Ízelítő helyett...

Nem, azért azt nem merem megcsinálni!
Amúgy sziasztok!
Na, arról van szó, hogy ma nem csak ízelítőt kaptok, hanem valami különlegeset is, de először essünk túl a megszokott dolgokon! Tehát itt az ízli a kövi fejiből, vegyétek és vigyétek!XD Az utóbbi hetekben próbáltam nem "annyira" durva előzeteseket hozni, de ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni!:P
A kockázatokért és mellékhatásokért nem (ismétlem NEM) vállalok felelősséget!

"Felkacagtam és megcsóváltam a fejem. Annyira könnyűnek és gondtalannak éreztem magam, hogy szinte megrészegültem. Soha nem szórakoztam még ilyen jól, soha nem voltam még ilyen nyugodt és felszabadult. Lehet, hogy mindez Bella miatt történik? Ő változtatott volna meg ennyire? És ha igen, hogy volt képes rá? Kész rejtély ez a lány, ez nem vitás!
Teste szorosan és tökéletesen simult az enyémhez, de annyira alacsonyan ült rajtam, hogy fejét nem tudta kényelmesen elhelyezni vállamon..."

Ha megvolt a hatás, akkor lépjünk át a másik meglepire!
A múlt héten voltak a sulinapok nálunk, és ezen alkalomból mindig szoktak diákigazgató-választást rendezni. Ez idén sem volt másképp, azzal a kis különbséggel, hogy most az osztályunk is nevezett. A történethez az is hozzátartozik, hogy keddre kellett volna leadni a kész vidit és úgy volt, hogy két másik osztálytársam indul. Ők nem tudták megcsinálni a filmüket időre, ezért visszaléptek. Másik osztálytársamnál megindult a vezérhangya kedd este, hogy kérjünk haladékot, és akkor induljunk mégis! Az engedélyt megkaptuk, így csütörtökön, egy egész napos forgatás és kb. 6 órás vágás után az eredményt fel tudtuk mutatni!:D
Négy nevezőből a szép harmadik helyet csíptük meg, de ez engem nem vigasztal, mert egy fogadásnak köszönhetően pancsizni fogok a filmben látott tóban júniusban!XD (A kövi vidit sztem arról fogjátok majd látni!)
Na, de akkor az ominózus videót itt tekinthetitek meg, és mi más lenne a témája, mint...
http://www.dailymotion.com/video/xcq4xu_13d-kampanyfilm_fun
(Az osztálytársak engedélyét megszereztem, hogy közölhessem, mert én még ilyen személyiségi jogokra is odafigyelek.)
Kérdések és kérések chatben és komiban!XD
Pusz

Vérvörös alkonyat - 33. fejezet

Sziasztok!

Nos, nem húzom tovább az idegeiteket, és lehull a lepel a Cullen-Swan ügyről, hogy helyette egy másik rejtélynek adja át a helyét. A fejit azoknak ajánlom, akik megdobtak pár díjjal (még párszor, köszönöm!XD), nyelvvizsgáztak egyet a héten, vagy fognak a közeljövőben és minden lázban égő fiatalnak! Gyerekek, Rob itt van nálunk!XD
Pusz

A Wysonok titka

(Edward szemszöge)

Carlisle cipőjének talpa halkan kopogott a padlón, ahogyan felsétált a dolgozószobájába. A bőrfotel finoman megnyikordult, amikor beleült és kényelmesen elhelyezkedett.
Minden idegszálam megfeszült, ahogyan belegondoltam, milyen beszélgetés fog következni nemsokára. Kiléptem a teraszra telefonnal a kezemben és végigtekintettem az alvó Chicagón. Annyi minden kötött ide, és annyi minden űzött el erről az elkárhozott helyről. Halandó családom, gyermekkorom, gyilkosságok, titkok és rejtélyek melyeket az idő jótékony ködfátyla sem tudott elrejteni előlem…
- Edward? – szólalt meg nyugodt hangon Carlisle.
- Chicagóban vagyok – kezdtem a beszélgetést, és elképzeltem apám meghökkent arcát. – Most jöttem a könyvtárból.
Néma csend volt a vonal túloldalán.
- A Wyson-család háttértörténete után kutattam egy kicsit – folytattam, de a mondat végén ismét megálltam, várva a reakciót.
- Patric Wyson és Helga Simons – merengett félhangosan Carlisle, és hallottam, hogy járkálni kezdett a szobában.
- Ismerted őket? – kérdeztem rá a nyilvánvaló tényre.
- Kétszer találkoztam velük. 1916-ban, amikor megszülettek a lányaik és 1918-ban, amikor spanyolnáthával kezeltem őket.
- Lányaik? Tehát tényleg ikerlányaik voltak?
- Igen, én segítettem a világra Mirandát és Mathildát is. Szegény házaspár, a mai napig fel tudom idézni az arcukat, amikor megtudták, hogy két gyermekük született. Anyagi okok miatt olyan döntést voltak kénytelenek hozni, amit senkinek sem kívánok: választaniuk kellett két újszülött gyermekük közül, a másikat pedig kénytelenek voltak örökbe adni.
- Miranda maradt náluk, Mathildát pedig nevelőszülőkhöz adták – suttogtam magam elé.
- Igen – nyugtázta Carlisle. – Látom, tájékozott vagy a témában.
- Tudod, hogy mi történt a lányokkal ezután? – Én persze már tudtam a választ, de kíváncsi voltam arra, hogy apám vajon mennyire foglalkozott ezzel a dologgal akkoriban.
- Mathildáról csak annyit tudok, hogy a nevelőszüleivel együtt elköltözött Seattle-be és itt férjhez ment. Azt már nem tudom, hogy kihez. Miranda a szülei halála után a nagyanyjához került és egy ideig még „tartottam” velük a kapcsolatot, de aztán jöttél te és megszakadt minden szál. – Carlisle csendben várakozott valamilyen reakciómra, de amikor rájött, hogy nem sokat szed ki belőlem, rákérdezett: - Edward, volt annak valami oka, hogy pont ezeket a kérdéseket tetted fel nekem?
Nagyot sóhajtottam és hosszú monológba kezdtem:
- Miranda nagyanyja meghalt, amikor a lány betöltötte a tizenkettőt és árvaházba került.
- Édes Istenem! – súgta Carlisle megrendülten.
Ő még nem tudta, hogy a hideg zuhany most érkezik csak.
- Mirandát 1931-ben meggyilkolták egy sikátorban, a tettesek viszont eltűntek.
- Edward? – kérdezte suttogva apám és éreztem, ahogy a kétségbeesés szinte szétáradt benne.
- Soha nem éreztem még magam annyira tehetetlennek, mint azokban a percekben – idéztem fel magamban az emlékképeket. – Ha csak egy kicsivel is jobban odafigyeltem volna, és nem őrjít meg a vér iránti vágyam, akkor megakadályozhattam volna egy ártatlan lény halálát.
Mélyről jövő sóhaj szakadt fel mellkasomból, és azt hittem, hogy ezzel majd minden problémám távozik, de nem ez történt. Sötét múltam ólomsúlyként nehezedett vállamra és hiába akartam görcsösen eltemetni, olyannyira megmakacsolta magát, hogy hívatlanul is előtört.
Ajkaimon kibuktak azok a szavak, amiket soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem tártam volna fel és szinte öntudatlan állapotban meséltem el Carlisle-nak azt az éjszakát, ami megváltoztatta az életem 1931-ben.
Apám szótlanul hallgatta végig vallomásomat, és mikor befejeztem, csak ennyit mondott:
- Szegény lány! Nem ilyen sorsot érdemelt volna. – Hangja bánatosan csengett, egy cseppnyi szemrehányás sem volt benne.
- Sajnálom – kértem bocsánatot és a bűntudat elöntötte egész bensőmet.
- Mégis mit? – kérdezte Carlisle még mindig szomorúan, de már némi érdeklődéssel megfűszerezve.
- Azt, hogy nem mondtam el ezt nektek. Nem voltam hozzátok őszinte. – És most nem csak emiatt a hibám miatt vezekeltem, hanem mások miatt is.
- Soha nem kényszerítettünk arra, hogy beszélj erről az időszakról. Megértem, hogy miért nem meséltél erről soha és nem is hibáztatlak érte – oldozott fel ezen bűnöm alól apám.
- Köszönöm – motyogtam.
A beálló csendben rájöttem, hogy annyi mindenért hálásnak kell lennem a családomnak. Visszafogadtak, amikor meg sem érdemeltem volna, elnézték nekem furcsa viselkedésemet és segítettek, amikor azt hittem, elvesztem. Többel tartoztam nekik, mint amit meg tudtam hálálni.
- Ha jól sejtem arról is van információd, hogy mi történt Mathildával?
- A sejtéseid általában jónak szoktak bizonyulni – mosolyodtam el és tekintetem a chicagói éjszaka fölött siklott el.
- Sokat éltem már ahhoz, hogy tudjam, egy vámpír soha nem végez félmunkát. – A bőrfotel megcsikordult, ahogyan Carlisle hátradőlt benne.
- Vagy csak reménytelenül kiszámítható vagyok – sóhajtottam.
Carlisle dallamosan felnevetett és ez felidézte bennem az otthonomat. De azzal vigasztaltam magam, hogy nemsokára indulok haza. Itt már nincs több dolgom.
- Az a szép a vámpírokban, hogy soha nem tudhatod, mi lesz a következő cselekedetük. De szerintem nem erről a filozófiai kérdésről beszélgettünk pár perccel ezelőtt – terelte vissza a témát rendkívül jó érzékkel a rendes mederbe.
- Mathilda, mint már te is említetted, elköltözött nevelőszüleivel Seattle-be. Tényleg megházasodott. – Jelentőségteljesen elhallgattam, mint a jó szónok a nagy horderejű bejelentések előtt. – Férjhez ment egy jómódú, középosztálybeli férfihoz, bizonyos Charles Swanhoz.
Hallottam, amint Carlisle lélegzete elakadt a döbbenettől és percekig nem tudott megszólalni. Tudtam, hogyan érezhette magát, mert engem is sokkolt a hír. A reakcióidő letelte után csak egy szót bírt kinyögni:
- Swan?
- Igen, mégpedig annak a Charlie Swannak a nagyapja, akit Forks rendőrfőnökeként ismerünk – adtam meg a magyarázatot.
- Akkor tehát Miranda… - De a kérdést egyszerűen nem tudta bafejezni.
- Igen. Miranda Bella dédnagynénje.

