Before the Dawn - 17. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!

Meghoztam a fejezet második részét, és rendhagyó módon majd egy harmadik is fog hozzá jönni. Will története még egy kicsit kiforratlan, ezért pár napot adok neki. Addig viszont itt a második fejezet, és egy kép, amin nem mást mint az őrmestert láthatjátok. Jó szórakozást! :)

Puszmancs

Szylu

Mindenre van magyarázat… vagy mégsem?

„I just want to look at you
I just want to look at you, look at you all day
I just want to look at you, I just want to look at you all day
There ain't nothing wrong, no. There aint nothing wrong with that

Once you seep in (once you seep in) under my skin (under my skin)
Theres nothing, theres nothing in this world that could wash you away”

(Limp Bizkit: Eat you alive)

(Casey szemszöge)

Istenem, ez a pasi! Még dögösebb és szexisebb volt, miközben vadászott, és ahogyan az izmai megfeszültek a várakozásnál, hát… összefutott a nyál a számban. Egyetlen egy vércsepp sem került az ingére, miközben egy szarvas nyaki ütőerére tapasztotta a száját, és ahogyan az ajkai mozogtak. Nyami! És azt is fantasztikus volt látni, ahogyan a szeme, amit végig rajtam tartott, szép lassan arany színt öltött és vonzó arcának valamilyen megfejthetetlen álarcot kölcsönzött.

Na, persze, mindezeket nem mondhattam meg neki, így amikor visszatért hozzám, csak megvontam a vállam és annyit tettem hozzá a dologhoz:

- Nem rossz egy vén fószertól.

Will megcsóválta a fejét egy apró mosoly kíséretében, és beletúrt a hajába, amitől a rövid tincsek még kócosabbak lettek. Arany szemeit forgatta, ahogyan letelepedett a fűbe és kényelmesen, szinte már lustán elnyúlt a földön. Fekete szempillái megrebbentek, majd lehunyta a szemhéját és a feje alatt összefonta a karjait. Furcsálló pillantást lövelltem felé és megkérdeztem:

- Te mégis mit csinálsz?

- A vén fószerek főétkezések után mindig ledőlnek egyet szunyókálni – válaszolta csendesen, mint aki tényleg aludni készül.

- Nem úgy volt, hogy a vén fószer mesél nekem, ha elmegyek vele vadászni? – vontam kérdőre ismét.

- Nem vadásztál – mutatott rá egy szerinte nagyon is fontos tényre.

- De elkísértelek – vetettem ellen.

A szája sarkában megjelent egy apró mosoly engem is jobb kedvre derített, de a következő szavaitól a szívem heves vágtába kezdett volna, már ha még ember vagyok.

- Akkor tedd le azt a formás hátsód mellém, és mesélek.

Az összes szó bennrekedt a tüdőmben és még a frappáns válaszaimból is kifogytam, így egyszerűen csak lehuppantam mellé és csendben várakoztam.

Will felnyitotta az egyik szemét, és óvatosan rám sandított, az arcán pedig olyan kifejezés ült, amit a csodálkozás kategóriába soroltam volna be.

- Most meg mi van? – csattantam fel, mert nem szerettem, ha kísérleti nyúlként méregetnek.

- Semmi, csak meglepődtem, hogy nem kaptam egyetlen szurkálódó megjegyzést sem – felelte, majd lecsukta a szemeit és nyugodtan sóhajtott egyet.

Az arcvonásai kisimultak, a mellkasa egyenletesen emelkedett, majd süllyedt és a szempillái megrebbentek, mintha álmodna.

- Kezdeném azzal, hogy ekkor meg ekkor születtem, itt meg itt, de sajnos ilyen tényekkel nem tudok szolgálni.

Meglepetten pillantottam le rá, és mintha valahogyan megérezte volna, mi lesz a reakcióm, mert készségesen válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

- Mint tudod, a vámpírrá válás egyik hátulütője, hogy az emberi emlékek elhalványulnak, majd néha teljesen eltűnnek. Nekem az emberi életemből szinte semmilyen emlék nem maradt meg, kivéve azt a keveset a polgárháborús időszakból, ami feldereng. De arra nagyon is jól emlékszem, hogy ki volt a felettesem.

Tudtam, hogy Jasperre célzott, és mivel nem akartam, hogy elveszítse a fonalat, ezért nem szóltam közbe.

- Jasper már akkor is karizmatikus személyiség volt, ha szabad így fogalmaznom. Tudta, hogyan manipulálja finoman az embereket, hogy az úgy tűnjön, saját akaratukból cselekszenek.

- Veled is megtette? – kérdeztem csendesen.