Vérvörös alkonyat - 38. fejezet

Sziasztok!

Hát, meghoztam a következő fejezetet, ami hosszúra sikeredett, és ezzel arányosan lecsökken a fejezetek előtt írt monológom intervalluma is!
Körünkben üdvözölhetjük immár képellátómat és hites házastársamat, Liát is, aki felzárkózott, és most már ő is meg fog ölni a függővégek miatt! Puszi, Lia, és még mindig imádom a képeidet!
A fejezetért, szokás szerint nem vállalok felelősséget, de ezt már tudjátok!
A 39. fejezetről annyit elöljáróban, hogy nem tudom, milyen hangulatúra fog sikerülni, mert hétfőn megyek megnézni a Remember me-t, és igen...
De már holnap nekiugrok, hogy ne csináljak akkora baromságokat benne, és remélem, hogy nem esek szét... teljesen!
Jah, és remélem, hogy Mindenkit megleptem az ízelítőben leírt jelenet tulajdonosának felfedésével!
És természetesen innen is boldog 24. szülinapot kívánunk Robnak, aki 13-án bulizott egy jót helyettünk is!XD
Pusz és jó szórakozást!(Muhahaha)
U.i.: Ennyi szemszöget?!

Ami nem öl meg, az erősebbé tesz

„You don't know anything about me”
(Milow: You don’t know)

(Alice szemszöge)

- Komolyan, ez a ház rosszabb, mint egy kripta! – csaptam össze felháborodottan az egyik újságot és Jasperre néztem.
- Nem én voltam! – emelte fel védekezően a kezeit.
- Jaj, tudod, hogy mire céloztam! – fintorodtam el. – Mióta Bella elment, mintha meghalt volna az élet. Edwardra rá sem lehet ismerni.
- Láttad volna fél órával ezelőtt, amikor padlóra küldte Emmettet – mormolta szerelmem az orra alatt és beletemetkezett a waterloo-i csata elemzését leíró könyvbe.
- Mi? – kerekedtek ki a szemeim.
Jasper felkapta a fejét és értetlenség ült ki az arcára.
- Azt hittem, hogy láttad! – döbbent meg.
- Mégis mit kellett volna látnom? – háborodtam fel és én sem értettem semmit.
Nem volt egy látomásom sem és nem hittem, hogy történt valami érdemleges, amíg mi távol voltunk.
- Hát, tulajdonképpen nem történt semmi különös, mert Emmett provokálta ki, hogy Edward megüsse – malmozott az ujjaival és a plafon egyik pontját fixírozta.
- Edward megütötte Emmettet? De mégis miért? – kérdeztem elszörnyedve, és már minden lehetséges opció lepergett a szemem előtt.
- Emmett hozta a szokott formáját és beszólt neki Bellával kapcsolatban – sóhajtotta Jasper és elfintorodott.
Ja, hát ez így már mindjárt más! Elvigyorodtam és lehuppantam Jazz mellé az ágyra.
- Szóval, akkor hirtelen felindulásból ütötte meg? – faggattam.
- Oh, határozottan – mosolygott most már ő is.
Tehát ezért nem láttam előre – nyugodtam meg.
- Mesélj el mindent, de részletesen – bújtam oda hozzá, mire átölelt, és elmondta, hogyan fektette ki Edward nagyszájú bátyánkat.

(Rosalie szemszöge)