Egy nappal később…
(Bella szemszöge)

Unottan üldögéltem az egyik fa alacsonyabbik ágán és gondolataim fogságából próbáltam szabadulni. A villából már kiszabadultam, ugyanis a futáros incidens után megjelent a házban még pár kiszállító különféle csomagokkal – laptopokat, tévéket és egyéb méregdrága cuccokat hoztak – és fura módon hirtelen mindenki annyira elfoglalt lett, hogy nekem kellett ajtót nyitnom. Ennek köszönhetően már felügyelet nélkül is kiengedtek a szabadba, így most egyedül tébláboltam az erdőben.
A szomszédos fán egy puma terpeszkedett el lustán, fejét mancsain nyugtatta, jobb hátsó lába lelógott az ágról és egyáltalán nem zavarta, hogy alig öt méterre tőle egy vámpír csücsül. Fél szemét biztos, ami biztos alapon rajtam tartotta, de nem gondolta, hogy veszélyes lennék rá nézve. Két őz és egy grizzly elfogyasztása után volt benne valami.
Jobban szemügyre vettem a nagytestű ragadozót és felismertem őt. Ez volt az, amelyik a temetésem napján a ház körül ődöngött, őt láttuk az emeleti folyosóról és két héttel ezelőtt a szobám erkélye alatt is ő „kuncogott”. Gyönyörű világosbarna bundája könnyedén hullámzott kecses testén, ahogy fel s le mozgott mellkasa. Nagy, sárga szemeit lehunyta és olyan ütemben kezdett el dorombolni, ahogy a farkát csóválta.
Az egész lény látványa felidézte bennem Edwardot és mosolyognom kellett a hasonlóságokon. Tényleg felvesszük annak az állatnak a tulajdonságit, amit a legjobban kedvelünk.
A puma szép lassan álomba szenderült, én pedig visszatértem a gondolataimhoz. Vajon merre járhat most Edward? Miért távozott olyan gyorsan? Mit nem mondott el nekem? Miért akart feltétlenül beszélni Carlisle-lal? Ezek a kérdések gyötörtek már azóta, mióta elment. De tegnap azt mondta, hogy indul haza…
Hatalmasat sóhajtottam, mire a puma kipislantott pillái mögül, de vissza is aludt. Ha mindehhez még hozzáteszem az „apró” kis jeleneteket, amiket Alice jóvoltából látok, akkor egy brazil szappanopera elbújhatna a helyzetem mellett.
Mit fogok tenni, ha Edward visszajön és…
Tovább nem tudtam eszmefuttatásomat végiggondolni, mert egy kéz kulcsolódott a bokámra és villámsebesen lerántott az ágról. Az illető már csak azt nem vette számításba, hogy ha alattam áll, akkor 99, 99 % az esély arra, hogy rajta kötök ki. Szerencsétlenségére nem jött be neki az a 0, 01 %, így leterítettem őt, mint vámpír a vacsit.
A puma mérgesen kapta fel a fejét és mogorván vizslatott bennünket.
- Remek, most felébresztetted Edet! – vetettem a szemére „áldozatomnak” és megpróbáltam nem kimutatni, mennyire megrettentem a helyzettől és örültem neki, hogy itt van.
- Edet? – kérdezett vissza, és nekem össze kellett szednem magam, mert megéreztem kezeit a derekamon. – Az meg ki?
Mutatóujjammal ráböktem a szóban forgó „személyre”.
- Oh, és miért nevezted el így? – érdeklődött nyájasan.
- Mert hasonlít rád – mondtam nemes egyszerűséget tettetve és rákönyököltem a mellkasára.
- Te elneveztél rólam egy pumát? – vigyorgott.
- Aham. Tudod, ő is olyan önfejű, makacs és unott képű, mint az alteregója! – hecceltem.
Csendes nevetésétől jóleső érzés járt át, de a feszélyezettség még mindig nem múlt el. Ebben a pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy ha – és a hangsúly a „ha” szócskán volt – Alice látomása valahogyan mégis beteljesedne, akkor olyan dolgokat vágna a fejemhez.
- Mennyi időt töltöttél el vele, hogy ilyen jól a lelkébe látsz? – ugratott. – Ugye a házba nem vitted be? Esme nem szeret szőrt takarítani.
Megforgattam a szemem, mire felnevetett. Ed megelégelte azt, hogy nem hagytuk pihenni, ezért leugrott a fáról és befutott az erdőbe.
- Szép, most meg elkergetted! – horkantam fel és az eltűnő alak után bámultam.
- Nem. Az a szép, hogy én itt töröm magam, hogy a frász hozzam rád, téged meg jobban izgat egy puma, mint…
A mondatot elharapta. Vajon mit akart mondani? Hogy engem mi izgat, arról meg inkább ne is beszéljünk!
- Szia, Edward! Örülök, hogy látlak! Hogy vagy? – mosolyogtam rá édesen.
- Na, ezt már szeretem – dobott meg egy féloldalas mosollyal. – Köszönöm kérdésedet jól, bár egy kicsit éhes vagyok. De az előbb láttam itt egy jól megtermett pumát, szóval…
- Azt próbáld meg! – csattantam fel és mindkét kezemmel visszanyomtam őt a földre. – Csak a testemen át!
Világos aranybarna szemei megvillantak, majd az enyémbe fúrta őket. Mindkét kezét összekulcsolta a feje alatt.
- Ez nem ugyanaz a puma, amelyik gúnyt űzött belőlem? – Csak bólintani bírtam. – Akkor illendő lenne revansot vennem.
- Kérlek, ne! – súgtam.
- Miért ne? – kérdezte, míg szemöldökét érdeklődve felvonta.
- Megkedveltem őt, és nem akar senkit sem bántani – dadogtam zavartan.
- Hmmm – töprengett pár pillanatig, majd megfontoltan ezt mondta: - Mit kapok azért cserébe, ha nem vadászom le?
Kitágultak a szemeim, hogy mégis mit tudnék neki megadni, amit még nem kapott meg, de a kérdésemet már nem tudtam feltenni.

