Vérvörös alkonyat - 65. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy késtem vele fél napot, de mentségemre szolgáljon, hogy tegnap még gépközelbe sem jutottam. Oké, Jackson - a laptopom - nem számít most, mert rajta nincs net. De most akkor hozom a fejezetet, és miközben ezt a bejegyzést írom, már a reptéren ülök, és várok egy olyan gépre, ami egy Isten háta mögötti, kimondhatatlan nevű szigetre visz.
Pár megjegyzés még, mielőtt átadom a fejezetet. A szemfülesebb olvasók már tudhatják rólam, hogy nem stílusom könnyedén és egyszerűen megoldani a problémákat, szeretem a kerülőutakat. És minél hosszabb, annál jobb! :D Nem célom olvasóbarátnak sem lenni, és ezt fel is róhatjátok nekem, ha akarjátok. Kiteszek egy szavazást is, hogy dönthessetek, hány részletben szeretnétek olvasni a befejezést. Ez azt jelenti, hogy vagy lesz még egy fejezet és egy epilógus (mindkettő szép hosszú, mert lesz mit lezárni), vagy csak egy epilógus, és pár dolgot nyitva hagyok. Ti döntötök! :)
Be kell, hogy valljam - és bármit ilyesmit írtam bármelyik fejezet előtt eddig, most visszavonom - ez volt eddigi életem során a legnehezebben összehozott fejezet. Hogy miért? Szerintem majd érteni fogjátok.
A kövi héten majd még jön egy bejegyzés sok-sok magyarázattal, hogy mi miért úgy alakult, ahogyan, de most nem húzom tovább az időt.
Csak még egy költői kérdés? Ki ismeri Darren Shan vámpírregényeit? Mert én igen, és sokat tanultam tőle. Többek között ezt is... :)
Hagyjatok életben!
Pusz
Szylu

A’ngel

„Minden változásban, még a legvágyottabban is melankólia rejlik.

Mivel amit magunk mögött hagyunk, a lényünk egy része.

Meg kell halnunk egy életünkben ahhoz, hogy beléphessünk egy újba.”

/Anatole France/

(Bella szemszöge)

Soha nem hittem a természetfeletti létezésében…

…egészen addig, amíg Forksba költözésemkor nem találkoztam Edward Cullennel, akinek köszönhetően most már én is a mesék világába tartoztam. Vámpír lettem, egy képzeletbeli világ teremtménye. Csakhogy az életem nem egy tündérmese és soha nem is lesz az, akár a jó oldalon állok, akár úgy döntök, hogy embereket fogok ölni a szomjam csillapítására, tehát rossz leszek. Ez soha nem fog változni, mint ahogyan én sem.

Itt nincs az, hogy a jó győzedelmeskedik, a rossz megbűnhődik a vétkeiért. A herceg nem találja meg a neki rendelt hercegkisasszonyt, a király legkisebb fia elbukik a sárkánnyal vívott küzdelemben, és a szörnyeteg sem változik vissza daliás nemessé. Nincs üvegcipellő, se halálos álomból ébresztő csók, se jó tündér.

Vámpír vagyok, és a rideg valóságban kell leélnem az örökkévalóságból még hátralevő óráimat… perceimet… vagy másodperceimet.

A valóság pedig fáj. Piszkosul, kimondhatatlanul, mérgezően és felemésztően. Annyira, mint a halál. Talán, mert a valóság néha maga a halál.

Annyira akartam, hogy az a kép peregjen le a valóságban is, amit tébolyult elmém vetített a szemem elé. Arra vágytam, hogy minden szép és jó legyen, hogy mindenki boldog legyen, hogy a családomat biztonságban tudjam és élhessem a saját kis életemet. Ilyen azonban csak a mesékben van.

A karok, amiknek Mac után kellett volna kapniuk, az én testem köré fonódtak, és szorosan tartottak, hogy ne tudjak kiszabadulni. A sikítás, ami áthasította a levegőt nemcsak Adriana torkából tört fel, hanem az enyémből is. Az eseményektől pedig annyira lefagytam, hogy még küzdeni is elfelejtettem.

Láttam, ahogyan Mac finoman Adriana nyakára tapasztja az ajkait, aztán egy tompa puffanással valami a földre esett. Majd Adriana élettelen teste is a földre hullt.

