keresett személy köddé vált, míg az őrmester úr jót mulatott az egész helyzeten. Így válik a vámpír saját nemének árulójává, de ezt be kell vállalni, ha jótündér üzemmódban össze akarod hozni a világ két legmakacsabb személyét.

- Ha összetöröd a szívét, letépem a fejed, és baseballozni fogok vele! – végszavazott Edward, és megveregette William vállát, majd huss!, már ott sem volt.

Egy ideig még utána bámultunk mind a négyen, majd arra eszméltem fel, hogy Alice súg valamit Jasper fülébe, aki ránk kacsintott és ők is angolosan távoztak. Te jó ég, mi van ma itt? Mindenki megőrült?

- Vajon akarom tudni, hogy mi volt ez az egész vagy jobb, ha az áldott tudatlanság állapotában maradok esetleges halálom vagy az örökkévalóság hátralevő részéig? – kérdezte végül William, és lenézett rám.

- Ez egy nagyon összetett és bonyolult történet – csóváltam meg a fejemet. – És az esetleges halálod közelebb van, mint gondolod, ha nem veszed le rólam azonnal a mancsaidat! – villantottam rá egy ártatlan, harminckét fogas mosolyt.

Nagyot sóhajtott, de azért elengedett, ám még mindig a személyes zónámban volt. Olyan erővel érzékeltem a jelenlétét, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik.

- Rendben, és mit szólnál ahhoz, ha ezt a nagyon bonyolult és összetett történetet elmesélnéd nekem egy vacsora mellett? – kérdezte, és még ahhoz is volt képe, hogy egy lábremegtető mosollyal megdobjon.

- Szerintem határozottan nem vagy alkupozícióban – mondtam és összefontam a karomat a mellkasom előtt.

- Nem, mert az összes önbizalmamat elveszed azzal a veséig látó pillantásoddal – feleselt és rám kacsintott.

Nem lehet igaz! Ma mindenkinek ment valami a szemébe, vagy az éves kacsintási világrekordot akarják megdönteni? Ha lehet, még szúrósabban néztem rá, hogy vegye a lapot.

- Oké, akkor egyezséget ajánlok – szusszantott bosszúsan, és beletúrt a hajába. – Mesélsz, és én is mesélek cserébe, de mindezt egy kellemes vacsora elfogyasztása közben. Csak te, meg én. Na, mit szólsz? Ez így eléggé korrektül hangzik, mármint véleményem szerint, ha én is felajánlok valamit…

- Oké, oké, rendben – egyeztem bele, mert láttam, hogy egy komplett kismonológ van készülőben. És az igazat megvallva melyik lány utasítana vissza egy ilyen ajánlatot? – Viszont van egy feltételem – tettem hozzá, csak hogy lehervasszam azt az arcrepesztő vigyort a képéről.

- Hallgatlak – vágott roppant ártatlan képet.

- Vágass a hajadból, mert ez laza vagyok, csak beletúrok, és kész frizu nem a te stílusod! – Most rajtam volt a sor, hogy elvigyorodjak meghökkent ábrázatán. – Napnyugtakor találkozunk a főbejáratnál!

És aljas módon rákacsintottam, majd faképnél hagytam.

(Edward szemszöge)

A főkapu előtti csarnokban kaptam el Bellát, ahogyan felhúzta magára a dzsekijét, és már a bukósisaknál tartott, amit Demetri adott át neki. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Dem keze szánt szándékkal ért hozzá Bella karcsú ujjaihoz.

- Magunkra hagynál, ha megkérlek? – szóltam oda neki, mire elvigyorodott.

„Nem kíváncsi rád, öregfiú. Jobb, ha feladod!” – üzente gondolatban.

- Ne akard, hogy én segítsek megtalálni a kijáratot – morogtam, és léptem egyet felé.

- Abbahagynátok ezt a „ki a nagyobb seggfej” viselkedést? – dörrent ránk Bella és felrántotta a kabátja zipzárját. – Demetri, köszönöm a segítségedet, de innentől megleszek egyedül is.

- Egyedül, mármint úgy érted, hogy vele? – bökött az állával felém, és most nekem volt okom a vidám mosolyra.

- Mr. Cullen is távozni fog, ha elmondta, hogy miért kergetett végig az egész kastélyon – szögezte le Bella és kihívóan felvonta a szemöldökét.

Demetri morgott az orra alatt valami olyasmit, hogy „Ez nem igazság”, meg „Még hogy Cullen!”, majd Bella kérésének eleget téve távozott. Bella előhalászta a motor kulcsait a zsebéből, és csak ezután fordult felém.

- Hallgatlak, mi olyan fenemód fontos, hogy nem várhat holnapig? – fonta karba a kezeit, és az egyiken a bukósisakot lógatta lefelé.

Nagy levegőt vettem, és belekezdtem egy bocsánatkérésfélébe.

- Amit az előbb a szobámban mondtam, azt nem úgy értettem.

- Oh, tehát amikor úgy rárivallnak az emberre, hogy kis híján a haja is lejön a fejéről, akkor azt nem úgy kell érteni, hogy nem szívesen látott vendég az illető, hanem úgy, hogy „Fáradj csak beljebb, megkínálhatlak valamivel?”. Szóval ezt jelenti a te szótáradban az, hogy…

- Túldramatizálod a helyzetet – túrtam bele türelmetlenül a hajamba.

