Vérvörös alkonyat - 37. fejezet

Sziasztok!

Egy fantasztikus párbeszéd zajlott le tegnap két énem között, de gondoltam, hogy ettől inkább megkíméllek Titeket és rögtön a tárgyra térek!
Újra itt vagyok, élek, virulok, és izgulok, hogy nehogy kiessek a formámból és elégedetlenek legyetek velem. Nem húzom tovább a szót, csak még annyit, hogy köszönöm mindazoknak, akik a Merengő Aranypenna szavazásán rám voksoltak és remélem, hogy számíthatok majd az utolsó fordulóban is rájuk!
Szavak helyett most pedig beszéljen helyettem ez a feji, amit MINDENINEK ajánlok! Férfi uralom van a fejiben, remélem, hogy az utolsó szemszög is tetszeni fog!
Jah, és 40 komit, please!
A feji címe pedig egy 3 Doors Down szám, amitől meglett a depis hangulat az íráshoz! A zenelejátszóban hallgathatjátok meg!
A fejikezdés pedig azért ezzel a szóval van, mert megígértem az egyik bioszból érettségiző barátnőmnek, hogy ezzel nyitok! :P
Pusz
Szylu

„She don’t want the world”

(Edward szemszöge)

- Ergoszterin – csapott a hátamra erőteljesen Emmett és lehuppant mellém a lépcsőre.
Felsóhajtottam és kiroppantottam a vállamat.
- Mi van? – kérdeztem, de nem nagyon érdekelt a válasza.
- Tudod, ez az az anyag, amiből napfény hatására D-vitamin keletkezik piciny szervezetedben – magyarázta tudományosan Em.
- Emmett, háromszor jártam orvosira, tudom mi az az ergoszterin. – Miért nem hagy egy kicsit békén?
- Akkor meg? – értetlenkedett.
- Mire akartál kilyukadni az ergoszterinnel? – kérdeztem és kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Csak arra, hogy éhes, és menj már el vele vadászni! – jött a válasz a hátunk mögül
Jasper állt az ajtóban és elnyúzottan nézett rám. Nem tehettem róla, hogy az érzéseim ilyen hatással vannak rá. Próbáltam távol maradni tőle, hogy megkönnyítsem a dolgát, de folyton ott téblábolt mellettem.
- Jaj, Edward, hagyd már abba! – csattant fel, amikor megérezte a gyötrődésem. – És nehogy bocsánatot kérj, mert megütlek!
- Rendben – motyogtam az orrom alatt. – De, hogy jön ide az ergoszterin?
Oké, mostanában – jobban mondva két hónapja – nem úgy működik az agyam, ahogy kéne.
- Napfény, öcsi, napfény! – kiáltotta Emmett és kilépett a ház takarásából a fényre. – Dugd ki végre az orrod a szobádból és élj egy kicsit!
- Most is kint vagyok – mormoltam.
- Hát, én esküszöm, hogy megölöm – dohogta a bátyám.
- Nem fogok ellenkezni – válaszoltam.
Jasper intett Emmettnek és két oldalról a hónom alá nyúltak, majd húzni kezdtek az erdő felé.
- Nem vagyok gyerek, akit rángatni kell! – morogtam, de nem tettem semmit annak érdekében, hogy változtassak jelenlegi helyzetemen.
- Akkor kérdem én, miért viselkedsz úgy, mint egy hároméves, aki mindjárt a földhöz vágja magát és hisztizik? – vágott vissza Jasper.
- Nem viselkedem úgy – fortyogtam.
- Aha, akkor pusztán az úri kedved miatt nem vagy hajlandó használni a képességed és kiszedni Rose-ból, hogy mégis hova a fészkes fenébe ment Bella? – dörgölte az orrom alá Emmett.
- Mióta lettél te ilyen roppant okos?
- Te meg mióta vagy olyan cinikus, mint Emmett? – zsörtölődött Jasper.
- Na! – hördült fel a sértett.
- Bocs, de ez az igazság – védekezett Jazz.
- Miért nem lehet egyszerűen leszállni rólam? – téptem ki magam a kezük közül és megálltam.
- Nem is állunk rajtad! – vigyorgott Emmett.
- Elmegyek vadászni. – Reménykedő arcuk láttán hozzátettem: - Egyedül.
Sóhajtottak, de utamra engedtek. Mielőtt még bevetettem volna magam a fák sűrűjébe, meghallottam a hátam mögül Emmett hangját.
- Addig kellett volna bepróbálkoznia Bellánál, amíg még itt volt. Ha így folytatja, soha nem fog lefektetni senkit sem!
Még az utolsó szó sem hagyta el a torkát, de én már ott álltam előtte és Emmett állkapcsa hatalmas csattanással találkozott az öklömmel.

