Vérvörös alkonyat - 50. fejezet

Sziasztok!

Nem fogok most sokat beszélni, csak szeretném elmondani, hogy...
Köszönöm ezt az egy évet, amit itt tölthettem Veletek! Köszönöm a rengeteg kritikát és kommentet! Köszönöm a lelkes olvasókat, akik biztattak és a csendeseket, akik csendben támogattak! Köszönöm, hogy elnéztetek nekem sok mindent, és mellettem álltatok! Köszönöm a barátokat, az ismerősöket, az olvasókat és a bétámat, Pupit! Egyszerűen köszönöm, hogy vagytok!
Remélem, hogy a jövőben is sokáig fogjuk még egymást boldogítani! :D
Mást nem tudok most mondani, majd talán később!
Jah, ez inkább 16-os karikás, még mielőtt elfelejtem! ;)
Pusz
Szylu

A teljesség felé

„Értsd meg, kérlek,
Szeret valóban Téged,
Pedig furcsa vagy néha igazán.
Színjátékot ne tervezz,
Nem kell semmilyen jelmez,
Csak menj már, mert vár rád,
Az a lány!”

(Ákos: Keresd meg a lányt)

(Edward szemszöge)

Megragadtam Bella csuklóját és pördítve rajta egyet, szembefordítottam magammal. Aranybarna szemei tágra nyíltak és tudtam, hogy megrémült. Félt tőlem, és ez talán még jobban fájt, mint bármi más a világon. Viszont megérdemeltem, hogy ezt érezze, hiszen cserbenhagytam őt.

El kellett volna engednem, hagynom kellett volna, hogy elmenjen, de nem voltam képes rá. Az életem, a létezésem részét képezte és nélküle semmi nem lettem volna. Ha mellettem volt, teljes voltam. Ő mutatta meg azt, hogy lehet élni még így is, szörnyetegként és felnyitotta a szememet. Én meg ostoba módon eldobtam őt magamtól, mert másnak hittem. Ha őt kérdeztem volna meg, most mindez nem lenne!

Vissza kell, hogy szerezzem!

Felemeltem a másik kezemet és alig érintve Bella gyönyörű bőrét végigsimítottam arcán. Lehunyta szemeit, de nem reagált.

- Jogos a gyűlöleted, mert hibáztam – suttogtam és közel hajoltam ajkaihoz, hogy belélegezzem bódító leheletét.

Elengedtem a csuklóját – karja élettelenül hullott le a teste mellé – és immár szabad kezemmel a nyaka tövében lévő kis gödröcskét érintettem meg. Ujjaim végigfutottak az álla vonalán, majd a gesztenyebarna hajzuhatagban tűntek el.

- Bármit megtennék, hogy jóvátegyem – súgtam és beszéd közben ajkaim érintették az övéit.

- Edward, kérlek! – könyörgött elfúló hangon. – Engedj el!

Eltávolodtam tőle, de csak annyira, hogy nyitott szemeibe nézhessek. Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, ami még jobban elkeserített. Nem tudtam áthatolni a közönyösség álarcán, hogy rájöjjek igazi érzéseire.

- Ha akarod, a lábaid elé borulok, és úgy könyörgöm, hogy bocsáss meg! – suttogtam reményvesztetten és abban a pillanatban bármire hajlandó lettem volna.

- Nem kérek tőled ilyet – válaszolta és direkt kerülte a tekintetemet.

- Akkor mit kérsz, mit tegyek? – esdekeltem és tenyeremet arcára simítottam.

Rám emelte aranyszín szemeit, amelyekben elszántság csillogott.

- Csak hagyj elmenni! – kérlelt és ezekre a szavakra élettelenül hullott le a kezem.

„Edward, ne tedd!” – üzente Alice gondolatban, mert bár nem láthatta, de sejtette, mit fogok tenni. Hátráltam, egészen az ajtóig és a kilincsre tettem az ujjaim.

- Ha ez a kérésed, én megértem! – súgtam és mielőtt még kiléptem az ajtón a vállam felett hátraszóltam. – El sem tudod hinni, hogy mennyire sajnálom!

Kisétáltam a szobájából és egyenesen a sajátomba mentem. Leültem a kanapém szélére, háttal az ajtónak és kibámultam a hatalmas ablakon.

Most nem akartam senkivel sem beszélni, magányra volt szükségem. Fel kellett dolgoznom azt, hogy eldobtam magamtól a boldogság egyetlen reménysugarát is azáltal, hogy hagytam eluralkodni magamon a féltékenységet.

Egyszerűen idióta voltam és elpuskáztam mindent, ennek következményeként pedig másodszor is végignézhetem, hogy Bella kilép az életemből. Úgy látszik a sors akarta, hogy soha ne legyek boldog és a sok kiontott életért szenvedjek egy örökkévalóságon át.

Odalent hatalmas csörömpöléssel tört ki az egyik ablak, és kénytelen voltam elcsípni valakinek a gondolatait, ha meg akartam tudni, hogy mi történt. Egy másodpercre elállt a lélegzetem, mert nem tudtam elhinni, amit láttam.

