Vérvörös alkonyat
Sziasztok!
Még mindig lehet kérni a Vérvörös alkonyatot "PDF" formátumban, ha esetleg valaki még nem tette volna meg, és szeretné! :)
Az e-mail címem oldalt! ;)
Puszmancs
Szylu
Búcsúölelések helyett…
Ezt a fejit minden szombaton itt tipródó, és körmét rágó olvasómnak küldöm, és áldalak Benneteket, hogy vagytok nekem! Szélvész Overdose Pupi, erre nincsenek szavak!Pusz(Bella szemszöge)
Döbbenten bámultam tükörképemet. A vámpírnak, aki visszameredt rám lágy karamella színű szeme volt, amely kitágult a döbbenettől. Először el sem hittem, hogy saját magamat látom, majd az információ eljutott a tudatomig és szétáradó örömmel töltött el.
Örömmámoromból Alice éles, sivító hangja rángatott ki:
- Edward Anthony Masen Cullen! – kiabálta és körülnézve a helyiségben rájöttem, hogy egyedül maradtam.
- Alice, ne borulj ki! – csitította Edward és én elindultam a szobája felé.
- Ne boruljak ki? – dühöngött a tünpír és szinte toporzékolt. – NE BORULJAK KI?!
- Már késő – mondta Jasper fájdalmasan.
- Csak pár hétről van szó – vitatkozott Edward, bár őt magát nem láthattam az ajtóját eltorlaszoló családtagoktól.
- PÁR HÉT? – sipította Alice. – Most nem mehetsz el!
- Alice, el kell intéznem valamit – mondta csendesen a bátyja.
- Nem látom, hogy hová mész! – esett kétségbe a kobold. – Egyszerűen lelépsz és…
- De visszajövök! – csattant fel Edward indulatosan. Láthatott valamit húga szemében, mert szelídebben folytatta. – Alice, kérlek! Ez nagyon fontos, és egyedül kell elintéznem!
Feszült csend állt be a párbeszédben. Alice hatalmasat sóhajtott és úgy suttogta:
- De visszajössz?!
- Komolyan, mintha nem látnád előre! – nevetett Edward.
Carlisle csipogója felharsant és mindenki odakapta a fejét.
- Mennem kell – mondta Carlisle a kütyüt nézegetve. – Súlyos baleset történt, sok a sérült.
Megcsókolta Esmét, valamit közölt Edwarddal gondolatban, mire az csak biccentett és már ott sem volt. A többiek is megmozdultak. Alice és Jasper visszamentek mellettem a könyvtárba, Rose és Em levonultak a szobájukba, Esme pedig lesuhant a nappaliba.
Egyedül álltam a folyosón és tanácstalanul néztem a szobaajtajához lépő Edwardot. Sötétarany szemei az enyémbe fúródtak és az ő tekintetében tükröződtek vissza azok a kérdések, amik bennem kavarogtak.
Nem tudtam, hogy hova megy, miért megy és mikor jön vissza, de volt egy olyan érzésem, hogy északnak veszi az irányt. Valami szomorúság kúszott fel a gyomromból a torkomba és ez megcsillant a szemeimben is.
Edward szóra nyitotta a száját és tétován lépett egyet felém.
- Bella, gyere már! – sürgetett Alice kissé morcosan. – Soha nem végzünk!
Lassan hátráltam a könyvtárig, majd belöktem az ajtót és eltűntem Edward fürkésző pillantása elől.
A következő egy órában fel sem fogtam, hogy mit csinálnak körülöttem. Alice úgy rángatott, mint egy rongybabát. Jasper pedig az egyik számítógépen ügyködött.
Gondolataim ide-oda cikáztak és rendszertelenül törtek fel bennem az emlékképek.
Emmett, amikor szóba hozta Tanyát és Edward reakciója…
A titokzatos vámpír felbukkanása Denaliban, Edward idegessége…
És most ez az elutazás…
Na meg persze az a furcsa űr bennem, amit nem tudtam hova tenni. Nem értettem, miért érint ilyen mélyen az, hogy Edward elmegy. Lehet, hogy akkor is így reagálnék, ha mondjuk Emmett, Rose vagy Alice lépne le pár napra?
- Bella, idehívnád egy pár percre Edwardot? – kérdezte Alice ragyogó szemekkel.
Jasper lemondóan megcsóválta a fejét és sóhajtott.
- Azt hittem, már elment! – rökönyödtem meg.
- Nem, csak fél óra múlva indul – somolyogta.
- Persze – egyeztem bele és kisuhantam a folyosóra.
Ott aztán lassan battyogtam az utolsó ajtó felé és előtte megtorpantam egy másodpercre.
Úgy látszik, hogy új családom szokása az, hogy nem kopognak. Nos, itt az ideje, hogy ezt a hagyományt én is elsajátítsam.
De úrihölgy vagyok, és csak nem rontok be valahova hívás nélkül! Aha!
Halkan kopogtam, majd azzal a lendülettel beléptem az ajtón és belekezdtem a mondókámba:
- Edward, A… a… - akadtam el a mondat közepén.
A döbbenettől még jobban lemerevedtem, mint a könyvtárban és azt hittem, hogy kápráznak a szemeim. Aztán kapcsoltam, hogy nem álmodom – vámpír vagyok, az istenért! – és iszonyatosan bizseregni kezdett az arcom.
Ezelőtt is láttam már őt félmeztelenül, de az teljesen más volt. Most csupán egy törölközőt csavart a derekára és piszkosul zavaró volt a helyzet, ahogyan az ajtóban álltam és mindenhová próbáltam nézni, csak rá nem.
Mégsem kerülhette el a figyelmemet, hogy talán most volt a legemberibb, mióta csak megismertem. Bronzvörös tincseiről hátára, vállára és mellkasára hullottak az apró, ezüstös vízcseppek és végigfolytak a bőrén, hogy a törölköző szélében szívódjanak fel.
