Night of the Hunter - Prológus

Sziasztok!

Itt van a meglepetések ideje, tessék meglepődni! Na, jó, nem lesz valami nagy meglepi, hiszen tudjátok, hogy csak valamilyen írással tudlak Benneteket megajándékozni, ami most sem lesz másképpen!
Ez egy nyolc vagy tíz részes kis regényecske lesz, amit rendszertelen időközönként fogok majd frissíteni... (Itt a morgolódás helye:D) A cím annyit tesz, hogy a Vadász éjszakája és nem másról fog szólni, mint Macario háttértörténetéről egészen a Bellával való megismerkedéséig. (Azt hiszem...)
Nem szaporítom tovább a szót, belecsapok a lecsóba egy rövid prológussal, ami eléggé statikus lett, mert tulajdonképpen... Na, mindegy, valahogyan csak el kell indítani a történetet, nem kezdhetünk mindjárt az izgis részekkel. (Bár abból a kövi fejezetekben lesz bőven ;D)
Jó szórakozást hozzá!
Pusz
Szylu
U.i.: BtD a hét közepén vagy legkésőbb pénteken! ;)

Prológus

1881. július 17.

Madrid, Spanyolország

Odakint szörnyű vihar tombolt. A fák ágai hozzávágódtak az ablakokhoz, és éles, karistoló hangot adtak ki. Az utcákon vizes leveleket söpört végig a szél és az eső csak egyre hullott alá. Mintha az égiek siratnának valakit, aki még meg sem született.

Az eget beborító felhők miatt nem lehetett megállapítani, hogy nappal volt-e vagy éjszaka. Egy lélek sem járt az utcákon, csak a házak ablakaiból kiszűrődő fénynyalábok vetődtek a macskakőre, így hirdetve, hogy nem elhagyatott a város.

A vihar zenéjébe azonban egy sokkal szívszorítóbb hang is keveredett. Egy velőtrázó sikoly, ami néma zihálássá csendesült.

A főtértől nem messze lévő csendesebb, eldugottabb kis utcácskában egy hatalmas házból szűrődött ki a fájdalmas női kiáltás, amit közvetlenül egy vékonyabb, de édesebb csecsemő sírása követett.

Az emeleti ablakból erős fény áradt az utcára, és csak egy pillanatra törte meg a gyertya lángjának árnyékát az ablak előtt elsuhanó alak sziluettje.

- Kisfiú, úrnőm – szólt szelíden egy hang. – Gyönyörű és egészséges fiú.

- Látni szeretném – suttogta egy másik, de elgyötört hang.

A szobában csak ketten tartózkodtak: egy alacsony, középkorú nő, aki egy gondosan bebugyolált valamit tartott a kezében, és egy asszony, akinek szép vonásait eltorzította a kimerültség. Sötétbarna haja csapzottan tapadt a homlokára és hullámokban terült szét a párna körül.

Kinyújtotta a karját, mire az alacsony szolgála vigyázva a kezébe helyezte a csöppnyi kis batyut, ami azonnal elhallgatott, amint édesanyja óvó karjai közé került.

A pinduri jövevény tágra nyitotta hihetetlenül zöld szemeit és csodálkozva nézett fel az őt tartó angyali lényre. Apró, sötétbarna tincsei szanaszét meredeztek, apró kezével kinyúlt, hogy megérintse édesanyja arcát.

- Macario – suttogta a nő boldogságtól ittas hangon és rámosolygott fiára. – Én kicsi Macem.

A következő pillanatban a kimerültség legyűrte, de előtte még láthatta, hogy a gyermek visszamosolyog rá.

Before the Dawn - 7. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!
Íme a fejezet második fele, kivételesen most a "doktornő" szemszögéből! :D A fejezet végén képek, csak hogy értsétek a döntésem miértjét!XD
Pusz
Szylu

Ébredj

„Ébredj, éledj, ha fáj is

Nyisd fel a szemedet

Mozdulj, virradj máris

Mondd ki a nevemet

Kelj fel, egy jel kell, egy sóhaj

Minden perc nehezebb

Törd meg a csöndet egy szóval

Én nem kérek egyebet

Soha már”

(Ákos: Ébredj)

(Casey szemszöge)

Amilyen gyorsan csak tudtam, felkapaszkodtam a legelső épület tetejére, és házról házra szökkenve követtem az alattam elterülő utcákon rohanó Bellát. Előnyben voltam, mert hazai pályán mozogtam, és az is könnyített a helyzetemen, hogy a város felett sokkal mozgékonyabban és akadályok nélkül haladhattam, mint a szűk sikátorok rengetegében.

Azt viszont el kellett ismernem, hogy igazán sebesen tudott közlekedni Bella. A lehető legjobban kiaknázta az éjszaka, és a hely adottságit, mintha csak arra teremtették volna, hogy vámpír legyen.