Hogyan is jellemezhetném pontosan a kialakult helyzetet, amit Bella hagyott maga mögött? Talán a legjobb szó rá a fagyos. Emmett természetesen mindenben a pártomat fogta, és ugyanez volt érvényes Jasperre, Carlisle-ra és Esmére is. De a többiek!
Alice kezdetben haragudott, amiért hagytam elmenni húgunkat, de miután megértette, hogy nem tehettem mást, megbékélt.
Ugyanez már nem volt igaz Edwardra. Soha nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, adódtak kisebb vitáink, de az a veszekedés nagyon durvára sikeredett. Csodálkoztam is, hogy nem jött ki a rendőrség, hogy mégis kit gyilkolnak?
Oké, persze, megértettem őt, de tehetek én róla, hogy akkora marha volt és eljátszotta az esélyét Bellánál? Hogy lehet valaki ekkora ütődött vadbarom? Férfiak…
Már vártam, hogy mikor rohan le az emeletről és kezd el üvöltözni a gondolataim miatt, de semmi. Felsóhajtottam és rájöttem, hogy Edward ismét bagózott rám és a sekélyes és felületes gondolataimra. Nem mintha a többiek elméjét nem ignorálta volna, de hozzájuk legalább elvétve szólt.
- Kicsim, min agyalsz már megint? – kérdezte Emmett és levette tekintetét a tévéről.
- Csak azon, hogy még mindig nem hiszem el, hogy Edward képes volt megütni téged – hazudtam, mert nem akartam, hogy ismét sajnálni kezdjen.
- Pedig de! – vigyorgott. – Igazi jobbhorog volt a javából!
- És te mégis miért örülsz ennek annyira? – néztem rá furcsán.
- Hát… - vonta meg a vállát. – Csak! Majd meglátod!
- Em… - kezdtem volna bele, hogy velem ő ne szórakozzon, mert megjárja, de Alice robogott le a lépcsőn és berontott Esméhez a konyhába.
- Tudom, mi kell most nekünk! – kiáltotta diadalittasan.
- Alice, most inkább… - sóhajtotta Esme.
- Alice, kislányom, most tényleg nem lenne jó, ha… - mondta a hátsó ajtón belépő Carlisle.
- Meglátogatjuk a Denali-klánt! – jelentette ki nemes egyszerűséggel húgom, és már tárcsázta is a számot, választ sem várva. – Szia, Carmen! Itt Alice! Nem, nem, nincs semmi baj, csak gondoltuk, hogy felugornánk hozzátok pár napra… Persze, csak akkor, ha nem probléma. Csodás, akkor holnap ott leszünk. Üdvözlöm a többieket is! Hát hogyne, átadom! Szia!
Halk kattanással a vonal megszakadt.
- Carmen puszil mindenkit – mondta csilingelő hangján. – És természetesen szeretettel vár bennünket!
- Megyünk Denaliba? – kérdezett vissza Emmett. – Zsifi!
Esme és Carlisle felsóhajtottak, de rábólintottak a dologra.
- Eddig öt igen – vidult fel Alice. – Ja, Jazz, téged is az igenhez vettelek!
Jasper, aki csak most érkezett, szintén biccentett.
- Téged, Rose, már nem is kéne megkérdezzelek, de demokrácia van, ezért nyilvánítsd ki a véleményedet – fordult felém húgom.
Nyeltem egyet, és valami nyomós érv után kutattam, hogy miért nem kéne Denaliba mennünk, de filmszakadás volt. Tudtam, hogy Bella ott van - hiszen abból az egy üzenetből, amit küldött, kiderült – és én megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek, de most mit csináljak?
- Határozottan az ötlet ellen vagyok, mert szerintem most nem vagyunk olyan állapotban, hogy „rokonlátogatóba” menjünk – mondtam az első ésszerű magyarázatot, ami eszembe jutott.
- Én pedig határozottan egyetértek Rosalie állításával – mondta egy hang a hátam mögül.
Odafordultam és megláttam a lépcsőn ülve Edwardot, aki furcsán nézett rám. Mondd, édes Istenem, hogy nem most hagyott fel az elmék ignorálásával, mert nekem akkor végem!

Egy nappal később…

(Tanya szemszöge)