Egyik kezével a ruhaanyag sarkát fogta, a másikkal beletúrt vizes hajába. Tekintetét rám emelte és felvonta egyik szemöldökét. Én pedig rájöttem, hogy az isten tudja mennyi ideje bámultam már őt. Lesütöttem a szemeimet és villámsebesen, egy szuszra elhadartam:
- Alice azt üzeni, hogy menj a könyvtárba! – daráltam, és gyorsabban, mint a kámfor eltűntem a szobából, bevágva magam mögött az ajtót.
Még a folyosó közepén sem járhattam, amikor kinyílt mögöttem az ajtaja. Hatalmas küzdelem dúlt bennem. Az ösztöneim, a testem, a szívem mást akart, mint az eszem. Énem egy része visszafordult volna, betolta volna őt a szobába és kétségbeesetten vetette volna magát a karjaiba…
Te jó ég! Ezt nem hiszem el! Képes lennék rámászni egy foglalt srácra a hülye vámpírösztönök miatt?
Bevágódtam a szobámba és a csukódó ajtó résén keresztül még megpillantottam Edwardot, amint magára húzott egy tiszta felsőt, eltakarva előlem finoman izmos mellkasát és hasát.
Lecsúsztam a fal mellett és fejemet a térdemre hajtottam. Gyorsan, zihálva vettem a levegőt és vártam, hogy háborgó lelkem lenyugodjon. Miért van az, hogy ennyire kikészít a jelenléte? Hogy ilyen furcsán érzem magam, ha a közelemben van?
A csendbe Alice csilingelő nevetése hasított bele.
- Bosszúálló vagy! – vetette Edward húga szemére. – Ez nem volt fair!
- Már miért nem? – érdeklődött kuncogva a tünpír.
- Mert nem kellett volna belerángatnod ebbe a játszmába szegény Bellát!
- Ha Rose nyit rád, akkor nem lennél ennyire zavarban! – csicseregte az áruló. – Igaz, Jazz?
A megszólított mélyen hallgatott, majd „lelki nyomásra” nagyot sóhajtott.
- Bocs, öcsi, de tény, ami tény!
- Néha elviselhetetlen vagy! – mondta Edward felháborodva.
- De még mindig itt vagy! – vágott vissza Alice.
Én mindeközben azon agyaltam, hogyan vághatnék vissza személyesen húgomnak. Csak egy jó terv kell, és még attól sem kell félnem, hogy előre meglátja.
Felálltam és az ablakhoz sétáltam. A hold már régen feljött az égre és most kísértetiesen megvilágította az ezüstfehér fénybe burkolózó rengeteget. Az esőcseppek lágyan simultak rá az ágakra és fűszálakra, amik lassan ringtak a feltámadó szélben.
Az egyik fatörzs mögül egy sárga szempár villant rám és odafordultam. A sötétség jótékony fátylát maga mögött hagyva egy puma lépett ki a szobámból kiszűrődő fényre és leült erkélyem alatt. Értelmes tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Bundája teljesen elázott, hatalmas szemeibe apránként eső folyott. De őt ez egyáltalán nem zavarta, csak bámult, mintha mondani akarna valamit.
Elmerültem az általa sugárzott nyugalomban. Mindenütt csend volt, csak a zivatar kopogott halkan a tetőn. Semmi sem mozdult. Mintha a világ örök mozdulatlanságra és változatlanságra lett volna ítélve és minden erről árulkodott.
Nem tudom, hogy mennyi ideig álltam ott és figyeltem őt, magamba zárva ritmikusan dobogó szívverését és nyújtott lélegzetvételét, amikor egy kéz érintette meg a vállamat. Nem tehettem róla, automatikus újszülött-vámpír ösztön volt.
Megragadtam a karját, lendítve rajta egyet nekinyomtam az üvegfalnak – még szerencse, hogy nem tört ki – és másik kezemmel átkulcsoltam a torkát. Ő sem volt rest és abban a pillanatban ellentámadásba lendült.
Szabad kezével megmarkolta a térdem fölötti részt és rántott rajtam. Mindketten a padlón kötöttünk ki, de ő volt előnyösebb helyzetben, mert rajtam feküdt.
Az önbecsülésemet tiporta volna sárba, ha hagyom magam legyőzni, így újult erővel löktem oldalra őt és egy gyors mozdulattal a mellkasán térdeltem, csuklóját béklyóba fogva a feje fölött.
- Anyám, ez jobb, mint a kickbox a tévében! – lelkendezett Emmett az ajtóból, de nem figyeltem rá.
Tekintetemet az aranybarna íriszbe mélyesztettem.
- Feladod? – kérdeztem, megspékelve egy gunyoros mosollyal.
Dühösen fújtatott egyet és mocorogni próbált, de nem sikerült neki.
- Mivel jelen állapotodban erősebb vagy nálam, és időm se sok van eljátszadozni veled, ezért nem tehetek mást.
Elégedett vigyorral szálltam le róla és visszaléptem az ablakhoz, ahol még mindig ott volt a puma.
- Bella, mit fürkészel olyan elmélyülten, hogy még Emmett kopogtatását sem hallottad meg? – Jazz csatlakozott hozzám.
- Öreg, ez a dög vigyorog! – ámuldozott Em a másik oldalamon. – Hé, Edward, ez a sunyi kis alak szerintem rajtad mulat!
- Kicsoda? – tömörült oda az ablakhoz nem csak ő, hanem Rose és Alice is.
A puma rám villantotta még egyszer a tekintetét, majd nyújtózott egyet és elügetett a fák közé.
- Azt hiszem, egy gyors vadászatot még beiktatok, mielőtt megyek. – Kezét a kilincsre helyezte és már nyitotta az erkélyajtót, de én elálltam az útját és visszahúztam az üvegfalat.
Arca vészesen közel került az enyémhez. Ajkaimon éreztem hűvös leheletét és egy pillanatra megremegtek a lábaim. De aztán sikerült összekaparnom magam és határozottnak tűnő hangon fenyegettem meg:
- Csak a testemen keresztül! – Szeme megcsillant és szája kedvenc féloldalas mosolyomra húzódott. – Különben is, nincs sok időd, szóval…
Kezét elhúzta a kilincsről a csípőm mellett, és karba fonta.
