Vérvörös alkonyat - 64. fejezet

Sziasztok!

Szokásomhoz híven kéne valamit írnom a fejezet elé, de most nem megy.
Jah, de, mégis!
A fejezet címe annyit tesz, hogy "Keserédes", és ajánlom minden tegnap felvételizettnek. Nagyon remélem, hogy jól sikerült minden! ;)
Elég sokáig írtam ezt a részt, mert sok mindent kellett megmagyaráznom, és sok dologra kellett figyelnem, ezért egy kissé meg is viselt a szülése, de megérte! A szívem és a lelkem is benne van, remélem, hogy tetszeni fog!
Többet nem beszélek, a fejezet beszédesebb nálam!
Viszont annyit még elmondok, hogy ez NEM az utolsó fejezet! Tehát még nem szabadultok tőlem! ;)
Pusz
Szylu

Bittersweet

„Couldn’t save you from the start

Love you so it hurts my soul

Can you forgive me for trying again

Your silence makes me hold my breath

Oh, time has passed you by.”

(Within Temptation – Forgiven)

(Bella szemszöge)

- Azt hittem, hogy már csak a túlvilágon fogunk találkozni, Adriana – mondta Mac, és egy gúnyos mosoly jelent meg szája szegletében.

Éreztem, ahogyan Edward derekamat ölelő karja megfeszült és felpillantva rá láttam, hogy azt a köpenyes alakot bámulta, akit Mac Adrianaként szólított meg. Tekintetem ide-oda járt a két vámpír között, és az égvilágon semmit nem értettem. Úgy tudtam – és mivel Macario mesélte el a történetet, ezért ő is abban a hitben élt –, hogy Adriana halott, és pontosan a Volturi keze által végezte be. De akkor most mégis hogyan…?

Gondoltam, hogy gyorsan kiolvasom az elméjükből a magyarázatot Edward segítségével, de erre nem volt szükségem.

- Talán meg sem kéne lepődnöm azon, hogy nem egy kupac hamuként végezted. – Mac hangja tökéletes önuralomról árulkodott, akármennyire is megdöbbent. – Nincs igazam, Aro?

A csapat közepén álló méltóságteljes kinézetű vámpír harsányan felkacagott. Ébenfekete, hosszú haja éles kontrasztot alkotott vérvörös szemével, és vámpírokat is megszégyenítően fehér bőrével. A mellette álló másik két vámpír, akiket már az elbeszélésekből ismertem, Marcus és Caius volt.

Marcusnak szintén fekete haja volt, de hullámosabb és hosszabb, mint Aróé, és az arca olyan ősi fájdalmat tükrözött, amivel még soha nem találkoztam. Egy szenvedő lélek egy örökké élő testbe zárva.

Caius ellenben teljesen más volt, mint a „fivérei”. Az ő arcán a vérbeli uralkodók vonásait véltem felfedezni, és ehhez tökéletesen illett hófehér, vállig érő haja, ami még baljósabbá tette külsejét. Azt is tudtam viszont, hogy bár hármuk között egyenlő mértékben oszlik meg a hatalom, mégis Aro az, akitől a leginkább tartanunk kell.

- Nos, ifjú barátom, tudod nagyon jól, hogy nem szeretem pazarolni a különleges képességeket – válaszolt Aro a pár pillanattal ezelőtt elhangzott, talán költőinek szánt kérdésre. – Viszont meg kell, hogy mondjam, csalódtam benned.

- Oh, most meg kéne döbbennem? – vált Mac hangja cinikussá, mire Edward felszisszent mögöttem.

Megszorítottam a kezét, hogy kicsikarjak belőle valamiféle választ.

- Ennyire nem lehet öngyilkos hajlamú – suttogta úgy, hogy csak én halljam. – Felbőszíteni a királyi család egyik tagját, főleg Arót…

Nem tudta folytatni, mert Macario előrelépett és ezzel a közvetlenül a két tábor között helyezkedett el. A Volturi testőrök éppen úgy készenlétben álltak, mint mi és feszülten várakoztunk.