(Jasper szemszöge)

Emmett a földön fetrengett, az állkapcsát tapogatta és vigyorgott, mint aki valamit szívott. Edward fölötte állt, szaporán vette a levegőt és minden erejére szüksége volt, hogy ne tegyen több kárt bátyjában.
- Nálad nagyobb vadbarommal még soha nem találkoztam – sziszegte Edward és ökölbe szorította a kezeit. – Néha csodálkozom, hogyan tud egyáltalán elviselni Rosalie téged!
- Talán mert tudok bánni a nőkkel! – vágott vissza Emmett. – Ez, amint látom, neked nem nagyon megy. Tanulhatnál Emmett bátyótól egyet, s mást!
- Oh, igen? – grimaszolt Edward. – Majd pont tőled fogok tanácsokat kérni!
Azzal átvágott a ház előtti tisztáson és fellépett a tornácra.
- Nem enni készültél? – kérdeztem egy kicsit összezavarodva.
Ez a sok érzelmi túltengés betett.
- Felfordult a gyomrom és az étvágyam is elment – vetette oda félvállról és már el is tűnt a szemünk elől.
Az utóbbi két hónapban szinte megőrjített ez az állandó érzelmi váltakozása. Egyszer búskomor, depressziós, máskor meg flegma, nemtörődöm és felelőtlen. Teljesen kifordult önmagából. És persze szerelmes…
Emmett feltápászkodott a földről és leporolta magát. Csak most kapcsoltam, hogy ő is ott van, és rögtön rajta vezettem le a feszültséget.
- Mire kellett ez az egész? – vontam kérdőre. – Tudod nagyon jól, hogy mennyire ki van mostanában, de te még rá is teszel egy lapáttal!
Em egy laza mozdulattal visszatette a helyére kiugrott alsó állkapcsát és roppant elégedett képet vágott. Pont olyat, mint aki most tett valami egetverően nagy horderejű dolgot, amiért a béke Nobel-díj is kijárna, én meg megvilágosodtam.
- Szemét! – kiáltottam fel. – Te nagyon is tudtad, hogy Edward így fog reagálni!
- Száz százalékig nem lehettem benne biztos, de sanszos volt a szitu. – Megropogtatta állát, hogy biztos jól akasztotta-e vissza. – Azt viszont meg kell hagyni, hogy így még nem ütöttek meg! A rohadt életbe, ez a srác piszkosul erős! Ezt a jobbhorgot!
- Igen, Edwardban van erő, ha arról van szó – értettem egyet. – De mégis elmondanád, hogy mire volt jó ez az egész kis összezörrenés?
- Pofon egyszerű – csapta össze a tenyereit. – És ezt szó szerint is vehetjük! Ezzel a kis kakaskodással akartam demonstrálni, hogy a mi drága bátyánk fülig szerelmes.
Felsóhajtottam és megráztam a fejem.
- És nem lett volna egyszerűbb megkérdezni engem, ahelyett, hogy péppé püfölteted magad egy labilis érzelmi állapotban lévő vámpírral? – tettem fel a kézenfekvő kérdés.
- Huh, néha megrémítesz, amikor így beszélsz! – heccelt Em, de most aztán nem voltam vevő a poénjaira, és ezt ő is észrevette. – Nem vágod a témát, mi? – fancsalodott el a képe.
- A te észjárásodon még Edward sem tud kiigazodni! – vigyorogtam. – Akkor tőlem mégis mit vársz?
- Most vérig sértettél! – háborodott fel. – Nem is mondom el, hogy mit tervezek!
- Jaj, Em, ne csináld már a fesztivált! – Makacsul megrázta a fejét. – Akkor kiszedem Alice-ből!
- Ez nem fair!
- Te akartad! – mutattam rá. – Na, mi legyen? Csapatmunka vagy…?
Emmett tanácstalanul csóválta a fejét, de aztán „megemberelte” magát.
- Oké, de csak neked, csak ma, és csak most! És csak azért, mert rendes vagyok!
- Sok volt az egy mondatra jutó „csak”! De csak azért is csupa fül vagyok!
Odahajolt hozzám és halkan, de gyorsan elmormolta a tervét. Hitetlenül ingattam a fejem, de igazat kellett adnom testvéremnek. Ha gyorsan nem teszünk valamit, én biztos, hogy Edward érzelmi sokkjai miatt fogok megőrülni.