A Macarióhoz közelebbi nagydarab Volturi testőr rávetette magát és leteperte a földre, de Mac egyszerűen lerázta magáról, és két pillanattal később már felegyenesedve várta a támadást. Ám másodszorra már ketten rontottak rá, de még így sem tudták vele felvenni a versenyt. A Volturinál eltöltött évek alatt megtanult harcmodor most a segítségére volt, a két testőr pedig tehetetlenül próbált a közelébe férkőzni.

Egy váratlan pillanatban azonban a háta mögül felbukkant egy harmadik csuklyás alak, és kijátszva Macario éberségét lopakodott hozzá egyre közelebb.

- Mac! – kiáltottam, hogy figyelmeztessem, de már késő volt.

Minden annyira gyorsan történt, hogy bénult agyam csak másodpercekkel később fogta fel a dolgokat. Mindhárman egyszerre lendültek támadásba, és ha használta volna a képességét, akkor is csak az egyikük ellen járt volna sikerrel. Így viszont…

Nem értettem, hogy miért nem teszünk semmit, miért nem támadunk? Mire várunk még?

- Mac! – lendültem volna felé, hogy a segítségére legyek, de a testemet szorongató béklyók nem engedtek.

Legnagyobb rémületemre felém fordult – nem figyelt a támadókra –, ajkain az ismerős halvány mosoly jelent meg, vörössel szegélyezett aranybarna tekintete pedig megcsillant az erdő fái között áttörő napfény utolsó sugarában. Majd eltűnt az őt körülvevő testek takarásában.

Láttam, hogy a három csuklyás alak magasodik a fölé a hely fölé, ahol pillanatoknak tűnő percekkel ezelőtt Mac rávetette magát Adrianára, és a lábuknál megakadt a tekintetem, hacsak egy másodpercre is az egyik számomra legkedvesebb arcon, mielőtt a halotti máglya lángra kapott volna, hogy átadja a két testet az enyészetnek.

- Ne! – üvöltöttem, és úgy vergődtem az engem tartó karok között, mintha mindegyik tüzes vassal égetett volna.

A levegőben égetett tömjén szaga terjengett, ami erős volt, csípős, de keveredett bele egy másik illat is, ami úgy hatott rám, mintha szíven szúrtak volna: az ébredő erdő illata. A tűzoszlop magasra szökött, és bíborszínű lángjai mindent elpusztítottak, ami az útjukba került.

- Nem! – sikítottam, és kezeimmel nyúltam a tűz felé, hogy tegyek valamit, akármit, bármit, de nem tudtam szabadulni.

Remegő lábaim felmondták a szolgálatot, és marionett babaként csuklottam össze, mintha elvágták volna a végtagjaimat mozgató köteleket. Valaki elkapta elgyötört testemet, és odahúzott a mellkasához, miközben a hátamat simogatta és lágyan suttogott nekem, de nem jutott el a tudatomig, hogy miről beszélt.

A fájdalom olyan erővel tört rám, hogy megbénított, és ha hagyom magamat, minden érzést kiölt volna belőlem. Talán az lett volna a legjobb. Akkor el tudnám viselni a veszteséget, a tudatot, hogy…

Elcsukló zokogásom közben végre eljutott hozzám Edward hangja, ami felemelt a víz fölé, és nem engedett visszazuhannom.

- Bella! Bella! Nézz rám! – fordította maga felé a fejemet. – Kicsim, minden rendben lesz, hallod?

Megráztam a fejemet, és görcsösen markoltam bele az ingébe a hátán, ahogyan hozzábújtam. A szemem sarkából láttam, hogy valahogyan a csapatunk mögé kerültünk, így most a többiek sorfalként választottak el bennünket a Volturitól. Viszont még így sem tudták eltakarni előlem a tűzoszlopot, ami egyre lejjebb táncolt, ahogyan a pusztításra ítélt anyag hamuvá lett.

- Mac… Mac… - dadogtam, és a szemeimet szúrta valami, de könnyezni nem tudtam.

- Annyira sajnálom – suttogta és belecsókolt a hajamba. – Meghalt, Bella, meghalt.

- Nem, nem, nem! – löktem el magamtól Edwardot és térddel a földre estem. – NEM!

Mindkét kezemmel átfogtam a mellkasom, mert a fájdalom ott volt a legerősebb. Úgy éreztem, hogy nem dobogó szívem ki akar szakadni a helyéről, és akkor talán végre én is meghalhatnék.

