Before the Dawn - 3. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisset a BtD-ből, remélem, hogy tetszeni fog, mert érzem, hogy van benne pár rész, ami eléggé buktató lehet, de majd Ti megmondjátok! És extra hosszú lett, remélem értékelitek! ;)
Sok-sok kérdésre kapjuk meg a választ ebben a fejezetben, de még több marad megválaszolatlan és ezeket nem is szándékozom még egy darabig kibontani, szóval türelem! ;)
A játékhoz annyit tennék hozzá, hogy ez eddig tippelők mindegyike egy tippként megemlítette a My Immortalt, ami tényleg egy zseniális és fantasztikus szám, de itt most nem arra kell gondolni! Viszont a rejtélyes számban is a zongora dominál! :) Csak hogy segítsek egy kicsit még Rajtatok! :D
Reményeim szerint a hétvégén jelentkezem majd VA frissel, de addig is örülnék komiknak itt is, hogy tudjam, folytassam-e a BtD-t. És ha nem nagy kérés, akkor szurkoljatok 19-én 12:00-tól, mert vizsgázom, és nagyon, nagyon, nagyon nehéz lesz! :S
Oké, nem húzom az időt, íme a fejezet!
Jó szórakoztás!
Pusz
Szylu

Beavatás

„Forever and a day

I prayed for the answer

I dreamed of the light

A beautiful solution to make me things right

But I’m damned if I stay here

I’m damned if I run away.”

(Ákos: Damned)

Az apró teremtés szorosan fonta nyakam köré a karjait, és olyan erővel szorított, hogy az már fájt.

- Szia, Alice! Én is örülök, hogy látlak, de nem szállnál le rólam? – Ha akartam, ha nem, lelkesedése mosolyt csalt az arcomra.

- Mekkora egy idióta vagy! – közölte csilingelő hangján. – De ettől függetlenül hiányoztál!

Leszállt rólam és felsegített a földről. A többiek elnézően mosolyogtak, Aro pedig roppant érdeklődő arcot vágott.

- Ő Alice Cullen – mutattam be a koboldot, aki erre büszkén kihúzta magát.

- Ennek a féleszűnek a húga – tette hozzá egy angyali vigyorral az arcán.

- Nagyon örülünk, kishölgy – bókolt Aro. – Ha jól sejtem határozott céllal érkeztél ide… - tudakolózott visszafogottan.

- Ha nem probléma, akkor elrabolnám Mr. Cullent egy kicsit – mondta még mindig vigyorogva, nekem pedig összeszorult a torkom a „Mr. Cullen” megszólításra.

- Csak nyugodtan, úgyis sok megbeszélnivalótok lehet – bocsátott utunkra Aro bennünket. – „Utána pedig számolj be róla, hogyan alakultak a dolgok Bellával, mert kíváncsi vagyok rá.”

Bólintottam, majd hagytam, hogy Alice végigcibáljon a hosszú folyosókon – nem bámultak meg bennünket egy kicsit sem, dehogy! – és nem messze az én szobámtól belökjön egy ajtón. A helyiségben számításaim szerint hat vámpír tartózkodott, de nem tudtam róla megbizonyosodni, mert Esme máris a nyakamba borult és össze-visszacsókolt.

- Annyira, de annyira aggódtam érted! – motyogta és könnyek nélkül zokogott.

- Drágám, hagyd, hogy levegőhöz jusson egy kicsit! – mondta jóindulatúan Carlisle és odajött hozzám kezet rázni.

A következő pillanatban két oldalról két kéz csattant a hátamon, de olyan erővel, amitől emberként tuti, hogy beszakadt volna a tüdőm.

- Szevasz, öcsipók! Mizu veled? – vigyorgott önelégülten Emmett. – Amúgy király a szemed!

- Nem rossz kéró! – kontrázott Jasper a másik oldalamról. – Csak egy picit lehet benne eltévedni, de tényleg!