(Mac szemszöge)

Csendben esett a hó, fehér lepellel borítva be a tájat. Május vége volt, így csodálkozásra adhatott volna okot a havazás, de nem Alaszkában és főleg nem Denaliban. Az itteni időjáráshoz is hozzá kellett szoknom, mert nem Spanyolország vagy Olaszország volt, de eléggé kellemes. Kevés napfény, így sokat tartózkodhatunk kint, bőséges vadállomány és nyugodt hangulat.
A feltámadó szélben a hópelyhek körtáncot jártak, és megannyi különös formát rajzoltak a levegőbe. A földön fekvő alak halkan sóhajtott, de nem mozdult.
Mozdulatlan testét finoman takarta a fehér takaró, teljesen eláztatva ruháit. Haja szétterült a havon, szemeit lecsukta, mellkasa fel s le süllyedt, ahogyan ritmusosan vette a levegőt.
Elmerengve néztem végig rajta és gondolataim áradata öntudatlanul indult meg.
Ismertem őt, hiszen már személyes találkozásunk előtt is tudtam róla egyet, s mást, de még mindig kész rejtély volt számomra. Általában vidám természetű volt, de keveset beszélt és inkább csendben figyelt. A család többi tagja is csak annyit tudott róla, amennyit feltétlenül szükséges volt megtudniuk ahhoz, hogy bizalommal forduljanak felé. Se többet, se kevesebbet. Én persze olyan információk birtokában voltam, amiről ő mélyen hallgatott. Miután megtudta, hogy milyen képességgel vagyok megáldva – vagy inkább megverve, bár ez nézőpont kérdése, mint minden más a világon! – és rájött a teljes igazságra – roppant éles elméjével nem volt nehéz dolga –, egyfajta titkos szerződés lépett életbe közöttünk. Én nem beszéltem senkinek „titkairól”, ő pedig nem faggatott előző életemről.
Jól beilleszkedett a családba, és mindenkivel jó viszonya volt, de éreztük, hogy még mindig máshova tartozik. Carmen saját gyermekeként tekintett rá, Eleazar tisztelte őt a képessége és a természete miatt – kevesebb, mint fél éve volt újszülött, de már úgy viselkedett, mint egy tapasztalt vámpír, és soha nem találkoztam még ilyen fantasztikus képességgel –, a három lány pedig többé-kevésbé testvérként kezelte őt. Irinával órák hosszat el tudott beszélgetni, Kate-tel gyakorolt és általában vele ment vadászni, és Tanya… Hát, igen, ő volt a „kevésbé” része a dolognak. Vele aztán tényleg furcsa volt a helyzet. Mintha közöttük egy megnemtámadási szerződés lépett volna érvénybe, amint ő megérkezett. Ő próbálta tartani a három lépés távolságot és annyira korlátozni az egy helyiségben való tartózkodást, amennyire csak lehetséges volt, Tanya ezzel szemben néha irigykedve tekintett rá, és nem értette, hogy miért jött el előző lakhelyéről.
Én bíztam benne, mert nyíltszívű és lelkiismeretes volt – néha talán túlzottan is – és soha nem bántott senkit sem. Csak ezeken a hangulatingadozásokon nem tudtam kiigazodni, mint például ami most is volt. Egy órával ezelőtt még Kate-tel és velem gyakorolt – gyorsan haladt, rettentően tanulékony volt és a tudásvágya határtalan –, aztán befejeztük az edzést és ő egyszerűen csak fogta magát, és lelépett. Persze tudtam, hogy ide fog jönni, mert miután végigbarangolta az egész erdőt, mindig itt kötött ki. Leült a rét közepén, hanyattfeküdt és megfeledkezett a külvilágról. Ilyenkor bármit megadtam volna érte, hogy belelássak a fejébe.
Ki akartam rángatni őt ebből az állapotból, de ha csak szimplán odamegyek hozzá, akkor megint rájön, hogy nem bíztam meg benne annyira, hogy egyedül engedjem bolyongani. Hát persze, hogy nem engedtem el egyedül, hiszen fontos volt számomra. Hogy mennyire, azt még nem tudtam eldönteni…
A közelben téblábolt egy farkas és reményvesztetten kutatott valami után. Lehunytam szemeimet és „megkerestem” a farkast. Kinyitottam az elmémet és az agyam ostromolni kezdte az állat elméjét. A kimerültségtől nem tudott védekezni, így könnyedén átvehettem volna a teljes uralmat az agya felett, de ezt gyűlöltem megtenni. Korábban lelkiismeret-furdalás nélkül tettem meg azt, hogy emberi elméket „igáztam le”, de megundorodtam tőle. Ma már csak elvétve „szálltam meg” emberi agyakban, ha szükség volt rá – például olyan esetekben, amikor valaki gyanakodni kezdett rám, és egy egyszerű zavarkeltéssel megoldottam a problémát. Volt információ és gyanú, nincs információ és gyanú! –, az állati elmékben pedig inkább szimbiózist hoztam létre. Mint ahogyan most is.
