Vérvörös alkonyat - 26. fejezet

Szurkálódások

A kövi fejit minden ma névnapozó Dórinak és annak az Annának küldöm, aki a román naptár szerint tegnap ünnepelte a névnapját! És annak a barátnőmnek, akinek holnap (febr. 7-én) lesz a szülinapja. És persze Macario-nak, aki hatalmas szívességet tett nekem! Hogy miért? Azt majd meglátjátok!

(Bella szemszöge)

Emmett kecsesen szelte át a levegőt, majd egy gyönyörű szaltó bemutatása után mellettem landolt az erkélyen. Ennek következménye az lett, hogy a korlátomat porrá zúzta nem éppen kis súlyú testével és a terasz alapzata is egy kissé megremegett.
Hason fetrengve nyögdécselt és az oldalát tapogatta. Szánalmas látványt nyújtott volna, ha nem látom az arcát. Képét bosszús dac terítette be és gyilkos tekintettel mustrálta Edwardot, aki az erkély alatt ácsorgott karba font kezekkel és édes mosollyal.
- Ezt nem úszod meg ennyivel! – morogta Em, és szabad kezével rábökött az öccsére.
- Tudtommal megnyertem a fogadást – mondta higgadtan Edward. – Arról már nem én tehetek, hogy ennyire könnyen el lehet terelni a figyelmedet – kacsintott rám.
Normális keretek között remegni kezdett volna a lábam, de most nem ez történt. Várjunk csak! – szólalt meg fejemben egy hang. Fogadás? Milyen fogadás? Erről nekem egyikőjük sem szólt!
- Mi… - kezdtem volna, de Emmett már eltűnt mellőlem.
Rávetette magát Edwardra, és ismét bunyózni kezdtek.
Fogadás! Már megint egy átkozott fogadás! Mi olyat tudnak még egymásnak ajánlani, ami nincs meg nekik?
Inkább nem is gondoltam bele…
- Edward! – suttogtam elhaló hangon és a blöff bejött.
Rémülten kapta felém a fejét és a következő pillanatban már ő „melegítette” azt a helyet, amit már Emmett kifeküdt mellettem. Feszült csend következett, majd mindkét srácból kitört a nevetés. A család többi tagja sem bírta tovább és a reggeli erdő levegőjébe beleveszett ezüstösen csengő kacagásuk. Csak én álltam az erkélyen sértődött arccal, de rólam senki nem vett tudomást.
- Szerintem egyezzetek ki egy döntetlenben – vetette fel Carlisle, mire a fiúk kuncogva bólintottak.
Edward felkelt mellőlem és éppen felém fordult, amikor én lazán beléptem az erkélyajtón és az orra előtt bevágtam.
- Bella! – szólított meg megdöbbenten, és az arca is ilyen érzelmekről árulkodott.
Nem törődtem vele, hanem elhúztam a sötétítőfüggönyt és a fürdő felé vezető folyosóhoz sétáltam. Mögöttem a szobaajtóban felhangzott Edward felháborodott hangja.
- Elárulnád, hogy mégis mi a bajod? – kérdezte.
- Semmi – köptem oda neki flegmán és némileg közömbös hangon, de legbelül fortyogtam.
Kihasznált! Felhasznált az aljas kis játékához, amit Emmettel űznek! Undorító!
Bementem a fürdőbe – árnyékként követett – és megengedtem a forró vizet.
- A semmiért nem csapjuk rá a saját testvérünkre az ajtót – puffogott és vészesen közel jött.
- A saját testvérünk nem titkolózik előttünk! – szúrtam vissza és mellkasára helyezve a tenyerem (már bántam, hogy időközben visszavettem a kesztyűmet) tolni kezdtem kifelé. – És ha most megbocsátasz, megfürdenék, mert valaki szerint hogy is… áh, megvan: borzalmasan nézek ki!
- Azt már nem! – ellenkezett és mindkét kezével belekapaszkodott az ajtófélfába két oldalról. – Ezt a beszélgetést még nem zártuk le!
- Részemről igen, lezártuk! Most pedig tünés kifelé! – Tovább már sajnos nem tolhattam, mert akkor az én ajtóm bánta volna.
- Nem – mondta határozottan és karba tett kezekkel lecövekelt ott, ahol volt.
Legszívesebben toporzékoltam volna dühömben vagy egyszerűen csak képen törlöm, de nem süllyedek le az ő szintjükre. Nem, azt már nem!
Helyette viszont tudok mást csinálni…