A következő sarkon befordult, majd egyenesen a városfal felé vette az irányt, és egy kecses mozdulattal felkúszott a falra, hogy átugorjon rajta, és elvesszen a legközelebbi erdő sűrűjében.

Követtem őt, bár nehezen, mert gyorsabban mozgott nálam, de a fák között már az illata alapján is egyszerűen a nyomába szegődtem. Be kellett vallanom magamnak, hogy amióta Volterrában éltem, még soha nem jártam az erőben, mert nem volt rá okom.

Ha csak egy pillanatra hagyom elkalandozni a figyelmemet, és engedek az éjszakai táj csábításának, Bella akár meg is léphet – morfondíroztam magamban, és a következő pillanatban keresztülestem a fürgén leguggoló Bellán, hogy elegánsnak cseppet sem mondható módon felszántsam a földet.

Míg én próbáltam megszabadulni a feleslegessé vált anyagtól a számban, addig ő odajött hozzám, és furcsán méregetve nézett le rám. Felvonta az egyik szemöldökét, és határozott, de csendes hangon megszólalt.

- Nagyon elszánt lehetsz, ha egész Volterrán képes voltál keresztülvergődni magadat. De kétlem, hogy nekünk bármiről is kellene beszélgetnünk.

Azzal hátat fordított nekem, és már éppen beleveszett volna a rengetegbe, ha nem szólok utána, ezzel is egy újabb adag földet préselve ki magamból.

- Nem olyan a kapcsolatom Edwarddal, mint gondolod! – dobtam be az aduászt, és csak imádkozni tudtam, hogy egy épkézláb reakciót hozzon össze.

Bella megfordult, sötétarany írisze megcsillant és összeszorította az állkapcsát, ami szerint jó úton jártam afelé, hogy ebből egy normális beszélgetés kerekedjen ki.

Felkeltem, leporoltam a magamról a földet, és az arcomat is megtöröltem a ruhám ujjába, bár most nem nagyon érdekelt, hogyan néztem ki. Nem divatbemutatóra jöttem, vagy mi!

- Oké, rendben, azt be kell vallanom, hogy állatira dögös a pasi, és hogy tudna vele mit kezdeni az ember, vagy vámpír, és hogy megérne nem is egy ajtócsapkodást, de túl jól ismerem őt ahhoz, hogy… – hallgattam el, és nem tudtam, hogyan folytassam a mondatot, de Bella a segítségemre sietett.

- Hogy lefeküdj vele? – mondta ki kertelés nélkül az igazságot.

Elvigyorodtam.

- Hmmm, fogalmazhatunk így is – zártam le ezt a témát, és láttam rajta, hogy pár pillanatig mérlegeli, hihet-e nekem, avagy sem. – Amúgy Casey vagyok, Casey Crawford – mutatkoztam be illedelmesen, de a kézfogást mellőztem. – És bocsi, hogy nem rázok veled kezet, de a képességem néha átok is.

Az első halvány mosoly megjelent az arcán, ami már fél sikernek számított. Egy vámpír, ha felfedi egy másik fajtársa előtt képességének legapróbb részletét is úgy, hogy alig három perce ismerik egymást, az a bizalom legelső jele.

- Isabella Marie Swan Cullen, de csak…

- Bella – fejeztem be helyette. – Ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom a nevedet. Edward annyit „mesélt” már rólad.

Erre a mondatra viszont ismét hideg maszkot húzott az arcára és szemei összeszűkültek.

- Szóval akkor ő küldött? – suttogta halkan.

- Nem – vágtam rá azonnal, mire felkapta a fejét. – Edward jelen állapotában még egy cipőfűzőt sem tudna megkötni, nem hogy olyan fondorlatos tervet kieszelni, hogy utánad küldjön, és egy csajos dumálásra rávegyen. Saját önszántamból jöttem… Bár a legtöbb dolgot mindig saját önszántamból teszem. Sőt, nem a legtöbb dolgot, hanem mindent, de ez most részletkérdés.

Bella megrázta a fejét, és elképedve nézett rám.

- Oké, határozottan furcsa vagy – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Alice imádna.

- Már megbocsáss, de engem mindenki imád – vigyorogtam, de visszatértem a témához. – Szóval, nem bánod, ha csevegünk egy kicsit?

Felnézett az égre és hatalmas sóhaj után végül csak ennyit mondott egy vállvonás kíséretében.

- Háromnegyed óra múlva felkel a Nap, fél órás vadászatot terveztem, tehát van tizenöt perced, hogy feleslegesen próbáld teletömni olyan hazugságokkal a fejemet, amikben egykor hittem, de mára már felnőttem.

- Komolyan, te vagy az optimizmus megtestesülése – léptem oda mellé, és sétálni kezdtünk. – Most már értem, hogy miért igaz az a mondás: zsák a foltját.