A szoba másik végében állt Rosalie és a lehető legbűnbánóbb arcot vágta. Már éppen szólásra nyitotta a száját – a gondolatait még mindig nem hallottam, mint ahogyan a többieknek sem –, amikor az ajtóból megcsapott a jellegzetes levendula-frézia duó.

- Minden cuccom megvan. Holnap majd reggel jövök – közölte gyönyörű, ám most egy kissé lezser hangon Bella és elvette a Rosalie által nyújtott kabátot. – A hotel címét tudjátok, de szerintem nem lesz baj. És a mobilom is mindig bekapcsolva. Oh, szia, Edward! Hogy vagy?

Finoman elmosolyodott, de határozottan tartotta közöttünk a két lépés távolságot. Mintha csak egy régi ismerőse lennék, akit most szúrt ki a többiek közül.

- Köszönöm kérdésedet, jól – válaszoltam, de legbelül borzalmasan éreztem magamat.

- Ennek igazán örülök – mondta és belebújt a kabátjába. – Jól is nézel ki!

- Hát, szerintem egy kicsit sápadtabb a magszokottnál – vigyorgott Emmett. – De lehet, hogy csak az új étrendje miatt van. Te, biztos, hogy ezek nem kontaktlencsék?

- Emmett! – csattant fel Esme és megrovóan nézett rá.

Rosszul láttam volna, vagy Bella tényleg megdermedt egy pillanatra, amikor Em az új étrendemet emlegette?

- Indulnom kell – szólt Bella, és egyesével megölelt mindenkit, kivéve engem.

- Vigyázz magadra! – suttogta Esme és szorosan átölelte.

- Mintha nem azt tenné mindig! – kacagott Emmett, mire kapott egy szúrós pillantást Bellától. – Annyi rajongód van, nem ártana neked is egy személyes testőrség! Egy jelentkező biztosan akadna, bár, ha jobban meggondolom…

- Csak nem vagy irigy? – vágott közbe Bella, és csípőre tette a kezeit, miközben ördögien elmosolyodott. – Ha szeretnéd, átengedek neked párat!

- 2353 : 2350 az állás! – mondta Jazz vigyorogva. – Húzz bele Em, mert a kishúgunk elpáhol nem csak a való életben, hanem szóban is!

- Még csak az kellene! – csattant fel Emmett és olyan arcot vágott, mint egy ötéves. – Egy ilyen fruska nem bánhat el velem!

- Akkor ne csak a szádat jártasd, bátyó, hanem gondolkodj is! – kopogtatta meg Bella Emmett homlokát.

- Négy : egy – vetette közbe Jasper.

Bella felhúzta a kabátja cipzárját és az ajtóhoz lépett. Csak most tudtam levenni a tekintetemet gyönyörű arcáról és végignéztem rajta.

Nagyon úgy tűnt, hogy Alice és Rosalie gondoskodtak a ruhatáráról, mert régen semmi pénzért nem vett volna fel ilyen cuccokat. Fekete farmerjét egy combközépig érő fekete lapos sarkú csizmába bújtatta. Vörös ujjatlan és mélyen – talán túl mélyen – dekoltált felsőjére húzta rá a fekete bőrdzsekijét. Bőrdzseki… Bőrdzsekit általában a motorosok hordanak. Ah, az ki van zárva!

Bella felvett egy slusszkulcsot az ajtó melletti komódról, és minden reményem elszállt arra nézve, hogy még vámpírként is a lehető legbiztonságosabban közlekedik, amikor egy pillanatra megcsillant a kulcstartó a kezében… Ducati…

- Te motorozol? – bukott ki belőlem a kérdés.

Hátrakapta a fejét és elmosolyodott. Már válaszolt volna, de Emmett megelőzte.

- De még hogy? Öreg, a csaj frankóbban vezet, mint te, és most nem szívatlak!

- Az hagy’ ám, de lenyomja az egész családot bunyóban! – tette hozzá Jasper és elképedt arcom láttán felnevetett. – Tanulékony kis szörnyeteg, ami azt illeti!