Miért nem engedték, hogy elmenjek, hogy ne sodorjam őket veszélybe? Miért állított meg Macario, amikor tudtam, hogy az a leghelyesebb, ha én magam keresem fel a Volturit és adom fel magamat. Miért ő halt meg helyettem?

Halál…

Mindenütt fekete és emésztő halál…

Halál, ami miattam fedte fel magát…

…mert én magam vagyok a halál.

Annyira emeltem fel a fejemet, hogy tekintetemmel megkereshessem azt a három alakot, akik még mindig ott álltak a kihunyó máglya mellett.

Ha a Volturinak a képességem kell, hát megkaphatják. A legnagyobb örömmel adom át nekik.

(Edward szemszöge)

Bella előttem térdelt, karjával átfogta magát és összegörnyedve zokogott. Meg akartam érinteni, segíteni akartam neki, elmulasztani a fájdalmát, de képtelen voltam bármit is tenni. Mindenki megrendülve állt, és még mindig nehezen dolgozták fel az előbb lezajlott jelenetet. De ezzel nem csak ők voltak így.

Tudtam, hogy szerelmem gyűlölni fog, amikor majd rájön, hogy többek között miattam nem segíthetett Macariónak, hiszen és tartottam fel testvéreimmel együtt és vonszoltam a csapatunk mögé, de azt is tudtam, hogy a Volturi ezzel csak elégtételt vett, és még nem fordult meg a fejükben a teljes lerohanás lehetősége. Ha pedig elengedtem volna Bellát, azzal tényleg kitört volna egy halálos harc.

Kedvesem zokogása egyre csendesebb lett, aztán elhalt. Bella éppen annyira emelkedett fel, hogy láthassa a halotti máglyát, tekintetében pedig mérhetetlen mennyiségű fájdalom csillant – ezt tudtam kiolvasni Marcus gondolatai közül.

Mielőtt azonban tehettem volna bármit is, Caius megszólalt:

- Mindig is sejtettem, hogy egymás végzetei lesznek – intett az egyre csituló tűzoszlop felé. – Hát nem romantikus? A két szerelmes egymás karjai által hal meg. Bár, ez talán csak Adrianára érvényes. Macariót a vakmerősége vitte a túlvilágra, ami…

- Elég lesz, Caius! – szólt rá testvérére Aro. – Igazán sajnálom, hogy két ilyen tehetséges vámpírt kellett elveszítenie fajunknak, és ráadásul elkerülhető lett volna az egész, ha… - harapta el a mondatot, de a gondolatai üvöltöttek felém.

Annyira tombolt bennem a düh kedvesem fájdalmát látva, és egy becsületes vámpír elvesztése miatt, hogy nem fegyelmeztem magamat.

- Ha Bella önként és dalolva csatlakozik a magángyűjteményedhez, hogy dicsekedhess vele? – csúszott ki a számon, és szememet le nem vettem Aróról. – Vagy hogyha Macario visszaáll a testőrségedbe? Melyik lehetőség csábított jobban, Aro?

- Ifjú barátom, elveted a sulykot – csitított Aro egy álmosollyal az arcán, de természetesen mindkét lehetőség megfordult a fejében. Sőt, annak örült volna a legjobban, ha Bellát és Macariót is megkapja. – Mi csak azért jöttünk, hogy saját szemünkkel lássuk a párod csodálatos képességét. Az, hogy Adriana mit akart, nos…

A beállt csendben mindenki lélegzetvisszafojtva várt a folytatásra, mert tudtuk, hogy ezekben a percekben dől el a sorsunk. Most, hogy némi igazságszolgáltatás történt – Marcus gondolta így, bár sajnálta Macariót – életben hagynak bennünket, vagy Bellával együtt már túl nagy veszélyt jelent a családom az ő uralkodásukra – Caius szerint –, ezért pusztulnunk kell. És velünk együtt mindenki mást megölnének, aki segít nekünk, ami túl nagy érvágás lenne a vámpírtársadalom számára – gondolkodott reálisan Aro.

A csendet végül nem Aro törte meg, hanem az a személy, akire a legkevésbé számítottunk.

- Látni akarjátok a képességemet? – suttogta Bella halkan, de hangjának egyfajta furcsa csengése volt, amitől emberként kirázott volna a hideg.

