Vérvörös alkonyat - 30. fejezet

Sziasztok!

Íme, elérkeztünk az ominózus 30. fejezethez, ahol végre lehull a lepel a híres-hírhedt Mirandáról... Vagy mégsem? :O Ha jól emlékszem 21 fejezet óta húzom az agyatokat ezzel, ezért megérdemlitek ezt az apró választ.
Na meg persze arra is választ adok, hogy ki az a nő, aki felbukkan és hol is vagyunk tulajdonképpen? Hova ment Edward?
Oké, nem fárasztalak Benneteket tovább, csak még annyit, hogy "történelmi" pillanat az, hogy csütörtökön frissítek és ne is nagyon számítsatok rá a közeljövőben. Volt egy nyugisabb hetem, de ennek vége...
A fejezetcím egy Hoobastank szám, amit "ronggyá" hallgattam írás közben.
Azt hiszem, most nem kell mondanom a 40 kritikát, mert... Majd meglátjátok!
Pusz


„More than a memory”

(Edward szemszöge)

Az erős lámpafény a megfakult lapokra hullt, ahogyan kezeim között forgattam a sárga könyv oldalait. A tinta erősen megkopott, de tökéletes látásomnak köszönhetően ez sem hátráltathatott tevékenységemben. Gyengéden futtattam át ujjaimat a díszes, cirádás betűkön valami használható és értékes információ után kutatva. Már egy hete voltam itt, és még semmi eredmény. Lehangoló…
A körülöttem lévő asztaloknál egyetemisták és főiskolások görnyedtek füzeteik fölé. Sziluettjük árnyékot vetett a falakra és szorgalmasan körmöltek. Elmosolyodtam a látványukra és folytattam a munkámat.
„Hogy a fenébe hozzak neki össze holnapra 20 oldalt a függetlenségi háborúból?” – fortyogott egy srác magában.
„Vajon elhív ma vacsorázni?” – álmodozott egy lány az analízisleckéje felett.
„Azt hiszem, elhagytam a lakáskulcsomat!” – esett kétségbe egy szemüveges fiú és feltúrta a táskáját.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok hatoltak be elmémbe, de csak jót szórakoztam rajtuk, amikor egy hang erősebben ütötte meg a fülemet.
- Szia! Zavarhatlak egy pillanatra?
Felnézve egy rendellenesen sötétvörös hajú lányt pillantottam meg, aki saját gondolatai szerint csábosan mosolygott. Elcsodálkoztam egy percre, hogy ember létére hogy nem fagyott meg? A mélyen dekoltált ujjatlan felső és a miniszoknya más srácnál biztosan megtette volna a kellő hatást, de én csak lekicsinylően szemléltem meg.
- Az igazat megvallva most nem éppen alkalmas – mondtam udvariasan és lapoztam.
„Oh, gyerünk! Ne kéresd magad!” – gondolta és rátámaszkodott az asztalomra.
- Csak pár kérdést szeretnék feltenni neked. Tudod, egy tanulmányomhoz készítek kérdőíves felmérést és gondoltam, te talán segíthetnél.
- Nem hallottad, hogy nem ér rá! – csattant fel mögöttem egy másik női hang és két kéz a vállamra csúszott.
„Hülye kis ribanc!” – dühöngött magában a miniszoknyás csaj és fintorogva elmosolyodott, majd eldübörgött.
Megmentőm levágódott mellém a székre és karba fonta a kezeit.
- Te meg mit keresel itt? – nyíltak tágra a szemeim.
- Kirángatlak a kínos szituációból – válaszolta nyugodtan.
- De hogy kerülsz ide? – A döbbenetem még mindig nem múlt el.
Gyöngyözően felkacagott, de olyan magas hangon, hogy csak az én fülem hallhatta.
- Azt hittem, hogy minimum egy köszönömöt megérdemelnék, de te tudod! – vonta meg a vállát. – Amúgy, szia Edward!
- Köszönöm, Kate – mosolyodtam el. – És örülök, hogy látlak!
- Szintúgy – nyomott két puszit az arcomra és közelebb húzódott székestől együtt. – Mit ügyködsz?
- Én kérdeztem előbb! – mutattam rá, hogy még mindig nem felelt a kérdésemre.
„Azt hittem, már rég kiolvastad a fejemből” – emelte meg kétszer egymás után a szemöldökét, mire hangtalanul nevetni kezdtem.
- Isten ments, hogy a Denali-testvérek valamelyikének a fejében turkáljak!
Ártatlanul tágra nyitotta a szemeit és roppant jó kislányos arcot vágott.
„Nem is vagyunk annyira…” – kereste a szót, de kisegítettem.
- Emberszeretők?
Mindketten nevettünk, majd Kate végre kibökte, hogy miért van Chicago kellős közepén és miért ődöng egy könyvtárban.
- Háttérinformációkat gyűjtök egy bizonyos személyről. – Maga elé húzta a poros könyvet és megszemlélte. – De úgy látom, nem csak én foglalatoskodom ezzel. Bár nekem nem kellett ilyen mélyre ásnom.
