Vérvörös alkonyat - 39. fejezet

"Felhívjuk Kedves Olvasóink figyelmét, hogy a következő fejezet megtekintése csak és kizárólag erős idegzetűek vagy erős idegnyugtató befolyása alatt álló személyek részére ajánlott. A berendezésben keletkezett esetleges károkért, elmegyógyintézeti kezelésekért és személyi sérülésekért a szerző nem vállal felelősséget! Megértésüket köszönjük és jó szórakozást!"
Na, rövid leszek(mondta a kígyó és kimászott a sínekre...). Sok kérdésetek lesz, de mindenre fény derül majd szépen sorban, ígérem. Az ominózus jelenetet írhatnám akár az RM számlájára is, de már a kezdet kezdetén tudtam, hogy ezt bele kell írnom, szóval nincs mentségem. Hacsak az nem, hogy szeretlek Benneteket!
Jah, és vicces pályázatot hirdetek, amit nem kell komolyan venni. Készíts elő egy olyan masinát, ami fénykép készítésére alkalmas és örökítsd meg a feji utáni pillanatot - vagy valaki a családból. A legjobb megkapja a 40. fejezet kézzel írt, szkennelt változatát előbb, mint, hogy szombaton feltenném...XD
A kép természetesen a drága művésznő, Lia keze munkáját dicséri. Pupinak pedig ezer hála, hogy gépeltél két oldalt helyettem!
Pusz
U.i.: A meggyilkolásom miatt tessék sorszámot húzni... A rezonanciakatasztrófa Hajni kérésére került beleírásra - fizikából érettségizőkkel szimpatizáltunk - és a Tacoma-híd katasztrófáját itt tudjátok megnézni! Én meg Svájcba utaztam fontos ügyek miatt, mert ez az ország nem adhat ki Nektek!

Égszakadás, földindulás

"You know you're not the only one"
(Evanescence: The Only One)

(Carlisle szemszöge)

- Hogy érted, Eleazar, hogy Bella képessége rejtélyes? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy öreg barátom mire célzott ezzel a kijelentésével.

- Ismerjük Bella képességét – érvelt mellettem Esme. – Tudjuk, hogy rendkívül erős mentális és fizikális pajzs veszi körül az elméjét és, hogy ő is gondolatolvasó, akárcsak Edward.

Időközben persze az üdvözlések is megtörténtek – Bella bemutatta Macariót – és szűkösen ugyan, de helyet foglaltunk a nappaliban. Bella egy percre sem mozdult Macario mellől és a lehető legtávolabb helyezkedett el Edwardtól és Tanyától.

Eleazar csak rendületlenül mosolygott és a gondolataira is ügyelhetett, mert fiam olyan feszülten ült a fotelben, és olyan erővel szorította a karfát, hogy a mellette álló Tanyának kellett lefejtenie az ujjait róla.

- Eleazar, kérlek, ne csigázd őket tovább, mert már teljesen rosszul vagyok az érzéseiktől – kérlelte őt Jasper, és Eleazar felnevetett.

- Jól van, rendben – bólintott. – Megpróbálom elmagyarázni egyszerűen és érthetően, mert egy kissé bonyolult.

Mindenki Eleazarra koncentrált és már belekezdett volna a mondókájába, de valaki hangosan felszisszent és odakaptuk a fejünket.

Macario az alkarját tapogatta, Bella pedig mellette állt és szúrós pillantásokat lövellt felé.

- Na, ezt most legalább tudom, hogy miért kaptam – morogta az orra alatt Macario.

- Tudod, hogy a szabadságjogaimat korlátozod? – kérdezte csípősen Bella.

- Te meg tudod, hogy beszélgetés közben nem illik lelépni?

- Kivéve, ha az a beszélgetés többnyire rólad és a paranormális képességedről fog szólni, ami…

- …amit ismét sikeresen alkalmaztál! – mosolygott Macario, Bella pedig csak fújt egyet, majd felénk fordult.

- Ha megbocsátotok, én most távozom. – Itt jelentőségteljesen ránézett a mellette lévő vámpírra, aki feltartotta a kezeit. – Holnap suliba kell mennem és még nem vagyok kész teljesen a házimmal.

- Te suliba jársz? – kérdezte Jasper meghökkenve.

Bella csak mosolyogva bólintott és eltűnt az emeleten.