- Ha tényleg igaz ez a mondás, akkor nem értem, te hogyan kerülsz egyáltalán ezek közé a gyászhuszárok közé Volterrába – jegyezte meg, és átlépett egy kidőlt fatörzsön. – Az pedig, hogy testőr legyél, hát valljuk be őszintén, egy kissé abszurd.

- Ez egy hosszú történet, és az én időm ketyeg, nem a tiéd – mosolyogtam rá, kicsikarva belőle egy csalódott szusszantást. – Tehát, ha megengeded, akkor csak nagyvonalakban vázolnám a helyzetet.

Megálltunk egy közeli tisztáson, és Bella után felkapaszkodtam az egyik fa ágára, hogy kényelmesen magyarázzak el neki mindent. Egyik kezével felém intett, mire folytattam.

- Bármekkora barom Edward, és bármit tett az elmúlt tíz évben, én biztosíthatlak róla, hogy még mindig totál oda meg vissza van érted. – Szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam beszélni. – És mindenre van normális magyarázat, csak add meg neki a lehetőséget, hogy elmondhassa!

- Casey, tényleg nagyon szeretnék hinni neked, de nem te álltál évekkel ezelőtt vele szemben az erdőben, és nem te hallottad azokat a szavakat, amikkel mindent összetört bennem – nézett egyenesen a szemembe.

- Azt hittem, az emberi emlékek egy idő után elhalványulnak – suttogtam, és elmémben akaratlanul is felrémlettek azok a képek utolsó emberként eltöltött estémről, amiket a legszívesebben kiszakítottam volna a helyükről, hogy soha ne emlékezzek rájuk.

- Vannak emlékek, amik örök tanulságul szolgálnak számunkra, ezért nem engedhetjük meg magunknak a felejtés luxusát, bármennyire fájdalmasak is – mondta nagy komolyan, és tudtam, hogy így is gondolja.

A testtartása hirtelen változott meg, ahogyan egy erősebb széllökés egy érdekes illatot árasztott felénk. Nem volt emberi, de nagyon hasonlított ahhoz, ami egy kissé meglepett. Bella már a talpán állt a földön és a sűrű bozótos felé kémlelt.

- Tudom, hogy negyed órát ígértem, de ha ezt most kihagyom, akkor maradnak a növényevők – fintorgott és lassan mozogva indult el az illat irányába.

Én is követtem, de csak a rét széléig, ahol megtorpantam, meglátva a gyönyörű nagymacskát. Barna bundája hullámzott a testén, ahogyan a levegőt vette, és az jutott róla eszembe, hogy egy nagyra nőtt kiscica, fekete szőrpamacsos fülekkel.

Elkaptam Bella karját és rémülten néztem rá.

- Te tényleg meg akarod ölni? – nyíltak tágra a szemeim és még a szám széle is lekonyult.

A hiúz a hangra felkapta a fejét, és miután alaposan tanulmányozott minket, faképnél hagyott.

Könnyedén utolérhette volna, hiszen vámpír volt, de csak megrázta a fejét.

- Nem, már nem – morogta Bella és elindult a másik irányba az orra alatt dörmögve: – Emberekből táplálkozik, de az, hogy igyak egy ragadozóból már túl sok neki.

- Olyan aranyos volt – vettem fel a lépést, és még szökdécseltem is hozzá. – Mint a régi cicám.

Bella megállt, és ez engem is megállásra késztetett. Felém fordult és gondosan megválogatva a szavait ezt mondta:

- Figyelj, Casey, rendes csajszinak látszol, éppen ezért figyelmeztetlek. Nem az a lány vagyok, akire te gondolsz, vagy akit Edward elbeszéléseiből megismertél. Nagyra értékelem, hogy megkerestél, de bármit is tervezel, nem fog összejönni. Régen sem működött, akkor most miért is működne? – tette fel a költői kérdést, amivel megfogott.

Csak álltam ott, és néztem, ahogyan eltűnik az erdő fái között. Összekaparva magamat még utána kiáltottam:

- Őt akartad jobban, vagy az örökkévalóságot?

- Ha örökké élsz, akkor kell, hogy élj valakiért! – hozta felém a szél rejtélyes válaszát és egyedül maradtam.

Before the Dawn - 7. fejezet (Part 1.)

Szép jó estét!

Igen, ígértem valamit mára, és meg is tartom a szavamat, de azt nem mondom, hogy könyörületes is voltam! Muhahaha!XD
Holnap jön a második része, ami természetesen hosszabb lesz, és természetéből fakadóan elszakadunk egy kicsit az Edward szemszögtől, hogy belelássunk a "doktornő" fejébe is egy picit! ;)
Jó szórakozást, és nem megfojtani "bizonyos dolgok" miatt. Mindenre van magyarázatom, és ha már most kiakadtok, akkor mi lesz még itt később? Jah, nyugtató használata gyengébb idegzetűeknek ajánlott! :D
Pusz
Szylu

Ébredj

„Ébredj, éledj, ha fáj is

Nyisd fel a szemedet

Mozdulj, virradj máris

Mondd ki a nevemet

Kelj fel, egy jel kell, egy sóhaj

Minden perc nehezebb

Törd meg a csöndet egy szóval

Én nem kérek egyebet

Soha már”

(Ákos: Ébredj)

Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, mire a fotelban ücsörgő Lena felém kapta a fejét.

