Vérvörös alkonyat - 40. fejezet

Sziasztok!

Ezzel a fejezettel szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni a világ egyik legjobb bétájának és barátnőmnek, Pupinak és köszönöm, hogy megtaláltuk egymást!
A fejezetet ajánlom még az egyetlen és hamisíthatatlan tünpírnek, Liának, aki ellát fantasztikus képeivel, töri órákon nem hagyja, hogy lebukjak és aki most magára vállalta ennek a résznek a bétázását, mert Pupi ajándékát csak nem ellenőriztethettem le magával az ünnepelttel? Hova lett volna akkor a meglepi?XD
Továbbá Dorszíínak, aki ma vizsgázott és Mrs. Holmesnak, leánykori nevén Patri-cicának, akivel jobb lesz, ha vigyázok a közeljövőben! :D
A cím Paramore: CrushCrushCrush című számából egy sor...
Most pedig következzen egy kis közjáték!
"39 fejezeten keresztül szenvedtek... Adok nekik egy kis boldogságot már..." - mormolta Szylu és belefogott a 40. fejezetbe.
Hogy Rátok, Kedves Olvasók, vagy a páratlan párosunkra gondolt a szerző... Nos, az a fejezet elolvasása után kiderül!XD
Jah, és erősen közelítünk a 18-as kategória felé...:P
És kitettem oldalra egy szavazásfelhívást is, please, szavazzatok! Legfelső modul!



„If you want to play it like a game…”

„Mennyi könnybe lábadt szem

Minden percre emlékszem

Örvénylő-mély keserű kéj

Vagy fájó, tiszta szenvedély.”

(Ákos: Szindbád dala)

(Bella szemszöge)

Valami megszakadt bennem. Éreztem, ahogyan a szél átvágtat minden tagomon és merevvé, jéghideggé változtatja őket. Nem dobogó szívem megfagyott és üres lett. Mint mikor a fuldoklót elnyeli a víz, és tudja, hogy nincs remény. Az agya még keresi a lehetséges kiutat, de a teste – a lelke – már lemondott erről.

Azt hittem, hogy minden egy jótékony ködben fog elveszni, de tévedtem. A párbeszéd lezajlása után érzékeim feszülten, és mindenre felkészülve várták a folytatást. A szobában lévő összes vámpír – Alice, Rose, Jazz, Em és Mac – Tanyára és Edwardra nézett és a döbbenet kiült az arcukra. Tanya rimánkodóan, esdeklően kapaszkodott Edward karjába, aki viszont kitágult szemekkel engem bámult.

Elemi erővel érzékeltem a szobára ereszkedő hangulatot, mintha átvettem volna Jasper képességét. Vagy egyszerűen csak könnyű volt beazonosítani?

- Tudtam én, hogy ez a szentfazék nem is olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja magát! – suttogta Emmett és most semmi élcelődés, poénkodás nem volt a hangjában.

- Emmett, most fogd be! – suttogta vissza Rosalie, és Em furcsa mód nem reagált semmit sem.

Légzésem szép lassan zihálttá vált – a sírás közeli állapot egyik jele vámpíroknál – és nem akartam pont előtte kiborulni, ezért megfontoltan és méltóságteljesen elindultam a lépcső felé. Minden annyira gyorsan történt, hogy ha történetesen ember vagyok, nem is tudatosul bennem.

- Bella – suttogta a világ leggyönyörűbb és egyben leggyűlöltebb hangja fájdalmasan és a karom után kapott.

Csak egy pillanatig éreztem az érintését, a következőben már el is tűnt.

- Ne érj hozzá! – sziszegte Mac.

A nappaliban lévő asztal reccsenő hangjára hátrakaptam a fejem és megláttam a bútor két darabja között fetrengő Edwardot, akinek a torkát Mac szorította.

- Mac, kérlek! – suttogtam neki oda, mire elengedte Edwardot és hátrált egy lépést.