- Tudod, a véremben van az, hogy mindenkinek csalódást okozzak – fonta karba a kezeit a mellkasa előtt, és úgy viselkedett, mintha egy átlagos teadélutánon lenne csak, nem egy kirobbanni készülő harc kellős közepén. – Kezdtem a családommal, folytattam veled és még annak is csalódást kell majd okoznom, akit szeretek.

Az Arótól nem messze álló köpenyes alak megmozdult, felemelte a fejét és vékony ajkain mosoly jelent meg. Egy apró mozdulattal lesöpörte fejéről a csuklyát, felfedve valódi kilétét. Olyan volt, mint ahogyan Mac története alapján elképzeltem: fehér, sápadt bőrén átütött valamilyen barnaság, ami a mediterrán származására utalt, és arcát éjfekete, enyhén hullámos haja keretezte. Kecses, nyúlánk alakját eltakarta a köpeny, de még így, álltában is látszott rajta, hogy minimum úgy mozog, mint valami balett-táncos.

- Nekem nem fogsz csalódást okozni – mondta Adriana és sötétvörös szemei megcsillantak.

- Oh, Adriana, te is itt vagy? – fordult felé Macario és megeresztett egy pimasz vigyort. – El is feledkeztem rólad, ne haragudj! Bár, ha haragszol, az sem igazán izgat – vonta meg a vállát flegmán, amivel azt érte el, hogy volt barátnője a fogát csikorgatta, Aro pedig ismét felnevetett.

Nem bírtam ki én sem, és egy apró mosoly jelent meg az ajkamon. Ez az a Mac, akit ismerek. Még a legvérfagyasztóbb helyzetekben is képes viccelődni.

- Azt viszont látom, hogy a humorérzékedet nem vesztetted el az étrendváltáskor – jegyezte meg Aro.

- Valami vonzerőm kell, hogy legyen, különben meghalnék az unalomtól – ütötte a vasat továbbra is. – Apropó, halál! Lennél olyan kedves, Aro, és megosztanád velünk – itt körbemutatott rajtunk –, hogy Adriana mégis hogy lehet életben? Utána pedig kitérhetünk a felbukkanásotok okaira is!

Az utolsó mondat úgy lógott a levegőben, mint valami penge, ami bármelyik pillanatban áthasíthatja a levegőt, és akkor valakinek vége.

- Igazán könnyű volt megrendezni Adriana halálát – vette át a szót először Caius és gyilkos tekintetét egyenesen Macarióra szegezte, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban elnyeli őt a föld. – És te csak megkönnyítetted a helyzetet azzal, hogy olyan makacsul és gyorsan távozni akartál. Egy apró kis csere és már nem is az a vámpír hullik darabokra, akit a pokolra kívántál.

- Hmmm, most már értem – hümmögött Mac és unottan beletúrt a hajába. – Amikor hátat fordítottam, akkor sikerült kicserélnetek Adrianát valaki másra, aki feláldozható számba ment. Roppant ügyes.

- De te mégsem maradtál – mondta Marcus, és hangjában is érződött a fájdalom. – Láttad elégni azt a nőt, aki iránt valamit éreztél, mégsem maradtál, hogy bosszút állj.

Macario Marcus felé fordult, és a beszélgetés alatt most először láttam rajta, hogy tiszteli azt, akivel társalog. Nem tudtam, hogy Marcus mivel érdemelte ki Mac tiszteletét, de nem is kérdezhettem meg.

- Te lehetsz a leginkább tisztában azzal, Marcus, hogy a bosszú még senkit nem hozott vissza a sírból – súgta Macario, és válaszul csak egy elismerő bólintást kapott.

- Elég! – csattant fel Aro és úgy nézett ki, mintha érzékeny témát érintettek volna.

Vörös szemei összeszűkültek, és egy pillanatra tényleg annak mutatta magát, ami volt: a vámpírtársadalom uralkodója. Aztán rendezte a vonásait, és nyájasan megszólalt:

- Azt szeretnéd tudni, hogy miért jöttük? – kérdezett vissza, és ahogyan a szavak elhagyták a száját, a mögötte álló vámpírok, akiknek csuklya fedte az arcát, mocorogni kezdtek.