- Hűha, valaki eléggé paprikás hangulatban van ma – jegyezte meg és felállva odasétált hozzám, hogy két karját a nyakam köré fonja.

- Lena, eressz el! – morogtam és lefejtettem magamról a karjait. – És ha lehet kérnem, akkor menj ki a szobámból!

- Hmmm – szólt töprengő hangon és szórakozottam az egyik fekete tincsével kezdett játszani. – Pár héttel ezelőtt még semmi bajod nem volt, ha hozzád értem. Sőt!

- Lena, ne most kezdjük ezt el, légy szíves! – sóhajtottam fáradtan. – Tudod, hogy nem szeretlek, ami pedig kettőnk között történt, az…

Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, csak halk, vészjósló hangon megszólalt:

- Láttam, hogyan néztél rá a nagyteremben! Majd felfaltad a szemeddel és le merném fogadni, hogy ma este is utána koslattál! – Elkapta az arcomat, és tüzetesen megvizsgálta. – Harcias lehet, ha így néz ki utána a szád!

Ellöktem magamtól a kezét, és az ajtóhoz lépve kinyitottam.

- Jó éjt, Lena! – néztem rá hidegen, mire felvonva az orrát távozott a helyiségből.

Ismét becsaptam az ajtót, és az ágyra vetettem magamat. Az agyamban kavarogtak a képtelenebbnél képtelenebb gondolatok, mely szerint Casey-nek sikerült utolérnie Bellát és beszélt is vele.

Nem, az kizárt! – komorodtam el. Láttam, hogyan közlekedett Bella, milyen szélsebesen vágott át a sikátoron és milyen könnyedén veszett bele az emberek áradatába. Casey fiatal még, hogy a nyomára bukkanjon.

Mintegy végszóra kopogás nélkül suhant be az ajtómon az emlegetett személy – természetesen egy laza lábmozdulattal becsukta az ajtót –, ami nem is lepett meg annyira, mert mindig csak úgy berontott hozzám, de az arcát beterítő arcrepesztő vigyort nem tudtam hova tenni.

Kényelmesen felmászott az ágyra, és a lehető leglazábban hanyatt vágta magát mellettem és a fejét lelógatta az ágy végén, hogy a haja a földet söpörte. De mindezt egyetlen szó nélkül végezte el, csak az az idegesítő mosoly ragadt rá az arcára.

Nagyot sóhajtottam, és már éppen ott tartottam, hogy kinyögöm, könyörüljön meg rajtam, és mondjon valamit, amikor felemelte a fejét és elkomolyodott.

- Dr. Casey Crawford diagnózisa a következő: a csaj iszonyat jó fej! – vigyorodott el a mondat végére, és én megkönnyebbülten fújtam ki a benntartott levegőt.

Gyorsan ültem fel, és tekintetemet egyenesen Casey-re szegeztem, és lázasan hadarni kezdtem:

- Szóval akkor sikerült beszélned vele? Megtaláltad? Utolérted? Mit mondott? Mit gondol rólam? Mit érzett…

- Ácsi, ácsi, ácsi, Rómeó! – tartotta fel a kezét, amivel sikerült belém fojtania a szót. – Az rendben, hogy vámpír vagyok, de egyszerre én is csak egy kérdésre tudok válaszolni.

- Rendben – sóhajtottam ismét és átfuttattam magamban a kérdéseim listáját, kihúzkodva, jobban mondva hátsó helyekre tuszkolva azokat a megoldandó rejtélyeket, amik még várhattak. – Mit érzett akkor, amikor megcsókoltam? Mondott erről bármit is? Hogy olyan volt számára, mint régen…

Casey egy könnyed mozdulattal libbent oda hozzám, és apró kezét a számra tapasztotta.

- Nem tudom megérteni, hogyan viselhetett el téged, amikor be nem áll a szád – nézett fintorogva rám. – Néha többet beszélsz, mint egy nő, de komolyan. Ha kicsi csőrödet csak egy másodpercre is befognád, akkor elmondanám, hogy mi történt.

- Deh kih fo hagyi részeltekeh – morogtam, és tenyere az én számmal együtt mozgott.

Megforgatta vérvörös szemeit, és ismét hanyatt dőlt az ágyon, de most már úgy, hogy haja szétterült a feje körül és kíváncsian szemlélt.

- Na, ezt most érthetően, mert a processzorom kikészült ettől a mondatodtól!

- De ki fogsz hagyni részleteket! – motyogtam és zavartan tekintettem körbe az immár tíz éve otthonomnak mondott szobán, és tekintetem végigsiklott azon a zongorán, amit még soha nem érintettem meg itt tartózkodásom során.