Hallottam a hozzám eljutó gondolatokból, hogy ez a hang a Volturi testőrségre sem volt hatástalan, mert zavartan néztek vezetőikre és parancsra vártak. Úgy érezték, mintha egy eddig fűtött szobában hirtelen kialudt volna a kandalló, és csak a sötétség és a hideg marad volna utána. A hideg, mely a csontokig és a rég nem dobogó szívekig hatolt, és megfertőzte az addig életerős testeket félelemmel és a közelgő halál tudatával.

A csapatunk ebből semmit nem érzett, de a baljós légkör őket is nyugtalanná tette, ezért visszább húzódtak annyira, hogy velem egyvonalban legyenek. Ennek köszönhetően Bella egy kicsit előrébb került, egy lépésnyire térdelt a sorfalunk előtt. Jasper és Alice is nyugtalankodott. Jazz azért, mert nem érzett semmit, Alice pedig az ideiglenes vaksága miatt.

Még mielőtt bármelyik testvér válaszolhatott volna a szerintem költői kérdésre, szerelmem folytatta:

- Akkor leszek olyan rendes, és megmutatom – súgta és kecsesen, de lassan felkelt. – Csak hogy ne mondhassátok, mindhiába utaztatok ennyit. De szólok előre, hogy lehet, ismerős lesz néhány dolog.

Ezekre a szavakra némelyikük arcán félelem suhant át, amit még Eleazar és Carlisle sem látott soha ezelőtt. A legtöbben viszont – köztük Caius és Aro is – kétkedve figyelték kedvesemet, és csak mosolyogtak. A mosoly viszont ráfagyott az arcukra, ahogyan meghallották a felcsendülő üvöltéseket, amik elkínzottan és fájdalmasan hasították át a teret.

Akkor már mindent értettem. Bella nem a máglyát figyelte, hanem…

Alec, Demetri és Felix – ők voltak azok, akik végeztek Mackel és az immár hamukupac mellett álltak – az arcukhoz kaptak és a földre rogytak, majd mindegyikük teste görcsösen vonaglani kezdett a fájdalomtól és torkukból egyre többször hangzott el kétségbeesett kiáltás. Az egyik alacsony, köpenyes alak, aki közvetlenül Aro mellett állt Bella felé fordult, és támadni készült, amit nem engedhettem.

- Jane, ne! – kiáltottam rá, de már késő volt.

A várt hatás, ami miatt Bellának minimum el kellett volna veszítenie a kontroll a másik három elme felett, elmaradt, helyette viszont Jane csuklott össze, és rángatózott sikoltozva. A többiek annyira lebénultak az egész abszurd látványtól, hogy mozdulni sem bírtak. Kiderült, hogy a vámpírok is tudnak sokkot kapni.

De a biztonság kedvéért Marcus, aki némileg megőrizte a hidegvérét, odaszólt a testőröknek:

- Mindenki a helyén marad!

Bella kezei ökölbe szorultak, egész testtartása megfeszült, aminek következtében mind a négy földön fekvő vámpír teste elernyedt, a szemük fennakadt.

Elképedve álltam, és csak néztem szerelmemre, aki a legkisebb jelét sem adta annak, hogy fáradna, vagy fájna neki valami. Arca nyugodt, szinte már diadalittas volt, ajkain finom mosoly húzódott és egész lényét áthatotta a természetfeletti erő. Csodáltam őt, amíg el nem jutott a tudatomig az, amire Eleazar is akkor figyelmeztetett:

„Edward, megöli őket!” – kiabálta nekem gondolatban.

Odaugrottam Bellához, és két kezem közé fogtam gyönyörű arcát. Tekintete a távolba révedt – tehát nem kellett ránéznie azokra, akiket kontrollált – és aranybarna szeme most fekete volt.

- Bella, Bella! – kiabáltam rá. – Bella, ne tedd ezt, hallod?

Jane, Alec, Demetri és Felix zihálni kezdett, ami semmi jót nem ígért.

- Bella, ez nem te vagy! – suttogtam neki kétségbeesetten. – Ne legyél olyan, mint ők! Ne legyél gyilkos!

A négy test mindegyike egyszerre mozdult meg, mellkasuk felemelkedett, a gerincük ívben megfeszült. Nem sok kellett, és megteszi.

- Bella, kérlek! – könyörögtem és lázasan simogattam az arcát.

Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, a roppanások azt jelezték, hogy a gerincük eltört. Ez egy vámpírnál nem lett volna annyira egetrengetően nagy gond, de ha tovább folytatja, széttépi őket.

