Before the Dawn - 4. fejezet

Sziasztok!

Nem beszélek sokat, mert már tegnap kellett volna hoznom a fejezetet. Annyit, hogy a játékra jobbnál jobb megfejtések érkeztek, de sajnos egyik sem volt az, amit fel fogok használni az egyik fejezetben. De akkor ez meglepi marad! ;)
A fejezethez öt szó: Bella, Edward és egy hotelszoba!
Nem megölni, amíg nem tiszta a kép, ezt tessék a végénél észben tartani! :D
Jó szórakozást!
Pusz
Szylu

Bye Bye Beautiful

„Halott szerelmed

Kihűlt pillangó-testét

Elküldöd nekem
Így kívánsz szerencsét
Szerencsét a jövőre

Mit nélküled vészelek át
Hát kívánj jó éjszakát
Vagy térj vissza”

(Bonanza Banzai: Térj vissza)

Az éjszakai szellő lágyan lengette a függönyt a nyitott teraszajtón keresztül. A hotelszoba első osztályú volt – szerintem Alice foglaltatta le –; a szálloda egy csendesebb környéken feküdt. Az ágyon ültem és feszülten várakoztam.

A mellettem lévő helyiségből kihallatszódott a víz loccsanása, majd apró talpak értek földet, és anyag suhogott. Nyílt az ajtó, és megjelent Bella.

A szemeim kitágultak a látványtól. A testére egy törölközőt csavart, ami combközépig ért, így fedve fel előttem formás lábait. Haja kontyba volt fogva, csak néhány rakoncátlan tincs bomlott ki, de ez nem akadályozott meg abban, hogy szinte már gátlástalanul megbámuljam szabadon hagyott nyakát és mellkasának, valamint hátának egy részét, amin apró vízcseppek folytak végig és tűntek el a törölköző rejtekében.

- Szia, Edward! – köszönt nyugodtan, és nem nagyon zavarta vizslató tekintetem.

Csak most fordította felém a fejét, de nem nézett egyenesen a szemembe. Aranyszín írisze ragyogóan csillogott a fürdőből kiszüremlő fényben, márványos bőre elkápráztatott.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem nagy nehezen, mert éppen a nyaka tövéből kiinduló és a dekoltázsánál felszívódó vízcseppek útját követtem végig a szememmel.

- Ha nem vetted volna észre, akkor közlöm, hogy vámpír vagyok, és nagyon kifinomult a szaglásom. Neked pedig jellegzetes illatod van – szippantott egyet a levegőből, majd elindult a szekrény felé. – De ezt pont neked magyarázom?

Egy-null a javára.

- Meg sem lepődsz, hogy itt találsz? – vontam fel a szemöldököm.

Felnevetett lágy, dallamos hangján, de ebben a nevetésben nem volt semmi jókedv.

- Gondolatolvasó vagy, Emmett pedig nem tud három percnél tovább ugyanarra a semmiségre koncentrálni, így nem volt nehéz megtudnod a címemet – válaszolta.

Úgy állt be a szekrénybe, hogy a nyitott szekrényajtó takarta előlem őt. Nagyot nyeltem, amikor törölközőt megpillantottam földön és a méreg termelődése automatikusan indult meg a számban. Milyen egyszerű lett volna felkelni és odalépve hozzá csak megcsókolni őt. Nem mondani semmit, csak hagyni, hogy azt tegyem, amire tíz évvel ezelőtt is vágytam, de óvtam őt magamtól. Vajon hogyan reagálna a kis magánakciómra?

Megráztam a fejemet, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Bella már semmit nem akar tőlem és jobb lesz, ha ebbe beletörődöm.

- Igazad van – nyugtáztam az előbbi mondatát, de magamnak is beismertem: veszett, jobban mondva halott ügy.

- Viszont jobb, ha most mész, ugyanis semmi kedvem sincs veszekedni – mondta.