Tekintetéből csak úgy sütött az undor, a megvetés és a szánalom. Hogy gyűlölet volt-e benne? Nem tudom, de a többi már nem is érdekelt, így otthagyva csapot-papot felrohantam a szobámba. Bevágtam magam mögött az ajtót és a kanapém széléig jutottam, ugyanis ott összeroskadtam és a földön kötöttem ki.

Üvölteni szerettem volna a fájdalomtól, de hang nem jött ki a torkomon. Csendes, könnyek nélküli zokogásba kezdtem és átkoztam azt a napot, amikor Forksba költöztem.

Két kéz emelt fel a földről és a kanapéra ültetve szorított magához.

- Hé, nyugodj meg! – csitított Mac és a hátamat dörzsölte.

- Tudtam, hogy ők együtt vannak, de… - csuklott el a hangom.

- Hogy kik? – kérdezte suttogva. – Tanya és Edward?

Csak suta, esetlen bólintásra futotta tőlem, ami tulajdonképpen nem is nevezhető bólintásnak, hiszen a mellkasának dőltem, de ő értette.

- Nincsenek együtt – súgta és kisimított egy tincset az arcomból. – Tanya nagyon töri magát Edward után, de eddig mindig visszautasításokat kapott.

- Úgy látszik, nem mindig – motyogtam és erre a gondolatra a szívem szakadt meg.

Nem is tudtam eldönteni, hogy mi fájt jobban. Az, hogy Edward számára Tanya csak egy egyéjszakás kalandot jelentett, vagy, hogy nem volt képes ezt elmondani nekem.

Én őt nem ilyennek ismertem meg. Vagy az csak álca volt, hogy engem is az ágyába csábítson? És ezt vajon még hány nővel tette meg? És én hittem neki, és beleszerettem!

Itt még jobban eltörött a mécses.

- Ilyen állapotban nem mész sehova holnap – jelentette ki Mac.

- De… - ellenkeztem volna, ám a mellkasából feltörő morgásra elhallgattam.

Összerezzentem, mert tényleg megijedtem tőle, és ezt ő is észrevette.

- Sajnálom – mormolta és az államnál fogva felemelte a fejem, hogy a szemeimbe nézhessen.

Annyira könnyű lett volna megtenni, mert a pillanat is adta magát, mégis haboztam. Vissza akartam vágni Edwardnak, hogy tudja, egy cseppet sem izgat, mit csinál és kivel, de nem okozhattam fájdalmat Macnek. A barátságunkat tenném tönkre ezzel a lépéssel.

- Bármit is forgatsz a fejedben, ne tedd! – mondta és finoman elmosolyodott.

Ez a mondat kellett ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magam.

- Honnan…? – kérdeztem és a szokott arcbizsergés kíséretében lehunytam a szemem.

- Jövőre töltöm a százhuszonötöt – vonta meg a vállát. – Láttam, s tapasztaltam már egyet s mást.

- Százhuszonöt? – kérdeztem, hiszen ezt sem tudtam róla.

- Majd máskor mesélek, de még nincs itt az ideje. – Tekintete elrévedt és a vállam felett az ablakon bámult kifele. – Még nem vagyok készen rá.

Csak bólintottam, hogy megértem.

- Köszi, hogy itt vagy velem – motyogtam és visszabújtam a mellkasához.

- Én köszönöm, hogy nyitva hagytad az ablakot – válaszolta.

- Az ajtót sem zártam be – jutott eszembe.

Annyira dühös voltam, hogy még a kulcsot sem fordítottam el a zárban.

- Pompás! – morogta játékosan. – És ha kitöröm a nyakam, míg felmászok?

- Bocsi – mormoltam.

- Próbálj meg pihenni egy kicsit – mondta és a hátamra terített egy pokrócot.

- És utána mi lesz? –kérdeztem elhaló hangon.

- Majd csak lesz valahogy, most azzal ne törődj!

Az idő hátralevő részében mindketten hallgattunk, és ha nem érzem, ahogyan a mellkasa fel s alá mozog, nem is tudtam volna, hogy ott van. Én az ablakon tekintettem kifelé, és erősen szuggeráltam magam, hogy ne gondoljak semmire.