„Lágyan, tétován csúsztatta kezét nyakam oldalára és felemelte a fejemet. Tekintete tele volt fájdalommal, gyűlölettel, haraggal, bizonytalansággal és kétségbeeséssel, arca megviselt volt és nyúzott.
Bólintottam, mire óvatosan közelített felém, és arcomon éreztem leheletét.
- Ezt nem kéne – suttogta.
- Tudom – válaszoltam halkan, de nem tiltakoztam.
Ajkaink találkoztak, és vadul csókolni kezdtem őt…”
- Huhú, Föld hívja Tanyát. Tanya, hallasz? Tanya, jelentkezz! – integetett az orrom előtt Kate, mire felrezzentem.
- Nem szokás kopogni? – förmedtem rá
- Negyed órája verjük az ajtódat, de ne zavarjon – válaszolta Irina. – Ha nem a kis ábrándjaiddal lennél elfoglalva meghallottad volna.
Már éppen valami csípős megjegyzést vágtam volna hozzá, de Kate megállított.
- Majd később szétszeditek egymást, de most vadászni megyünk – adta ki az ukázt és kisétáltak a szobámból. – Cullenék hamarosan itt lesznek! – kiáltotta még.
Sóhajtva felálltam és a ház előtt csatlakoztam a családomhoz. Körülnézve láttam, hogy kettővel kevesebben vagyunk.
- Macario? – kérdeztem, mire Irina elmosolyodott.
- Ő már rég kint van, Bella pedig a szobájában – mondta és Kate után futott az erdőbe.
Megvontam a vállam és beálltam az Eleazar-Carmen kettős mellé. Mit érdekel engem, hogy mit csinálnak ők ketten, amikor hamarosan láthatom Edwardot…

(Bella szemszöge)