- Nem veszekedni jöttem, csak szeretném tudni, hogy tényleg indulni akarsz a versenyen? – tudakoltam, de a válasz egyértelműnek tűnt.

- Szerintem már magadtól is rájöttél a megoldásra.

Kilépett a szekrényből, én pedig kénytelen voltam elkapni róla a tekintetemet, ha nem akartam valami nagyon nagy ostobaságot elkövetni. Úgy látszott, hogy Bella a vámpírrá válásakor az emberi tulajdonságaival együtt a gátlásosságát is elvesztette, ugyanis farmert még vett fel magára, viszont felsőtestét csak egy fekete csipkemelltartó takarta.

Összeszorítottam a fogaimat és lehunytam a szememet, amikor perifériám szélén láttam, hogy felém lépdelt és megállt előttem alig egy karnyújtásnyira. Hihetetlen, hogy még így, csukott szemmel is érzékelem a közelségét.

- Odaadnád a felsőmet, ha megkérlek rá? – kérdezte nemes egyszerűséggel.

Ha kinyitom a szemem, akkor rá kell néznem – na, nem mintha ez nehezemre esne, csak… –, ha viszont nem teszem, akkor idiótaként fogok kotorászni a felsője után. A kettő közül melyiket válasszam?

Valamiért az utóbbit véltem biztonságosabbnak, ezért gyorsan végigsimítottam az ágyon, és pár pillanattal később már fel is emeltem a finom anyagot, ami nagyon reméltem, hogy nem a takaró vagy esetleg valamilyen más ruhadarab volt. Odanyújtottam neki, de nem néztem még mindig rá.

- Kösz – kapta ki a kezemből és nem létező lelki békém érdekében felvette.

- Biztosra akartam menni, ezért kérdeztem – motyogtam, és most már nyugodtan csodálhattam formás alakját. – Tehát igen, indulsz a versenyen.

- Igen – hagyta volna ennyiben, de én rendíthetetlen voltam.

Felkeltem és egyenesen rá néztem, hogy majd le tudjam olvasni az arcáról az érzelmeit.

- Szeretnélek megkérni, hogy lépj vissza! – mondtam nyomatékosan.

- Hogy mi? – kapta felém a fejét és csodálatos szemei tágra nyíltak.

Amióta megpillantottam őt vámpírként, most láttam először döbbenetet és meglepődöttséget az arcán. Egy pillanatra mintha a régi Bella köszönt volna vissza a hideg vonások mögül, de aztán ez az illúzió szertefoszlott.

- A te érdekedben mondom – magyaráztam. – Hallottam már ezekről a versenyekről és nem fiatal vámpíroknak valóak.

Elfordult, szusszantott egyet és felkapta a törölközőt a földről. Visszament a fürdőbe, kiterítette a vizes anyagot és onnan szólt ki.

- Köszönöm a figyelmeztetést, de tudom, hogy mit csinálok! – Hangja nem is lehetett volna határozottabb.

- Bella! – csattantam fel és éreztem, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet.

- Tudtommal nem vagy az apám, hogy megmondd, mit tehetek és mit nem! – jött vissza és odalépve a szekrényhez becsukta az ajtót.

Rendben, a csukta nem a megfelelő szó rá, de nem tett kárt benne…

- Nem – hajtottam le a fejemet, hogy aztán újult erővel támadásba lendüljek. – De…

- Arról a jogodról pedig, hogy beleszólj az életembe, tíz évvel ezelőtt egy szépen megfogalmazott kijelentéssel lemondtál – vágta hozzám a szavakat, de hátat fordított nekem.

- Megváltoztál – vontam le ezen drámai beszélgetésünk következtetését.

- Meg kellett változnom – mondta, de éreztem, hogy ennek a mondatnak még lett volna folytatása is, amit nem mert kimondani. – De te sem panaszkodhatsz?