- Jobban bírja az emberek közelségét, mint bárki hitte volna – szólt elismerően Eleazar. – Rendkívül fiatal és még annál is tehetségesebb. A Volturi két kézzel kapna utána…

Edward és Macario mellkasából egyszerre tört fel a morgás erre a mondatra és vészjóslóan csengett a beálló csendben.

- Elnézést! – kapott észbe Macario és felkelt. – Még dolgom van a városban, ezért mennem kell. Kate, ha megkérlek, szólnál Bellának, hogy ha végzett, keressen meg a könyvtárban. Mutatni szeretnék neki valamit.

- Persze – válaszolta készségesen a megszólított.

- Örülök, hogy találkoztunk – biccentett felénk, aztán már csak egy autó felzúgó motorját hallottuk.

- Rendes srácnak tűnik – jegyezte meg Rosalie, és ezzel egy horkantást idézett elő Emmettből.

- Szerintem is rendes vámpírnak néz ki – mondta Alice.

- Csak kár, hogy ennyire nyomul Bellára! – vetette közbe Jasper, majd Edward felé kapta a fejét.

- Eleazar, nem térhetnénk vissza Bella képességéhez? – kérdezte Esme, én pedig helyeslően elmosolyodtam.

- De, persze – bólintott a megszólított. – Szíves örömmel!

A feszült csendet csak öreg barátom torokköszörülése törte meg, majd belekezdett immár ténylegesen a közölnivalójába:

- Bellának igen kifinomult képessége van és részben neked is igazad volt, Esme, de nem teljesen. Ez a lány a világ talán legbonyolultabb és mégis legegyszerűbb képességével van megáldva, aminek a központja nem más, mint az elméje.

- Igen, az elmetrükkös dologról már tudunk – vetette közbe Emmett és felemelt karral, két nyújtott ujjal lassan elhúzta a kezét Rosalie orra előtt, aki megforgatta a szemeit.

- Isabella… - folytatta volna Eleazar, de öt gyermekem egyszerre szólalt meg:

- Bella!

- Oké, oké! – emelte fel védekezően a kezeit. – Bella agya körül a már említett mentális és fizikális képességeknek is ellenálló pajzs van, amit történetesen ki is tud terjeszteni és ezáltal másokat is meg tud védeni az ilyen behatásoktól! Ezt tapasztalhattad Te is – itt Edward felé fordult –, amikor nem hallottad Macario gondolatait.

- Bámulatos! – morfondíroztam félhangosan és az elmém vad száguldozásba kezdett.

- De ez még nem minden! – mosolygott rejtélyesen Eleazar.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Edward, és finoman lesöpörve Tanya kezét a válláról felkelt.

- Bella hatalmas tudásszomja és kíváncsisága a képességében is megmutatkozik azáltal, hogy képes átvenni mások képességeit!

A szobára néma csend ült. Vendéglátóink nyugalommal kivárták azt a kis időt, amíg felfogtuk a kapott információkat. Mindegyikőnk a gondolataiba mélyedt, de Emmett volt az első, aki hangosan ki is mondta a véleményét:

- Bella lenyúlja a képességeket?

- Nem, Emmett, nem nyúlom le őket – válaszolta Bella kimérten a lépcső közepén állva. – Ez azért egy kicsit ennél komplikáltabb.

- Valaki elmagyarázná, hogy akkor most mi van? – adott hangot türelmetlenségének Rosalie. – Azt hittem, hogy a gondolatolvasás a képességed!

- Nem egészen – mosolyodott el finoman. – Eleazar?

- Parancsolj, hiszen mégis csak rólad van szó!

Bella leült a lépcsőn úgy, hogy mindenkit jól lásson és határozottan mesélni kezdett:

- A képességem ezen fele két részre osztható. Pillanatokra is át tudom venni a gondolatolvasást vagy a jövőbelátást, ha megérintem az adott tehetséggel rendelkező egyént és ez az állapot addig fent is marad, ameddig a testi kontaktus tart. Utána viszont beindulhat egyfajta tanulási mechanizmus, aminek segítségével el is sajátíthatom a képességet.

- Mi kell ahhoz, hogy ez a tanulási folyamat beinduljon? – érdeklődtem.

- Minél többször, és minél hosszabb ideig érintkezem valakivel, annál nagyobb az esélye a kialakulásának és annál gyorsabban tanulom meg – válaszolta. – De persze rengeteg befolyásoló tényező is közrejátszik, mint például az érzelmi állapot…

- Nem csak Belláé, hanem a másik vámpíré is – magyarázta közben Eleazar is.