A hóvihar már javában tombolt, amikor a felkelő nap sugarai áttörték a habszivacs felhőket és arany csillogásba vonták az erdőt. Gyönyörű látványt nyújtott és háborgó lelkemet csitítani tudta.

Már azt hittem, hogy elég fájdalmat kaptam egy napra, de szenvedéseimnek még nem volt vége. Halkan kopogtak az ajtómon és megéreztem a belopódzó illatot, ami elárulta tulajdonosát.

Napfény.

Mac értetlenül nézett rám, amikor felnyögtem, majd leeshetett neki a tantusz, mert összeszűkült szemmel meredt az ajtóra.

A szenvtelenség álarcát öltöttem magamra és mindenre – most már tényleg mindenre – felkészülve szóltam ki:

- Pillanat!

Míg „lelki békém megbolygatója” várakozott, addig Mac aggódva faggatni kezdett, de úgy, hogy a szájáról kellett leolvasnom a kérdéseket.

- Beszélni akar majd veled, ugye tudod?

- Igen, tudom – súgtam.

Újabb kopogás, de ez már türelmetlenebb volt.

- Eddig kibírtad, ez most már nem oszt, nem szoroz! – kiáltottam ki és „örömmel” nyugtáztam, hogy hangom kellőképp közömbös és hideg.

- És ha négyszemközt akar majd társalogni? – kérdezte hangtalanul Mac.

- Akkor, négyszemközt társalgok vele – válaszoltam ugyanígy.

- De… - akadékoskodott volna, ám a harmadik kopogás nem engedte.

Türelmetlen, ideges és dühös kopogás. Bólintottam Macnek és határozottan szóltam ki:

- Szabad!

Edward nagy lendülettel lépett be a szobába, de amikor meglátta, hogy a kanapén nem csak én ülök egyedül – pedig tudhatta, hogy Macario velem van –, megmerevedett. Felé fordultam és nyájasan kérdeztem:

- Miben segíthetünk? – Direkt használtam többes számot.

Gyilkos tekintete láttán – amivel Macet tüntette ki – mégis jobbnak tűnt, ha kimért és hideg leszek vele, és hagyom az udvariaskodást és a tiszteletet.

- Öhm, Bella, beszélhetnénk? – kérdezte és végre rám nézett.

Arca nyúzott, meggyötört és fájdalmas volt, de ez most egy cseppet sem izgatott.

- Most azt csináljuk – vetettem oda neki, mire Mac köhögésnek álcázta feltörni készülő nevetését.

- Lehetőleg négyszemközt – nyomta meg az utolsó szót.

Macario hirtelen rám kapta a tekintetét, mire biccentettem.

- Vadászatnál találkozunk – morogta és kiemelve az öléből letett a kanapéra, majd homlokon csókolt és az ajtó felé vette az irányt.

A küszöbön kilépve Edward odavetette neki:

- Jössz Carmennak egy asztallal!

- Ha jól emlékszem, a te hátad épült bele és nem az enyém! – felelte flegmán Mac és eltűnt a lépcsőn.

- Hallgatlak! – mondtam Edwardnak, aki becsukta az ajtót és közelebb jött.

Felálltam – a takaró könnyedén esett le vállaimról – és az ablakhoz lépve néztem végig, ahogyan az összes Denali és Cullen, valamint Macario is beveti magát az erdő sűrűjébe és eltűnik a hóviharban.

Szuper, tehát kettesben maradtam az álszenttel! Akkor nem lesz senki, aki végigasszisztálja a kifakadásomat és vállon vereget, hogy ügyes kislány voltál, Bella, így kell ezt!

Hát, mindenre számítottam, de a „beszélgetés” ezen kezdése megakasztotta bennem a levegőt.

- Lefeküdtél vele? – kérdezte Edward suttogva, s a tarkómon éreztem hűvös leheletét.

Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok és mi történik. A lélegzetem elakadt és esküdni mertem volna rá, hogy szédülök is. De aztán összeszedtem magamat és az ablaküvegnek válaszoltam, amiben láttam visszatükröződni őt.