Én is felkészültem egy esetleges lerohanásra. Sajnos a pajzsomat csak a közvetlen közelemben lévőkre tudtam kiterjeszteni – ezt hiába gyakoroltam, nem sikerült tökélyre fejlesztenem –, ezért azok után a képességek után kutattam az elmémben, amiket a leggyorsabban és a leghatékonyabban be tudok vetni majd.

Edward észrevette rajtam a változást, mert gyengéden körözni kezdett hüvelykujjával az alkaromon, hogy megnyugtasson. Felnéztem rá, de az ő figyelmét Aro kötötte le.

- Engedd meg, hogy egy kicsit visszamenjek az időben, és akkor tisztábban fogod látni a dolgokat – magyarázta Aro egy jóságos nagyapó hangsúlyával. – Pár nappal azután, hogy elmentél tőlünk, Adriana is úgy döntött, hogy kilép.

Az említettre néztem és tekintetünk találkozott. Szemeiben gyilkos düh és vadállatias vágy tükröződött, és nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, amint lehetősége lesz rá, megöl. Megszakítottam a kontaktust kettőnk között és a beszélgetésre összpontosítottam.

- Nem állt szándékomban őt magamhoz láncolni, és tudtam, hogy kintről nagyobb segítség lesz nekem, mintha Volterra falai között őrizném. És így is lett – villant rám most először Aro vérvörös szeme, amitől szégyen, nem szégyen, de összerezzentem, és szorosan simultam Edward mellkasához.

Szerelmem és Mac torkából egyszerre tört fel egy halk, de határozott morgás, ami ismét nevetésre késztette Arót.

- Tehát ő lenne az a fiatal vámpír, akiről már annyit hallottunk – simogatta az állát Caius és vizslató szemei fénylettek. – Nem úgy néz ki, mint egy vérszomjas újszülött.

- Hmmm – hümmögött Marcus és hármuk közül ő volt az egyetlen, aki nem úgy nézett rám, mint valami kísérleti nyúlra. – Védelmezik, szinte már jobban, mint minket. Főleg Macario és az ifjú Cullen. Érdekes.

Az ős öreg vámpír odanyújtotta a kezét Arónak, aki mohón nyúlt utána, majd lehunyta a szemét és erősen koncentrált.

Edward megdermedt mögöttem, és Macre nézett, amit nem tudtam mire vélni.

- Edward? – suttogtam idegesen. – Mi a baj?

- Marcus most mutatja meg Arónak a csapatunk között fennálló érzelmi viszonyokat – súgta vissza, de testtartása egy pillanatra sem engedett fel.

Macario hátratekintett a válla felett és a védjegyévé vált apró mosoly mellé kaptam egy cinkos kacsintást is, mielőtt visszafordult volna az újra beszélő Aro felé.

- Úgy látom, Isabella, hogy igen sok védelmezőre tett szert az utóbbi időben – mutatott végig az egyre nyugtalankodó csoporton mögöttünk. – De vajon tényleg olyan bámulatos a képessége, hogy ennyire kell félteni?

Csak költői kérdésnek szánta, mert már ment is tovább.

- Oh, egy sokkal élesebb szemű és megbízhatóbb vámpír véleményét kéne kikérni – vette le rólam a szemét, és a Denali klán felé nézett. – Nincs igazam, Eleazar?

Mint a rossz filmekben, úgy fordult mindenki hirtelen szegény Eleazar felé, aki nagyot sóhajtott és miután megköszörülte a torkát, válaszolt.

- Bella képessége tényleg párját ritkító, és igen hasznos, de nem hiszem, hogy bármit is tudnál vele kezdeni – mondta rejtélyesen.

- Nos, ha lehet, akkor ezt szeretném én eldönteni – vált Aro hangja egy árnyalatnyival fenyegetőbbé. – Megtennéd a kedvemért, hogy beavatsz a részletekbe? – nyújtotta ki a kezét Eleazar felé, aki elengedte Carmen kezét és pár lépéssel áthidalta a kettőjük közötti távolságot. Amikor elhaladt Mac mellett, finoman megérintette a vállát, aminek következtében Mac bólintott egyet és visszasétált mellém. Nem nézett le rám, csak odanyúlt a vállamhoz, és gyengéden ráhelyezte a kezét. Azt hittem, hogy majd Edward elhúz tőle, vagy minimum rámorog, de csak halkan odasuttogta neki:

- Köszönöm.