Bells szobája

Sziasztok!

Valamelyik részben voltam olyan elvetemült, és azzal untattalak Benneteket, hogyan is néz ki Bells szobája az átalakítás után. Volt egy unalmas órám, és megrajzoltam a tervet is hozzá, szóval felteszem ide is. Ne tessék nézni a méretarányokat, mert a mérnöki diplomámat még előző életemben szereztem...

Pusz

Ízelítő a 33. fejezetből

Sziasztok!

Pupimnak, hogy ennyivel is jobb kedve legyen! Pusz

"Hatalmasat sóhajtottam, mire a puma kipislantott pillái mögül, de vissza is aludt. Ha mindehhez még hozzáteszem az „apró” kis jeleneteket, amiket Alice jóvoltából látok, akkor egy brazil szappanopera elbújhatna a helyzetem mellett.
Mit fogok tenni, ha Edward visszajön és…
Tovább nem tudtam eszmefuttatásomat végiggondolni, mert egy kéz kulcsolódott a bokámra és villámsebesen lerántott az ágról. Az illető már csak azt nem vette számításba, hogy ha alattam áll, akkor 99, 99 % az esély arra, hogy rajta kötök ki. Szerencsétlenségére nem jött be neki az a 0, 01 %, így leterítettem őt, mint vámpír a vacsit."

Díj

Sziasztok!

Huh, most már megint nem tudom, hogy mit mondjak, mert folydogálnak piciny könnyeim. Egy szó, mint száz: köszönöm Mesi28-nak, Lynának(a Diamond Bloggert Tőle kaptam), Tiának, Alice-nek, Nikcimacinak, Doree-nak, Rellának,SummerSzanynak, Tincsunak és Rosalice-nek, akik rám gondoltak és elküldték nekem ezt a díjat 2010. március 21-én.

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat

Név: Szilvi (ki hitte volna?)

Becenév: Szylu (Szilu, íme lehull a lepel, hogy honnan van ezen fua nevemXD), Hugee, Szilvamag

Lakhely: Velence

Születési hely: Mór

Magasság: 165 cm (igen, alacsony levegőt szívokXD)

Névnap: november 13.

Foglalkozás: Főállású bérgyilkos, másodállású író és harmadállásban tanul vagy próbál tanulni(a kettő között hatalmas a különbség, mint ahogyan foglalkozásaim között isXD)

Testvérek: 1 vérszerinti, 2 mostohatesó

Anyanyelv: magyar

Beszélt nyelvek: német, angol

Gyűjtemény: Twilight Saga(még bővül eggyelXD), CD-k, szalvéták és filmek

Cipő méret: 37

Iskola: Életrajzot nem kérnek?

Osztály: Tizenharmadik

Kedvenc tantárgyak: német, angol (itt aktívan ott vagyok) és töri&magyar, mert lehet rajtuk írni

Hobbi: írás zenehallgatással kombinálva, olvasás, alvás, filmnézés, beszélgetés a barátnőkkel és aktív kapcsolattartás az olvasóimmal

Zsebpénz: a dugipénzem is annak számít?XD

Kívánság: meglegyen a nyelvvizsgám és felvegyenek egytemre

Álom: újságíró/író legyek és meg is tudjak belőle élni

Szerencseszám: 5

Szeretne találkozni: hosszú a lista, de vannak egy páran!

Háziállatok: kutya, macska, papagáj, pintyek, sünök rohangásznak az udvarban, és pár betévedő kóbor pók, akik bentlakásos sulit nyitnak a szobámban, de nincs szívem kilakoltatni őket!XD

Akiknek ezt a díjat küldöm:

Pupim: http://overdose-pupi.blogspot.com/

Miszosz&Repcsi: http://cullenstory-miszosz-repcsi.blogspot.com/

Bella1213 és Dorszíí: http://secretlife-bella1213.blogspot.com/

Emma115: http://faithelisabethqueen.blogspot.com/

Voiki: http://emlekeimetkeresve.blogspot.com/

Ivi: http://feketeangyalsaga.blogspot.com/

Pusz

Vérvörös alkonyat - 32. fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss, és hogy kárpótoljalak Benneteket, ez most egy kicsit hosszabb lett, mint szokott, de szerintem ezért nem kapjátok le a fejem!XD
A szokásos kritikaszám még mindig áll, de ezt általában be szoktátok tartani!
A jövő heti frissről annyit, hogy nem tudom, hogy hogyan fogom szállítani, ugyanis szombaton nyelvvizsgázok (9:30-tól tessék szorítani, mert 35 pontom múlik ezen a kis megmozdulásomon...), de majd okosban megoldjuk.
A fejit most Mindenkinek ajánlom, csak mert szeretlek Titeket!XD
Pusz

Emmett remekel

(Bella szemszöge)