- Azt akartam mondani, hogy vigyázz magadra, de látom, bebiztosítottad magad hódolókkal. – Morogtam egyet, de nem kommentáltam. – Most viszont csak annyit kérek tőled, hogy hagyj egy kicsi kikészítenivaló Emmettet nekem is!
- Meglátom, mit tehetek az érdekedben! – somolyogtam.
- Nem vagyok azért olyan könnyű eset – háborgott a szóban forgó személy.
- Aha, hát persze, hogy nem! – kuncogta Rosalie.
Edward biccentett, még egyszer utoljára a szemeimet kereste, aztán ellépett tőlem és az ajtóhoz sétált. A többiek mind vele mentek és hallottam, amint Edward odasúgja Jaspernek:
- Ha megkérlek, tarts rajta a szemed! Újszülött még és…
- Meglesz – ígérte Jazz.
- Hé, én is itt vagyok ám! – puffogtam.
Edward megcsóválta a fejét, odaintett nekem egyet, és lassan eltűnt a fal mögött a testvéreinkkel egyetemben.
Gyorsan kellett mérlegelnem, nem volt időm habozni.
- Edward! – kiáltottam utána, mire visszalépett a küszöbömre.
Odasuhantam hozzá és gyengéden megöleltem, Negyed másodperces reakcióidő után kapcsolt és karjai hátamra simultak. Pokolian jó érzés volt!
- Hozd haza magad egyben! – suttogtam bele a mellkasába és gyorsan egy puszit nyomtam az arcára.
- Meglátom, hogy mit tehetek az érdekedben! – kaptam meg a saját válaszom.
Elengedtük egymást – felért egy kínszenvedéssel – és a lépcsőn lesuhanva már csak a Volvója motorját hallottam dorombolni…U.i.: A múltkori fejiben a "fogadásos" szó az igerencia volt...
Sziasztok!Előre szólok, hogy lehet szidni, lehet elküldeni melegebb éghajlatra, de személyes testőröm van Dorszíí személyében, aki rávett arra, hogy egy nappal korábban hozzam az ízelítőt! Úgyhogy csak nyugodtan! És a friss szombaton (ismétlem SZOMBATON!), szal addig húzzátok ki... valahogyan! (És még mindig lehet kommentelni a legutolsó teljes fejihez is!XD Kis telhetetlen!XD)A "Némber" Szylu"- Edward, A… a… - akadtam el a mondat közepén.
A döbbenettől még jobban lemerevedtem, mint a könyvtárban és azt hittem, hogy kápráznak a szemeim. Aztán kapcsoltam, hogy nem álmodom – vámpír vagyok, az istenért! – és iszonyatosan bizseregni kezdett az arcom.
Ezelőtt is láttam már őt félmeztelenül, de az teljesen más volt. Most csupán egy törölközőt csavart a derekára és piszkosul zavaró volt a helyzet, ahogyan az ajtóban álltam és mindenhová próbáltam nézni, csak rá nem.
Mégsem kerülhette el a figyelmemet, hogy talán most volt a legemberibb, mióta csak megismertem. Bronzvörös tincseiről hátára, vállára és mellkasára hullottak az apró, ezüstös vízcseppek és végigfolytak a bőrén, hogy a törölköző szélében szívódjanak fel.
Egyik kezével a ruhaanyag sarkát fogta, a másikkal beletúrt vizes hajába. Tekintetét rám emelte és felvonta egyik szemöldökét…"
Sziaszok!
Hát, ehhez nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy tegnap potyogtak a könnyeim, amikor megláttam! Hatalmas köszönet azoknak, akik szavaztak rám és így sikerült megnyernem a http://barbra.gportal.hu/ oldalon megszervezett szavazást a "2009 Legjobb Története" kategóriában.(Azt meg kell jegyeznem, hogy ezt a díjat osztottban nyertük meg Rosalice-szel, szal innen gratulálok neki!). Köszönöm, hogy értékelitek a munkámat! És persze IMÁDLAK Benneteket! Ezért hálás leszek ezen a héten...
És ha már itt tartunk, gyorsan reklámozok is egyet. Ha van időtök, látogassatok el a http://giottablog.blogspot.com/ címre, ahol a téma nem más, mint ruhák és divat minden mennyiségben. (Followolni is tessék, ha akartok, nem harapnak!XD)
Pusz és tényleg köszönöm! (Halkan súgom, hogy ízelítő szerdán. De még milyen...:O)
„This is the story of my life”
Sziasztok! Hát, most nincs mit hozzáfűznöm, max. annyit, hogy bebuktam egy fogadást, ezért a feji tartalmaz egy olyan szót, amit soha a büdös életben nem használok, de bele kellett írnom. A cím pedig egy 30 Seconds To Mars szám, érdemes meghallgatni! Pusz(Bella szemszöge)
- A többiekhez hasonlóan én sem önszántamból választottam ezt a létformát – kezdett bele Edward a történetébe. – A mai napig nem tudom eldönteni, hogy vajon a sors akarta így vagy pusztán a véletlen műve volt. De az igazat megvallva már nem is nagyon érdekel a miértje. – elmerengett, majd megrázva a fejét folytatta. – Csakúgy, mint a legtöbb vámpír, én sem nagyon emlékszem az emberi életemre. Persze, nekem azért több minden maradt meg, mint Alice-nek, de az idő előrehaladtával az emlékek nagy része elhalványul, letisztul. Talán ez is segít nekünk abban, hogy gyorsabban alkalmazkodjunk az új helyzethez, könnyebben beletörődjünk a megváltoztathatatlanba és magunk mögött hagyjuk a múltat.
A másodpercekre beálló csendben elmerengtem. Vajon mi mindent kellett Edwardnak otthagynia vámpírsága miatt? Egy családot, testvéreket, szerelmet, boldogságot…
- Chicagóban születtem 1901-ben – mondta és megvárta, amíg összevakartam az állam a takaróról. Egy gyors fejszámolásba is belekezdtem, de megelőzött. – Idén nyáron töltöm a száznégyet.