- Ebből is látszik, hogy mindenki magából indul ki!

Elkapva a karomat megpördített és dühösen sziszegte a fogai között:

- Bella, utoljára kérdezem: lefeküdtél Macarióval?

Normális körülmények között a térdem már rég remegett volna és elmerülök a tekintetében, de most iszonyatosan mérges voltam, és dühös, és megalázott.

- Én pedig utoljára mondom, hogy semmi közöd hozzá! – vágtam az arcába, ami alig néhány centire volt az enyémtől. – És azt ajánlom, hogy engedj el, mert…

- Mert? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Mi lesz akkor?

- Ne akard, hogy bántsalak! – súgtam fenyegetően és ő jobbnak láthatta, ha elenged, mert szorítása lazult, és keze lehullt karomról.

Hátrált pár lépést és sötétarany szemeit rám függesztette. Gyönyörű arca kétségbeesést tükrözött és sajnálni kezdtem őt…

Oh, Bella! Gyerünk, szedd össze magad! Ez egy érzéketlen tuskó! Még Emmettbe is több empátia szorult, mint belé!

- Szóval nem fogod elmondani, hogy mi van köztetek? – kötötte az ebet a karóhoz.

- Nincs mit mondanom, mert egy: már a nappaliban tisztáztuk, hogy milyen a kapcsolatom Mackel, kettő: nem sok közöd van hozzá és három: tudtommal ez a beszélgetés nem rólam szól. Vagy tévednék? – vontam össze a szemöldököm és karba fontam a kezeim.

- Van ésszerű magyarázatom a történtekre – kezdte.

- Hasfelmetsző Jackre is ezt mondták és a mai napig rejtély az eset – céloztam rá finoman, hogy tudja, kit etessen ezzel a rossz szöveggel

- Úristen! – kiáltott fel és égnek emelte a szemeit. – Mikor lettél te ennyire érzéketlen?

- Túlélésre játszom – vontam meg a vállam. – Azon kívül meg, hogy ki az érzéketlen és ki nem, na, arról hosszasan diskurálhatnánk!

- Egy alkalom volt! – csattant fel dühösen. – Egyetlen egy nyamvadt alkalom!

- Toporzékolni nem akarsz? Az úgy sokkal stílszerűbb és viccesebb lenne! – piszkálgattam a körmeim.

- Gyerekes vagy! – vágta hozzám.

- Mekkora egy… - Azt sem tudtam, hogy mivel alázzam porig.

- Befejezhetem? – torkollt le.

- Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy minek magyarázkodsz. – Nekidőltem az üvegnek. – De, tessék! Csupa fül vagyok!

Edward megmasszírozta az orrnyergét – mindig ezt csinálta, ha ideges volt – és elkezdett fel s alá járkálni a szobában, miközben beszélt.

- Több mint hetven éve történt, és egyetlen gyenge megbotlásom volt…

Felhorkantam.

- …ilyen téren – pontosított. Oh, legalább több lányt nem vert át! Fantasztikus! – Azután történt, miután úgy döntöttem, hogy elegem van az öldöklésből és hazafelé tartottam Carlisle-ékhoz. Tanya akkoriban szintén a saját útját járta… De ez nem lényeges. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Egyszerűen csak gyenge voltam és a helyzet meg adta magát.

Megállt és elhallgatott, hogy rendezni tudjam magamban a helyzetet. Minden egyes szavával mintha egy hosszú kést forgattak volna meg bennem. Nem néztem rá, mert egyszerűen képtelen voltam és inkább a padlót tüntettem ki figyelmemmel.