- Én dramatizálom túl a helyzetet? – emelkedett meg a hangja egy oktávval, és elkerekedtek a szemei. – Nem én voltam az, aki kidobott a…

Itt veszítettem el a türelmemet.

- A francba, Bella, szerinted hogy kellett volna viselkednem? – kiabáltam és dühösen megragadtam a karját. – Szerinted nem éreztem magam gyötrelmesen tíz éven keresztül? Van fogalmad arról, hogy min mentem keresztül mindezidáig, csak mert te úgy döntöttél, hogy halott maradsz a nagyvilág számára? Fel tudod fogni, hogy minden nap azzal a bűntudattal éltem, hogy miattam lettél öngyilkos?

Bella lehunyta a szemeit és az alsó ajka finoman megremegett. Emberként a sírás határát jelentette nála ez a gesztus, és úgy látszik, hogy vámpírként is megmaradt. Ez viszont nekem nem volt elég, ezért tovább folytattam.

- És most, tíz év elteltével egyszer csak felbukkansz, mint egy árnyék, aki azért jött, hogy engem kísértsen, és mindig emlékeztessen arra, ami az enyém lehetett volna. Szerinted hogy érzem magamat, hogy látom az arcodat, hallom a hangodat és érzem az illatodat?

- Elhagytál – suttogta halkan és megrázta a fejét. – Otthagytál az erdőben. Azt mondtad, hogy nem vagyok elég jó neked. Hogy majd eltereled a gondolataidat és nem fogsz rám emlékezni. Hogy nem szeretsz, hogy csak egy múló kaland voltam a számodra.

- Akárhányszor akarlak megérinteni, mindig kicsúszol a kezeim közül. Akárhányszor szeretném neked elmondani, miért tettem akkor, amit tettem, te meg sem hallgatsz, csak faképnél hagysz. Azt hittem eddig, hogy én vagyok a világon a legönzőbb lény, amiért magamnak akartalak, de most látom csak, hogy te még nálam is önzőbb vagy!

Erre felpattantak a szemei és düh csillant meg bennük.

- Lehet, hogy önző vagyok, de te vagy az utolsó ember a világon, akinek joga van ezt mondani rám! – sziszegte a fogai között és minden egyes szónál megbökte a mellkasomat, ami miatt ösztönösen hátrálni kezdtem. – Csak azzal foglalkozol, hogy sajnáltatod magadat, amiért nyakig merültél az én halálom miatti bűntudatban, de ha egy csöppnyi sütnivalód lett volna, visszajössz Forksba és megbizonyosodsz róla, hogy tényleg igaz-e, amivel Rose felhívott!

Nem tudtam tovább menni, mert nekiütköztem a falnak. Bella olyan közel hajolt hozzám, hogy még emberi szemmel is láthattam volna nyaka tövében kanyargó kékes ereket.

- Hiszen még arra sem voltál hajlandó, hogy az állítólagos temetésemre vissza gyere! – kiabálta egyenesen az arcomba. – Gyáva voltál, mert nem mertél belenézni a saját családod szemébe és felvállalni az állítólagos tettedet! Nem, te inkább megbújtál itt, a biztonságos falak között, és a bánatodat mindenféle nők ágyba cipelésével tompítottad! Arról meg nem is beszélek, hogy én mit éltem át minden nap!

- Rajta, ki vele, ne kímélj! – ordítottam, és megfordítva a testhelyzetünket nekiszegeztem a falnak. – Meséld csak el, hogyan szűrted össze a levet azzal a cuki vámpírfiúval, akivel már volt szerencsém összefutni a lépcsőfordulóban, ahol kevésen múlott, hogy egymásnak nem estetek!

Nem tagadom, a pofon jogos volt és nagyon is megérdemeltem. De azt nem gondoltam volna, hogy Bella ekkorát tud ütni.

- Két év – sziszegte a fogai között és láttam, hogy a haragtól elsötétedtek a szemei. – Ennyi ideig éltünk még Forksban, miután „eltemettek”. Két évet vártam arra, hogy majd csak felbukkansz. Hogy rájössz, még mindig érzel valamit irántam, és visszajössz hozzánk. Két évig éltem bezárva abba az istenverte házba, és minden nap órákat töltöttem az ablak előtt, az utat nézve. És amikor elköltöztünk, úgy kellett kirángatni a szobádból! Szóval azt hiszed, hogy mindent tudsz, de egy frászt!

- Bella – akadt el a lélegzetem, de rám sem hederített.

- Tudod, milyen érzés volt úgy felébredni vámpírként, hogy azt hittem, az emlékeim megkopnak, és az idővel együtt eltűnnek? És tudod milyen az, amikor mindenre olyan tisztán emlékszel, mintha csak tegnap történt volna? Minden szavad, amit akkor az erdőben mondtál, minden vonásod… Most viszont már azért imádkozom minden este, hogy felejtsek! – vágta hozzám, és kibújva a karjaim közül felrántotta a bukósisakot, így fedve el az egész testét.

Feltépte az ajtót, és kilépett a lenyugvó nap utolsó sugaraiba.