- Csak nem az új jövevényetek után nyomozol? – kérdeztem hűvösen.
- Mac után? – kérdezett vissza. – Ááá, dehogy. Vele minden okés.
- Minden okés?! – csattantam fel kicsit hangosabban, mire minden fej felénk fordult. Lehalkítottam a hangom és úgy folytattam. – Szerinted egy Volturival minden rendben van?
- Macario már régóta nem a Volturi testőrség tagja. Mellesleg pedig vegetáriánus életmódot folytat, akárcsak mi. Rendes srácnak tűnik.
- Én is rendes srácnak tűnök, mégsem vagyok az. A külsőség nem számít.
- Te tényleg rendes srác vagy – mondta mosolyogva. – Hacsak nem álltál be sorozatgyilkosnak az elmúlt két évben, amíg nem találkoztunk.
Nem válaszoltam, csak mereven bámultam a közeli könyvespolcot.
- Edward? - nógatott Kate.
- Hosszú, de a rövidített változat úgy hangzik, hogy gyarapodott a családunk még egy taggal.
- De hiszen ez szuper! – lelkendezett Katrina.
- Furcsa a fogalomszótárad, ha szupernek nevezed azt, amikor nyakon harapsz egy védtelen lányt, hogy az utolsó csepp vérét is kiszívd, és a testvéreidnek kell letépniük róla - suttogtam. – Az örök kárhozatra ítéltem őt.
- Sajnálom – súgta Kate és megszorította a kezem. – Akarsz beszélni róla?
- Inkább nem – mormoltam elfúló hangon, mert elhagyott az erőm. Erre még nem voltam felkészülve.
Egy toll halk sercegése hatolt be a fülembe, ahogyan végigszántott a papíron. Kate és én is makacs hallgatásba burkolóztunk, míg végül ő törte meg a csendet.
- Az egyik volt pasim után nyomozok – közölte egyszerűen, de vámpírérzékeimet nem tudta átverni. Idegei pattanásig feszültek.
- Csak volt? – próbáltam elütni egy poénnal az ügyet.
- Hé, nem úgy volt! – méltatlankodott a lány.
A gondolatai viszont elmesélték az egész történetet.
- Nagyon odalehetsz érte, ha még azt is elnézed neki, hogy megcsalt – mosolyodtam el finoman.
- Egy frászt! – dühöngött és arany szemei résznyire szűkültek. – Kicsinálom a hapsit!
- De még mindig nem értem, hogy mit keresel itt? – értetlenkedtem.
- Mr. Casanova itt tanul Ms. Tökéletesen Alkalmas Vagyok Arra, Hogy Velem Csalj Meggel együtt, és úgy gondoltam, meglepem őket. Ma kell lejönniük ide… - dühösen izzott a szeme.
A terem túlsó felében nyílt az ajtó és két fiatal – egy fiú és egy lány – lépett be rajta, átkarolva egymást. Kate keze ökölbe szorult és odasúgta nekem:
- Örülök, hogy láttalak! Puszilom a többieket, neked meg sok sikert a kutatáshoz. – Felállt és visszatolva a széket lehajolt hozzám és a fülembe suttogta. – Most pedig dőlj hátra és élvezd a műsort, mert ilyet nem mindig fogsz látni!
Méltóságteljesen odalépdelt az ölelkező pároshoz. A srác teljesen lemerevedett és megkukult. A csaj fölényesen mérte végig Kate-et.
„Ez meg mi a fenét akar itt?”
- David! – búgta gyengéden Kate és a fiú álla alá nyúlva szenvedélyesen megcsókolta.
Köhögni kezdtem, hogy elnyomjam kacagásomat. Hát, igen! Egy újszülött vámpírnál már csak egy féltékeny vámpír veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb.
- Köszönök mindent! – Megsimította az arcát. – Igazán jól szórakoztunk!
Lazán odatáncolt az ajtóhoz, kinyitotta és a küszöbről hátrafordulva rám kacsintott.
A következő pillanatban hatalmas csattanással landolt Ms. T.A.V.A.H.V.Cs.M. tenyere Mr. Casanova arcán és a lány fejhangon ordítani kezdett:
- Te utolsó, szemétláda disznó! – Visszakézből lekevert még egyet a srácnak, míg a könyvtáros próbálta kitoloncolni őket a teremből. Kate addigra már felszívódott.
A fiatalság tapssal jutalmazta a showműsort, én meg csak csóváltam a fejem.
Nők! Tényleg lehetetlen őket megérteni!
Becsuktam a hasznavehetetlen könyvet és a levéltári részlegbe visszatérve újabb után kutattam. A könyvek gerincén húztam végig az ujjaimat és szemem megakadt egy piszkos bordó köteten. Az arany cím az oldaláról rég lekopott, ezért kénytelen voltam levenni a polcról, hogy elolvassam.
A XIX.-XX. század fordulójának nagy nemesi családjai