- Te tudod - rántottam meg a vállamat és hátat fordítottam neki.Elzártam a vízcsapot és a kád szélére ülve lehámoztam magamról a cipőimet. Felkeltem és még mindig neki háttal lerángattam a kesztyűimet is. Edward megvilágosodhatott, mert krákogott egyet és kissé félénken megszólalt:- Ezzel nem mész semmire. Nem olyan lány vagy, aki...A mondat a torkára forrt, ahogyan megragadtam a pólóm szélét és kibújtam belőle. Visszanézve a vállam fölött láttam, hogy Edward lemerevedett a döbbenettől. Szája halk "oh"-ra nyílt, szemei kitágultak, keze ökölbe szorult. Légzése nehézkessé vált, majd teljesen megszűnt.- Még kimehetsz - figyelmeztettem és reménykedtem benne, hogy így is lesz, mert már kezdtem egy picit kényelmetlenül érezni magam.- Nem tennéd meg - súgta.Felvontam a szemöldököm és a hátamhoz nyúltam. Visszafordultam az ablak felé, így nem láttam, csak hallottam, mi történik mögöttem. A melltartóm kattanásával egy időben több dolgot észleltem egyszerre.
Hatalmas csattanással becsapódott a fürdőajtó, és lábdobogás közepette felhangzott Emmett hangja:
- Hát, te, öcsi, hova-hova? – kérdezte.
- Levegőzni – válaszolta egy feldúlt személy.
Nem tudtam megállni, így hangosan felkacagtam. Fuldoklásom közepette hangos morgás szállt felém, majd elhalt a hajnali erdőben. Megcsóváltam a fejem, majd befejezve a vetkőzést bemásztam a kád gőzölgő vízbe.
Most már legalább tudtam, hogyan kell kikergetnem Edwardot a szobámból, ha éppen nem kellemes társaság benyomását kelti bennem. Továbbá bíztam abban is, hogy ezt a kis incidenst nem kell többször megismételnünk, és főleg nem mondja el a barátnőjének…
Nagyot sóhajtottam, és csüggedten elmerültem a fürdőmben.
Edwardnak igaza volt: tényleg hihetetlen vagyok…
Addig vártam, amíg a víz ki nem hűlt és emberként vacogtam volna. Kiszálltam a kádból, kicsavartam a hajam, majd törölközőt kanyarítottam magam köré és átmentem a gardróbomba.
A látvány ismételten „szíven ütött”. Fújtattam egy aprót, de nem zsörtölődtem. A családom női tagjai már csak ilyenek.
A blúzok között keresgélve a kezem ügyébe akadt egy jól ismert ruhadarab. A halványkék ing megbújt a többi holmi között, de az én szemem nem tudott elsiklani felette. Kivettem a szekrényből és óvatosan megszagoltam, mert féltem, hogy az illat bármelyik pillanatban elillanhat. A jellegzetes napfény elbódított és lelassult a lélegzésem. Nyugtató hatása átjárta az egész testemet, és úgy éreztem, mintha ő is itt lenne velem. Na, ez már nevetséges!
Visszaakasztottam az inget, és mérgesen bevágtam a szekrényajtót. A fiókból előhalásztam egy szett fehérneműt, felvettem őket és nekiláttam összehorgászni valami viselhető ruhakombinációt. Fél óra könyörtelen kutatás után feladtam és bosszúsan dobtam le magam egy szál fehérneműben a szoba sarkában lévő bluppra. Szinte vetekszik a lehetetlennel ennyi ruha közül összehozni egy normális párosítást.
Tulajdonképpen nem is tudtam konkrétan, hogy miért duzzogok. Tényleg a ruhaválasztás problémája akasztott ki ennyire vagy még mindig azon rágódtam, hogy Edward nem volt őszinte hozzám? Nem is kellett volna beavatni a részletekbe, csak mondta volna el, hogy fogadtak Emmettel és ezért akarja legyőzni őt. De nem, őfelségének még ennyi is nehezére esett!
- Nagyképű barom! – dohogtam dühösen.
- Én? – kérdezte egy meglepődött hang az ajtóból.
Rosalie finoman összevonta a szemöldökét. Mint mindig, most is káprázatos jelenség volt.
- Nem, dehogy is – szabadkoztam rögtön. – Éppen Edwardot illettem szebbnél szebb szavakkal.
Hangosan felkacagott.
- És a bátyám szidalmazása annyira lefoglalt, hogy felöltözni sem volt energiád? – mutatott rám.
Végigpillantottam magamon. Szuper, még mindig félig felöltözve kuporogtam a habszivacsban.
- Nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel – adtam valamilyen kézenfekvő választ.
- Aham – somolyogta. – Na, akkor lássunk munkához!
Azzal belevetette – szó szerint, ugyanis teljesen eltűnt az állószekrényben – magát a gyilkos rengetegbe.