Az ágyamban hasaltam és Guy de Maupassant Szépfiúját olvastam. Emmett és Rosalie vadászni voltak, Alice és Jasper eltűntek szobájuk magányában. Carlisle szokás szerint dolgozni volt, Esme pedig elment vásárolni. Felesleges pénzkidobás, de egy hét fős családnak fenn kell tartania a normális élet látszatát.
Becsuktam a könyvet és lehengeredtem az ágyról. Kinyitottam az ajtót és komótosan lesétáltam az első emeletre. A ház lágy, dallamos csengője töltötte be a levegőt és Alice felsikkantott a fal túloldalán:
- Megjöttek a ruhák Seattle-ből! – És hallottam, amint rohan a szobájából.
- Nyitom! – kiáltottam a szállítónak és emberi tempóban sétáltam oda az ajtóhoz.
A fiatal srác kitágult szemekkel bámult rám, s meg sem bírt szólalni. Először azt hittem, hogy talán felismert, de aztán rájöttem, hogy senkit nem ismerek a közeli nagyvárosból, így ez a veszély elmúlt. A kezében tartotta az aláírandó papírokat, háta mögött meg vagy fél tucat kartondoboz tornyosult.
- Hahó! – integettem az arca előtt, mire felolvadt szobormerev arca.
- Oh, bocsi – pihegett, mint aki éppen maratont futott. – Csak elbambultam.
- Hát, azt vettem észre – mosolyogtam, és ráböktem a lapokra. – Hol írjam alá?
- Jah, igen. Itt. – Elém tolta az ívet, én pedig pár másodperces habozás után aláfirkantottam, hogy Isabella Cullen. – Átutalással fizettek már – fűzte tovább.
Furcsa érzés fogott el, amikor leírtam a Cullen nevet. Éreztem, hogy most már végérvényesen ehhez a családhoz tartozom és ez szomorúsággal és örömmel töltött el, vegyesen.
- Segítsek bevinni a cuccot? – kérdezte nagylelkűen.
- Hagyd csak, majd megoldjuk – mondtam, mire lehervadt a mosoly az arcáról. – De nagyon szépen köszönöm.
- Igazán nincs mit – motyogta a tarkóját tapogatva, majd lassan visszaindult a kocsijához.
A kartondobozok mellett elhaladva gyorsan – emberhez képest gyorsan – megkocogtatta az egyik tetejét és rácsúsztatott egy névjegykártyát. Felvont szemöldökkel néztem utána, míg beszállt az autóba és elhajtott a kavicsos úton. Amint kikerült látótávolságomból felkaptam a dobozokat és beszambázva velük, sarkammal meglöktem az ajtót és letettem a csomagokat az asztalra.
- Alice, itt vannak a ruhák! – kiáltottam fel neki, de a válasz már a hátam mögül hangzott.
- Tudom – súgta Alice.
Megfordultam, és szembetaláltam magam a halálsápadt tünpírrel és Jazzel.
- Nektek meg mi bajotok? – kérdeztem meghökkenve.
- A futár volt itt? – kérdezett vissza Alice.
- Nem, a halloweenes gyerekek jöttek cukorkát kunyerálni! – Miért teszi a hülyét?
Emmett és Rosalie a hátsó ajtón jöttek be és Em jókorát sózott Jasper hátára.
- Szeva fiatalság! Na, mizu? – vágódott le a kanapéra.
- Bella éppen most vette át a Seattle-ből jött ruháinkat – foglalta össze tömören Alice.
Emmett felpattant, mintha gombostűt böktek volna a fenekébe, Rose álltában megmerevedett.
- Itt volt a futár? – kérdezte Rose is.
Jasper és Alice csak bólintottak, nekem pedig elegem lett az egészből és elvesztettem a türelmemet.
- Mi lenne, ha nem néznétek levegőnek? – tromfoltam le őket.
- Bella, te beszéltél egy sráccal! – mondta Jasper.
- Igen, és? – értetlenkedtem.
- Hahó, hús-vér élő személy volt. Ember – somolygott Alice.
Meghökkentem az információtól és kitágult szemekkel néztem rájuk.
- Egy emberrel álltam szemben – hüppögtem.
- És még él a csávó! – vigyorgott Emmett. – Szép volt, hugi!
- De… én… Meg is ölhettem volna! – fakadtam ki.
Alice odajött hozzám és megfogta a kezem.
- Egész végig itt voltunk mögötted, nem lett volna semmi baj – nyugtatott meg lágyan.
- És tényleg hihetetlen önuralmad van – fűzte hozzá Jasper. – Rendkívül gyorsan adaptálódtál a helyzethez.
Aprókat szippantottam és orromban éreztem a friss vér szagát. Torkom égni kezdett, de nem lángolt fel bennem a gyilkolási vágy. Az illat vonzó volt számomra, de feleannyira sem csábított, mint a napfény…
- Most már nem lesz semmi probléma – nyugtázta Jasper. – Még pár ilyen alkalom, és te is hozzászoksz a dologhoz.
- De hogy lehet, hogy titeket nem vett észre a srác? – zavarodtam össze.
- El sem hinnéd, mennyire lekötötted a figyelmét – mosolygott Alice. – Jazz majdnem viháncolni kezdett mellettem szegény fiú érzelmeitől!
- Nem is igaz! – védekezett az említett. – Csak megállapítottam, hogy mennyire feldobódott a srác Bella látványától!
Emmett felröhögött.
- Hát, nem csak a látványa izgathatja, ha névjegykártyákat hagy a dobozokon extra szolgáltatások reményében – vigyorgott teli képpel.
- Pfúj, undorító vagy! – szisszent fel Rosalie és felrohant a lépcsőn.
- Most meg mi rosszat mondtam? - tárta szét a karját a mackó, majd nagy sóhaj közepette felcaplatott élete értelme után.
Már éppen nyitottam volna a számat, hogy valamit kérdezzek, de Alice „hozzám vágott” egy telefont huncut mosollyal az ajkán és kijelentette:
- Vedd csak fel! – kacagta.
Értetlenül meredtem rá, majd az ezüst ketyere életre kelt a kezeim között. A kijelzőn csak egy szám volt, semmi név.
- Tizenöt másodperc, és leteszi – dobolt Alice az ujjaival összefont karján, majd türelmetlenül felkiáltott: - Jaj, Bella! Könyörgöm, vedd már fel!
Kinyitottam a mobilt és félénken beleszóltam:
- Igen?
Néma csönd, majd:
- Bella? – kérdezte a világ legbársonyosabb hangja, és a gyomrom bukfencezett egyet.
Két hete nem hallottam őt.
- Edward? – Tudtam, hogy ő az, de ki kellett mondanom ahhoz, hogy igazzá váljon.
- Jól vagy? Minden rendben? Nem történt semmi? – aggodalmaskodott.
- Minden rendben, nem történt semmi különös – motyogtam. – Te hogy vagy?
A kérdésre már nem tudott válaszolni, mert Alice odaugrott mellém, és belekiabálta a telefonba:
- Bella egy emberrel találkozott! – sipította.
- Hogy… mi? – nyögte Edward. – De ugye nem?
- Nem, dehogy – nyugtatta meg Alice és kikapva a mobilt a kezemből gyorsan darálni kezdte az eseményeket.
Nagyot sóhajtottam és csüggedten belerogytam a fotelbe. Jasper elnézően tekintett párjára, én meg dohogtam, hogy csak ennyit beszélhettem Edwarddal.
A tünpír hadonászva, gesztikulálva magyarázott és úgy rótta a köröket, mintha muszáj lenne. Pár perc után megtorpant előttem, megforgatta a szemeit és odanyújtotta a telefont.
- Veled akar beszélni! – mondta kissé sértődötten.
Átvettem a mobilt és már hallottam is Edwardot:
- Mondd meg a koboldnak, hogy ne dühöngjön! – viccelődött.
- Késő bánat, eb gondolat – közölte fölényesen.
- Hihetetlen egy nőszemély! – nevetett Edward, majd elkomolyodva folytatta: - Büszke vagyok rád! Nem mindennapi dolgot cselekedtél!
- Nem tettem semmit – súgtam szégyenlősen, mert dicsérete mélyen érintett.
- Hát, azt viszont nagyon jól! – Elképzeltem, ahogy ajka finom mosolyra húzódott. – Hallom, első látásra az ujjad köré csavartad a srácot.
- Alice egy kicsit túlzott. – Rápillantottam kobold húgomra, aki feltartotta a kezét.
- Hmmm! Tényleg? – kérdezte.
- Ez nem annyira lényeges – hárítottam. – Veled mi van?
Felnevetett.
- Látom, még mindig nem szereted, ha te vagy a középpontban – közölte kész tényként. – Ma este indulok haza, de nem tudom, hogy mikor érkezem majd meg.
- Oh, ez… klassz. – Oh, remek, most mit fogok majd tenni? Azok után, amit láttam…
- Aha, az – nyugtázta.
Nagy dübörgés töltötte be a házat és megjelent Emmett.
- Csak nem a melák bátyánk robogott le a nappaliba? – érdeklődött.
- Teljes életnagyságban – mosolyogtam Em izgatott arca láttán.
- Gyerekek, olyan viccem van, hogy eldobjátok tőle a parókátokat! – süvítette és megállt a nappali kellős közepén.
- Azt hiszem jobb, ha megkíméllek ettől az élménytől – mondtam Edwardnak.
- Kihagyni egy Emmett-féle viccet? Nincs az az Isten! – mondta. – Sziporkázó poénjai szoktak lenni, hacsak nem rontja el a csattanót. Kihangosítanál?
- Te tudod – motyogtam, és teljesítettem a kérését.
Alice természetesen előre látta az egész jelenetet, így a hasát fogva kacagott Jasper mellett, akire átragadt egy kevés felesége jókedvéből, ugyanis vigyorgott, mint a vadalma. Rosalie, aki időközben szintén megérkezett, unottan kukkantott ki a legújabb divatmagazin mögül.
- Ha ez is olyan, mint az előző, akkor inkább ne is kezdj bele!
Emmett most az egyszer nem sértődött meg. Úgy látszik, túlságosan a viccére koncentrált. Egykedvűen sétáltam oda az ablakhoz – a telefont letettem az asztalra – és az égen gyülekező felhők lassú mozgását néztem. Ha hinni lehetett Alice-nek – és már miért kételkedtem volna benne?! –, akkor holnap estére megjön a hatalmas vihar is. Nem értettem, hogy ez a többieket miért spannolta fel annyira – napok óta erről beszélgettek –, de inkább nem firtattam a dolgot.
- Készen álltok? – kérdezte izgatottan Emmett.
- Nem, de rád soha nem lehet felkészülni, ezért hajrá! – piszkálta Edward a túloldalról.
- Jé, az öcsipók is itt van? – vágott vissza Em.
- Nem sokáig, szóval csapj a lovak közé!
Rose sóhajtott és visszabújt az újság mögé.
- Alice, te nem súghatsz! – intette meg pajkosan húgát, aki látványos mozdulattal zipzárt húzott a szájára. – Hogy hívják a világ legmagasabb épületét, amit vámpírok laknak?
A két másik tesó tanácstalanul nézhetett rá, Edward sem szólalt meg, ezért Em hozzám fordult.
- Bella?
- Passzoltam – mondtam, de nem néztem rá.
- Tudod, hogy kezdesz hasonlítani Mr. Önmarcangoló Búbánatos Aszott Majomhoz? – kérdezte cinikusan.
- Hé! – hördült fel a megsértett személy.
- Nagy az Isten állatkertje, kicsi a kerítés – vágtam vissza nyugodt hangon.
Rosalie és Alice köhécselni kezdtek. Edward felkacagott, Jazz meg közbevetette:
- 1: 1 az állás a mai napra.
- Jaj, Emmett, mondd már! – csattant fel Alice.
- Ja, tényleg. Tehát, hogy hívják a világ legmagasabb „vámpíros” épületét? – Néma csend. – Vempire/Vampire State Building!
Nem kellett megvárni az emberi reakcióidőd, így az utolsó szó elhangzása után fél másodperccel már felharsant Jasper öblös nevetése, Edward bársonyos hangja keverve Rose és Alice csilingelő kacagásával.
Megcsóváltam a fejem, de mosolyomat nem tudtam elrejteni.
- Ez nagyon fájt! – szuszogta Edward a nevetéstől.
- Em, ez volt eddig a legnagyobb vicced! – dicsérte Jazz.
- Mi ez a nagy viháncolás, fiatalok? – kérdezte a belépő Esme és nyomában ott jött Carlisle is.
- Emmett alkotott – adta meg a választ Rose.
- De még hogy! - toldotta meg Alice.
- Szia, anya! – köszönt Edward a vonal túlsó végéről.
A következő pillanatban már Esme kezében volt a telefon.
- Edward, minden rendben? – kérdezte aggódó hangon. – Hol vagy?
- Jól vagyok, minden a legnagyobb rendben. – Hangja itt egy kissé megbicsaklott, de nem tűnt fel rajtam kívül senki másnak. – Ma este indulok haza, de még nem tudom, hogy mikor érkezem – kerülte ki a második kérdést. – Ott van Carlisle valahol?
- Igen, itt vagyok – felelt nyugodtan a keresett személy.
- Tudnád adni – kérte Edward. – Szeretnék vele beszélni… „négyfülközt” – mondta egy kis habozás után.
- Persze – nyugodott meg Esme – Gyere haza hamar! Szia!
- Szia, Edward! – köszönt el Alice és Rose egyszerre.
- Béke veled, öcsibogyó! – vigyorgott Em.
- Edward – köszönt el Jasper.
Itt volt az ideje a búcsúnak.
- Szia! – mondtam hangosan.
- Sziasztok! – köszönt el tőlünk, és Carlisle eltűnt a dolgozószobájában vele „együtt”.
Mereven bámultam kifelé az ablakon és próbáltam nem megválaszolni azon kérdések tucatját, amik a fejemben kavarogtak.
- Menjünk vadászni! – ajánlotta Esme, mire életre kelt a szoba.
Emmett és Jasper egymást leelőzve akart kijutni az ajtón, aminek az lett a következménye, hogy mindketten beszorultak.
Sóhajtottam, kinyitottam oldalt egy ablakot, és kiugrottam rajta. Megálltam a dulakodó páros előtt és csendesen, de vigyorogva odasúgtam nekik:
- Kívül tágasabb!
Jasper nevetni kezdett, Emmett meg a szemét forgatta.
- 2: 1 oda – közölte Jasper, mire kecsesen meghajoltam.
Közben megérkeztek a lányok is és csatlakoztam hozzájuk. Még hallottam, hogy Emmett utánam kiált, hogy ezt még visszakapom, de már Esme anyai mosolyára figyeltem, ahogy átfogta a vállamat és húzott magával.
- Szóval, mi ez a jókedv?
Alice előrevágtatott, szembefordult velünk és hátal ugrált, míg elmesélte a mai napunkat, kezdve a futártól Emmett viccéig.
Ha tudtam volna, hogy fognak még annál nagyobb dolgok is történni az elkövetkezendő napokban, mint a találkozásom a csomagszállítóval, nem így állok hozzá az egészhez. De ezt még Alice sem láthatta előre, hiszen rólam volt szó.