Halkan kopogtak az ajtómon. Egyszer, kétszer, háromszor. Nem kellett megkérdeznem, hogy ki az, hiszen a jellegzetes illat elárulta. Mint az ébredő erdő illata, amit a szél feléd fúj.
- Nem vagyok itt – mormoltam az orrom alatt és kibámultam az ablakon.
- Ha egy hang határozottan azt állítja, hogy nincs ott, akkor az paradoxon? – töprengett az ajtó túloldalán.
- Vagy pusztán hiba a mátrixban – morogtam és még közelebb húzódtam az ablaküveghez.
Odakint éppen alkonyodott és a vörös napsugarak megcsillantak a havon. Kiontott vér a hófehér vásznon…
- Bármi is legyen az, nem engednél be? – kérdezte. – Kicsit kényelmetlen egy ajtón keresztül beszélgetni.
- Nem akarok beszélgetni – sziszegtem a fogaim között. – Menj el, most!
- Jaj, Bells! Ne csináld már! – csattant fel idegesen. – Ha nem engedsz be… - fenyegetőzött.
- Ha nem engedlek be? – kérdeztem gúnyosan.
- Van ablak is a világon – hangzott a kézenfekvő magyarázat.
Sóhajtottam és feltápászkodtam a földről. Odasétáltam a bejárathoz és elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtó kinyílt és félreálltam, hogy beengedjem Macet rajta. Amikor bent volt, átléptem a küszöböt és már éppen lesuhantam volna a lépcsőn, hogy eltűnjek az erdőben, de elkapta a csuklómat. Olyan gyorsan mozgott, mint Ed… Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem a nevet az elmémből.
- Mégis mit művelsz? – hökkent meg.
Legjobb védekezés a támadás.
- Beengedtelek, de azt már nem ígértem meg, hogy bent is maradok – vágtam hozzá. – De te menj nyugodtan vissza, és érezd otthon magad.
Ha már én nem tehetem.
- És te addig hova mész? – vont a fel a szemöldökét.
- Beugrok a legközelebbi McDonald’s-ba és megkóstolom a BigMacjüket – gúnyolódtam. – Neked ne hozzak véletlenül egyet?
Pár pillanatig az arcomat tanulmányozta, majd elengedte a finom selymet a csuklómon és karba fonta a kezeit.
- Most meg mi van? – néztem rá, és közben a menekülési útvonalakat terveztem a beépített GPS-emben.
- Ha ideges vagy, flegma leszel. Ha flegma vagy, nem lehet veled beszélni – érvelt. – Azon kívül meg, ha egy egész örökkévalóságon keresztül menekülni akarsz előle, hát tessék! Nem én leszek az, aki megakadályoz ebben!
Lazán nekidőlt a falnak és a lámpát tüntette ki figyelmével, miközben ujjaival a karján dobolt.
- Ezt te nem értheted – suttogtam és reményvesztetten lecammogtam a lépcsőn.
Szavai a nappaliban értek utol.
- Megbántott, rendben. Dühös vagy rá, vágom. Csalódtál benne, tiszta sor. De miért menekülnél előle?
- Te hogy tudnál egy olyan ember szemébe nézni, aki tiszta szívéből gyűlöl, és amíg meg nem szűnik lélegezni a teste, gyűlölni fog? – fakadtam ki, majd suttogva folytattam. – Te viszont…
- A lehető legtisztább szerelemmel szereted, és amíg lélegzel, szeretni is fogod – jött a válasz közvetlenül a hátam mögül.
Megfordultam és felnéztem Mac aranybarna szemeibe. Íriszének szélén egy vékony, emberi szem számára láthatatlan vérvörös szegély húzódott, ami örökké megmarad, emlékeztetve őt arra, hogyan élt régebben.
- Sajnálom, hogy ilyenekkel tömöm tele az agyadat – motyogtam a bocsánatkérést a mellkasának.
- Nem. Én sajnálom, hogy így beszéltem veled az előbb. – Az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet. – Nem érdemelted meg.
- Neked meg igazad volt. Nem menekülhetek örökké előle. De még most az egyszer… - néztem reménykedve az ajtóra, ami a szabadság ígéretével kecsegtetett.
- Na, azt már nem! – kiáltott fel nevetve. – Mindent el kell kezdeni egyszer és a menekülésmentes korszaknak most jött el az ideje!
Csalódottan és kiskutya szemekkel néztem rá, ám minden hiába.
- De megígérsz nekem valamit? – kérdeztem lemondóan.
- Hmmm? – nézett rám kíváncsian.
- Ugye nem hagysz kettesben vele? – Már a gondolattól is libabőrös lettem.
Mac felnevetett és megrázta a fejét.
- Bells, Bells – mondta. Ő volt az egyetlen, akitől elviseltem becenevem ezen formáját, mióta vámpír lettem. – Na, gyere ide!
Odahúzott magához, én pedig félősen hajtottam mellkasára a fejemet. A testi kontaktusoktól még mindig tartózkodtam azok után is, hogy Eleazar elmagyarázta, tulajdonképpen milyen képességgel is rendelkezem.
Mac megtámasztotta az állát a fejem búbján és átölelt.
- Amúgy a vámpíroknak nincs is szükségük levegőre – szúrta oda ezt a kis megjegyzést.
- Ünneprontó vagy – sziszegtem. – A drámai hatás kedvéért fogalmaztam úgy!
Ezután már egyikünk sem szólt egy szót sem és jó volt ez így. Kedveltem őt, hiszen mindig, mindenben számíthattam rá és kiállt mellettem. Olyan barát volt ő számomra, akiben nyugodtan megbízhattam és ezzel a bizalommal soha nem élt vissza. Mac tudott olyan dolgokról is, amikről a többieknek inkább nem beszéltem. A családból Kate-tel és Irinával volt a legjobb a kapcsolatom, de a legtöbb időmet Mackel vagy egyedül töltöttem.
Carment szerettem, de nem, mint az édesanyámat, és nem is úgy, mint Esmét. Eleazarra tisztelettel tekintettem és bátran fordulhattam hozzá problémáimmal. Tanyával pedig… Róla inkább ne is beszéljünk, mert csak eszembe juttat egy másik személyt, akit nem kéne…
Felsóhajtottam, és már egyezményesen elengedtük volna egymást Mackel, de kinyílt az ajtó és egy hang töltötte be a teret, amitől én megfagytam és ott ragadtam mellette.
- Hi, mindenki! Megjött Em… - Itt megakadt a mondatban, és hangja lefelé elhalkult. -… mett bátyó!
Kibontakoztam Mac öleléséből és az ajtón betóduló hét vámpírra tekintettem. Mindegyikük arcán a csodálkozás, a megdöbbentség és a megrökönyödés volt látható és szemükből kérdések millióit olvashattam ki.
Az egyik arany írisznél elidőztem, ugyanis nem engem nézett összeszűkült szemekkel, hanem mellettem Macariót, aki állta a tekintetét.
- Hoppácska, csak nem megzavartunk valamit? – kérdezte Emmett, aki legelőször eszmélt fel a sokkból.