Túl sok fájó emlék között ehhez a hangszerhez, és…

- Nem, nem fogok, ugyanis helyesbítek: nem elmondom, hanem megmutatom, hogy mi történt – vigyorodott el ördögien és már küldte is felém emlékképének első kockáit.

Ízelítő a Before the Dawn 7. fejezetéből

Sziasztok!
Igen, tudom, hogy már két napja halogatom, de egyszerűen az égiek odafent nem akarják, hogy ez a bűvös hetes szám összejöjjön! Szóval nem úgy haladtam az írással, ahogyan szerettem volna, és ráadásul még más teendőim is voltak, így csak egy ízelítővel tudok Nektek ma szolgálni! (Milyen rég adtam már ízelítőt bármiből is!) Én meg összekaparom magamat, és holnap szolgáltatok valamit! Ne nyuvasszatok meg érte, és tényleg sajnálom! :$ Na és persze, szokásomhoz híven egy "aranyos" részletet választottam Nektek, remélem, hogy holnapig átvészelitek vele! :D
Pusz
Szylu

"Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, csak halk, vészjósló hangon megszólalt:

- Láttam, hogyan néztél rá a nagyteremben! Majd felfaltad a szemeddel és le merném fogadni, hogy ma este is utána koslattál! – Elkapta az arcomat, és tüzetesen megvizsgálta. – Harcias lehet, ha így néz ki utána a szád!

Ellöktem magamtól a kezét, és az ajtóhoz lépve kinyitottam."

Közérdekű közlemény a Vérvörös alkonyathoz

Sziasztok!

Amint megígértem, hoztam egy kisebb bejegyzést, amiben megosztok Veletek pár információt. És ez a kép is annyira aranyos, nem tehetek róla, de fel kell tennem! :D
Majdani letöltés:
Sokan szeretnétek majd a történetet letölteni, vagy megszerezni egy az egyben, és tiszteletben is tartom a kéréseteket. Krisz lányom pedig van olyan rendes, hogy egy gyönyörűen megszerkesztett - én már láttam az első pár "lapot" - pdf formátumú dokumentummá szerkeszti össze az összes fejezetet, amit megengedett, hogy majd közzétegyek Nektek is. Ehhez viszont kellenek bizonyos előkészületek, többek között jó sok bétázás, amit Pupim mellett én is megteszek - szívbaj kerülget, hogy vissza kell olvasnom magamat! -, mert bár a 12. résztől kezdve már javítva vannak a fejezetek, azért jobb a békesség. Ezen felül még lábjegyzetekkel is megspékelem az egyes fejezeteket, ami szintén időigényes.
Tehát pár hétig még biztos, hogy nem tudom közzétenni a VA-t, de amint kész és szépen rendbe van téve, elérhetővé teszem valahogyan. Ennek két lehetséges módja lesz majd, és még vacillálok. Az egyik, hogy feltöltöm valahová és egy héten keresztül leszedhetitek, vagy hogy írtok egy mailt nekem és elküldöm mindenkinek, aki szeretné. A második opció egy kicsit kacifántosabb, de itt nincs időkorlát, hogy csak egy hétig küldözgetek vagy ilyesmik. Addig is türelmeteket kérem, mert közel 500 oldalt nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra átnézni, rendezni és a többi.
Olvasói vélemények a VA-ról:
És Krisszel azon is agyaltunk, hogy mit szólnátok ahhoz, ha a dokumentum végére, mint egy normál könyvben, lehetne véleményeket írni? Erről is teszek ki szavazást! :D
A Vérvörös alkonyat esetleges folytatásáról:
Kósza hírek kezdtek el terjengeni egy esetleges folytatásról, és ezen híreket sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom még egyelőre. Mint olvastátok, nem teljesen zártam le a történetet, de akár lehet befejezettnek is tekinteni, ha úgy vesszük. Mindenesetre kiskapukat hagytam, ha úgy döntenék majd a későbbiekben, hogy mégiscsak folytatom. És persze itt Ti is döntötök, hogy majd szeretnétek-e olvasni, vagy nem! :) Mindenesetre most az a biztos, hogy a BtD-re, és az Etyre koncentrálok, és szükségem van egy kis szünetre VA terén. És Mac történetét is megírom, úgy döntöttem.
A szavazást mindenképpen kiteszem most, hogy elkezdjem felmérni az erőviszonyokat, de ha neki is állok, akkor csak úgy, hogy már a BtD vagy az Ety befejeződött. Suli mellett ennyit nem bírnék vinni tisztességesen. És ha kérhetem, akkor ne kérdezgessétek majd, hogy mikor lesz folytatás, mert nem fogom tudni megmondani. Amint lesz valami kósza ötletem, hogy egyáltalán mit írhatnék meg benne, azonnal jelzem Nektek, de Ti is megdobhattok jobbnál jobb ötletekkel az elképzeléseiteket illetően. Jelen pillanatban nem ezen történet körül forog az agyam, így még vaksötétben ülök...
Azt hiszem, hogy ennyi lenne mára! Upsz, azt majdnem elfelejtettem mondani, hogy a BtD friss péntekre vagy szombatra várható! :D
Addig is további kellemes hetet és kitartás, már csak két nap és hétvége! :)
Pusz
Szylu

Vérvörös alkonyat - Epilógus

Sziasztok!