Nem tudom miért nyitottam ki a megfakult lapokat takaró borítót, de az első oldal elolvasása után majdnem kiejtettem a könyvet a kezemből.
Egy név bontakozott ki a sok szó közül: Wyson.
Ahhoz is türelmetlen voltam, hogy átmenjek az olvasóterembe. Leültem a földre és lázasan lapoztam fel a tartalomjegyzék mutatta oldalt.
Hamarosan az állam egyik leggazdagabb családjának a története bontakozott ki "lelki" szemeim előtt. A Wyson-család meglévő vagyonát érdekházasságok tucatjával növelte és felemelkedésük töretlennek látszott egészen addig, míg az 1894-ben született Patric Wyson úgy nem döntött, hogy nem veszi el a számára kijelölt lányt.
Az apa szörnyű haragra gerjedt és elsőszülött fiát kitagadta, így minden vagyon lányára szállt és házasságával "hivatalosan" eltűnt a Wyson név.
A következő oldalon egy családfa rajza vezetett le szépen, hogyan növekedett a família. A lap alján lehetett látni, ahogyan a család kettévált és Patric Wyson elvette feleségül Helga Simonst, majd megszületett két lányuk Miranda és Mathilda.
Oké, azt hiszem, duplán látok! Csak káprázott a szemem!
Gyorsan elolvastam még ötször a neveket, de mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Tuti, hogy kezdek meghülyülni! Hiszen minden jel arra utalt, hogy Miranda halála után tényleg kihalt a Wyson név. De ez most akkor mi?
Felkeltem a földről és odasiettem a könyvtároshoz, aki a Kate-David incidens után eléggé borsos hangulatban volt, de amint felnézett rám, hatalmas mosoly ült ki az arcára.
- Miben segíthetek a fiatalembernek? - kérdezte pilláit rebegtetve.
Kezét csábosan - saját bevallása szerint csábosan - a nyakára tette és fátyolos tekintettel vizslatott.
"Azt tudom, hogy te miben segíthetnél nekem!" - gondolta és gondolatai meglódultak.
- Szeretnék érdeklődni, hogy nem téves-e itt ez az adat - toltam elé a könyvet és rámutattam a nevekre. - Tudomásom szerint a Wyson-Simons házaspárnak csak egy gyermekük született.
A nő feltolta a szemüveget az orrán, tanulmányozta a kritikus adatokat, majd a számítógéphez gurult székestől és bepötyögött valamit.
Elavult masina lehetett, ugyanis percekig tartott, mire kidobta az eredményeket. Addig "jótevőm" rajtam legeltette a szemeit és "szebbnél szebb" gondolatait akaratlanul is megosztotta velem.
Borzalom, hogy egy könyvtárosnak milyen kreatív fantáziája van! Oké, nem azt mondom, hogy nem szép, sőt akár csinosnak is mondható - fiatal, 25 év körüli, jó testi adottságokkal megáldott -, de nem az esetem.
Háttal az asztalnak támaszkodtam, hogy ne kelljen elviselnem epekedő tekintetét és az utolsó otthon töltött napra gondoltam.
Bella halk hangjára, ahogyan utánam kiáltott, majd a gyengéd, de meghitt ölelésre, amiben részesített. Az érzésre, ami akkor kerített hatalmába, amikor puha ajka finoman, szinte már lepkeszárny könnyedén súrolta járomcsontomat és egy pillanatra megremegtem.
Megdöbbentem, hogy mennyire közvetlenül, nyíltan és testvériesen viselkedett velem szemben.
Én viszont…
- Azt hiszem, találtam valamit – rángatott ki álomvilágomból a könyvtáros nő, és felém fordította a képernyőt. – A születési anyakönyvi kivonatok másolatai között bukkantam rá.
Az anya, Helga Simons aznap éjjen két ikerlánynak, Mirandának és Mathildának adott életet, de csak az egyik gyermeket tudták felnevelni. A másik csecsemőt adoptálták, de a Wyson nevet meghagyták neki.
Az orvos aláírása is ott volt a lapon – megkopott, elhalványult kézírás, alig olvasható a gyors kézmozdulat miatt –, de tekintetem már a másik cellára siklott. Ott egy újságcikk volt látható, ami arról tudósított, hogy Mathilda Wyson házasságot kötött…
Agyam utolért és kapkodva lélegeztem, míg szemem a két dokumentum között ingázott.
A két név beleégett az íriszembe.
Cullen… Swan…

U.i.: Azt hiszem, életem legkegyetlenebb és legbrutálisabb függővégét írtam most meg, amire még büszke is vagyok! Muhahaha!
De lehet komikban szavazni, hogy Ti melyiket gondoltátok a legidegtépőbbnek! Folyt. köv...