- Tudtam, hogy őrültség az, amit csinálok, de a lejtőn nem volt megállás – folytatta. – Utána persze borzalmasan éreztem magamat, hogy tönkretettem Tanya életét, de ő nem bánta. Nem tudom, hogy hallottál-e már róla, de a Denali-nővérek eléggé…

Elmosolyodtam, mert eszembe jutott pár sztori, amit Kate és Irina mesélt. Na, meg persze, hogy hányszor akartak ittlétem alatt elcsábítani magukkal ilyen kalandokra…

- Tehát tudsz róla – jegyezte meg Edward. – Gondoltam, hogy én is csak egy leszek majd a sok közül Tanya számára, de itt tévedtem. Megegyeztünk abban, hogy senkinek sem mondjuk el a dolgot és úgymond elfelejtjük. Ő sem mesélte el senkinek és én is hallgattam róla. Nem jelentett semmit, hiszen nem szerettem őt, és most is csak barátként tekintek rá. Egészen idáig nem is jött szóba a téma, mert igaz, hogy próbálkozott többször is nálam, de mindig visszautasítottam. Ennyi az egész – fejezte be.

Gondolataimba mélyedtem. Tényleg ennyire gyenge lett volna?

Szemem elé akaratlanul is bekúszott egy kép, ahogyan Tanya megcsókolja Edwardot. Fájt, piszkosul fájt. Lefeküdt Tanyával és nem volt képes elmondani. Én elmondtam neki mindent, de ő még ennyire sem tisztelt. És ezt még csak tetőzte, hogy az erdőben azt mondta Jaspernek, hogy gyűlöl. Bármit megadtam volna, ha csak egy kicsit is viszonozza az érzéseimet, de…

- Bella? – kérdezte, és felkaptam a fejem.

Tudtam, hogy számít tőlem valamilyen reakcióra, de nem voltam képes tisztán gondolkodni.

- Mit vársz tőlem, mit mondjak? – kérdeztem hidegen. – Az áldásomat kéred, az engedélyemet, vagy netalántán a feloldozásomat?

- Nem tudom – suttogta.

Nem, nem szabad gyengének lennem! Felejtsd el őt, Bella!

- Gyónnod talán nem nekem, hanem Carlisle-nak kellett volna, hiszen ő a pap, és nem mellesleg a nevelőapád!

Érzékeny talajra tévedhettem, mert szeme összeszűkült és egy árnyalattal sötétebb lett. Arcán megfeszültek az izmok és láttam, hogy türtőztetnie kell magát, nehogy kiabálni kezdjen.

- Sem az anyád, sem a húgod nem vagyok, hogy tőlem kérj engedélyeket! – ütöttem a vasat, amíg meleg.

- Szerencsére! – sziszegte a fogai között és ezzel az egy szóval porig alázott.

- Nagyfiú vagy, azt csinálsz, amit akarsz! – vágtam a fejéhez flegmán, és kitartóan néztem egyre sötétülő szemeibe.

- Jó – felelte ugyanilyen hangnemben.

- Jó – helyeseltem, csak hogy ne az övé legyen az utolsó szó.

- Remek. – Idegesen beletúrt a hajába és ajkai penge vékonnyá keskenyedtek.

- Tökéletes. – Próbáltam nem kiabálni, de a düh miatti sírás közeli állapotot valamivel palástolnom kellett, így egy picivel hangosabban beszéltem. Gyorsan tennem kellett valamit, ha nem akartam előtte összezuhanni. – Van még esetleg valami más, amiről úgy gondolod, hogy feltétlenül tudnom kell?

- Nincs – szűrte a fogai között.

- Csodálatos – vontam meg a vállam és az ablak felé fordultam, hogy tüntetőleg háttal legyek neki. – Akkor ezt meg is tárgyaltuk!

- Meg. Akkor én megyek is. – Tényleg tétovázó lett volna a hangja?

- Arra van az ajtó – mutattam az irányt bal kezemmel a vállam felett.

- Igen, tudom – mormolta Edward.

- Csoda! Tehát nem csavarták el annyira a fejed, hogy az orientációs készségeiddel problémák legyenek! – Bántani akartam azért, mert fájdalmat okozott.

- Tökéletesen tiszta a fejem. – Hangjából csak úgy sütött a düh. – Ez viszont nem mondható el rólad! Nem is tudtam, hogy az ex-Volturi-tagokra buksz!