- Csak szívatsz – bukott ki belőlem, mire felnevetett. – Nem látszol többnek, mint…
- Tizenhét – vágta rá. – Ennyi voltam, amikor Carlisle átváltoztatott.
- Nekem csak annyit mondott, hogy te voltál az első a családjában – hüledeztem. – Azt nem mondta, hogy ő maga változtatott át.
- Hát, igen. Ez jellemző rá. Úgy tartja, hogy senkinek sincs joga kikotyogni, ki hogyan lett vámpír és mit csinált hosszú létezése során. Ha jól sejtem, engem is ügyesen kihagyott a történetek többségéből.
Megzavarodva bólintottam.
- De térjünk vissza a kezdetekhez – mondta és egy gyors mozdulattal befeküdt az ágyba, a plafont bámulva. – 1918-ban kerültem a kórházba, ahol Carlisle dolgozott. Engem és a szüleimet is ő kezelt spanyolnáthával. – Felszisszentem és Edward szeme az arcomra vándorolt. – Nem nagyon tudom felidézni a betegség okozta fájdalom érzését… ellenben a méreg…
Jelentőségteljesen fúrta pillantását az enyémbe és tudtam, hogy ő is azokra a napokra gondolt, amit a legnagyobb kínok között kellett kiállnunk.
- A szüleim jóval előttem haltak meg, így nem volt senkim sem. Mindenki lemondott már rólam, ezért morbidan fogalmazva tökéletes alany voltam Carlisle számára. Tudom, most azt gondolod, milyen önző lépés volt ez a részéről, de meg kell értened valamit: egy magunkfajta csak akkor folyamodik ilyen eszközhöz, ha magányos, mint Carlisle vagy gyenge, mint én.
Elnéztem az ablak túloldalán elterülő erdő felett, mert nem akartam belekeveredni egy újabb vitába.
- Az átváltoztatásom után elfogadtam Carlisle-t és az életformáját és két megingással azóta is elkötelezett híve vagyok a vegetáriánus életmódnak.
- Kettő megingás? – kérdeztem csöndesen.
- Egyről te is tudsz, hiszen a saját bőrödön tapasztaltad – motyogta, majd hangosabban folytatta. – A másik a tipikus kamaszkori lázadásom idején volt. Emlékszel, az erdőben azt kérdezted, hogy mindig Carlisle-ékkal éltem-e? Azt válaszoltam, hogy nem. Ez azért volt, mert 1927-ben elegem lett abból, hogy az apám folyamatosan korlátozni akart és eljöttem tőle. Nem vagyok büszke arra az időszakomra.
Bánatosan sóhajtott és kezeit átfonta a feje alatt.
- Akár hiszed, akár nem, de én is éltem hagyományos vámpír módjára.
Elhallgatott, és félve várta, hogy nekem leessen, mire is gondolt. Halkan felsikkantottam és elkerekedtek a szemeim.
- De még mielőtt rám sütnéd a billogot, mentem, ami még menthető. A képességem miatt nem öltem ártatlan embereket. Az én áldozataim mindig bűnözők, gyilkosok vagy szökött fegyencek voltak. Tudom, ez már nem sokat segít a lelkemen, de ezt el kellett mondanom.
Felrémlett előttem egy kép. Edward, amint a sötétben suhan egy gyilkos után és szélsebesen lecsap rá. Aztán egy másik, ahogyan a konyhánkban áll, nedvesen csillogó hajjal és mohó tekintettel.
- És miért jöttél vissza? – Amint elhangzott a kérdés rájöttem, hogy ez eléggé kétértelműnek tűnt, ezért gyorsan korrigáltam. – Mármint nem azért, mert… Szóval nem úgy értettem, csak… Na, tudod, hogy mire gondoltam!
Megajándékozott azzal a féloldalas mosollyal, amitől „elhűlt ereimben a vér”.
- Aranyos vagy, amikor zavarba jössz!
- Baromi kellemetlen ám, hogy folyton bizsereg az arcom! – durcáskodtam.
Tudtam, hogy ezzel el akarta terelni a figyelmemet, de nem adtam fel. Dacos némaságba burkolóztam és vártam.
Edward homályos tekintete a falra révedt és idegesen túrt a hajába. Éreztem, hogy a hangulata megváltozott és nehezen ejtette ki a szavakat.
- Egy idő után megláttam a saját szememben a szörnyeteget. Rájöttem, hogy nincs jogom ítélkezni mások felett és főleg nem elvenni az életüket. És mit ér az, ha megölök egy gyilkost, de nem tudok segíteni az áldozatán… - Türelmetlenül masszírozni kezdte az orrnyergét. – Úgy döntöttem, hogy visszatérek Carlisle-hoz és próbálok beilleszkedni a normális emberek világába. Azóta csak rövidebb időszakokra válok el tőlük, ha valamit el kell intéznem, vagy egyszerűen besokallok a sok gondolattól, érzelemtől és magányra van szükségem.
Éreztem, hogy valamit titkol előlem, de nem akartam túlfeszíteni a húrt és már így is hálás voltam neki, hogy ennyi mindent megosztott velem.
A sötét égre felreppent az erdőből egy madárraj, amire mindketten odakaptuk a fejünket. Az én tekintetem tovább időzött a tájon, Edward az arcomat mustrálta figyelmesen.
- Amúgy miért akartál átöltözni? – kérdezte.
- Nem akartam, csak a holnapi ruhámat vadásztam volna össze, mert reggel képtelen lennék rá. – Döbbent arckifejezésére magyarázni kezdtem. – Ezt a ruhakombinációt is Rose kreálta, mert én egyszerűen képtelen vagyok ennyi cucc közül kihalászni valami viselhetőt.
Felnevetett.
- És mit terveztél éjszakára? – Vigyorogva nézte elhűlt vonásaimat.