- Hmmm? – értetlenkedtem, és legalább azt a régi tulajdonságát felfedeztem, hogy még most is furcsán működtek az agytekervényei.

- Radikális változás emberi vért inni egy valaha vegetáriánus életmódot folytató vámpírtól –nézett vissza a válla felett egy pillanatra.

- Nincs jogod ítélkezni felettem! – sziszegtem, mert ez a mondat az elevenembe talált.

- Neked pedig nincs jogod megtiltani, hogy részt vegyek a versenyen! – csapott le a lehetőségre, akár a legjobb ragadozó. – És nem ítélkeztem, csak megjegyeztem!

- Úgy beszélsz, mintha te még nem estél volna kísértésbe – céloztam dühösen arra, hogy Bella is elkövethetett néhány hibát vámpírléte során.

Összerezzentem, ahogyan belegondoltam abba, mi mindenen kellett neki keresztülmennie, mire megküzdött a saját démonaival, és nem voltam mellette, hogy segítsek neki, hogy könnyítsek a helyzetén. Az saját önutálatom csak még magasabbra szökött bennem.

Hirtelen pördült meg a tengelye körül és éreztem a felőle áradó indulatot.

- Amikor vámpír lettem, megfogadtam, hogy ha csak egy csepp emberi vér is lefolyik a torkomon, végzek magammal – suttogta, de hangja magabiztosságról árulkodott.

Azon voltam, hogy bocsánatot kérek a viselkedésemért, és hogy ilyen bunkó módon beszéltem vele, de egy gondolat szöget ütött a fejemben.

- Tehát ezért kerülöd a tekintetemet, ezért nem nézel rám – léptem oda hozzá, és megálltam előtte. – Undorodsz tőlem, megveszt és lesajnálsz.

- A te döntésed, és én ezt tiszteletben tartom – motyogta a padlónak.

- Bella, kérlek, nézz rám! – könyörögtem neki halkan, és lágyan az álla alá nyúlva magam felé fordítottam az arcát.

Az ablakon beáramló holdfény megvilágította hibátlan bőrét és a testemen a régen nem tapasztalt, de ismerős áramütésszerű érzés suhant át. Csukott szemei alatt halványlila karikák húzódtak. Ajkai elnyíltak és számon éreztem hűvös leheletét, ami felidézte bennem régi csókjaink emlékét. Közelebb hajoltam, mert érezni akartam őt, így orrom súrolta járomcsontját, amitől megremegett.

- Bella, nyisd ki a szemed! – suttogtam, és testem minden egyes sejtje megőrült a közelében, míg illata elvette az eszemet.

- Képtelen vagyok rá – súgta és ellépett tőlem.

Szeme fájdalmasan csillant meg, ahogyan kibámult az ablakon.

- Így lesz a szerelemből az idő múlásával gyűlölet – mondtam.

Bella egy pillanatig habozott, majd rám emelte aranybarna tekintetét és mélyen a szemembe nézett.

- Az a vámpír, akit szerettem, tíz évvel ezelőtt meghalt – szólt és hangja megremegett. – Nem gyűlöllek, pusztán sajnállak, hogy ezt tetted.

Elsuhant mellettem az ágyhoz, felvette a cipőjét, belebújt a dzsekijébe és a kezébe fogta a bukósisakját, a kulcsait.

Gyerünk, mondj már valamit! Ne hagyd, hogy csak úgy lelépjen!

- Van valakim! – bukott ki belőlem kétségbeesésemben az, amit talán nem is akartam neki elmondani, hiszen már nem érdekli őt az életem.

Az ajtónál, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét hezitált.

- Örülök, hogy boldog vagy – suttogta lágyan.

- Én… - kezdtem volna bele valamiféle magyarázatba, hogy legalább megértse, nem úgy gondoltam, ahogyan ő gondolja, de közbevágott.

- Holnap találkozunk, Edward! – mondta, és kilépve az ajtón bezárta maga mögött.