Ízelítő a 32. fejezetből

Sziasztok!

Asszem, ehhez nem kell mit hozzáfűznöm, csak olvassátok!XD
A friss pedig szombat este (az éjjel jobb szó rá!).
Pusz

"Már éppen nyitottam volna a számat, hogy valamit kérdezzek, de Alice „hozzám vágott” egy telefont huncut mosollyal az ajkán és kijelentette:
- Vedd csak fel! – kacagta.
Értetlenül meredtem rá, majd az ezüst ketyere életre kelt a kezeim között. A kijelzőn csak egy szám volt, semmi név.
- Tizenöt másodperc, és leteszi – dobolt Alice az ujjaival összefont karján, majd türelmetlenül felkiáltott: - Jaj, Bella! Könyörgöm, vedd már fel!
Kinyitottam a mobilt és félénken beleszóltam:
- Igen?"

U.i.: Amint látjátok új látogatószámláló került fel az oldalra, mert az előző minden frissítéskor felszámított egy látogatót. Most már csak azok a látogatók lesznek számolva, akik... hogy a fenébe kell ezt magyarra fordítani? "Every unique user"... Tiszta agyrém... Na, értitek? Remélem!XD Pusz

Ajánlás

Sziasztok!
Nos, régen ajánlottam már valamit Nektek, de akkor most kapásból hármat említek!
Azt első egy nem Twilight témájú, de izgalmas, most induló regény, amit nem más, mint Szélvész Overdose Pupi, alias az én Bétám ír, aki igába hajtotta a fejét, és csatlakozott táborunkhoz. Üdv a klubban, Pupim!
Itt nézhetitek meg a blogját:http://overdose-pupi.blogspot.com/
(Halkan megjegyzem, hogy én bétázok neki, mint ahogyan a kövi blogon is... Tehát a helyesírásért engem kell szidni, nem őket...)
A kövi Repcsi és Miszosz blogja, ahol vicces kis szösszenetekkel szórakoztatnak bennünket a csajok, érdemes felkészülni mindenre:
http://cullenstory-miszosz-repcsi.blogspot.com/
És nem utolsó sorban pedig Bella1213 Secret Life című ficjét ajánlom figyelmetekbe, amit elvetemült ötletadójával, Dorszíí-val írogat együtt. (Néha az az érzésem, hogy azért, hogy engem kikészítsenek...:P)
http://secretlife-bella1213.blogspot.com/
Remélem, hogy tetszeni fognak a történetek, csapjatok a lovak közé, és olvassatok náluk is!
Pusz
Szylu

Vérvörös alkonyat - 31. fejezet

Sziasztok!

Először arra gondoltam, semmi kommentet nem fűzök a fejihez, csak annyit, hogy tegyétek oda, ahova akarjátok a történetben, de aztán rájöttem, hogy nem fogom megállni e nélkül a mondat nélkül!
Tehát: felhívjuk kedves ide tévedő látogatóink figyelmét, hogy a következő fejezet megtekintése 18 éven aluliak számára csak erős idegnyugtatóval rendelkező nagykorú felügyelete mellett ajánlott! :P
A fejit Mindenkinek küldöm, akik már egy ideje fúrják az oldalam, hogy legyen benne ilyen jelenet... És persze Asunak, hálából!
Rövid, de velős feji!
Pusz
U.i.: Remélem, hogy nem nyeltek le keresztben amiatt, hogy még várni kell egy kicsit a Cullen-Swan rejtély felfedésére...