Ma, pontosan másfél éves "pályafutásom" során ez az első alkalom, hogy nem tudom, mit kéne egy fejezet elé írnom. És ezt tényleg nem csak úgy mondom, hanem komolyan is gondolom.
Most írhatnék ide mindenfélét - statisztikákat, érzéseket és a többit -, de nem rám vagytok kíváncsiak, hanem a fejezetre, amit fel is szolgálok Nektek tálcán. Remélem, érdemes arra, hogy megdobjatok miatta kritikákkal! :$
Még csak egy megjegyzés, és utatokra eresztelek Benneteket. A hét közepén jön majd egy bejegyzés, amiben pár közérdekű információt osztok meg Veletek a Vérvörös alkonyat további "sorsát" illetően és a friss BtD időpontjáról!
Nos, jó szórakozást és ha nem mondtam volna még elégszer, akkor KÖSZÖNÖM! :)
Pusz
Szylu

Epilógus

Minden álom véget ér…

„A definition of love?

It’s like whisky: it warms you inside,

it burns your lips,

it makes you to desire more,

but if you exagerrate it hurts.”

(Jackson Rathbone)

(Edward szemszöge)

Nagy pelyhekben esett a hó, de ez nem tudott eltántorítani semmitől sem, ahogyan egyre közeledtem a célom felé. Otthon már mindenki egyre türelmetlenebbül várta, hogy végre indulhassunk és tényleg eléggé lehangoló látványt nyújtott az üresen kongó ház. A bútorszállítók már egy hónappal ezelőtt megkezdték a munkájukat, hogy a karácsonyt új környezetben ünnepelhessük.

A nyáron történtek sem tudtak bennünket eltántorítani attól, hogy majd jó pár évtizeddel később – amikor már nem lesz olyan ember Forksban, aki még emlékezni tudna a Cullen családra – ismét visszaköltözzünk ide. A lányok viszont makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy felrúgjuk a jól bevált módszert, és kivételesen mindent vigyünk magunkkal. Arra hivatkoztak, hogy amikor visszajövünk, úgyis le kell cserélnünk az összes berendezést, mert majd divatjamúlt lesz, addig viszont használhatjuk őket az új, Glens Falls-ban álló házunkban. Egymásra néztünk Carlisle-lal, Emmettel és Jasperrel, és nem vitatkoztunk velük.

Most viszont itt volt az indulás ideje, mert már kezdett feltűnni a rendszeresen kórházat látogató hipochondereknek, hogy „a drága, jó doktorukkal valami nem stimmel”. Kedvesem is nehezen viselte az, hogy a mozgástere csak a házra és annak közvetlen környezetére korlátozódott, én pedig attól kezdtem bekattanni, hogy a fél napomat abban a nyavalyás iskolapadban kellett töltenem, ahol semmi újjal nem tudtak szolgálni, és nem mellesleg ezáltal még Bellától is elválasztottak.

Felérve a dombtetőre rálátásom nyílt az egész temetőre, amit a korán jött havazás meseszép fehér fátyollal vont be. Nem kellett sokat kutakodnom, azonnal kiszúrtam a fekete csuklyás alakot, aki két, kézzel megtisztított sötét márványlap között állt lehajtott fejjel.

Nyugodt tempóban sétáltam le a keskeny kis ösvényen a legelső sírig, és ott egy pillanatra megtorpantam. Nem akartam zavarni, és nem tudtam, hogy már elbúcsúzott-e, de el kellett indulnunk, ha még az egész országon keresztülsöprő hóvihar előtt Glens Falls-ba szerettünk volna érni.

Bella felemelte a fejét, és gyönyörű aranyszín szeme találkozott az enyémmel. Egy külső szemlélő számára az arca nyugodtnak tűnt volna, de én már ismertem és tudtam, hogy ez csak egy jól bevált maszk, amit az utóbbi hónapokban állandóan viselt. Legbelül viszont szenvedett, és nem hagyta, hogy bármelyikünk segítsen neki. Azt mondta, hogy ez az ő keresztje, neki kell megbirkóznia vele.

Alice legnagyobb bánatára az esküvői előkészületeket lefújtuk, és bár a jegyességünk még mindig fennállt – ehhez Bellával mindketten ragaszkodtunk –, egyikünk sem erőltette a házasságot. A tudat, hogy egymáshoz tartozunk elegendő erőt adott és úgy éreztem, hogy szerelmünk minden egyes nappal egyre mélyebb lett. Viszont azt is tudtam, hogy Mac halála olyan sebet ejtett rajta, ami nem fog egyhamar begyógyulni. És nem is vártam azt, hogy mindent felejtsen el, és kezdjük a közös jövőnket tiszta lappal. Csak vártam, és mellette voltam, ha szüksége lenne rám.

