Vérvörös alkonyat - 33. fejezet

Sziasztok!

Nos, nem húzom tovább az idegeiteket, és lehull a lepel a Cullen-Swan ügyről, hogy helyette egy másik rejtélynek adja át a helyét. A fejit azoknak ajánlom, akik megdobtak pár díjjal (még párszor, köszönöm!XD), nyelvvizsgáztak egyet a héten, vagy fognak a közeljövőben és minden lázban égő fiatalnak! Gyerekek, Rob itt van nálunk!XD
Pusz

A Wysonok titka

(Edward szemszöge)

Carlisle cipőjének talpa halkan kopogott a padlón, ahogyan felsétált a dolgozószobájába. A bőrfotel finoman megnyikordult, amikor beleült és kényelmesen elhelyezkedett.
Minden idegszálam megfeszült, ahogyan belegondoltam, milyen beszélgetés fog következni nemsokára. Kiléptem a teraszra telefonnal a kezemben és végigtekintettem az alvó Chicagón. Annyi minden kötött ide, és annyi minden űzött el erről az elkárhozott helyről. Halandó családom, gyermekkorom, gyilkosságok, titkok és rejtélyek melyeket az idő jótékony ködfátyla sem tudott elrejteni előlem…
- Edward? – szólalt meg nyugodt hangon Carlisle.
- Chicagóban vagyok – kezdtem a beszélgetést, és elképzeltem apám meghökkent arcát. – Most jöttem a könyvtárból.
Néma csend volt a vonal túloldalán.
- A Wyson-család háttértörténete után kutattam egy kicsit – folytattam, de a mondat végén ismét megálltam, várva a reakciót.
- Patric Wyson és Helga Simons – merengett félhangosan Carlisle, és hallottam, hogy járkálni kezdett a szobában.
- Ismerted őket? – kérdeztem rá a nyilvánvaló tényre.
- Kétszer találkoztam velük. 1916-ban, amikor megszülettek a lányaik és 1918-ban, amikor spanyolnáthával kezeltem őket.
- Lányaik? Tehát tényleg ikerlányaik voltak?
- Igen, én segítettem a világra Mirandát és Mathildát is. Szegény házaspár, a mai napig fel tudom idézni az arcukat, amikor megtudták, hogy két gyermekük született. Anyagi okok miatt olyan döntést voltak kénytelenek hozni, amit senkinek sem kívánok: választaniuk kellett két újszülött gyermekük közül, a másikat pedig kénytelenek voltak örökbe adni.
- Miranda maradt náluk, Mathildát pedig nevelőszülőkhöz adták – suttogtam magam elé.
- Igen – nyugtázta Carlisle. – Látom, tájékozott vagy a témában.
- Tudod, hogy mi történt a lányokkal ezután? – Én persze már tudtam a választ, de kíváncsi voltam arra, hogy apám vajon mennyire foglalkozott ezzel a dologgal akkoriban.
- Mathildáról csak annyit tudok, hogy a nevelőszüleivel együtt elköltözött Seattle-be és itt férjhez ment. Azt már nem tudom, hogy kihez. Miranda a szülei halála után a nagyanyjához került és egy ideig még „tartottam” velük a kapcsolatot, de aztán jöttél te és megszakadt minden szál. – Carlisle csendben várakozott valamilyen reakciómra, de amikor rájött, hogy nem sokat szed ki belőlem, rákérdezett: - Edward, volt annak valami oka, hogy pont ezeket a kérdéseket tetted fel nekem?
Nagyot sóhajtottam és hosszú monológba kezdtem:
- Miranda nagyanyja meghalt, amikor a lány betöltötte a tizenkettőt és árvaházba került.
- Édes Istenem! – súgta Carlisle megrendülten.
Ő még nem tudta, hogy a hideg zuhany most érkezik csak.
- Mirandát 1931-ben meggyilkolták egy sikátorban, a tettesek viszont eltűntek.
- Edward? – kérdezte suttogva apám és éreztem, ahogy a kétségbeesés szinte szétáradt benne.