- Semmit – dadogtam és nyeltem egyet. Nyugi Bella! – Miért?
- Csak mert Alice-nek dolga van veled.
- Velem? – rökönyödtem meg. – Ugyan mi?
Válaszolni már nem tudott, mert kivágódott az ajtó és a tünpír betáncolt egy fényképezőgéppel a kezében, amit azon nyomban el is kattintott.
- Na, Bella, készen vagy? – Alice arca csak úgy ragyogott.
- Tulajdonképpen mire is? – bizonytalanodtam el.
- Hát, hogy hivatalosan is Cullen legyél! – csilingelte és lerángatott a kuncogó Edward mellől a kényelmes ágyról.
A következő pillanatban belökött egy ajtón, ami a család könyvtárába vezetett. Soha nem láttam még ennél furább, és érdekesebb könyvtárat.
(Edward szemszöge)
Alice „ostroma” után még jó ideig ültem Bella szobájában és viaskodó bűntudatomat próbáltam csitítani. Egyszerűen nem tudtam neki elmondani bizonyos dolgokat, pedig joga lett volna tudni. Éreztem, hogy tudja, nem voltam vele őszinte, de nem faggatott, nem kérdezősködött. Csendben hallgatta történetemet és nem szólt közbe. Nem úgy, mint Alice.
„Edward, gyere már! Lemaradsz a jó részről!” – kuncogta.
Kelletlenül felkeltem és a könyvtár felé battyogva azzal vigasztaltam magam, hogy legközelebb majd mindent kitálalok neki, de előbb tisztáznom kell néhány dolgot.
Nagy sóhaj kíséretében belöktem az ajtót és természetesen egész családomat a helyiségben találtam.
„Na végre, hogy idetaláltál!” – háborgott Emmett, de a képéről feszítővassal sem lehetett volna levakarni a vigyort.
Elhaladva mellette nem éppen szalonképes kézmozdulattal jutalmaztam megmozdulását, mire röhögni kezdett.
- Ti soha nem nőtök fel? – kérdezte lezseren Rose.
- Hé, mit vártál két kamasztól? – vágott vissza Em és odahajolt, hogy megcsókolja feleségét.
Rosalie kibújt az öleléséből és tettetett undorral legyintett oda.
- Fúj, egy kiskorúval szűrtem össze a levet?
Mindenki dőlt a nevetéstől a színjáték láttán. Alice leültette Bellát egy székre, és távolabb állt, hogy a kezében lévő géppel képeket készítsen.
- Alice, már nem azért, de mit művelsz? – Zavarodottsága kiült az arcára is.
- Hogyhogy mit? – értetlenkedett húgom. – Képeket a dokumentumaidhoz!
„Szegénykém, hogy meglepődött!” – mosolygott Esme Carlisle mellett.
Bella álla szinte már a padlót súrolta.
- Miért, mégis mit gondoltál? – nézett ki két polcsor közül Jasper vigyorogva. – Csak kell neked is igazolnod magad, ha elkap a rendőr!
- Ja-ja! – kontrázott Emmett. – Nem elég csak bájosan mosolyognod és rebegtetned a szempilládat a flancos A… aúúúú!
Emmett felkiáltott és elugrált Jasper mellől, aki elegánsan leporolta a kezeit és vigyorgott.
- Ezt most miért kaptam? – durcáskodott Em és a tarkóját tapogatta. – És miért mindenki a fejemet bántja?
- Egyszerűen csak ingerenciám támadt – vonta meg a vállát Jazz. – És a fejedben már több kárt nem tehetek!
- Mert? – nyíltak ki bátyám szemei, de én már tudtam a választ, mielőtt Jasper kimondta volna.
- Mert az észt már nem tudom kiverni belőle! – húzta az agyát Jazz. – Ami nincs, azt nem rongálhatom meg!
Alice sem láthatta előre a reakciót, amit Jazz szavai váltottak ki Emmettből, így csak az utolsó pillanatban kapcsoltunk. Emmett hatalmasat lökött az egyik szekrényen és csak a fürgeségem volt az, ami megmentette a házat a renoválástól.
Egyszerre mozdultunk Bellával és támasztottuk meg az ominózus polcot, majd finoman visszabillentettük a helyére.
- Emmett, ez nem volt szép tőled! – szidta Esme szigorúan. – Kérj bocsánatot!
- De… hát… ő… - dadogta melák bátyám. – Ő kezdte!
Mutatóujját Jasperre szegezte, aki fölényesen vigyorgott.
- Tudtommal te voltál az, aki majdnem elszóltad magad – mondta Jazz diadalittasan.
- Upsz! – kapcsolt Em és rácsapott a szájára. – Bocsi!
Ismételt nevetésben törtünk ki, csak Bella forgatta a szemeit. Egy perc múlva feladhatta a harcot, hogy megértse, mi is folyik körülötte, ezért Alice-hez fordult:
- Szerintem lenne csak egy kicsit furcsa, ha a személyimen vörös szemeket meresztenék a rendőrre?
Mindeni elcsendesült.
„Oké, szerintem most csak szívat!” – gondolta Rose felhúzott szemöldökkel.
„Na, ne már, hogy nem tudja?!” – bámult Emmett.
„Azt hiszem, most lesz meglepetés a javából!” – mosolygott Carlisle.
- Bella, mikor néztél tükörbe utoljára? – kérdeztem.
Vállat vont és a földet mustrálta.
- Nem szokásom magamat nézegetni – motyogta az orra alatt.
- Jó, de mégis mikor? – nógatta Alice.
- Azt hiszem akkor, amikor az átváltozás után felébredtem – adta meg a sokkoló választ.
- Ezt most nem mondod komolyan? – hüledezett Rose.
Bella nem válaszolt, csak a padlóra „rajzolt” furcsa jeleket a lábával. Rém idegesítő!
- De, szerintem komolyan gondolta – erősítette meg Jasper Bellát. – Bár nem érzem őt, de az arca most mindent elárul.
Alice elkapta újdonsült húgát és a könyvtár legvégén elhelyezkedő hatalmas állótükörhöz ráncigálta.