- Ácsorogsz még ott egy darabig, vagy idejössz? – kérdezte a világ leggyönyörűbb hangja, és rég nem dobogó szívem minden egyes alkalommal új életre kelt, amikor meghallottam.

Elmosolyodtam, és odasétáltam hozzá, majd megállva mögötte átkaroltam a derekát és vállára támasztottam az államat.

- Úgy megálltál ott, hogy azt hittem, odafagytál – heccelt, és ezzel is próbálta fenntartani a normális látszatot.

- Csak elgondolkoztam egy picit – vontam meg a vállamat és lehúzva fejéről a csuklyát belélegeztem édes levendula és frézia kettősét.

- Vajon tudni akarom, hogy miről, vagy tudni akarom, hogy miről? – simította egyik kezét a hasán összekulcsolt kezeimre, a másikban pedig egy hófehér rózsaszálat tartott.

- Csak arról, hogy soha nem volt bátorságom megkérdezni és talán most sem lesz – sóhajtottam, és lepillantottam az egyik márványlapra, amin a következő felirat állt arany betűkkel:

Itt nyugszik Isabella Marie Swan

Született: 1987. szeptember 13.

Meghalt: 2005. január 18.

„ A szabadság oly ritkán kél,

S egyet csak akkor dobban,

Mikor egy élet véget ér,

Hogy mutassa, még ott van.”

/Thomas Moore/

- Tudod, hogy bármit kérdezhetsz tőlem – fordult meg az ölelésemben, és a tekintete is alátámasztotta a szavait, ha már az elméjében csak akkor tudtam olvasni, amikor ő akarta.

- Soha nem értettem, hogy miért ez a Thomas Moore idézet került fel… – haraptam el a mondatot, mert képtelen voltam kimondani azt, amit ő megtett helyettem.

- A síromra? – Csak egy bólintásra futotta tőlem, de cserébe végigsimított az arcomon, és csak utána fordult vissza, hogy felvegyük az eredeti testhelyzetünket.

Pár percig csendben álltunk csak, és mindketten a saját gondolataink foglyai voltunk. Már feladtam, hogy válaszolni fog a kérdésemre, amikor halkan megszólalt.

- Tizennégy éves lehettem, amikor egy könyvben olvastam ezt az idézetet – magyarázta nyugodtan. – Akkor olyan fennköltnek, költőinek tűnt, és egyből beleszerettem, így minden füzetem elejére és szabad felületre ezt firkantottam oda.

- Ez tipikusan rád vall – jegyeztem meg, és hálából kaptam egy, a bordáim közé fúródó könyököt, amitől elmosolyodtam.

- Akkor még nem is értettem, hogy mit jelent, csak a szavakba lettem szerelmes – mondta és megszorította a kezemet. – Most már viszont tudom, hogy mi rejlik a szépen csengő mondatok mögött – komorodott el.

- Szeretett téged, ezt tudnod kell – mondtam ki az igazságot, amit már akkor sejtettem, amikor Denaliban először találkoztam Macarióval, de teljesen biztos csak Marcus érzelemanalizálása után lettem a dologban.

- Igen, tudom – sóhajtotta. – Már az első pillanattól kezdve tudtam, csak a homokba dugtam a fejemet, hogy ne kelljen vele foglalkoznom. Nem mertem bevallani magamnak, hogy amikor elment, meghozta helyettem a döntésemet. Nevetségesnek hangzik, de jobban ismert, mint én önmagamat.

Kibontakozott az ölelésemből, és letérdelve lerakta a rózsát a fekete márványlapra, ami a sírja mellett feküdt és szinte szakasztott másaként lehetett leírni, csak a rajta álló felirat nem egyezett.

Itt nyugszik Macario A’ngel

Született: 1981. július 17.

Meghalt: 2005. július 26.

„Minden változásban, még a legvágyottabban is melankólia rejlik.

Mivel amit magunk mögött hagyunk, a lényünk egy része.

Meg kell halnunk egy életünkben ahhoz, hogy beléphessünk egy újba.”

/Anatole France/

Végigsimított az arany betűkön és halkan megkérdezte:

- Elárulod nekem, hogyan tudtátok elintézni, hogy ide temethessük?

- Biztos, hogy tudni akarod erre a választ? – vontam fel a szemöldököm.

Bella hangosan felsóhajtott, felkelt és visszabújt a karjaimba.

- Majd egyszer úgyis elárulod – nyugtázta a lehető legtermészetesebb hangon. – Csak azt sajnálom, hogy nem az eredeti születési dátumot vésték fel. Ennyit igazán megérdemelt volna, sőt, ennél sokkal többet is.