(Edward szemszöge)

A beálló csendben hallottam, amint ökölbe szoruló ujjaim megroppannak és elakad a szobában lévők lélegzete. Szemeim összeszűkültek, izmaim megfeszültek és ugrásra kész voltam. A torkomból feltörni készülő morgást elfojtottam és nyugalmat erőltettem az arcomra, ám tekintetemet a másik vámpírra szegeztem.
Bella kibontakozott az ölelésből és végigfuttatta a tekintetét rajtunk. Majd később foglalkozok vele is – gondoltam és álltam az „idegen” tekintetét. Kinyitottam az elmémet – két hónapja először – és letapogattam a gondolatokat.
„Nem nagyon siránkozott az öcsém után” – gondolta Emmett és szemei tágra nyíltak.
„Épségben van” – adott hálát az égnek Esme.
„Mégis mit csinál?” – hökkent meg Alice.
„Az írisze” – ámult el Jasper. – „És a hegei.”
Most vettem csak észre, hogy a vámpírnak volt néhány ugyanolyan sebhelye, mint testvéremnek és az íriszének széle furcsa vörös színben díszelgett.
„Tehát tényleg idejött” – suttogta Carlisle, de olyan „hangsúllyal”, amiből nem tudtam eldönteni, hogy kire célzott.
„Ezt hogyan magyarázom meg Bellának?” – esett kétségbe Rosalie.
És itt megállt a gondolatok áradata – pedig akire a legkíváncsibb lettem volna, arra nem is jutott „sor” –, mert Emmett felocsúdott.
- Hoppácska, csak nem megzavartunk valamit?
Elszakítottam tekintetemet a másik vámpírról és Bellára néztem. Arca higgadt volt és nyugodt, és egy kis pimaszság is tükröződött rajta. Aranyszín szemei csillogtak és kitartóan állta a szemkontaktust. Két hónapja nem láttam őt, és most jelenléte elemi erővel hatott rám. Ajkai finoman elnyíltak, ahogyan a levegőt vette.
- Vajon tudni akarom, hogy most mi jár a fejedben? – vonta fel ívelt szemöldökét és szája szegletében mosoly bujkált, ahogyan Emre nézett.
- Oh, szerintem határozottan nem akarod tudni – vigyorgott Emmett és pár lépéssel átszelve a köztük lévő távolságot felkapta Bellát és megpörgette. – Hiányoztál, hugi!
Bella gyöngyöző kacagása töltötte be a teret és rég nem dobogó szívem befogadta magába ezt a muzsikát.
Emmett letette őt és bordaropogtató ölelésben részesítette, majd miután elengedte Esme borult a nyakába. Bella készségesen ölelte át őt és halkan suttogott.
- Sajnálom.
- Ugyan, drágám – súgta Esme és a megkönnyebbüléstől hangtalanul, könnyek nélkül zokogott.
Carlisle ment oda hozzájuk és büszkén vonta mellkasára „lányát”.
- Jó, hogy újra látunk.
- Oké, oké – türelmetlenkedett Alice és táncolva odaugrált. – Most én jövök!
És azzal a lendülettel a kobold rávetette magát Bellára és a földön kötöttek ki. Mindketten önfeledten nevettek mindaddig, amíg Jasper a kezét nyújtva fel nem segítette őket. Csak most tudatosult bennem, hogy Bella szokáshoz híven kesztyűt viselt.
- Te aztán gyorsan olajra tudsz lépni! – karolta át Jazz a vállait.
- Vámpír vagyok, a gyorsaság a véremben van – mormolta Bella és Rosalie-ra nézett. – Köszönöm!
Rose meghökkent, de közelebb lépett.
- Ne tőlem tudják! – védekezett öntudatlanul, mire Bella felnevetett.
- Köszönöm, hogy segítettél és azt is, hogy nem mondtad el nekik – magyarázta.
- Honnan tudod, hogy nem tőlem tudják? – kérdezett vissza Rosalie.
- Ismerlek már annyira, hogy tudjam, túl büszke vagy ahhoz, hogy saját önszántadból mondj el nekik bizonyos dolgokat! És szavatartó vámpír vagy!
- Köszönöm – suttogta Rose meghatódottan.
Bella rám emelte gyönyörű szemeit – kisebb szívrohamot kaptam volna, ha ember vagyok – és már szólásra nyitotta a száját, de hirtelen meggondolta magát és hátrafordulva megfogta az éppen távozni készülő vámpír ingének szélét.
- Én csak gondoltam, hogy hagylak benneteket beszélgetni és nem zavarok!
- Megígérted – sziszegte a fogai között.
- Nyolc vámpír nem egyenlő kettővel, ha matematikai számításaim nem csalnak – válaszolta a másik és pimaszul vigyorgott.
Bella meglendítette a kezét és a bordái közé könyökölt.
- Au! – jajdult fel és megtapogatta az említett testtáját. – Ezt most miért kaptam?
- Mert szemét vagy! – tette csípőre a kezeit durcásan Bella.
Farkasszemet néztek és nem tudom, hogy meddig foglalkoztak volna még egymással, ha össze nem szedem minden erőmet és nyugodtan meg nem szólalok.
- Esetleg nem mutatnál be a barátodnak? – A „barátod” szót jól megnyomtam, hogy érezhető legyen a különbség.