- Vagy a képesség nehézsége – fejezte be Bella.

- És meddig fejlesztetted már? – kérdezte Jasper.

- Jelen pillanatban a sajátomon kívül csak Kate képességével rendelkezem olyan szinten, amit használni is tudok biztonságosan, és nem „felejtem el”. – A felejtés szónál éreztük az idézőjeleket. – De Eleazar megígérte, hogy megtanít az övére is. – A mondatnak nem volt vége, de Bella sóhajtva és szomorkásan hozzátette: - És most szenvedek Mac képességével!

- Mac? – vonta fel a szemöldökét Edward.

- Macario – mondta hűvösen Bella, de nem nézett a fiamra.

- Oh, most jut eszembe! Macario azt üzeni, hogy keresd meg a könyvtárban, mert mutatni szeretne valamit. – Kate vidáman mosolygott, míg ezt mondta.

Bella bólintott és felkelt. Elindult a lépcsőn felfelé, de Alice kérdése megállította:

- És a gondolatolvasás?

- Mi van vele? – kérdezett vissza Bella.

- Azt hittem, hogy ezt már elsajátítottad!

- Nem, tulajdonképpen nem – rázta a fejét. – Elkezdtem megtanulni, és már bizonyos fokig tudtam is, de sajnos nem tudott rendesen beleivódni az elmémbe, ezért azt elfelejtettem.

A zsebében lévő telefon megcsörrent és a második csörgést sem várva meg felkapta.

- Igen? Most mondta Kate. Igen, most indulok. Nem, körülbelül tizenöt perc. Jó, ott találkozunk. Szia! – Felénk fordult. – El kell mennem. Ugye megbocsátotok?

Egyezményesen biccentetünk, mire Bella felszaladt az emeletre és egy rövid kabáttal és a kocsi kulcsaival tért vissza.

- Mondd, hogy nem cserélted le a kocsidat! – nézett rá kétségbeesve Rosalie.

Bella felnevetett és felkapta a kabátját.

- Szeretem ezt az autót. Csendes, gyors, kényelmes és megbízható.

- Hála a magasságosnak! – tette össze a kezeit Emmett, és jutalmul egy kacsintást kapott. – Tudod, hogy mennyit küszködtünk, mire beszereztük?

- Majd jövünk! – intett oda nekünk Bella és lelépett.

(Bella szemszöge)

Nem értettem Edward viselkedését. Udvarias, ám annyira kimért és távolságtartó volt Tanyával. Jó, persze, nem eshettek rögtön egymásnak, de nem ezt vártam volna tőlük. Az a mozdulat, ahogyan lesöpörte a válláról Tanya kezét.

Oké, nem sok tapasztalatom van ilyen téren, de nem így kéne viselkedniük egymással. Persze, Tanya csüng Edward minden szaván, de ez fordítva már nem teljesen igaz.

Felsóhajtottam és unottan támaszkodtam a kezemre. Mac éppen egy nőnek segített, aki nem talált valamit – aha, persze! –, ezért nem tudott velem még foglalkozni, így kénytelen voltam várakozni. Hihetetlen, hogy este nyolc óra körül még ennyien voltak a könyvtárban. Bár, mostanában a Denali környékén élő hölgyek többsége rákapott az olvasásra, amióta Mac itt dolgozott.

Gondolataim természetesen elkalandoztak, és azon kaptam magamat, hogy egy aranybarna szempár néz velem farkasszemet. Persze, amilyen az én formám, hát, naná, hogy ettől is megijedtem – gyáva vámpír! – és székestől, mindenestől akkorát ugrottam, hogy hátravágódtam az asztaltól. Benne még volt annyi lélekjelenlét, hogy mielőtt a fejem koppant volna a padlón – aminek az lett volna a következménye, hogy betöröm a márvány járólapot… -, odaugrott hozzám, és székestől elkapott.

Egyik kezével a szék háttámláját, másikkal a derekamat kulcsolta át, én meg a nyakába kapaszkodtam bele. Arca centiméterekre volt az enyémtől és ajkaimon éreztem hűvös leheletét.

- Jól vagy? – kérdezte Mac, és kisimított egy tincset az arcomból.

- Azt hiszem, igen – motyogtam.