- Mint mindig – válaszolta Mac és mindketten az Aro-Eleazar páros felé fordultak.

Pár nyomasztó pillanatig nem történt semmi, aztán Aro szemei felpattantak és elkápráztatva nézett rám. Eleazar visszament a helyére, miután Aro egy biccentéssel elbocsátotta.

- Bámulatos, briliáns és szinte felbecsülhetetlen – sorolta Aro és minden egyes szónál egyet lépett felém, de vele mozgott árnyékként még két vámpír is. – Igazi ékköve lenne a gyűjteményemnek!

- Aro, azt ígérted… Azt mondtad… - fuldoklott Adriana kétségbeesésében.

- Csitt! – hallgattatta el egy szóval Aro, és megbabonázva állt meg tőlem ötlépésnyi távolságban.

A tekintete egyszerűen vonzott, mintha egy mágnes lett volna, és hiába akartam küzdeni, nem tudtam. Viszont rongybabaként sem akartam állni előtte, ezért minden bátorságomat összeszedtem és halkan megkérdeztem:

- Honnan tudták meg, hogy egyáltalán létezem? – Örömmel konstatáltam, hogy a hangom nem hagyott cserben.

- Valamit valamiért – mosolygott cselesen és felfelé fordított tenyérrel kinyúlt felém.

Mac megszorította a vállamat, Edward pedig még jobban ölelt magához, de kénytelen voltam mindkettőjük érintésétől elszakadni és tétován léptem Aróhoz, hogy belehelyezzem kezemet az övébe.

Érintése különös volt. A bőre nem a szokványosan márványkemény vámpírbőr, hanem mintha vékony és áttetsző papírral lett volna bevonva a teste, mégis hideg és változásra képtelen. Másik kezét is rátette a kézfejemre, és lehunyt szemmel próbált kotorászni az agyamban.

Ajka megrándult és finoman mosoly jelent meg szája szegletében, ahogyan felnyitotta a szemét és miután eleresztette a kezemet visszasétált a helyére.

- Fantasztikus – motyogta szinte az orra alatt. – Áthatolhatatlan, mint valami burok. Egy burok, ami ellenáll a mentális és fizikális képességeknek és mégis úgy viselkedik, mint egy szűrő. Átengedi azokat úgy, hogy a tulajdonosa hasznosítani tudja. Mint egy szivacs, már elnézést a kifejezésért. Viszont nem értem, miért mondta öreg barátom, hogy nem tudnálak hasznosítani Volturi testőrként.

- Érzelmi kontroll – válaszolt helyettem Edward és a következő pillanatban már ismét a derekamat karolta. – Bella érzelmei nagyban befolyásolják a képessége határait.

- Kényszer alatt nem veszed hasznát – toldotta meg Mac szerelmem szavait.

- Hmmm, elgondolkodtató – töprengett félhangosan Marcus.

Vámpír létemre az én türelmem is véges volt, így kénytelen voltam felidézni a nem sokkal ezelőtt elhangzott kérdésemet, ha választ szerettem volna kapni rá:

- Honnan…

Befejezni nem tudtam, mert Aro közbevágott.

- Honnan tudunk rólad? A választ szerintem már te is tudod, de mivel nem látok bele a fejedbe, így elmondom – vette fel a hivatalos mesemondó szerepét. – És mint minden másban, itt is Adriana játssza a kulcsfigura szerepét. Ezért talán jobb is, ha ő maga meséli el a történetet. Kedvesem?

Adriana megfeszült a neve hallatán, de engedelmesen beszélni kezdett, miközben kénytelen-kelletlen rám nézett.

- A tervem az volt, hogy miután Macario eljött a Volturitól, megfelelő távolságból nyomon követem őt – villant a tekintete az említettre.

- Ostoba – sziszegte Mac és fintor futott át az arcán.

- Ez egy ideig sikerült is, de aztán amikor átköltözött az Államokba, nyomát vesztettem – fújtatott dühösen. – Viszont nem adtam fel, és megpróbáltam felkutatni minden olyan lehetséges helyet, ahol állatvér imádó vámpírok élhettek. – Az állatvér szónál felhúzta felső ajkait és undorodva vicsorgott.