- Oké, én lelépek, még mielőtt nagyon belemelegednétek a dologba – mormolta Bella zavartan, és odaintett nekünk, majd már ott sem volt.

Nem voltam benne biztos, hogy tulajdonképpen mennyi ideig bámultam az üres ajtót, de csak egy határozott torokköszörülésre eszméltem fel. Odafordultam a többiekhez, akik mosolyogva néztek vissza rám. Az elméjük viszont még mindig csendbe burkolózott.

- Sajnálom – suttogtam és tudtam, hogy értik, miért kérek bocsánatot.

- Az a fontos, hogy élsz – mondta jóságosan Esme és végigsimított az arcomon.

- De, ez hogy lehet… Mármint… Azt hittem, hogy Bella… Szóval, hogy ő halott – nyögtem ki nagy nehezen, és próbáltam ésszerű magyarázatot találni, de elmém feladta a szolgálatot.

- Az én hibám – lépett előre Alice és bűnbánóan lehajtotta a fejét.

- Ne beszélj hülyeségeket, Alice! – csattant fel Rosalie és indulatosan megrázta a fejét. – Ha tudtam volna tartani a számat és nem csak az önnön céljaim vezetnek, akkor nem hívom fel Edwardot és nem mondok neki olyanokat, amiknek a fele sem igaz!

Meglepődtem az új, „lelkiismeretes” Rosalie-n, de ezen most nem filozofálhattam el, mert fejem felett, mint a képregényekben, megjelentek a kérdőjelek.

- Oké, nem hibáztatok senkit, de nagyon jó lenne, ha végre elmondaná valaki, hogy mi a fészkes fene történt tíz évvel ezelőtt, mert egy szót sem értek! – mormoltam türelmetlenül.

- Nem olvastad ki a gondolataink közül? – nézett rám értetlenül Jasper.

- Már hogy a francba olvastam volna ki, amikor nem hallok egy árva hangot sem? – csattantam fel idegesen.

Mindegyikük a párjára nézett, majd felnevettek és csak ennyit mondtak:

- Bella!

Carlisle elővett egy telefont és pár gombnyomás után már beszélt is.

- Bella, de jó, hogy még nem ültél motorra!

- Még itt vagyok a kapuban, egy kissé feltartanak – hallottam a hangját, de a beszélgetés további menetét nem tudtam követni, mert ahhoz túlságosan lefoglalt az Emmett és Jasper között kibontakozott párbeszéd.

- Tuti, hogy Felix az – tippelt Em.

- Kizárt, mert Demetri lesz a befutó – mondta nagy bölcsen Jazz. – Már az első pillanattól kezdve eléggé nagy hatással volt rá Bella.

- Már megbocsáss, de Bella kire nincs nagy hatással? – kérdezett vissza Emmett és nem nagyon vették a lapot, hogy a még megmaradt idegszálaimon táncolnak. – Emlékszel arra a nomádra, aki pár éve felénk vetődött?

- Rileyra gondolsz? – szólt közbe Rosalie is.

- Pontosan – bólintott Emmett. – Jazz szerint az első pillanattól kezdve bele volt esve a kishúgunkba.

- Hé, viszont azt se felejtsük el, hogy Riley elméletileg azért jött, hogy megölje Bellát – csatlakozott a társalgáshoz Alice is.

Megmerevedtem és tekintetem ide-oda cikázott a többiek között. A sokktól csak pillanatokkal később tudtam megszólalni:

- Tessék? – préseltem ki nagy nehezen magamból – Valaki meg akarta ölni Bellát?

- Jah, Victoria gyártott vagy két tucat újszülöttet Seattle-ben, hogy lemészároltassa Bellát, amiért te még anno Domini kicsináltad Jamest, de nem jött be a terv, mert Riley érthető okok miatt mellénk állt. Az újszülöttek meg egymást gyilkolászták, így egy kissé megcsappant a sereg létszáma – magyarázta Emmett a legnagyobb természetességgel, és már csak a flegma körömpiszkálás hiányzott tőle. – Oh, és nem elfelejteni a vérfarkasokat sem!