- Akkor ezt nézd meg! – mondta és kimasírozott a képből.
Bella kelletlenül és elcsigázott lassúsággal felemelte a fejét és elakadt a lélegzete. Arca másodpercekig hitetlenkedést tükrözött, majd édes mosoly suhant át ajkain és szinte ragyogott. Soha nem volt még ilyen gyönyörű, ahogyan világos karamell szemei megcsillantak gesztenyebarna haja által keretezett arcában.
Elnézegettem volna még egy darabig – az örökkévalóságig? –, de halaszthatatlan dolgom volt.
- Én lelépek, ha nem baj – súgtam oda Esmének.
- Persze, menj csak – szorította meg a karomat, majd utamra engedett.
Még vetettem egy utolsó pillantást Bellára, mert nem tudtam, hogy mikor láthatom viszont, és kisiettem a könyvtárból.
Gondolataimba merülve léptem be a szobámba és automatikus mozdulatokkal pakolni kezdtem, miközben tervezgettem. Tervezgettem… Terv… Alice…
- Oh, hogy az a… - káromkodtam és próbáltam tanácstalan lenni, de már késő volt.
- Edward Anthony Masen Cullen! – kiabálta kivágódó szobaajtómból a dühös kobold.
Sziasztok!Sokan hiányolták az utóbbi fejikből Jaspert, így most ezzel az ízelítővel nekik kedvezek!XDÉs friss szombat este, ha valaki kérdezné!XD Pusz"- Miért, mégis mit gondoltál? – nézett ki két polcsor közül Jasper vigyorogva. – Csak kell neked is igazolnod magad, ha elkap a rendőr!
- Ja-ja! – kontrázott Emmett. – Nem elég csak bájosan mosolyognod és rebegtetned a szempilládat a flancos A… aúúúú!
Emmett felkiáltott és elugrált Jasper mellől, aki elegánsan leporolta a kezeit és vigyorgott.
- Ezt most miért kaptam? – durcáskodott Em és a tarkóját tapogatta. – És miért mindenki a fejemet bántja?
- Egyszerűen csak ingerenciám támadt – vonta meg a vállát Jazz. – És a fejedben már több kárt nem tehetek!
- Mert? – nyíltak ki bátyám szemei, de én már tudtam a választ, mielőtt Jasper kimondta volna.
- Mert az észt már nem tudom kiverni belőle! – húzta az agyát Jazz. – Ami nincs, azt nem rongálhatom meg!"
A mesedélután kezdete…
Sziasztok!Nos, ma sok mindent ünnepelhetnénk, többek közt azt, hogy nyugisabb időszakom következik, vagy hogy holnap Valentin-nap(én személy szerint nem szeretem ezt az ünnepet, mert csak lehúzzák az embert...), de nem ezek miatt vagyok feldobva, hanem...Ma ünnepli fél éves szülinapját a Vérvörös alkonyat! Ezúton szeretném megköszönni Mindenkinek, hogy támogat, ír kritikát és elviseli a természetemet! A kövi feji MINDEN olvasónak és kritikaírónak szól, hálámat kifejezve!A kritikák számát Rátok bízom, most nem zsarnokoskodom! Akik szeretnek és értékelik a munkámat, azok úgyis írnak!Pusz
(Bella szemszöge)
Elmélyülten figyeltem az asztalon lévő papírdarabot. A rajta lévő srác körülbelül 20 éves lehetett. Szikár, nyúlánk volt, de izmos. Sötét haja kócosan meredt szerteszét ugyanúgy, mint Edwardnak, csak neki egy kissé hullámosabb volt. Arca elárulta, hogy valahonnan délről jött – talán Olaszországból, vagy Spanyolországból –, de nem volt hivalkodó. Világos tekintete titokzatosan csillogott, ajkai apró mosolyra húzódtak. Ruházatát tekintve modernen öltözött: inge fölé egy csíkos pulcsit húzott és farmert viselt hozzá. Megnyerő külseje volt, olyan, aminek kevés nő tud ellenállni. Ez persze vámpír mivoltából is adódhatott…
- Ez meg ki a franc? – kérdezte Emmett és éreztem, hogy az utolsó szó előtt kissé tétovázott.
Síri csönd telepedett a szobára. Szinte megállt a kérdés a levegőben, majd végül megérkezett a válasz:
- Macario.
Mindannyian a hang irányába fordítottuk a fejünket.
- Hogy ki? – kérdezte Edward. Hangja valamiért zaklatottnak tűnt.
- Macario A’ngel Volturi – adta meg a választ ismét Carlisle és visszaült a kanapéra.
Carlisle szájából úgy hangzott ez a mondat, mintha énekelné. Mindannyian kényelmesen elhelyezkedtünk, egyedül csak Edward maradt állva. Idegesen függesztette tekintetét apjára, ujjait úgy mozgatta, mint mikor valamit pörget rajtuk az ember.
- Egy Volturi az Államokban? – Esme türelmetlenül karolt bele férjébe. – Mit akarhat itt? És egyáltalán: honnan ismered?
- Eleazar mesélt róla még régebben – mondta Carlisle. – Úgymond az ő felfedezettje volt a srác. Azt viszont nem értem, hogy mit kereshet itt – tűnődött.
Szerencsés vámpír! Ő csak ennyit nem ért! Én jelen pillanatban semmit sem vágok.
- Ha egy Volturi a közelben van, az soha nem jelent jót. – Rosalie maga elé meredt.
- Kivéve, ha egy jó kis csetepatét akar az ember! – dörzsölgette a markát Emmett, mire Rose adott neki egy taslit, így jobbnak látta befogni.
Zavartan néztem a padlót és próbáltam elrendezni magamban ezt a számomra kínai beszélgetést. Volturi? Eleazar? Felfedezett?
- Látom, egy kissé össze vagy zavarodva. – Carlisle hangjára összerezzentem.
Felnéztem, és egy jóságos atyai szempár nézett vissza rám.
- Hát, az nem kifejezés – motyogtam.