Pár pillanatig habozott, aztán egy ügyes mozdulattal visszabillentett egyensúlyi helyzetembe. Csak ekkor vettem észre, hogy körülbelül tizenöt női szempár tapadt ránk és figyelte minden megmozdulásunkat. Mac összeráncolta a szemöldökét, mire mindegyikük roppant elfoglalt lett. Arról viszont az egyik vörös hajú nő megfeledkezett, hogy nem mangát tart a kezében és nem hátulról előre kéne lapozni. És azt sem tudtam, hogyan lehet fejjel lefelé lévő könyvet olvasni?

- Rossz hatással vagy az idejáró hölgyekre – mondtam neki suttogva és ő halkan felnevetett.

- Azért te sem panaszkodhatsz – bökött a háta mögötti sorra.

A válla fölött kikukucskálva láttam, ahogyan egy srác magára ránt vagy egy tucat biológia szakkönyvet, egy másik pedig nekimegy a legfelső polcokhoz vezető létrának.

- Jobb, ha eltűnünk, mielőtt evakuálni kell a terepet miattunk – morogtam neki oda.

Bólintott és a termen átvágva – kíváncsi tekintetektől kísérve – benyitott egy kisebb helyiségbe. Itt tárolták az újonnan érkezett könyveket, amik még nem lettek kategorizálva és nem kerültek a nyilvánosság elé.

Egy szekrényhez lépett és levett róla valamit. Az íróasztal felé intett, aminek mindkét oldalán kényelmes fotel állt, hogy üljek le. Lehuppantam a legközelebbibe, míg ő velem szemben helyezkedett el és az asztalon keresztül elém csúsztatta azt a valamit. Most már meg tudtam állapítani, hogy egy könyv volt, mégpedig nem is akármelyik. Emily Brontë Üvöltő szelek című regényét tartottam a kezeim között.

Kinyitottam és a legelső oldalak egyikén megpillantva a dátumot tágra nyíltak a szemeim. Hitetlenkedve néztem Macre, aki finom mosoly kíséretében bólintott, és tovább folytatta reakcióm kiértékelését.

- Ez nem lehet igaz! – motyogtam, és gyengéden simítottam végig az immár csukott könyv borítóján.

- De, hihetsz a szemeidnek – mondta. – Ez a legelső kiadás legelső példánya. És a tiéd.

Megrökönyödve kaptam fel a fejem, és már valami olyasmit vágtam volna hozzá, hogy ne szórakozzon velem, de tekintetéből kiolvashattam, igazat mondott.

- De… - kezdtem bele, de elhallgattatott.

- A könyv még nem képezi a könyvtár tulajdonát, ugyanis az enyém. És mivel én vagyok a tulaj, ezért én rendelkezem róla. Az én döntésemet pedig már hallhattad.

- Hogyan lehet a tiéd? – kérdeztem.

- Egy kedves barátomtól kaptam még az átváltozásom előtt és azóta őrizgettem. Úgy gondoltam, hogy a könyvtárnak adom, de te jobban értékeled, mint ezek a faragatlan némberek ott kint.

Ez volt a legelső alkalom, hogy szóba hozta vámpírrá válásának kényes részletét és a vegetáriánus lét előtti időkről is beszélt. Macario múltja tényleg kész rejtély volt számomra, az egyetlen pontosnak mondható információm abból állt, hogy Mac és Eleazar Volturikként találkoztak már…

- Bella? – kérdezte lágyan és „felébredtem”. – Szóval, elfogadod?

Sóhajtottam és mosolyogva válaszoltam.

- Ha nem, akkor meg úgyis becsempészed a szobámba.

- Az ablakon keresztül – tette hozzá.

- Oh, igen. Az ablakon keresztül.

Mindketten felnevettünk és elképzeltem, ahogyan Mac az éjnek évadján bemászik a szobámba és, mint egy profi tolvaj csempészi az íróasztalomra a könyvet. Nem is volt róla nehéz feltételeznem ilyet.

- Azt hiszem, indulnunk kéne – vetette fel és segített felvennem a kabátomat.

- Sajnos – morogtam az orrom alatt.

- Miért, nem is volt annyira vészes – tiltakozott, hiszen tudta, nem fűlik a fogam hozzá, hogy egy helyiségben tartózkodjak Edwarddal.

- Nem, egyelőre nem – fordultam felé és megtorpantam. – De van egy olyan érzésem, hogy a java még csak most jön.