Tanya a ház előtt fetrengett a hóban, a törött ablak előtt meg Rosalie állt villámokat szóró szemekkel. Szinte tajtékzott a dühtől. Gyorsan megkerestem Emmettet, és nem csalódtam fivérem gondolataiban. Mintha csak egy filmet játszott volna vissza nekem.

Mindenki ledöbbenve ült a nappaliban és a Bellával folytatott beszélgetés járt a fejükben, amikor Rose egyszer csak felpattant és se szó, se beszéd megragadta Tanyát, és egy jól irányzott mozdulattal kitámogatta az ablakon.

Egy ugrással visszatértünk a jelenbe, ugyanis Rosalie-nak ennyi nem volt elég. Nyugodtan átlépett a törmelékeken és az üres ablakkereten, majd Tanyát vette célba.

Itt egy kopogás rángatott ki Emmett agyából. Ráfókuszáltam az illető elméjére, de semmit nem találtam, ami csak egyet jelenthetett.

- Gyere be! – motyogtam, de nem fordultam hátra.

Csendben nyílt, majd csukódott az ajtó és alattomosan kúszott be az orromba a levendula és frézia kettőse, hogy az őrületbe kergessen.

- Rose éppen most szedi szét Tanyát – mondta Bella, ám nem jött közelebb.

Nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mit is szeretne kihozni ebből az egészből.

- Nem kéne megállítanod őket? – kérdezte és egy kis él is lopakodott a hangjába.

- Tanya csak azt kapja, amit megérdemel – vontam meg a vállam. – És még hálás lehet, hogy nem Alice vagy én vettük kezelésbe!

Pár másodpercig némán hallgatott, mérlegelte magában az elhangzottakat, és csak utána szólalt meg.

- Kész vagyok és már csak búcsúzni jöttem! – mondta halkan, de még ezekre a szavakra sem tudtam megmozdulni.

Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy elveszítem őt. Hogy csak úgy, egyszerűen kisétál az ajtómon, kisétál az életemből, és talán soha többet nem fogom látni. Elviszi magával a reményt, hogy boldog lehetek, hogy szerethetem őt és egy üresen tátongó mélységet hagy maga után.

- Hát, akkor viszlát! – suttogta, és ahogyan megfordult, felkavarta a levegőt.

- Bella! – szóltam utána és megfordultam.

Értetlenül nézett rám, de megállt. Felkeltem és lassan sétáltam oda hozzá. Az önző felem győzött, ahogyan kimondtam a szavakat.

- Lehet még egy utolsó kérésem?

Lehunyta a szemét és egy pillanatig elgondolkozott a válaszon. Felsóhajtott és csak bólintott. A lehető legszemetebb kérés volt ez, de szükségem volt rá.

- Egy csókot szeretnék tőled kérni búcsúzóul – mondtam határozottan, pedig az elutasítás lehetősége a levegőben volt.

Bella beharapta az alsó ajkát és mélyen a szemembe nézett. Habozott, nem tudta, hogy mit is tegyen, de aztán felemelte a kezét és végigsimított hüvelykujjával az ajkamon. Becsuktam a szemem és vártam, hogy elküld a fenébe, de nem ez történt. Másik kezét a nyakamra csúsztatta és lábujjhegyre állhatott, mert éreztem a számon leheletét.

Ajkai először alig érintették az enyémeket, majd lágyan megcsókolt. Karjaim önkéntelenül zárultak körbe dereka körül, és magamhoz húztam kecses testét. Nem tiltakozott, csak tűrte. A jól megtervezett jégpáncél még mindig nem olvadt fel és tudtam, hogy egyetlen esélyem maradt. Elszakadtam ajkaitól és halkan súgtam:

- Kérlek, ne hagyj itt! – esdekeltem.

- Miért ne? – kérdezte remegő hangon.

- Szeretlek – mondtam ki az első racionális gondolatot, és, hogy nyomatékot is adjak a szavaimnak ismét megcsókoltam.

Érintésemre remegés futott végig a testén, és már mozdult, hogy kiszakadjon ölelésemből. Kétségbeesésemben beletúrtam a hajába és óvatosan fogaim közé csippentettem alsó ajkát pont úgy, ahogyan ő is megtette velem. A hatás pedig elképesztő volt.

Bella megmerevedett egy pillanatra, majd a tarkómnál fogva beletúrt a hajamba és közel húzott magához. Teste tökéletesen követte az én testem vonalát, mintha egyazon anyagból formáltak volna bennünket.

Hátrálni kezdett, de engem is magával „vonszolt” – ki tiltakozott volna? – és az ajtónál kifejtette egyik kezét a hajamból. A csókot egy percre sem szakította meg, amíg hátranyúlt és egy halk kattanással bezárta az ajtót.

- Ez mire volt jó? – kérdeztem és ajkaimat végigfuttattam álla vonalán.

- Emmett-mentesítettem a terepet – suttogta, majd se szó, se beszéd tolni kezdett az ablak felé.

Tévedtem, nem az ablakot célozta meg, ugyanis egy határozott mozdulattal változtatott az irányunkon és belökött a fürdőszobába.