Nem engedhetem, hogy gyilkossá váljon. De mit tehetek? Mivel győzhetném meg, hogy ne…

- Bella – szólt Jasper gyengéden és odalépve hozzánk kedvesem vállára tette a kezét. – Macario nem azért halt meg, hogy te gyilkos legyél. Ő nem ezt akarná, tudom. És azt is tudom, hogy fáj, de el kell őt engedned.

Azalatt a pár feszült pillanat alatt, amíg nem történt semmi, azt hittem, hogy belebolondulok a várakozásba.

Aztán a testek nyugodtan visszaereszkedtek a földre, a természetes gyógyulási folyamat megkezdődött, és amikor rendbejött a gerincük felnyitották a szemüket, majd zavartan néztek körbe.

Szerelmem réveteg tekintete ismét kitisztult, írisze pedig lassan aranybarna árnyalatot vett fel.

- Edward! – nézett egyenesen szemembe és láttam rajta a bűntudatot.

- Ssshhh! – csitítottam gyengéden. – Minden rendben van.

- Edward, én… - kezdett volna bele, de finoman megcsókoltam, és utána magamhoz vontam.

A négy áldozat felkelt, és visszaállt a Volturi csoportjába, de a lehető legtávolabb tőlünk, és még inkább Bellától. A helyzet mulatságos is lehetett volna, hiszen ki látott már vámpírtestőrt fülét, farkát behúzva visszaiszkolni a biztonságos menedékbe? De nem volt az, egy cseppet sem…

Megfordultam Bellával együtt, hogy ne a hátamat mutassam nekik és ha esetleg támadni akarnának, akkor fel legyek készülve és szemügyre vettem a csapatukat. Mindegyikük arca félelmet és egyfajta tiszteletet tükrözött, de még mindig nem mozdultak.

- Azt hiszem, ez mindannyiunknak tanulságos lecke volt – szólalt meg határozott hangon Marcus, ami annyit jelentett, hogy ő tért magához legelőször a sokkból. – Én a magam részéről úgy látom, hogy semmi dolgunk nincs itt. Ti mit gondoltok? – fordult oda testvéreihez.

- Tényleg páratlan képesség, de használni sajnos nem tudnánk – hadarta gyorsan Aro. – Túlságosan kiszámíthatatlan, már megbocsáss, Bella!

Bella nem nagyon törődött senkivel, csak kapaszkodott belém, és magában küzdött a saját démonával, a fájdalmával, és Mac hiányával.

- Egyet kell értenem a fivéreimmel – nyelt nagyot Caius, ahogyan végignézett a csapatunkon, és Bellán. – Tehát ideje indulnunk, nem?

Aro biccentett, ami egy egységes jel volt, mert amilyen gyorsan csak lehetett, felvették a nyúlcipőt, és már távoztak is. Csak Marcus és két hűséges testőre maradt még, akiket legnagyobb döbbenetükre egy intéssel elbocsátott. Közelebb jött, egészen addig, amíg már csak egy lépés választotta el tőlünk és csendesen beszélni kezdett Bellához.

- Tudom, hogy milyen érzés elveszíteni valaki olyat, aki a világon a legkedvesebb személy nekünk – mondta, és szavait gondolatai is alátámasztották. – De a fájdalom nem lehet a személyes tanácsadónk, mert az csak halált és szenvedést szülne. És ahogyan kedves barátom is mondta, a bosszú senkit sem hozott még vissza a sírból. Ezt jól vésd az eszedbe, kicsi lány!

Könnyedén, minden félelem nélkül érintette meg Bella arcát, aki halványan elmosolyodott.

- Köszönöm – suttogta álmatag hangon, és tudtam, hogy az eddig visszatartott kimerültség lassan erőt vesz rajta.

- Nem kell többé tartanotok tőlük – intett a háta mögé –, mert most egy életre szóló leckét kaptak. Ha pedig mégis úgy döntenének, hogy meglátogatnak, majd értesítelek benneteket!

- Köszönjük, Marcus! – lépett előre Carlisle és kezet rázott vele.

- Ez a legkevesebb! – mosolyodott el halványan, és az egész „találkozó” alatt ez volt az első őszinte mosoly, ami megjelent egy Volturi tag arcán. – Vigyázzatok magatokra, és főleg rá!

Azzal hátat fordított, és otthagyott bennünket.

- Köszönöm – suttogta ismét Bella, majd fáradtan rogyott bele a karomba.