- Nemsokára elmagyarázok mindent, ha nekivágunk a családi történeteknek – mondta, és én megnyugodtam.
Carlisle Edwardra tekintett, aki csak biccentett egy aprót.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felhívom a Denali-klánt. – Azzal felkapott egy ezüst kis telefont a zongoráról és eltűnt a hátsó ajtón.
Én pedig abban a pillanatban világosodtam meg! Persze, erre miért nem gondoltam? Hisz ő is Denali! Edward Tanyaért aggódik! Azért ilyen ideges!
Üveges szemmel bámultam az erdőben szertefoszló alak után és valami furcsa érzés lett rajtam úrrá. A sírásközeli állapot lehetett ilyen emberkoromban, csak nem értettem, hogy miért…
- Szerintem amúgy helyes. – Rosalie tűnődve ízlelgette a szavakat. – Csípem a kissé borostás pasikat!
Emmett cinikusan felhorkant.
- Ez a nyálgolyó? – nézett rá Rose-ra. – Mintha egy brazil szappanoperából lépett volna ki!
- Most ezt miért mondod? – kontrázott Alice. – Szerintem is cuki.
- Na, ne! – Jazz nem palástolta felháborodását. – Mi van ma? Minden nő megőrült?
- Ne légy féltékeny – csitította Alice, és odabújt hozzá.
- Bella, nyugtass meg, hogy neked nem jön be ez a latin szívtipró! – szólt hozzám aggodalmat színlelve Emmett.
- Hogy mi? – révetegen pillantottam bátyámra.
- Na tessék! – csattant fel Jasper. – Már Bellának is elvette az eszét!
- Ki? – kérdeztem vissza, mert éreztem, hogy nem teljesen fogtam fel a beszélgetést, akármennyit is hallottam belőle.
- Ez a Me.. Mi… Mac… A fene sem tudja a nevét már! – háborgott Emmett.
Ja, hogy a titokzatos vámpírról van szó? Ezt jó tudni…
- Macarionak hívják – mondta csak úgy mellékesen Carlisle.
- Ez most részletkérdés. – Emmett kajánul elvigyorodott és tudtam, hogy ha ki akarok bújni a kérdés alól, akkor most kell lépnem.
- Fent leszek a szobámban – jelentettem ki és nyugalmat színlelve elindultam a lépcső felé.
- Hé, ez nem ér! – Emmett csalódott képet vágott, de Rose lehurrogta.
- Majd utánad megyünk – mondta Esme gyengéden.
Edward éppen abban a pillanatban lépett be. Hűvös pillantással tekintettem szemeibe, amitől döbbenten torpant meg. Az lesz a legjobb, ha tartom majd a három lépés távolságot tőle. Csak tudjam megtenni…
Éreztem, hogy végig engem nézett, amíg felsuhantam az első emeletre vezető lépcsősoron. A második emeleten magamra csuktam az ajtómat és lefeküdtem az újonnan visszaszállított ágyamba.
A sötétítőfüggöny miatt a szobára lágy és kellemes homály borult. A késztetés megvolt bennem, hogy betegyek egy CD-t a lejátszóba, de nem engedhettem meg magamnak gondolataim elterelését. Józan ésszel, tisztán kellett átlátnom a helyzetet és mérlegelnem.
Nem szabad még közelebb engednem Edwardot, csak annyira, amennyire a testvéri kapcsolat megköveteli. Nem tudtam, hogy az a felkavaró látomás, amit Alice miatt láttam, meg fog-e valósulni valaha, de éreztem, hogy ha elkezdődik, akkor meg kell hiúsítanom.
Ennyire nem fajulhatnak el a dolgok, bármit is szeretnék én…
Halkan kopogtak kívülről. „Szabad” engedélyemre betáncolt Alice és becsukta az ajtót maga mögött.
- Hát, te? – kérdeztem elhűlve.
Teljesen másra számítottam. Azt hittem, hogy mint családfő, majd Carlisle kezdi a sort, erre betipeg ez a kis kobold.
- Gondoltam, mivel az én történetem a legrövidebb, ezért nyitom meg ezt a családi bulit én először – kacsintott s hasra vetett magát mellettem.
- Mert? – érdeklődésem kiülhetett az arcomra, így Alice csilingelve felnevetett.
- Ha jól figyelsz, megérted – mondta és belekezdett az ő „élettörténetébe”.
Az idő előrehaladtával egyik ámulatból estem a másikba. Megrendülve hallgattam, hogy nővérem semmire sem emlékezett emberi életéből. Megbabonázva csüggtem minden egyes szaván, amikor elmesélte, hogyan talált rá az örök szerelem Jasper képében. Kacagva dőltem le az ágyamról, mikor a különböző családi hecceket ecsetelte, amiket ő már jó előre látott.
Majd mikor a történet a végéhez ért, és én visszacsöppentem volna a nyers és hideg valóságba, ismét nyílt az ajtó és Jasper csatlakozott hozzánk.
És ez így ment megállás nélkül. A családtagok egymás kezébe adták a kilincset, én pedig úgy éreztem magam, mintha az Ezeregyéjszaka meséi kellős közepébe pottyantam volna.
Alice és Jasper távozása után jött Carlisle és Esme, majd Rosalie és Emmett.
Mindent megtudtam róluk, és bátran kérdezhettem. Jasper története felkavart, Carlisle-é derűvel öntött el, Esme-é keserű gondolatokat ébresztett bennem, Rosalie-é elborzasztott, Emmettén pedig ámuldoztam.
És végre megvilágosodtam a Volturi névvel kapcsolatban…
Odakint már sötétedett, mire az Emmett által viccesnek titulált grizzlys jelenet végére értünk és magamra hagytak kavargó gondolataimmal.
A kirakós minden darabja a helyére került már, kivéve ezt az egyet, ami a közepét, a szívét adta volna neki. Bár minden történetben elhangzott Edward neve, mégsem tudtam mit kezdeni azon információkkal, amiket róla tudtam meg.