- Kicsit furcsállták volna az emberek, ha egy százassal öregítettük volna, nem gondolod? – somolyogtam.

- Történhetnek néha elírások – mondta a kézfejemet cirógatva.

- Jogos – hagytam ennyiben, mert már így is túl sokat időztünk, és indulnunk kellene.

- Rendben, már mehetünk is – morogta az orra alatt kedvesem.

- Megint azt csinálod! – méltatlankodtam, de egy cseppet sem voltam rá mérges.

- Mit is? – kérdezte és éreztem a hangján, hogy hosszú idő óta most először csendül ki belőle igazi vidámság.

Ez pedig, ha csak egy kicsit is, de reménnyel töltött el.

- Nem lett volna szabad hagynom, hogy megtanult a képességemet. Nagyon frusztráló, hogy bármikor belehallgathatsz a gondolataimba – utaltam arra, hogy neki megadatott az a szerencsés állapot, amikor ki és be tudta „kapcsolni” a gondolatolvasást.

- Csak néha hallgatózom – hazudott gátlástalanul.

- Aham, persze – motyogtam az orrom alatt.

Bella még egy utolsó pillantást vetett a sírokra, aztán kézen fogott és húzni kezdett vissza, a házunk felé, ahol már mindenki tűkön ülve várt ránk. Az erdőbe érve suhanni kezdtünk és hamar odaértünk a tisztásra. Az autók már kint álltak a hóesésben, és családunk minden egyes tagja kényelembe helyezte magát a megszokott helyén.

Esme és Carlisle a Mercedesszel mennek majd, Rose és Em a dzsippel – Rose kocsiját már korábban átszállították az én Aston Martinommal együtt –, Alice és Jazz a Volvómmal, én pedig be leszek tuszkolva szerelmem kocsijába, aki ragaszkodott ahhoz, hogy megmutassa, hogyan is tud vezetni.

Amint megláttak bennünket közeledni, mindannyian odaintettek nekünk, felpörgették a motorokat és kisöpörtek a kavicsos útra. Odaléptünk a piros Mercedes SLS AMG-hez és zárra téve a kezemet kinyitottam az ajtót.

- Én vezetek! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Bella és úgy helyezkedett, hogy még véletlenül se tudjak beülni.

Levette magáról a köpenyt és bedobta az ülése mögötti kis részre.

- Csak udvarias voltam, és kinyitottam neked az ajtót – dünnyögtem ismételten és megindultam a másik oldal felé.

Félúton viszont megtorpantam kedvesem szavai hallatán.

- Tudod, mindig is az volt az álmom, hogy egyszer majd télen megyek férjhez – mondta, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Gyönyörű hóesés, fehér ruha, szabadtér.

Aprót ráztam a fejemen, mert nem értettem, hova is akart pontosan kilyukadni.

- A vőlegényemen fekete öltöny és az a halványkék ing, amiben a legelső nap megpillantottam, és amiben elvette az eszemet – nézett egyenesen a szemembe. – Nyakkendő nem kell, hacsak nem tudja saját magának megkötni.

- Még mindig megvan az az ing? – vontam fel a szemöldököm csodálkozva.

- Gyerekesen ragaszkodom az ilyen dolgaimhoz – közölte komolyan. – Szerettem volna, ha Carlisle ad bennünket össze, de végül úgy döntöttem, hogy jobban szeretném, ha ő kísérne az oltárhoz.

Nagyot nyeltem, és még mindig össze voltam zavarodva. Nem mostanában beszéltünk ezekről a dolgokról és tényleg nem értettem semmit. Szerelmem utolsó mondata kellett ahhoz, hogy végre kitisztuljon a kép.

- Pár nappal ezelőtt beszéltem Alice-szel és kértem tőle egy hosszú távú időjárás-előrejelzést. – Az arca tökéletes pókerarc. – Azt mondta, hogy a következő évben sajnos nem lesz ilyen szép telünk. Én pedig nem akarok két éven keresztül menyasszony lenni…

Azonnal ott termettem előtte, és a felemelve a földről magamhoz szorítottam. Olyan mérhetetlenül nagy boldogságot éreztem, amit még soha létezésem alatt. Mint mikor legelőször mondtam el neki, hogy szeretem, vagy amikor igent mondott.

Arany szeme csillogott és gesztenyebarna tincsei ide-oda szálltak a levegőben, táncot járva a hópelyhekkel. Egyik tenyerét az arcomra simította, míg másikkal a tarkómon túrt bele a hajamba, a homlokát az enyémnek támasztva és úgy éreztem, hogy hazaértem.

- Szóval, akkor hozzám jössz? – kérdeztem kissé rekedten, mert a meghatódottságtól nem találtam a saját hangomat. – Még most, a télen?

- Hát… – villantott fel rám egy halvány, de annál édesebb mosolyt, amit hónapok óta nem láttam az arcán és belesimult a karjaimba.