- Hogy mi? – ráztam meg a fejemet és úgy éreztem magamat, mint akinek migrénje van.

Nem elég Bella „pasiügyeiről” hallanom, de most még azt is közlik velem, hogy halálos veszélyben volt egy rakat újszülött és vérfarkas miatt.

Carlisle visszacsúsztatta a mobilt a zsebébe és Esmével együtt léptek oda hozzánk.

- Sikerült rábeszélnem Bellát, hogy vegye le rólunk a pajzsot – mondta. – Nem szívesen teszi meg, de biztosítottam róla, hogy tudunk ügyelni a gondolatainkra – nézett jelentőségteljesen körbe, mintha figyelmeztetné családját.

Rákérdezni már nem maradt időm, mert Bella ígéretéhez híven visszahúzta a pajzsát és az eddig csendes elmék feltárultak előttem. Számíthattak rá, hogy kutakodni fogok, mert mindegyikük valamilyen semmiséggel foglalkozott fejben.

Carlisle a Montrealban – Montreal?! – hagyott betegei állapota miatt aggódott, Esme egy restaurálásra váró ház tervrajzát elemezte. Jasper az egyetemen leadandó pszichológiai vizsgálatainak eredményét futtatta át gondolatban, Alice azon töprengett, hogy mikor menjen vásárolni. Emmett egy kiadós bunyó miatt volt teljesen felspannolva, Rose pedig egy, a jövő héten „hivatalosan” is bemutatásra kerülő őszi ruhakollekciót elevenített fel magában.

- Rendben, valaki elmagyarázná, hogy mi ez az egész? – sóhajtottam fel reményvesztetten, és a legközelebbi fotelbe dobtam magamat. – És ha lehet kérnem, akkor az elejéről!

- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én kezdem – vette át a szót Alice és szavaihoz gondolatok is társultak. – Az egész úgy kezdődött, hogy Bella elkezdett lógni Jacob Blackkel, akiről kiderült, hogy vérfarkas.

- Hogy? – kerekedtek el a szemeim. – De hát akkor Bella még ember volt!

- Jah, frankón – vigyorodott el Emmett.

- Én nem látom a vérfarkasok jövőjét, így azt sem láttam, amikor Jacob kimentette Bellát a vízből, és ezért azt hittem, hogy megfulladt – vallotta be Alice.

- De miért akart öngyilkos lenni? – tettem fel számtalan kérdéseim egyikét.

- Tulajdonképpen nem akart öngyilkos lenni, csak elkezdett rajongani az extrém sportok iránt, mint például a motorozás vagy a sziklaugrás – magyarázta Rose finom vonalú orrát felhúzva, ugyanis nem tudta megérteni, mi a jó a motorozásban. – Én meg nem gondolkodtam, hanem rögtön hívtalak téged!

- Viszont én voltam az, aki a rossz információkat közölte veled, és ezért hívtad Edwardot – mentegetőzött Alice is.

Türelmetlenül sóhajtottam fel és arcomat a kezeim közé temettem, hogy ne lássák nyúzott ábrázatomat.

- Igen, ezt már hallottam – vágtam közbe, miután összeszedtem magamat, és ezzel akartam megelőzni, hogy jobban belemelegedjenek a dologba. – Átléphetnénk ezt a rész?

„Ejha, de türelmetlen valaki!” – incselkedett Emmett és a vállamba bokszolt.

Felvontam a szemöldökömet, és így néztem rá, mire védekezően felemelte a kezeit. Már hogy a francba ne lennék türelmetlen, amikor egyik napról a másikra kiderül, hogy a lány, akit szerettem és halottnak hittem él és virul?!