A farkas megrázta magát és kisebb rábeszélés után futásnak eredt a rét felé. A fák közül kilépve vonakodva megállt, mert megérezte a veszélyt. Nógatásomra, miszerint biztonságban lesz, elindult a mozdulatlan alakhoz és közvetlenül leült mellette. Bundája hozzáért a kezéhez, mire ő kinyitotta a szemeit és felült. Óvatosan, nehogy hirtelen mozdulatot tegyen, végigsimított a farkas nyakán, aki közelebb húzódott hozzá. A lány beletemette arcát a vastag bundába és halkan sóhajtott. Éreztem az érintését, hiszen képességemnek köszönhettem ezt a tudást is. Nem csak láttam, hallottam, ízleltem és szagoltam, hanem éreztem is azokat a dolgokat, amiket az „áldozataim”.
Pár percig így ült, majd felemelte a fejét és a farkas álla alá nyúlva mélyen belenézett a szemébe – a szemembe.
- Szia, Mac! – köszönt, és finoman elmosolyodott.
Annyira megdöbbentem, hogy kicsúszott az állat elméje az irányításom alól, így az kissé kábán berohant az erdőbe.
Ő volt az egyetlen, aki Macnek szólított.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem álmélkodva.
- Biztos csak akkor lettem benne, amikor megláttam azt a jellegzetes aranybarna szegélyt a farkas pupillája körül, ami mindig lebuktat, ha nagyon koncentrálsz, és jobban átveszed az irányítást az elméjük felett – válaszolta és közben leporolta magáról a havat.
- Oké, akkor mióta tudod nem biztosan, hogy itt vagyok? – sóhajtottam, és a kérdés közben leugrottam a faágról.
- Körülbelül negyvenöt perce érkezhettél és akkor negyvennégy és fél perce ülhettél mozdulatlanul azon a fán – adta meg a sokkoló választ.
- Káprázatos – motyogtam.
A kezemet nyújtva felsegítettem őt a földről és levéve a kabátomat a vállára terítettem. Nem mintha megfázhatott volna, vagy ilyesmi, de ez már csak rossz emberi szokás volt, ami megmaradt.
- Kösz – motyogta szégyenlősen és mély hallgatásba burkolózott.
- Most haragszol? – kérdeztem figyelmesen fürkészve az arcát.
- Szoktam? – kérdezett vissza és finom ívű szemöldöke felszaladt a homlokára.
- Igen, szoktál – bólintottam rá a tényre, mert eszembe jutott, amikor csendesen duzzogásba fogott.
- Akkor haragszom – mondta nagy komolyan, de ajka szegletében mosoly bujkált.
- És kiengesztelhetlek? – Várakozásteljes tekintete láttán hozzátettem: - Mondjuk, plusz még egyszer a földbe döngölhetsz ma. A jóból, azt mondják, soha nem elég.
Tény, hogy „újszülöttként” még mindig erősebb volt bármelyik vámpírnál, de a képessége volt az, amit igazán kihasznált.
- Azt is mondják, hogy a jóból is megárt a sok – feleselt. – Nem indulunk?
- De, mehetünk.
Csendben sétáltunk egymás mellett, nem sietünk, hiszen nem fáztunk és senki sem sürgetett bennünket. Tudtam, hogy nem kellene, mégsem bírtam megállni, ezért kibukott belőlem a kérdés:
- Megint rajta gondolkodtál, igaz?
Felnézett rám, próbált értetlen arcot vágni, de átláttam rajta. A csúnya tekintetemet vettem elő, mire felsóhajtott és már válaszra nyitotta a száját, de a fák közül kicsörtető három alak nem engedte megszólalni.
- Jönnek! – kiáltotta Kate és lefékezett előttünk.
- Idejönnek már holnap! – érkezett meg Irina is és sikeresen beleütközött a nővérébe.
- Mégis kikről beszéltek? – kérdeztük mindketten.
Tanya nyugodtan, mosolyogva lépett ki a sűrűből és tekintete csillogott.
- Szerintetek mégis kik? – kérdezett minket, de láthatta rajtunk, hogy nem vágjuk a témát, mert sóhajtva hozzátette: - Az ő családja!
Fejével felénk bökött, amiből nem lehetett megállapítani, hogy melyikünkre gondolt.
Jön a Volturi! – futott át hirtelen az agyamon a gondolat és valamiért nyugtalan lettem.
- Jaj, nem! – nyögte mellettem egy hang és odafordulva láttam, hogy Bells még sápadtabb, mint szokott, arany szeme pedig hatalmasra tágult.
És nekem abban a pillanatban esett le, amit Tanya megerősített a következő kijelentésével:
- De, de – mondta fölényesen. – Cullenék idejönnek!