- Adriana arról is beszámolt, hogy egyre több fajtánkbeli választja a ti életmódotokat, és próbál meg beilleszkedni a humán társadalomba – jegyezte meg Marcus, és hangja némi tiszteletről árulkodott.

- Egy vámpír nyomait nehéz követni még egy vámpírnak is, kivéve, ha nyomkövető vagy – folytatta a vámpírnő. – Így eltartott egy darabig, míg megtudtam, hogy Macario pár hétre a Denali klánnál szállt meg. Nem sokat tartózkodott soha egy városban, ezért már a következő úti céljára összpontosítottam, de hibáztam. Valami vonzotta Denaliba, amiről akkor még nem tudtam.

Ha szemmel ölni lehetett volna, már rég halott vagyok. Adrianáról csak úgy sütött a gyilkos indulat és a düh, de Aro felszólítására tovább folytatta:

- Amikor pár hónap elteltével sem akart elutazni, kénytelen voltam magam járni a dolgok után. Felmentem Alaszkába és mit találtam ott? Azt, hogy ez a boszorkány teljesen elcsavarta a fejedet!

- Vigyázz a szádra, Adriana! – fenyegette meg Mac sötéten.

Adriana kacagásban tört ki.

- Ugyan már, képes lennél akár csak egy ujjal is hozzámérni, azok után, hogy…

Azt hiszem, hogy a vigyornak álcázott vicsor nagyon is meggyőzhette őt, mert hatalmasat nyelt.

- Viharos távozásod után nem lehettem teljesen nyugodt, hiszen nem tudhattam, hogy milyen képességekkel rendelkezett az újdonsült Cullen – sziszegte. – Felmerült bennem, hogy talán valamilyen furmányos módon magához tudott láncolni, amit nem viseltem volna el.

- Könyörgöm, ne légy nevetséges! – csóválta meg a fejét Macario.

- Szerettelek, és te is szerettél – kiabálta magából kikelve Adriana, és lépett egyet felénk. – És képes voltál feláldozni minden ezért! – mutatott rám. – Amikor az esküvőn láttam, hogy az a másik hogyan borul előtte térdre, és imádja őt, akkor már tudtam, hogy ha meg akarlak téged szabadítani tőle, akkor el kell, hogy pusztítsam őt! És ha az utamba áll a családja, akkor ők is vele pusztulnak!

Alig hagyták el a szavak a száját, de már meg is lett a következménye. Macario olyan hihetetlenül gyorsan szelte át a levegőt, hogy szinte csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Edward, Jasper és Emmett nyúltak volna utána, de nem tudták elérni őt, így Mac egy ügyes mozdulattal rávetette magát Adrianára, és egy hangos reccsenés adta tudtunkra, hogy valami természetellenes dolog történt.

Erre természetesen kitört a káosz, ami csak nekünk kedvezett. A Volturi testőrség a rendezett és jól bevált „előbb megbénítjuk az ellenséget, aztán daraboljuk fel” módszert szerette alkalmazni, és most, hogy nem így alakultak a dolgok, szinte megbénultak. Eszeveszetten próbáltak védekezni, és közben a véneket is védelmezni, de könnyűszerrel törtük át a védelmi vonalukat. Alec és Renata végezte legelőször darabokban két rendkívül gyors harcosnak köszönhetően, hogy ne tudják bevetni ellenünk a képességüket, és ezek után a többi már gyerekjáték volt. Jane még akadályt jelenthetett volna, de mivel én magam támadtam rá, ellenem semmire nem ment. Mindenki elszántan, szívvel-lélekkel harcolt, aminek meglett az eredménye.

Ez egész percek alatt lezajlott, és miután visszavonultunk, csak a felperzselt földet és az égő testrészeket hagytuk magunk mögött. Nem voltak túlélők a királyi családból, még Marcust sem kímélték. Csapatunk viszont sértetlenül és veszteségek nélkül győzedelmeskedett, és Mac is előkerült, aki saját kezével végzett Adrianával. Ahogyan elsétált a füstölgő tetemek mellett, halkan, de jól hallhatóan megszólalt, arcán az elengedhetetlen vigyorral:

- Íme, így ért véget egy korszak, a Volturi uralkodásának korszaka!