- Valaki folytatná a történetet? – nézett körbe könyörgően Jazz. – Kikészít a srác az érzelmeivel!

- Kösz – dünnyögtem.

- Alaszkából visszamentem Forksba, hogy abban segítsek Charlie-nak, amiben csak tudok és elhiheted nekem, hogy én is rettenetesen meglepődtem, amikor Bella belépett az ajtón – magyarázta tovább Alice. – Amikor aztán láttam, hogy mire készülsz, akkor Bellával úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk megmenteni.

Beszélgetésünk folyamán ez volt az a pont, ahol köpni-nyelni nem tudtam. Lassan keltem fel a fotelből és egyenesen Alice-re szegeztem a tekintetemet.

- Te Volterrába akartad hozni Bellát? – Hangom alig volt több elfúló suttogásnál, mert annyira dühös voltam, hogy féltem, ha hangosabban szólalok meg, azt még az utcán is hallani fogják. – Alice, elment az a maradék józan eszed is? Ez a város hemzseg a vámpíroktól, akik egy csepp gondolkodás nélkül gyilkolnak! Elképzelted egyáltalán, hogy milyen hatással lett volna rájuk Bella vérének illata? Ezért a vérért még a törvényt is képesek lennének megszegni, nekem elhiheted!

Alice kibújt Jasper védelmező háta mögül – ugyanis Jazz időközben kedvesen védelmére kelt – és szigorúan nézett vissza rám.

- Minden lehetőséget átgondoltam, és nem azt mondom, hogy ez volt életem legésszerűbb döntése, de csak így menthettünk volna meg attól, hogy öngyilkos légy – suttogta vészjósló hangon a kobold, és szemei összeszűkültek a vádjaimtól.

Összeszorítottam az állkapcsomat, miközben Alice fejéből megtudtam terve minden apró kis részletét és elszámoltam magamban tízig. Rá kellett jönnöm, hogy ha Bellát lemészárolta volna egy vámpír itt, Volterrában, az ugyanúgy az én hibám is lett volna, nem csak Alice-é.

- De végül mégsem jutottatok el ide – nyugtattam meg magamat azzal a tudattal, hogy Bella most először lépte át ennek a városnak a falait.

- Nem, mert Firenzében visszafordultunk. – Értetlenül néztem rá, ezért kifejtette. – A repülőúton volt egy látomásom, amiből kiderült, hogy elfogadtad Aro ajánlatát.

- És? – vontam fel a szemöldököm.

- Bella, amikor megtudta, hogy Volturi testőr leszel, azt mondta, hogy már nem vagy életveszélyben, és azt is kérte, hogy tartsam tiszteletben a döntésedet és menjünk haza.

Egy röpke pillanatra Jasperre nézett, de az adott helyzetben nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

- Ez még mindig nem magyarázat arra, hogyan lett belőle magunkfajta szörnyeteg?! – mutattam rá a történet apró, ám leglényegesebb részére, amit még homály fedett.

- Közvetlen életveszélynek volt kitéve, így jobbnak láttuk őt átváltoztatni – vágta rá túlságosan is gyorsan Carlisle, mintha egy előre begyakorolt szöveget mondott volna fel.

- Carlisle, jobb, ha tudja az igazat – sóhajtott fel Alice, és arany tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. – Még a repülőúton megígértem neki, hogy átváltoztatom és meg is tartottam a szavamat.

Azzal felidézte a kettőjük között lezajlott párbeszédet, valamint Bella átváltoztatását is, amibe már a nagyteremben is nyerhettem bepillantást. Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogy Alice Bella kecses nyaka fölé hajolt és pengeéles fogait a finom húsba mélyesztette, majd ugyanezt megtette minden nehézség nélkül a csuklójánál is, hogy gyorsabban terjedjen a méreg. A pöttöm koboldnak akkora önuralma lenne, hogy képes volt minden nehézség nélkül átváltoztatni Bellát?