- Mit csinálsz? – értetlenkedtem.

Bella elmosolyodott és egy kis távolságot eszközölt ki kettőnk között. Karba fonta a kezeit és várt. Kellett pár másodperc, mire leesett a dolog és felidéztem magamban az Emmett elleni fogadásunk kritériumait. A dupla behajtás… És a jelenet, amit Bella „megálmodott”.

- Nem úgy volt, hogy ha én nyerek, akkor következik ez a rész? – vontam fel a szemöldököm.

- Meggondoltam magamat – mondta édes mosollyal az ajkain és nekem ennyi elég volt.

Pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot és, mint egy éhező vetettem magamat Bella ajkaira. Az ajtó egy kissé megroppant, amikor nekitoltam, de egyikünket sem érdekelte különösebben.

Finoman bújtattam ki a ruháiból, de Bella nem volt ilyen kegyes. Az ingem és a nadrágom is reccsenve adta meg magát a kezei között. Ha ő így játszik, hát én is.

Egy laza mozdulattal szedtem le róla a még megmaradt és számomra felesleges anyagokat, mire Bella belemosolygott a csókba. Gyengéden adta a tudomásomra, hogy az általa elképzelt jelenet második fázisába léptünk. A vállaimnál fogva hátráltatott egészen a zuhanyzókabinig, ahová belépett velem együtt. Persze előtte volt olyan kedves és lecibálta a zavaró ruhadarabjaimat is.

Arra még tudtam koncentrálni, hogy megnyissam a csapot, de aztán Bella teljesen elvette az eszemet.

A mozdulatai, a gesztusai… Egyszerűen az őrületbe kergetett. Hihetetlen volt. Talán jobb, mint a legelső szeretkezésünk, de ezen nem tudtam elfilozofálni, mert Bellának más ötletei voltak.

Még jó, hogy a zuhany és a víz némileg tompította a hangokat. De csak némileg…

Nem sokkal később – érzésem szerint, persze! – Bella a mellkasomra hajtotta a fejét, és szaporán vette a levegőt. Átöleltem a derekát, és egyik ujjammal szórakozottan cirógattam a bőrét. A víz még mindig folyt, ám ez egy cseppet sem zavart bennünket.

Felidéztem magamban a házunkban folytatott beszélgetésünket, amikor az ágyon hevertünk, és eszembe jutott valami.

- Na, itt aztán egyáltalán nem volt közös megegyezés – vigyorogtam és Bella lassan megmozdult.

- Te provokáltad ki az egészet azzal a búcsúcsókos dologgal! – vágott vissza.

- Te meg egyszerűen elcsábítottál és letepertél – vigyorogtam még mindig kajánul.

- De nem volt benne előre megfontolt szándék, hanem hirtelen felindulásból történt a dolog – védekezett. – Ez azért eléggé felmentő tény, nem gondolod?

- Párszor még lehetne ilyen hirtelen felindulásos rohamod – töprengtem el. – Nagyon is kellemes.

- Majd átgondolom az ajánlatodat – mosolyodott el finoman és egy könnyed csók után kilépett a kabinból.

Számomra kínzóan lassan csavarta a teste köré a törölközőt, aztán visszafordult felém.

- Te nem jössz? – vonta fel a szemöldökét.

- De, csak próbálom leküzdeni a kísértést – nyeltem egy hatalmasat és elfogadtam a törölközőt, amit felém nyújtott.

A ruháimat nem tudtam visszavenni, mert cafatokban hevertek a padlón, így kénytelen voltam másikat kihalászni a szekrényből. Szerelmemnek még maradt pár használható holmija, de nem sok. Lebiggyesztett ajkakkal szemlélte a hősi halált halt anyagokat és nagyot sóhajtott.

- Majd én hozok neked ruhát – mondtam és megindultam az ajtó felé.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor Bella hangja megállított.

- Harc közben – jelentette ki nemes egyszerűséggel, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatnánk.

- Tessék? – kérdeztem, és felé fordultam.

- Macario megtanított harcolni és akkor sajátítottam el a képességét – mondta. – Soha nem volt köztünk semmi. Még az a csók sem csattant el, amit neked ecseteltem, amikor dühös voltam rád.

Mélyen a szemébe néztem és a színtiszta őszinteséget tudtam csak kiolvasni. Visszamentem hozzá és az álla alá nyúlva lágyan megcsókoltam.

- Sajnálom, hogy olyan szemét voltam és hittem Tanyának – suttogtam az ajkainak.

- Én sajnálom, hogy ennyire idiótán reagáltam a dolgokra – motyogta.

- A konklúzió tehát: mindketten hülyék voltunk – mosolyogtam.

- Igen, de te nagyobb – bökte meg a mellkasom.

- Igen? – incselkedtem és elkapva a derekát az ágyra sodortam.

Gyöngyöző kacagás hagyta el a torkát és nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg a nyakát. Talán nem kellett volna.

Csak sokkal, de sokkal később jutottam ki a szobából, de nem nagyon bántam. És siettem is vissza, hiszen egy angyal várt rám és valami csoda folytán csakis engem akart.