(Mac szemszöge)

Egymásra néztünk Bellával és egyszerre bukott ki belőlünk a nevetés. Mi tényleg próbáltuk abbahagyni, de valamelyikünk mindig nevetni kezdett és ez volt a másiknál a vég. Körülbelül tíz percen keresztül kuncogtunk jóízűen, majd végül Bella vett egy nagy levegőt és kimondta azt a pár szót, ami Edward csőrét – stílusosabban agyarait, hiszen vámpírról beszélünk… Vagy inkább fogát, hiszen nekünk nincs agyarunk… - bökte:
- Mi nem vagyunk együtt – mutatott ránk.
- Csak barátok vagyunk – erősítettem meg én is az előttem szólót.
Edward egy pillanatra sem tévesztett szem előle és éreztem, hogy ha szemmel ölni lehetne, már halott lennék. Igen, vámpírlétemre is. És minimum háromszor.
- És a barátok mióta alkalmaznak szoros emberfogást a másikon? – érdeklődött Edward nemtörődöm módon, de látszott rajta, hogy valami nem stimmel.
- Amióta a testvérek képesek a másik fejéhez vágni, hogy tiszta szívből gyűlölik – vetettem oda, és a srácban megszólalt a sértett büszkeség.
Edward felém mozdult és már én is léptem közelebb, de mindkettőnket megállítottak.
- Edward! – figyelmeztette testvérét Jasper és megfogta a karját.
- Mac! – szólt rám Bella és elém állva mellkasomra tette apró kezeit.
Feszülten néztük egymást Edwarddal és mindketten éreztük valahol legbelül, hogy ez még nem lejátszott menet. Összeszűkült szemei láttán rájöttem, hogy az elmémben olvas. De akkor miért vág kissé értetlen és dühös arcot? Oké, a dühöt értem, de a másikat?
Hát, persze…
- Bella, szerintem, hogy ha nem akarjuk, hogy Mr. Cullen agyvérzést kapjon a sok erőlködéstől jobb lesz, ha leveszed rólam a pajzsod. – Bellához beszéltem, de nem hagyhattam ki azt, hogy végig ne nézzem, amint szavaim hallatán a megdöbbenés kiül Edward arcára.
- Biztos? – kérdezett rá.
- Tudok vigyázni a gondolataimra, nekem elhiheted – kacsintottam rá, mire felsóhajtott, de szerintem engedelmeskedhetett az utasításomnak, ugyanis Mr. Cullen szemei kétszer akkorák lettek, mint átlagosan.
A többi Cullen zavarodottan kapkodta a fejét kettőnk között és semmit sem értettek. Edward elszakította tekintetét rólam és immár a vele szemben álló Bellára nézett.
- Ezt te csináltad? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel. – És mégis: hogyan?
A válasz azonban már nem a kérdezettől érkezett, mert beléptek az ajtón a Denalik is.
- Az ifjú hölgy, véleményem szerint van olyan rejtélyes, mint a képesség, amivel megáldották őt – magyarázta Eleazar és elismerően mosolygott Bellára, aki ettől zavarba jött és lehajtotta a fejét.