(Edward szemszöge)

- Hát ezt nem hiszem el! – csaptam rá a közeli fenyőfa törzsére, így az nagy reccsenéssel derékban kettétört. – Lehetetlen egy nőszemély!
Dühösen leültem a kidőlt fára, és kezembe temettem az arcomat. Az alig öt perce lezajlott jelenet elevenen élt az emlékezetemben és minden egyes pillanatát fel tudtam idézni.
Hófehér háta, amely kecsesen megfeszült, ahogyan hátrafordult. Kihívó tekintete, amelybe nem lopódzott felélem. A csat halk kattanása, ami teljesen kikészített.
Tudtam nagyon jól: csak egy ezredmásodpercen múlt az, hogy nem veszítettem el a józan eszemet és nem tettem valami megbocsáthatatlant.
Minél jobban próbálom magam távol tartani Bellától, annál jobban vonz magához. Mint egy drog, amit csak nekem találtak ki. A vére, ami olyannyira csábított, hogy képes voltam érte ölni is, eltörpült személyisége mellett. Hangja, amely megbabonáz, mozgása, ami elszédít, látványa, mely megőrjít…
- Reménytelen! – mondtam elfúló hangon és elengedve magam átestem a farönkön.
„Az attól függ, hogy mit nevezel reménytelennek!” – csilingelte Alice és átugorva a tuskón letelepedett az én oldalamon.
- Már csak te hiányoztál – sóhajtottam.
- Kicsit kitörőbb lelkesedéssel is fogadhatnád a legkedvesebb testvéredet – mondta sértődötten. – Kezdem azt hinni, hogy ezt a státuszomat lenyúlta valaki más!
- Alice! – szóltam rá. – Megkergültél vagy az agyadra ment a sok látomás?
Elvigyorodott.
- Én teljesen beszámítható vagyok – trillázta. – Ellenben veled. Kissé szétszórt vagy mostanság.
Rám mutatott mutatóujjával. Még mindig nem volt rajtam ing és a nadrágom is eléggé mocskos volt.
- Ezt neked hoztam – hozzám vágott egy tiszta felsőt, amit rögtön felvettem. – És szeretném kikérni a véleményed!
- Öhm – krákogtam. – Mivel kapcsolatban?
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy Bella részletesen is megismerkedjen a családunk történetével. Te nem így gondolod?
Megvontam a vállam és felkeltem.
- Erről Carlisle-nak kell döntenie…
- Ő már rábólintott – csicseregte.
- Akkor mégis mi a francért…? – háborogtam, hogy ilyen előre eldöntött dolgok miatt képes zaklatni.
- Mindenki maga mondja el a saját történetét – válaszolta.
- Oh – esett le végül, hogy mit is akart tőlem. – Rendben. De nem én leszek az első!
Szükségem volt még egy kis időre, hogy összeszedjem magam. Lelkileg – vicces szó, főleg egy vámpír szájából – nem készültem fel egy ilyesfajta beszélgetésre Bellával. Azt sem tudtam, hogy előéletemből mennyit mondjak el neki és főleg: megemlítsem-e Mirandát vagy sem…
- Tökfej vagy – bökött oldalba Alice és lassú, emberi tempóban visszasétáltunk a házhoz.
A nappaliban mindenki ott volt. Carlisle és Esme a kanapén ültek. Jasper felkelt mellőlük és átölelve Alice-t helyet foglaltak a zongora emelvényén. Emmett és Rosalie egy fotelben ültek ketten – furcsa jelenet volt innen nézve… -, a másikban pedig Bella ücsörgött felhúzott lábakkal. Testhelyzete miatt nem tudtam megnézni, mi van rajta, de azt rögtön kiszúrtam, hogy kesztyűbe bújtatta a kezeit és sálat tekert a nyaka köré.
- Na, mi van, kiszellőztetted a fejed? – poénkodott Emmett.
Mérgesen néztem rá és morogtam. Már megint kezdi…
- Amúgy min húztad fel magad ennyire? – kuncogta.
- Amúgy semmi közöd hozzá! – vágtam vissza, de végig Bellát néztem, aki érezhette a tekintetem.
Megrántotta a vállát, és mintha csak a térdének beszélt volna, megjegyezte:
- Nem tehetek róla, hogy gyengék az idegeid!
Na puff!
- Már megbocsáss, de ami történt, az még a legerősebb lénynél is kiverte volna a biztosítékot! – Háromszor, ha nem többször…
- Húúúú, gyerekek, ne csigázzatok már! – ficánkolt Emmett. – Mit csináltatok odafönn?
- Semmit – vágtuk rá egyszerre Bellával.
Ha jobban figyeltem volna biztos, hogy feltűnik Alice viselkedése és az elméjét is letapogathattam volna. De nem, nekem Emmett szurkálódásaival kellett foglalkoznom, így már csak azt láttam, hogy Jasper villámsebesen egy ceruzát és papírt nyom húgom kezébe, aki üveges szemmel rajzolni kezdett.
A jelenet nem tartott tovább négy-öt másodpercnél – Alice keze láthatatlanul mozgott a fehér papír felett –, aztán felkelt és a nappali közepén lévő asztalra dobta a rajzot.
- A Denali-klánnak látogatója lesz a közeljövőben. – Rábökött a lapra, mire mindannyian köréje sereglettünk.
A fekete-fehér rajz egy férfit ábrázolt, aki nem lehetett több 20-22 évesnél. A való életben magas volt, nyúlánk, mégis izmos. Arca némi déli beütésről árulkodott, mégsem ez ragadta meg a figyelmemet, hanem a szeme. Bár húgom csak két színt használt, ezért nem tudta visszaadni az idegen pillantásának színét, mégis kristálytisztán érződött: egy vámpír tekintetével néztünk farkasszemet.
Az egész lény megjelenése valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalansággal és aggodalommal töltött el. Baljós sejtelmem volt.
- Ez meg ki a franc? – kérdezte Em cenzúrázott változatban, amiért hálás voltam neki.
Családom mélyen hallgatott, míg végül valaki megtörte a csendet.
- Macario.