Most telt be az a bizonyos pohár! Megfordultam és láttam, hogy gúnyos mosolyra húzódtak ajkai, sötétarany szemei diadalittasan csillogtak.

- Szánalmas vagy! – közöltem hidegen és kimérten. Tudtam, hogy nála már csak én leszek szánalmasabb a hazugságommal, de ez jelen pillanatban nem érdekelt. – De csak hogy tudd, ő legalább nem úgy csókol, mint egy tizenhét éves tinédzser! Most pedig takarodj a szobámból!

Edward bólintott és lazán kivonult a helyiségből. Odaléptem az ajtóhoz és bevágtam, de olyan erősen, hogy a közeli polcok remegni kezdtek. Visszamentem az ablakhoz és az üveg mentén lecsúsztam a földre.

Teljesen összetörtem. Valami elpattant bennem és nem lehetett helyrehozni. A fájdalom elemi erővel járta át minden porcikámat és égetőbb volt, mint az átváltoztatásomkor a testembe jutott méreg. A tudat, hogy nem kellettem neki, csak fokozta gyötrődésemet és minden perccel elviselhetetlenebbé tette az örökkévalóságot számomra. Megfertőzte egész lényemet, és elevenen elégette.

A beszélgetésünkben volt egy pont, amikor azt mondtam volna, hogy felejtsük el az egész Tanya-ügyet és kezdjünk mindent tiszta lappal, de szó szót követett és hogyan is kezdhetnék mindent előröl egy olyan emberrel, aki gyűlöl?

Arcomat kezembe és felhúzott térdeim rejtekébe temettem, és csendesen zokogtam. Szerettem őt, tiszta szívemből és visszavonhatatlanul, de ő nem akart engem. Nem elég, hogy Forksból, a saját otthonomból el kellett jönnöm, most itt az ideje egy újabb költözésnek. Nem tudtam, hogy hova menjek, mit csináljak… Egyszerűen csak fáradt voltam és aludni akartam. Jó mélyen. Örökre…

Lépteket hallottam a folyosóról, amik a szobám felé közeledtek. A többiek még nem értek vissza a vadászatból, ami egy valamit jelentett csak. Remek, következik a második menet, ami nem lesz ilyen „békés” kimenetelű! Feltápászkodtam a földről, hogy méltóságteljesen várjam az ütközetet.

A következő pillanatban kivágódott a bejárat, berontott rajta Edward és elindult felém. Lábával még lökött egyet az ajtón, hogy becsukódjon és hatalmas léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot. Arca jég merev és érzelemmentes volt, pupillája eltűnt éjfekete íriszében. Meghökkenésemre és nem kis rémületemre nem állt meg előttem, hanem rendületlenül jött közelebb, ezzel hátrálásra kényszerítve engem.

Hozzányomódtam az üveghez és nem tudtam kiszabadulni. Ez volt a lehető legrosszabb. Ha menekülni akartam, bocsánatot kellett kérnem tőle az előző kirohanásomért.

- Én… - kezdtem bele valamilyen szabadkozásfélébe, de befejezni már nem tudtam.

Edward teste az enyémnek préselődött, tenyerét a nyakamra csúsztatta és felemelve a fejemet vadul megcsókolt. Düh, harag, vadság és birtoklási vágy volt ebben a csókban, mintha bizonyítani akarna valamit. Csípőmnél fogva vont magához, miközben másik kezével a hajamba túrt a tarkómnál.

Már azon a ponton voltam, ahol elgondolkoztam, hogy visszakézből képen töröljem, vagy visszacsókoljak, amikor elengedett, és azzal az észveszejtő féloldalas mosollyal nézett rám, ami annyira hiányzott.

- Tizenhét éves tinédzser? – kérdezte és tekintete szinte perzselt.

- Annyit mondtam volna? Tizennyolcat akartam – válaszoltam fátyolos hangon.

A tarkójánál fogva elkaptam és lerántva magamhoz ismét megtaláltam az ajkait. Lassan csókoltam, elkínzottan, de átadtam magam a pillanatnak és minden percét ki akartam élvezni ennek az őrületnek. Hagytam, hogy az ár magával ragadjon és elsodorjon.