- Elhiheted nekem, hogy nem volt annyira könnyű, mint gondolod – mondta Alice, mintha csak az én elmém lenne nyitott könyv a számára. – De nem akartam megölni és ez volt az, ami segített.

- Nem, Alice, sajnos megölted őt – mormolta elfúló hangon és a fájdalom jeges hulláma terített be.

A kezem ökölbe szorult a tudatra, hogy mégsem sikerült őt megóvnom attól, amik voltunk. Semmilyen közvetlen életveszély nem fenyegette, pusztán Alice teljesítette a kérését és ezzel világossá is vált számomra, hogy Bella az öröklétet jobban akarta, mint engem.

- Edward! – tette a kezét vállamra Jasper.

- Victoria és a vérfarkasok? – kérdeztem suttogva, nehogy hangom eláruljon, ha már Jasper hallgatott az állapotomról.

- A farkasok Bella átváltoztatása után belementek abba, hogy megújítsuk a szerződést, így az újszülöttek elleni harcban nagy segítséget nyújtottak – mondta Carlisle.

- Fontos szerepet játszott az is, hogy Jacob totál bele volt zúgva Bellába, így nem indultunk hátránnyal a tárgyalásokkor – vigyorgott Em, a javíthatatlan.

- Victoriával maga Riley végzett – zárta rövidre a témát Jasper, és tudtam, hogy valamit titkolnak, de kiszedem majd valamelyikükből később.

- Charlie és Renée? – tudakolóztam Bella szülei felől. – Ők mit tudnak?

Éppen Rosalie-ra néztem, aki beharapta az alsó ajkát és kérdőn nézett a többiekre.

- A féligazság is több, mint a semmi – mondta Carlisle. – Tudják, hogy Bella nem fog megöregedni, ezt más a saját szemükkel is láthatták. Sejtik, hogy nem egészen ember, mint ahogyan mi sem, de azt mondtuk nekik, hogy mindezek egy betegség szövődményei.

- És bevették? – hökkentem meg.

- Az emberek néha szeretnek mindent tudni, néha viszont tudják, hogy hol a határ – mosolygott fájdalmasan Jazz.

Még vagy kismillió kérdésem lett volna, de halkan kopogtattak az ajtón és belépett a helyiségbe Gianna.

- Elnézést a zavarásért, de össze kell írnom a versenyen résztvevőket – mosolygott szelíden. – A Cullen családból ki óhajt nevezni?

- Emmett Dale McCarty Cullen – diktálta be a nevét büszkén Emmett és egy cseppet sem lepődtem meg azon, hogy indul.

- Jasper Withlock Hale Cullen – mondta Jasper és Gianna ezt is feljegyezte.

Várható volt, hiszen Jasper olyan múlttal rendelkezett, ami ugyan sok kínszenvedést hozott a számára, viszont megtanulta a túlélés művészetét. És a képessége is a segítségére lehet.

- Mary Alice Brandon Cullen – táncolt oda a kobold Giannához. – Y-nal írom.

Hát persze, hogy a jövőbelátó törpe ezt nem hagyná ki világ minden kincséért sem!

A recepciós bólintott és már lépett volna ki az ajtón, de nagy meglepetésemre Esme megszólalt:

- Valakit majdnem elfelejtettünk! – nevetett.

Hüledezve meredtem rá. Alice, Jazz és Em még érthető, hiszen megvan hozzá az adottságuk, hogy versenyezzenek, na de a szelíd Esme!? Ezt Carlisle sem hagyhatja annyiban!

- Igazad van – szólt Carlisle, mintha csak a gondolataimban olvasna, de szerintem az arcom mindent elárult.

Megkönnyebbülten fújtam ki a bennrekedt levegőt és az ajtóban ácsorgó Giannára néztem, aki szintén nem értett semmit. Csak várt, hogy Carlisle kimondja az „ítéletet”:

- Legyen olyan kedves, és írja fel Isabella Marie Swan Cullen nevét is.