Gyűlölj, vess meg, csak ne szeress!

(Bella szemszöge)

Tanácstalanul álltam a gardrób közepén és a fekete farmerhez passzoló felső után kutattam, amikor Alice bevágtatott az ajtón, és bordaropogtató ölelésben részesített.
- Holnap este indul haza! – kiáltotta örömtelien, de a többire már nem tudtam odafigyelni, mert tekintetem elhomályosult.
Karja és arca hozzáért csupasz bőrömhöz és abban a pillanatban elmerültem egy olyan világban, ami a jövő állandóan változó képének egy darabkáját osztotta meg velem.
Nyugodtan feküdtem az ágyamban és az ablak felé bámultam. A hajnali nap aranysárga sugarai megcsillantak a bőrén, még gyönyörűbbé varázsolva őt. Aranybarna tekintete az erdőre révedt, és még véletlenül sem nézett rám. Azóta kerülte pillantásomat, amióta felkelt mellőlem a gyűrött ágyból. Rutinosan, hidegen húzta fel magára farmerját, de széttépett ingjével nem tudott mit kezdeni. Leült az ablak elé és vagy egy órája meg sem moccant. Meseszép arkangyal szárnyak nélkül. Egy szót sem szólt hozzám, és ez megrémített.
Talán megbánta volna a tegnap estét? Vissza szeretne vonni minden apró érintést, minden szenvedélyes mozdulatot és azt a pillanatot, amikor megszűnt körülöttünk a világ, semmi más nem létezett, csak ő meg én? Egy test, egy lélek.
Mondani akartam valamit, rákiáltani, hogy itt vagyok, vagy pusztán csak sikítani. Nem bírtam elviselni ezt a feszültséget, ezt a bizonytalanságot, ezt a tétlenséget.
Óvatosan felkeltem és közben vállaimra húztam a lepedőt. Meztelenségem az éjszaka folyamán egyáltalán nem zavart, most annál inkább.
Lekuporodtam vele szemben a földre, hátamat a falnak támasztottam, térdeimet felhúztam, és rajtuk nyugtattam a fejem. Nem mozdult. Vártam… Aztán egyszer csak elfogyott a türelmem.
- Megtisztelnél azzal, hogy hozzám szólsz? – kérdeztem suttogva.
Lassan felém fordította a fejét, és ridegen pillantott rám sötétarany szemeivel. Bronzbarna haja kócosabban meredezett szerteszét, mint általában, ajkát vékony vonallá préselte össze. Mellkasa nyugodt ütemben emelkedett és süllyedt.
- Sajnálom – mondta kimérten, és megfagyott a világ.
- Mégis mit? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Azt, hogy kihasználtalak. Újszülött vagy, labilis és én ezzel tökéletesen tisztában voltam. Az ösztöneid, a vágyaid irányítanak, nem tudod kontrollálni magad. – Azt hittem, hogy ennél jobban már nem tud megalázni, de az utolsó mondata ostorcsapásként csattant. – Nagy valószínűséggel, bárki mással megtetted volna ugyanezt, mint velem!
Minden idegszálam megfeszült és a szenvtelenség álarcát öltöttem magamra, míg felálltam. Belül viszont összetörtem. Fogást váltottam a lepedőn és a mellem fölött szorítottam magamhoz. Lekicsinylő pillantást vetettem rá, majd elindultam az ajtóhoz.
- Hova mész? - kérdezte közömbösen.
- Gondoltam, keresek magamnak egy "bárki mást" és megerősítem az elméleted. Emmett pont kapóra jön majd - vágtam hozzá flegmán, de persze az utolsó mondatot nem gondoltam komolyan. Mint akinek valami szenzációs ötlet jutott eszébe, úgy kaptam ajkaimhoz a kezem, és engedtem, hogy a fehér anyag suhogva lehulljon rólam. - Vagy várj csak, Jasper még jobb lesz! Ő olyan...
A mondatot már nem tudtam befejezni, mert Edward keze a számra tapadt és erősen szorított neki az ajtónak. Tekintete dühtől parázslott és éjfekete volt. Kihívóan álltam pillantását, míg végül nagyot sóhajtott.
- Miért csinálod ezt? Miért teszed ezt az egészet még nehezebbé?
Levette a kezét az arcomról, de válaszolni képtelen voltam, mert megéreztem hűvös lélegzetét a hasamon. Lehajolt a lepedőért és visszacsúsztatta meztelen testemre.
- Te vagy az, aki mindent elrontasz! - vádoltam meg.
Felhorkant és karba fonta a kezeit.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy miről beszélek - folytattam rendületlenül. - Tényleg azt hiszed, hogy csak azért feküdtem le veled, mert labilis vagyok, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek?
Keményen nézett le rám, márványhomloka ráncokba szaladt.
- Igen, azt gondolom - erősített meg.
Elöntött a düh és a bosszúvágy. Arra nem gondolt, hogy én azért tettem mindazt, amit tettem, mert...
Odaálltam elé, lábujjhegyre ágaskodtam és gyengéden megcsókoltam pengevékony ajkát. Egyszer... Kétszer... Háromszor...
A harmadik után már nem bírta tovább és ragadozó módjára csapott le ajkaimra. Készségesen válaszoltam kimondatlan kérdéseire és kezdtem elveszíteni az eszem, ahogy lehelete elbódította elmémet. De nem, nem szabad. Józannak kell maradnom.
Hosszú ujjai tarkómra fonódtak és még közelebb húzott magához. Másik keze derekamat karolta át és hátrálni kezdett az ágy felé. Mindkét kezemmel a hajába túrtam, és hagytam, hogy irányítson.
Az ágynál megtorpant, de vállainál fogva lenyomtam őt és ledér nőszemély módjára rámásztam. Zihálva vette a levegőt, ahogy elnyúltam rajta és kéjesen megcsókoltam. Nem bírtam tovább, így ajkaimat végighúztam járomcsontján és halkan a fülébe súgtam:
- Menj a fenébe!
Meghökkenten nyögött egyet, míg én diadalittasan leszálltam róla és eltáncoltam a gardróbom irányába...
- Upsz, bocsi - ugrott el tőlem Alice. - Még meg kell szoknom, hogy neked is van ez a gondolatolvasós izéd, mint Edwardnak.
Szobormereven álltam, és nem bírtam megszólalni.
- De ugye nem láttál sokat? - kérdezte szemlesütve, mire félelem úszott fel a torkomba.
Te jó ég! Ezt Alice is látta?
- Mit? - adtam a hülyét.
- Hát, hogy én meg Jasper... - piszkálta a padlót a lábával zavarában.
Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.
- Megnyugtatlak, hogy most nem hallottam egyetlen gondolatodat sem. - Az már más lapra tartozik, hogy mibe nyertem bepillantást.
- Huh, akkor jó - lélegzett fel. - Hagylak is felöltözni.
Azzal kiugrált a helyiségből.
Én pedig összeroskadva rogytam le a padlóra a kétségbeeséstől.
Édes Istenem! Le fogok feküdni Edwarddal!

Vérvörös alkonyat - 30. fejezet

Sziasztok!