Lecsúsztattam kezeimet a hátára és az ingén keresztül végigsimítottam izmain, majd a finom anyag alá nyúlva megérintettem bőrét. Még a csipkekesztyűmön keresztül is éreztem, hogy tűzforró. Torkából halk morgás tört elő, mire belemosolyogtam a csókba.

- Tizennyolc? – kérdezte az ajkaimtól.

Keze lassan zongorázott fel-alá a bordáimon, másikkal a nyakamon kőrözött lágyan.

- Nem tudnád csak egy picit befogni?! – csattantam fel türelmetlenül és ismét birtokba vettem mézédes száját.

Szinte már fizikailag lehetetlennek tűnt, hogy még közelebb kerüljek hozzá, de nekem ennyi nem volt elég. Két kézzel átkaroltam a hátát a hóna alatt, megkapaszkodtam a vállaiban – sajnos el kellett szakadnom ajkaitól, de ő nem tétlenkedett, mert a nyakamat csókolta – és lábaimat a csípője köré fontam.

Zihálni kezdtem, ahogyan lassan, egyesével gombolta ki a gombjaimat blúzom elején, és éppen csak annyi időre távolodott el velem az üvegtől, hogy lecsúsztathassa a ruhát rólam. Hűvös nyelvével végigsimított a nyakamon lévő harapásnyomon és a torkomnál lévő gödröcskénél kötött ki, míg én a hajába túrtam és próbáltam racionálisan gondolkodni. Hogy valahogyan hangot is adjak véleményemnek, mely szerint mekkora egy barom vagyok, halkan suttogni kezdtem:

- Egy álszent, szemét, önző szörnyeteg vagy! – motyogtam, és közben leszedtem Edwardról az ingét, ami suhogva hullt a földre.

- Tudom – mormolta bele a bőrömbe és egy ügyes mozdulattal elharapta az egyik melltartópántomat.

Gátlástalanul felnyögtem, amikor hátrafeszítette a fejemet és az államtól egészen a melltartómig bőröm minden négyzetmilliméterét végigcsókolta.

- Rég két lábbal kellett volna, hogy kihajítsalak a szobából! – súgtam és végigszántottam hátán az ujjaimmal, amitől megremegett.

- Tudom – suttogta ismét (vajon tud mást is mondani?), és a másik pántom is az áldozatok listájára került.

A hátamhoz nyomódó hideg üveget már nem is érzékeltem, amikor Edward a fejem fölé kényszerítette kezeimet – nem nagyon voltam abban az állapotban, hogy bárminemű ellenállást is kifejtsek – és végigsimítva rajtuk legörgette a kesztyűimet.

Nem hallottam semmilyen gondolatát, mert egyszerűen képtelen voltam arra koncentrálni, hogy átvegyem a képességét akár csak egy röpke másodpercre is. Csak normálisan akartam lélegezni, ami valljuk be őszintén, nem ment.

Még egy utolsó, erőtlen és szánalmas próbálkozásom volt, amikor kinyökögtem a következő szavakat:

- Azt mondtad, hogy gyűlölsz!

Edward felmordult és hirtelen két keze közé vette az arcomat. Félő volt, hogy amilyen szerencsém van, lepottyanok róla, ezért a vállaiba kapaszkodtam és a mellkasa nekinyomódott az enyémnek. Obszidián fekete szeme megcsillant, ahogyan beszélni kezdett:

- Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! – Ujjával megérintette az alsó ajkamat és halkan suttogta azokat a szavakat, amikkel elüldözött két hónappal ezelőtt Forksból és amiktől le kellett hunynom a szemem. - Gyűlölnöm kéne őt, hiszen felborította ezt az életnek nevezett valamimet, amikor belépett azon az átkozott iskolaajtón. A kárhozatra taszított, amikor vámpírt csináltam belőle, de nem bántam meg. – Csukott szemhéjaim felpattantak és feszülten figyeltem. – Nem bántam meg, mert olyat tettél, ami egy évszázad alatt senki másnak nem sikerült. Megváltoztattál. Megtanítottál arra az érzésre, amiről soha nem is álmodtam. Szeretlek Isabella Marie Swan Cullen, és ezen semmi nem változtathat!