- Soha nem éreztem még magam annyira tehetetlennek, mint azokban a percekben – idéztem fel magamban az emlékképeket. – Ha csak egy kicsivel is jobban odafigyeltem volna, és nem őrjít meg a vér iránti vágyam, akkor megakadályozhattam volna egy ártatlan lény halálát.
Mélyről jövő sóhaj szakadt fel mellkasomból, és azt hittem, hogy ezzel majd minden problémám távozik, de nem ez történt. Sötét múltam ólomsúlyként nehezedett vállamra és hiába akartam görcsösen eltemetni, olyannyira megmakacsolta magát, hogy hívatlanul is előtört.
Ajkaimon kibuktak azok a szavak, amiket soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem tártam volna fel és szinte öntudatlan állapotban meséltem el Carlisle-nak azt az éjszakát, ami megváltoztatta az életem 1931-ben.
Apám szótlanul hallgatta végig vallomásomat, és mikor befejeztem, csak ennyit mondott:
- Szegény lány! Nem ilyen sorsot érdemelt volna. – Hangja bánatosan csengett, egy cseppnyi szemrehányás sem volt benne.
- Sajnálom – kértem bocsánatot és a bűntudat elöntötte egész bensőmet.
- Mégis mit? – kérdezte Carlisle még mindig szomorúan, de már némi érdeklődéssel megfűszerezve.
- Azt, hogy nem mondtam el ezt nektek. Nem voltam hozzátok őszinte. – És most nem csak emiatt a hibám miatt vezekeltem, hanem mások miatt is.
- Soha nem kényszerítettünk arra, hogy beszélj erről az időszakról. Megértem, hogy miért nem meséltél erről soha és nem is hibáztatlak érte – oldozott fel ezen bűnöm alól apám.
- Köszönöm – motyogtam.
A beálló csendben rájöttem, hogy annyi mindenért hálásnak kell lennem a családomnak. Visszafogadtak, amikor meg sem érdemeltem volna, elnézték nekem furcsa viselkedésemet és segítettek, amikor azt hittem, elvesztem. Többel tartoztam nekik, mint amit meg tudtam hálálni.
- Ha jól sejtem arról is van információd, hogy mi történt Mathildával?
- A sejtéseid általában jónak szoktak bizonyulni – mosolyodtam el és tekintetem a chicagói éjszaka fölött siklott el.
- Sokat éltem már ahhoz, hogy tudjam, egy vámpír soha nem végez félmunkát. – A bőrfotel megcsikordult, ahogyan Carlisle hátradőlt benne.
- Vagy csak reménytelenül kiszámítható vagyok – sóhajtottam.
Carlisle dallamosan felnevetett és ez felidézte bennem az otthonomat. De azzal vigasztaltam magam, hogy nemsokára indulok haza. Itt már nincs több dolgom.
- Az a szép a vámpírokban, hogy soha nem tudhatod, mi lesz a következő cselekedetük. De szerintem nem erről a filozófiai kérdésről beszélgettünk pár perccel ezelőtt – terelte vissza a témát rendkívül jó érzékkel a rendes mederbe.
- Mathilda, mint már te is említetted, elköltözött nevelőszüleivel Seattle-be. Tényleg megházasodott. – Jelentőségteljesen elhallgattam, mint a jó szónok a nagy horderejű bejelentések előtt. – Férjhez ment egy jómódú, középosztálybeli férfihoz, bizonyos Charles Swanhoz.
Hallottam, amint Carlisle lélegzete elakadt a döbbenettől és percekig nem tudott megszólalni. Tudtam, hogyan érezhette magát, mert engem is sokkolt a hír. A reakcióidő letelte után csak egy szót bírt kinyögni:
- Swan?
- Igen, mégpedig annak a Charlie Swannak a nagyapja, akit Forks rendőrfőnökeként ismerünk – adtam meg a magyarázatot.
- Akkor tehát Miranda… - De a kérdést egyszerűen nem tudta bafejezni.
- Igen. Miranda Bella dédnagynénje.