Íme, elérkeztünk az ominózus 30. fejezethez, ahol végre lehull a lepel a híres-hírhedt Mirandáról... Vagy mégsem? :O Ha jól emlékszem 21 fejezet óta húzom az agyatokat ezzel, ezért megérdemlitek ezt az apró választ.
Na meg persze arra is választ adok, hogy ki az a nő, aki felbukkan és hol is vagyunk tulajdonképpen? Hova ment Edward?
Oké, nem fárasztalak Benneteket tovább, csak még annyit, hogy "történelmi" pillanat az, hogy csütörtökön frissítek és ne is nagyon számítsatok rá a közeljövőben. Volt egy nyugisabb hetem, de ennek vége...
A fejezetcím egy Hoobastank szám, amit "ronggyá" hallgattam írás közben.
Azt hiszem, most nem kell mondanom a 40 kritikát, mert... Majd meglátjátok!
Pusz


„More than a memory”

(Edward szemszöge)

Az erős lámpafény a megfakult lapokra hullt, ahogyan kezeim között forgattam a sárga könyv oldalait. A tinta erősen megkopott, de tökéletes látásomnak köszönhetően ez sem hátráltathatott tevékenységemben. Gyengéden futtattam át ujjaimat a díszes, cirádás betűkön valami használható és értékes információ után kutatva. Már egy hete voltam itt, és még semmi eredmény. Lehangoló…
A körülöttem lévő asztaloknál egyetemisták és főiskolások görnyedtek füzeteik fölé. Sziluettjük árnyékot vetett a falakra és szorgalmasan körmöltek. Elmosolyodtam a látványukra és folytattam a munkámat.
„Hogy a fenébe hozzak neki össze holnapra 20 oldalt a függetlenségi háborúból?” – fortyogott egy srác magában.
„Vajon elhív ma vacsorázni?” – álmodozott egy lány az analízisleckéje felett.
„Azt hiszem, elhagytam a lakáskulcsomat!” – esett kétségbe egy szemüveges fiú és feltúrta a táskáját.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok hatoltak be elmémbe, de csak jót szórakoztam rajtuk, amikor egy hang erősebben ütötte meg a fülemet.
- Szia! Zavarhatlak egy pillanatra?
Felnézve egy rendellenesen sötétvörös hajú lányt pillantottam meg, aki saját gondolatai szerint csábosan mosolygott. Elcsodálkoztam egy percre, hogy ember létére hogy nem fagyott meg? A mélyen dekoltált ujjatlan felső és a miniszoknya más srácnál biztosan megtette volna a kellő hatást, de én csak lekicsinylően szemléltem meg.
- Az igazat megvallva most nem éppen alkalmas – mondtam udvariasan és lapoztam.
„Oh, gyerünk! Ne kéresd magad!” – gondolta és rátámaszkodott az asztalomra.
- Csak pár kérdést szeretnék feltenni neked. Tudod, egy tanulmányomhoz készítek kérdőíves felmérést és gondoltam, te talán segíthetnél.
- Nem hallottad, hogy nem ér rá! – csattant fel mögöttem egy másik női hang és két kéz a vállamra csúszott.
„Hülye kis ribanc!” – dühöngött magában a miniszoknyás csaj és fintorogva elmosolyodott, majd eldübörgött.
Megmentőm levágódott mellém a székre és karba fonta a kezeit.
- Te meg mit keresel itt? – nyíltak tágra a szemeim.
- Kirángatlak a kínos szituációból – válaszolta nyugodtan.
- De hogy kerülsz ide? – A döbbenetem még mindig nem múlt el.
Gyöngyözően felkacagott, de olyan magas hangon, hogy csak az én fülem hallhatta.
- Azt hittem, hogy minimum egy köszönömöt megérdemelnék, de te tudod! – vonta meg a vállát. – Amúgy, szia Edward!
- Köszönöm, Kate – mosolyodtam el. – És örülök, hogy látlak!
- Szintúgy – nyomott két puszit az arcomra és közelebb húzódott székestől együtt. – Mit ügyködsz?
- Én kérdeztem előbb! – mutattam rá, hogy még mindig nem felelt a kérdésemre.
„Azt hittem, már rég kiolvastad a fejemből” – emelte meg kétszer egymás után a szemöldökét, mire hangtalanul nevetni kezdtem.
- Isten ments, hogy a Denali-testvérek valamelyikének a fejében turkáljak!
Ártatlanul tágra nyitotta a szemeit és roppant jó kislányos arcot vágott.
„Nem is vagyunk annyira…” – kereste a szót, de kisegítettem.
- Emberszeretők?
Mindketten nevettünk, majd Kate végre kibökte, hogy miért van Chicago kellős közepén és miért ődöng egy könyvtárban.
- Háttérinformációkat gyűjtök egy bizonyos személyről. – Maga elé húzta a poros könyvet és megszemlélte. – De úgy látom, nem csak én foglalatoskodom ezzel. Bár nekem nem kellett ilyen mélyre ásnom.
- Csak nem az új jövevényetek után nyomozol? – kérdeztem hűvösen.
- Mac után? – kérdezett vissza. – Ááá, dehogy. Vele minden okés.
- Minden okés?! – csattantam fel kicsit hangosabban, mire minden fej felénk fordult. Lehalkítottam a hangom és úgy folytattam. – Szerinted egy Volturival minden rendben van?
- Macario már régóta nem a Volturi testőrség tagja. Mellesleg pedig vegetáriánus életmódot folytat, akárcsak mi. Rendes srácnak tűnik.
- Én is rendes srácnak tűnök, mégsem vagyok az. A külsőség nem számít.
- Te tényleg rendes srác vagy – mondta mosolyogva. – Hacsak nem álltál be sorozatgyilkosnak az elmúlt két évben, amíg nem találkoztunk.
Nem válaszoltam, csak mereven bámultam a közeli könyvespolcot.
- Edward? - nógatott Kate.
- Hosszú, de a rövidített változat úgy hangzik, hogy gyarapodott a családunk még egy taggal.
- De hiszen ez szuper! – lelkendezett Katrina.
- Furcsa a fogalomszótárad, ha szupernek nevezed azt, amikor nyakon harapsz egy védtelen lányt, hogy az utolsó csepp vérét is kiszívd, és a testvéreidnek kell letépniük róla - suttogtam. – Az örök kárhozatra ítéltem őt.
- Sajnálom – súgta Kate és megszorította a kezem. – Akarsz beszélni róla?
- Inkább nem – mormoltam elfúló hangon, mert elhagyott az erőm. Erre még nem voltam felkészülve.
Egy toll halk sercegése hatolt be a fülembe, ahogyan végigszántott a papíron. Kate és én is makacs hallgatásba burkolóztunk, míg végül ő törte meg a csendet.
- Az egyik volt pasim után nyomozok – közölte egyszerűen, de vámpírérzékeimet nem tudta átverni. Idegei pattanásig feszültek.
- Csak volt? – próbáltam elütni egy poénnal az ügyet.
- Hé, nem úgy volt! – méltatlankodott a lány.
A gondolatai viszont elmesélték az egész történetet.
- Nagyon odalehetsz érte, ha még azt is elnézed neki, hogy megcsalt – mosolyodtam el finoman.
- Egy frászt! – dühöngött és arany szemei résznyire szűkültek. – Kicsinálom a hapsit!
- De még mindig nem értem, hogy mit keresel itt? – értetlenkedtem.
- Mr. Casanova itt tanul Ms. Tökéletesen Alkalmas Vagyok Arra, Hogy Velem Csalj Meggel együtt, és úgy gondoltam, meglepem őket. Ma kell lejönniük ide… - dühösen izzott a szeme.
A terem túlsó felében nyílt az ajtó és két fiatal – egy fiú és egy lány – lépett be rajta, átkarolva egymást. Kate keze ökölbe szorult és odasúgta nekem:
- Örülök, hogy láttalak! Puszilom a többieket, neked meg sok sikert a kutatáshoz. – Felállt és visszatolva a széket lehajolt hozzám és a fülembe suttogta. – Most pedig dőlj hátra és élvezd a műsort, mert ilyet nem mindig fogsz látni!
Méltóságteljesen odalépdelt az ölelkező pároshoz. A srác teljesen lemerevedett és megkukult. A csaj fölényesen mérte végig Kate-et.
„Ez meg mi a fenét akar itt?”
- David! – búgta gyengéden Kate és a fiú álla alá nyúlva szenvedélyesen megcsókolta.
Köhögni kezdtem, hogy elnyomjam kacagásomat. Hát, igen! Egy újszülött vámpírnál már csak egy féltékeny vámpír veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb.
- Köszönök mindent! – Megsimította az arcát. – Igazán jól szórakoztunk!
Lazán odatáncolt az ajtóhoz, kinyitotta és a küszöbről hátrafordulva rám kacsintott.
A következő pillanatban hatalmas csattanással landolt Ms. T.A.V.A.H.V.Cs.M. tenyere Mr. Casanova arcán és a lány fejhangon ordítani kezdett:
- Te utolsó, szemétláda disznó! – Visszakézből lekevert még egyet a srácnak, míg a könyvtáros próbálta kitoloncolni őket a teremből. Kate addigra már felszívódott.
A fiatalság tapssal jutalmazta a showműsort, én meg csak csóváltam a fejem.
Nők! Tényleg lehetetlen őket megérteni!
Becsuktam a hasznavehetetlen könyvet és a levéltári részlegbe visszatérve újabb után kutattam. A könyvek gerincén húztam végig az ujjaimat és szemem megakadt egy piszkos bordó köteten. Az arany cím az oldaláról rég lekopott, ezért kénytelen voltam levenni a polcról, hogy elolvassam.
A XIX.-XX. század fordulójának nagy nemesi családjai
Nem tudom miért nyitottam ki a megfakult lapokat takaró borítót, de az első oldal elolvasása után majdnem kiejtettem a könyvet a kezemből.
Egy név bontakozott ki a sok szó közül: Wyson.
Ahhoz is türelmetlen voltam, hogy átmenjek az olvasóterembe. Leültem a földre és lázasan lapoztam fel a tartalomjegyzék mutatta oldalt.
Hamarosan az állam egyik leggazdagabb családjának a története bontakozott ki "lelki" szemeim előtt. A Wyson-család meglévő vagyonát érdekházasságok tucatjával növelte és felemelkedésük töretlennek látszott egészen addig, míg az 1894-ben született Patric Wyson úgy nem döntött, hogy nem veszi el a számára kijelölt lányt.
Az apa szörnyű haragra gerjedt és elsőszülött fiát kitagadta, így minden vagyon lányára szállt és házasságával "hivatalosan" eltűnt a Wyson név.
A következő oldalon egy családfa rajza vezetett le szépen, hogyan növekedett a família. A lap alján lehetett látni, ahogyan a család kettévált és Patric Wyson elvette feleségül Helga Simonst, majd megszületett két lányuk Miranda és Mathilda.
Oké, azt hiszem, duplán látok! Csak káprázott a szemem!
Gyorsan elolvastam még ötször a neveket, de mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Tuti, hogy kezdek meghülyülni! Hiszen minden jel arra utalt, hogy Miranda halála után tényleg kihalt a Wyson név. De ez most akkor mi?
Felkeltem a földről és odasiettem a könyvtároshoz, aki a Kate-David incidens után eléggé borsos hangulatban volt, de amint felnézett rám, hatalmas mosoly ült ki az arcára.
- Miben segíthetek a fiatalembernek? - kérdezte pilláit rebegtetve.
Kezét csábosan - saját bevallása szerint csábosan - a nyakára tette és fátyolos tekintettel vizslatott.
"Azt tudom, hogy te miben segíthetnél nekem!" - gondolta és gondolatai meglódultak.
- Szeretnék érdeklődni, hogy nem téves-e itt ez az adat - toltam elé a könyvet és rámutattam a nevekre. - Tudomásom szerint a Wyson-Simons házaspárnak csak egy gyermekük született.
A nő feltolta a szemüveget az orrán, tanulmányozta a kritikus adatokat, majd a számítógéphez gurult székestől és bepötyögött valamit.
Elavult masina lehetett, ugyanis percekig tartott, mire kidobta az eredményeket. Addig "jótevőm" rajtam legeltette a szemeit és "szebbnél szebb" gondolatait akaratlanul is megosztotta velem.
Borzalom, hogy egy könyvtárosnak milyen kreatív fantáziája van! Oké, nem azt mondom, hogy nem szép, sőt akár csinosnak is mondható - fiatal, 25 év körüli, jó testi adottságokkal megáldott -, de nem az esetem.
Háttal az asztalnak támaszkodtam, hogy ne kelljen elviselnem epekedő tekintetét és az utolsó otthon töltött napra gondoltam.
Bella halk hangjára, ahogyan utánam kiáltott, majd a gyengéd, de meghitt ölelésre, amiben részesített. Az érzésre, ami akkor kerített hatalmába, amikor puha ajka finoman, szinte már lepkeszárny könnyedén súrolta járomcsontomat és egy pillanatra megremegtem.
Megdöbbentem, hogy mennyire közvetlenül, nyíltan és testvériesen viselkedett velem szemben.
Én viszont…
- Azt hiszem, találtam valamit – rángatott ki álomvilágomból a könyvtáros nő, és felém fordította a képernyőt. – A születési anyakönyvi kivonatok másolatai között bukkantam rá.
Az anya, Helga Simons aznap éjjen két ikerlánynak, Mirandának és Mathildának adott életet, de csak az egyik gyermeket tudták felnevelni. A másik csecsemőt adoptálták, de a Wyson nevet meghagyták neki.
Az orvos aláírása is ott volt a lapon – megkopott, elhalványult kézírás, alig olvasható a gyors kézmozdulat miatt –, de tekintetem már a másik cellára siklott. Ott egy újságcikk volt látható, ami arról tudósított, hogy Mathilda Wyson házasságot kötött…
Agyam utolért és kapkodva lélegeztem, míg szemem a két dokumentum között ingázott.
A két név beleégett az íriszembe.
Cullen… Swan…