(Edward szemszöge)

A hátsó teraszon álltam és a csillagos eget bámultam. Aggódtam, mert Bella még mindig nem tért vissza és Alice szerint éjszaka erős havazás várható, aminek a jelei már meg is mutatkoztak. Hatalmas pelyhekben hullott körülöttem a hó és, ha nem lettem volna vámpír az orromig sem láthattam volna. De Bella is vámpír, erről nem szabad megfeledkeznem. És vele van az a másik vámpír, Macario is. A gondolatra ösztönösen szorultak ökölbe az ujjaim.

Furcsa gondolkodásmódja volt, azt meg kellett hagyni. Rettentően idegesített, hogy tudott ügyelni az elméjére, így jóformán semmit nem „szedhettem” ki belőle.

És vajon Bella hogyan viszonyul hozzá? Tényleg csak barátok, mint ahogyan ők állítják, vagy van közöttük ennél több is? És mi az, hogy Bella Macario képességét tanulja?

Gondolataim örvényéből egy hosszasan dübörgő hang rángatott ki.

- Emmett! A közlekedési stílusod egyszer még rezonanciakatasztrófához fog vezetni – mondtam a hátam mögött ácsorgó testvéremnek. – Vagy a terroristák fogják bevetni, mint szupertitkos fegyvert.

- Mi van? – értetlenkedett. – Én csak lejöttem a lépcsőn! És mi az a rezonancia bigyula?

- Oh, igen, drágám, de úgy jöttél le, hogy azt szerintem még Mexikóban is hallották – húzta a legközelebbi kanapé felé Rose a férjét.

- A rezonanciakatasztrófa pedig az, ami például a Tacoma-híddal is történt – magyarázta Jasper, Alice mögött belépve.

- Jah, arra gondoltok, amikor olyan frankón hullámzott a híd, mint a kosármeccseken szoktak? – kérdezte.

- Igen, arra – sóhajtotta Rosalie.

- Várjatok, várjatok! – kiáltott fel Emmett. – Most esett le! Edward poénkodott!

A visszavágást inkább elvetettem, mert megláttam a fák közül kilépő Tanyát, akivel semmi kedvem nem volt beszélgetni, ezért visszavonulót fújtam. Persze, hogy ő volt az egyetlen, aki most talált meg. Hiába, ilyen az én „szerencsém”. Bellát várom, hogy végre elmondjak neki mindent, erre Tanyát kapom.

Szégyen a futás, de hasznos – szokták mondani -, és én elérkezettnek láttam az időt, hogy angolosan távozzam. Sietős léptekkel rontottam be a szobába és már majdnem elértem a szabadulást ígérő bejárati ajtót – kiérve ugyanis gyorsan eltűntem volna a fák között, és bottal ütheti a nyomomat -, de Tanya fürgén utolért a helyiség felénél és elkapva a karomat maga felé fordított.

- Tanya, kérlek! Ne most! – mondtam ingerülten és kirántottam a kezemet szorításából.

- Az az érzésem, hogy szándékosan kerülsz engem! – nézett rám választ várva.

- Nem kerüllek, de most dolgom van. – Azzal megindultam az ajtó felé.

- Csak nem a kis kedvencedhez futsz? – kérdezte gúnyosan, és ha még ez sem lett volna elég, hozzátette. – Hát, ő úgy látszik, egész jól elszórakozgat Mr. A’ngellel!

Nagy lendülettel visszafordultam és dühösen sziszegtem a fogaim között.

- Semmi közöd hozzá, hogy hova megyek és kivel vagyok!

A válaszát már meg sem hallgatva elindultam a hátsó ajtó felé, hogy ott távozok. Igaz, hogy hosszabb, de „biztonságosabb” és „Tanya-mentesebb”.

- Edward, várj! – kiáltott utánam. – Ezt meg kell beszélnünk. Nem tehetsz úgy mintha…

- Semmiről nem kell beszélnünk – morogtam.

- De…

Az akadékoskodásától elvesztettem a fejem és egyszerűen csak a képébe vágtam.

- Attól, hogy egyszer lefeküdtem veled, még nem leszek a tulajdonod!

Tanya nyelt egy nagyot és elhaló hangon nyökögte.

- Ezt nem mondhatod komolyan?!

Az előző mondatom értemét csak most fogtam fel, és bár igaz volt, mégis szerettem volna visszavonni. A torkomból feltörő hangot azonban az a szélroham sodorta el, ami magával hozott egy illatot is.

Levendula és frézia…