Egy nappal később…
(Bella szemszöge)

Unottan üldögéltem az egyik fa alacsonyabbik ágán és gondolataim fogságából próbáltam szabadulni. A villából már kiszabadultam, ugyanis a futáros incidens után megjelent a házban még pár kiszállító különféle csomagokkal – laptopokat, tévéket és egyéb méregdrága cuccokat hoztak – és fura módon hirtelen mindenki annyira elfoglalt lett, hogy nekem kellett ajtót nyitnom. Ennek köszönhetően már felügyelet nélkül is kiengedtek a szabadba, így most egyedül tébláboltam az erdőben.
A szomszédos fán egy puma terpeszkedett el lustán, fejét mancsain nyugtatta, jobb hátsó lába lelógott az ágról és egyáltalán nem zavarta, hogy alig öt méterre tőle egy vámpír csücsül. Fél szemét biztos, ami biztos alapon rajtam tartotta, de nem gondolta, hogy veszélyes lennék rá nézve. Két őz és egy grizzly elfogyasztása után volt benne valami.
Jobban szemügyre vettem a nagytestű ragadozót és felismertem őt. Ez volt az, amelyik a temetésem napján a ház körül ődöngött, őt láttuk az emeleti folyosóról és két héttel ezelőtt a szobám erkélye alatt is ő „kuncogott”. Gyönyörű világosbarna bundája könnyedén hullámzott kecses testén, ahogy fel s le mozgott mellkasa. Nagy, sárga szemeit lehunyta és olyan ütemben kezdett el dorombolni, ahogy a farkát csóválta.
Az egész lény látványa felidézte bennem Edwardot és mosolyognom kellett a hasonlóságokon. Tényleg felvesszük annak az állatnak a tulajdonságit, amit a legjobban kedvelünk.
A puma szép lassan álomba szenderült, én pedig visszatértem a gondolataimhoz. Vajon merre járhat most Edward? Miért távozott olyan gyorsan? Mit nem mondott el nekem? Miért akart feltétlenül beszélni Carlisle-lal? Ezek a kérdések gyötörtek már azóta, mióta elment. De tegnap azt mondta, hogy indul haza…
Hatalmasat sóhajtottam, mire a puma kipislantott pillái mögül, de vissza is aludt. Ha mindehhez még hozzáteszem az „apró” kis jeleneteket, amiket Alice jóvoltából látok, akkor egy brazil szappanopera elbújhatna a helyzetem mellett.
Mit fogok tenni, ha Edward visszajön és…
Tovább nem tudtam eszmefuttatásomat végiggondolni, mert egy kéz kulcsolódott a bokámra és villámsebesen lerántott az ágról. Az illető már csak azt nem vette számításba, hogy ha alattam áll, akkor 99, 99 % az esély arra, hogy rajta kötök ki. Szerencsétlenségére nem jött be neki az a 0, 01 %, így leterítettem őt, mint vámpír a vacsit.
A puma mérgesen kapta fel a fejét és mogorván vizslatott bennünket.
- Remek, most felébresztetted Edet! – vetettem a szemére „áldozatomnak” és megpróbáltam nem kimutatni, mennyire megrettentem a helyzettől és örültem neki, hogy itt van.
- Edet? – kérdezett vissza, és nekem össze kellett szednem magam, mert megéreztem kezeit a derekamon. – Az meg ki?
Mutatóujjammal ráböktem a szóban forgó „személyre”.
- Oh, és miért nevezted el így? – érdeklődött nyájasan.
- Mert hasonlít rád – mondtam nemes egyszerűséget tettetve és rákönyököltem a mellkasára.
- Te elneveztél rólam egy pumát? – vigyorgott.
- Aham. Tudod, ő is olyan önfejű, makacs és unott képű, mint az alteregója! – hecceltem.
Csendes nevetésétől jóleső érzés járt át, de a feszélyezettség még mindig nem múlt el. Ebben a pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy ha – és a hangsúly a „ha” szócskán volt – Alice látomása valahogyan mégis beteljesedne, akkor olyan dolgokat vágna a fejemhez.
- Mennyi időt töltöttél el vele, hogy ilyen jól a lelkébe látsz? – ugratott. – Ugye a házba nem vitted be? Esme nem szeret szőrt takarítani.
Megforgattam a szemem, mire felnevetett. Ed megelégelte azt, hogy nem hagytuk pihenni, ezért leugrott a fáról és befutott az erdőbe.
- Szép, most meg elkergetted! – horkantam fel és az eltűnő alak után bámultam.
- Nem. Az a szép, hogy én itt töröm magam, hogy a frász hozzam rád, téged meg jobban izgat egy puma, mint…
A mondatot elharapta. Vajon mit akart mondani? Hogy engem mi izgat, arról meg inkább ne is beszéljünk!
- Szia, Edward! Örülök, hogy látlak! Hogy vagy? – mosolyogtam rá édesen.
- Na, ezt már szeretem – dobott meg egy féloldalas mosollyal. – Köszönöm kérdésedet jól, bár egy kicsit éhes vagyok. De az előbb láttam itt egy jól megtermett pumát, szóval…
- Azt próbáld meg! – csattantam fel és mindkét kezemmel visszanyomtam őt a földre. – Csak a testemen át!
Világos aranybarna szemei megvillantak, majd az enyémbe fúrta őket. Mindkét kezét összekulcsolta a feje alatt.
- Ez nem ugyanaz a puma, amelyik gúnyt űzött belőlem? – Csak bólintani bírtam. – Akkor illendő lenne revansot vennem.
- Kérlek, ne! – súgtam.
- Miért ne? – kérdezte, míg szemöldökét érdeklődve felvonta.
- Megkedveltem őt, és nem akar senkit sem bántani – dadogtam zavartan.
- Hmmm – töprengett pár pillanatig, majd megfontoltan ezt mondta: - Mit kapok azért cserébe, ha nem vadászom le?
Kitágultak a szemeim, hogy mégis mit tudnék neki megadni, amit még nem kapott meg, de a kérdésemet már nem tudtam feltenni.