U.i.: Azt hiszem, életem legkegyetlenebb és legbrutálisabb függővégét írtam most meg, amire még büszke is vagyok! Muhahaha!
De lehet komikban szavazni, hogy Ti melyiket gondoltátok a legidegtépőbbnek! Folyt. köv...

Ízelítő a 30. fejezetből

Sziasztok!

Nos, úgy néz ki, hogy a friss már csütörtök-péntek tájékán meg fog érkezni, de addig itt egy kis ízelítő, hogy ne legyen nagyon hiányotok! (Soha nem agyaltam még annyit, hogy melyik részt adjam oda Nektek, mint most, de végül erre esett a választásom...)
És felhívom azon Olvasóim figyelmét, akik Mesi28 Sparkle Moon című regényét is olvassák, hogy tessék komizni a csajnál, mert dühös leszek, és ne akarjátok tudni, hogy milyen az, amikor Szylu dühös...


"- Szia! Zavarhatlak egy pillanatra?
Felnézve egy rendellenesen sötétvörös hajú lányt pillantottam meg, aki saját gondolatai szerint csábosan mosolygott. Elcsodálkoztam egy percre, hogy ember létére hogy nem fagyott meg? A mélyen dekoltált ujjatlan felső és a miniszoknya más srácnál biztosan megtette volna a kellő hatást, de én csak lekicsinylően szemléltem meg.
- Az igazat megvallva most nem éppen alkalmas – mondtam udvariasan és lapoztam.
„Oh, gyerünk! Ne kéresd magad!” – gondolta és rátámaszkodott az asztalomra.
- Csak pár kérdést szeretnék feltenni neked. Tudod, egy tanulmányomhoz készítek kérdőíves felmérést és gondoltam, te talán segíthetnél.
- Nem hallottad, hogy nem ér rá! – csattant fel mögöttem egy másik női hang és két kéz a vállamra csúszott.
„Hülye kis ribanc!” – dühöngött magában a miniszoknyás csaj és fintorogva elmosolyodott, majd eldübörgött.
Megmentőm levágódott mellém a székre és karba fonta a kezeit.
- Te meg mit keresel itt? – nyíltak tágra a szemeim.
- Kirángatlak a kínos szituációból – válaszolta nyugodtan.
- De hogy kerülsz ide? – A döbbenetem még mindig nem múlt el."

U.i.:Találgatni lehet, de úgysem jöttök rá... Muhahaha!XD