Ha ember lettem volna, hát biztos, hogy a szívem a bordáimat verdeste volna és sírva fakadok. Helyette viszont olyan földöntúli boldogság töltött el, amit nem mertem elhinni. Ez tényleg hihetetlen! Hacsak…

Közel hajoltam hozzá – azt hitte, hogy meg fogom csókolni – és márványsima ajkainak suttogtam:

- Bizonyíts!

A következő pillanatban a kanapén landoltunk, de olyan erővel, hogy félő volt, szétesik alattunk. Edward pimaszul elvigyorodott és őrjítően megcsókolt. Nem azzal a fékevesztett, vad csókkal, hanem azzal a minden érzéket felébresztő, lassú és mély csókkal.

Kész, végem volt! Elvesztem! Egyszerűen feladtam a küzdelmet és hagytam, hogy ő irányítson. Megadtam magam neki!

De előtte még valamit ki kell próbálnom!

Beletúrtam Edward hajába és azzal a lendülettel fogaim közé csippentettem alsó ajkát. Mellkasából mély morgás tört elő, mire kuncognom kellett.

- Alice látomásai azért nem mindig csalnak! – mormoltam.

- Hmmm? – motyogta és éhes tekintetébe értetlenség költözött.

- Ezt ne most tárgyaljuk meg! – somolyogtam és lágyan becézgetni kezdtem ajkait.

Edward szerintem pár másodperccel később már nem is emlékezett rá, hogy volt egy közbenyögésem, olyan lelkiismeretesen próbált megfelelni a kihívásnak. Kezeit lecsúsztatta oldalamon egészen a nadrágom széléig és már elérte volna az övem csatját, amikor…

- Bella… a… a… azt a rohadt! – nyitott be a szobába Emmett nagy lendülettel, de a küszöbön lemerevedett a döbbenettől.

Edwarddal szétrebbentünk, de csak annyira, hogy megnézhessük, ki zavart meg bennünket.

Em szemei a többszörösére tágultak, amint meglátta félreérthetetlen testhelyzetünket – a lábaimat még mindig Edward csípője köré kulcsoltam –és hiányos öltözékünket. Nyelt egyet, de akkorát, hogy még a legközelebbi házban is hallhatták, majd eltűnt, bevágva maga mögött az ajtót.

Én még értetlenül bámultam utána, de Edward már az ajkaim után kapott. készségesen csókoltam vissza, de amikor ajkai a nyakamra csúsztak, nem bírtam megállni, és közbe kellett szólnom:

- Emmett három percen belül szétkürtöli a házban – motyogtam, hogy csak ő hallja.

- Hmmm, három perc… - mormolta bele a bőrömbe és jobb keze a fenekemre csúszott.

- Nem… - kezdtem volna bele fantasztikus monológomba, hogy miért kéne most azonnal befejeznünk jelenlegi tevékenységünket, de elvesztettem a fonalat, amikor Edward gyengéden beleharapott a nyakamba.

Felnyögtem, és közelebb húztam magamhoz.

Befejezni? Ezt? Soha!

Vagyis de, mert ismét kivágódott az ajtó és ismét Emmett állt a küszöbön.

- Basszus, tényleg nem hallucináltam! – mormolta szinte csak magának, de aztán hangosan elkiáltotta magát: - Hú, srácok, ezt látnotok kell!

A közjáték vége:
A szerző ez egyszer némileg elégedetten dőlt végig az ágyán és fáradtan sóhajtott. Egy hang viszont megszólalt a fejében:
"Ez így mind szép és jó, de mi lesz Macarióval?"
"Ne aggódj, nem írtam le még őt sem!" - válaszolta Szylu és ördögien elvigyorodott.
Az oldalára fordult, és kimerülten, de mosolyogva szenderült álomra, hogy megálmodja a következő fejezetet...