Reményvesztetten és feszülten figyeltem az ajtó mögötti neszekre, hátha meghallom a puha lépteket, de semmi. Szinte már szuggeráltam a kilincset.
Nagy sóhajjal felkeltem és bementem a gardróbomba. Gondoltam, előhalászom a holnapi cuccomat, mert egy: nehéz menet lesz, kettő: addig sem agyalok azon, hogy miért nem jön…
Csalódottságomnak úgy adtam „hangot”, hogy a nyitott szekrényből a szoba bizonyos pontjaira hajkurásztam a hátam mögött a nekem éppen nem megfelelő cuccokat.
Az addigi áldozatom, akit az istenségek oltárán „elégettem” egy nyolc részből álló polcsor volt. Áttértem egy szekrényre.
- Túl világos! – Puff, egy top.
- Túl sötét! – Piff, egy garbó.
- Túl kék! – A blúzom keltette hang valamiért elmaradt – biztos fennakadt valamiben –, de túl elfoglalt voltam hozzá, hogy megnézzem.
A következő adaghoz nyúltam, amikor megszólalt az ajtóból, pontosabban mögülem egy hang:
- Nekem tetszik ez a blúz – mondta nemes egyszerűséggel az illető, mire megpördültem a tengelyem körül és rámeredtem…
Azaz rámeredtem volna, ha nem vagyok ekkora szerencsétlenség, és a lendülettől nem borulok be a szekrénybe. Természetesen a ruhák sem maradtak a helyükön – már miért is tették volna? –, így az egész szekrény tartalma rajtam kötött ki.
- Te jó ég, Bella! Jól vagy? – kérdezte Edward és éreztem, hogy a ruhatömeg eltűnik onnan, ahol az arcomnak kellett volna lennie.
- Nem – motyogtam. – Azt hiszem, eltört a vállam! – nyavalyogtam, mint egy hétéves.
Edward erre vigyorogva nézett le rám, és megcsóválta a fejét. Kezében ott virított a „túl kék” blúzom. Most már legalább tudtam, hogy kiben akadt fenn…
- Bella, vámpír vagy! Nem lehet csak úgy eltörni egyik csontodat sem!
- Az nem jelent semmit, hogy vámpír vagyok! – csattantam fel. – Elméletileg kecsesen kéne mozognom, ehelyett… – hagytam lógva a mondatot.
Próbálta visszafojtani a kacagását, de nem kínozhattam tovább:
- Rajta! – adtam meg az engedélyt, így kitört belőle a jókedv.
Percekig derült rajtam, én meg duzzogva csücsültem a szekrényben.
- Ha ez megnyugtat, soha életemben nem láttam még kecsesebb esést! – prüszkölte.
Nyelvet öltöttem rá, és kimásztam a kupacból. Lemondóan legyintettem a romhalmaz felé, és kicsörtettem a „hálómba”.
-Hé, ne dühöngj! – duruzsolta mellettem, mire felkaptam egy párnát az ágy végéből és hozzávágtam.
A gyenge anyag nagyot reccsenve megadta magát, és apró tollpihék szálltak szerteszét, megrekedve a hajunkban.
- Tényleg irtó vicces volt, ahogy beszédültél a szekrénybe! – kuncogta és lesöpörte a vállán megpihenő szöszöket.
- Nem tanítottak meg rá, hogy kopogj, mielőtt belépsz valahová? – kérdeztem sértődötten és felhúzott térdekkel leültem az ágy szélére.
- Kopogtam – csillant meg a szeme.
Nagyon rondán nézhettem rá, mert megvonta a vállát, odasétált hozzám és apró mozdulatokkal szedegetni kezdte a pihéket a hajamból.
- Hagyd csak! – morogtam. – Volt már ennél rosszabb is!
Edward rám sandított, de engedelmesen elhelyezkedett a földön, hátát az ágy oldalának vetve, pár centire tőlem.
- Hallom, mesedélutánt tartottatok – jegyezte meg mellesleg.
- Aham. – Próbáltam nyugodt maradni, de izgatottságom a tetőfokára hágott.
Végre! Most talán összeáll a kép!
- És szeretnéd hallani az én történetem is? – kérdezte tűnődő hangon.
Nem tudtam megszólalni, ezért felém fordult. Szemeiben félelem tükröződött és hiába próbáltam volna enyhíteni gyötrődésén, tudtam: nem lesz még egy ilyen alkalom…
- Szeretném meghallgatni – mondtam, majd gyorsan hozzátettem. – De ha te ezt persze nem akarod…
Keserűen felnevetett.
- Aranyos vagy, hogy megadod a választás lehetőségét, de ezt a jogomat már régen elveszítettem.
Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de aztán csendben az ajkamba haraptam.
- Előre figyelmeztetlek, hogy nem lesz valami szívderítő sztori. És a happy end is elmarad.
Edward megtámasztotta állát kezével az ágyon, én pedig elhelyezkedtem hason fekve a hosszú meséhez. Arcunk körülbelül 30 centire lehetett egymástól egy magasságban, de azt a tényt, hogy ilyen közel van hozzám – ismét – most ki tudtam zárni.
Aranybarna tekintete egy pillanatra elrévedt, mielőtt megtalálta az enyémet és belekezdett a történetébe…
Sziasztok!Még mielőtt kéritek, nem, nem, csak 13-án jön az új feji. Az okokat majd kifejtem aznap. És amúgy is még csak háromnegyed része van kész a folytatásnak, de már most hosszabb, mint a szokásos...Megpróbáltam nem annyira szemét lenni, mint a múltkor(XD), és most egy könnyedebb részletet hoztam Nektek! Itt kell megjegyeznem, hogy nekem személy szerint ez az egyik kedvenc "megmozdulásom", de ez csak az én véleményem. És tessék örülni, mert kitöltöttem a felvételi jelentkezési lapomat, már csak fel kell adni. Ez annyit tesz, hogy most egy darabig(érettségiig...XD) lehet velem normálisan beszélgetni!XDPusz"- Túl világos! – Puff, egy top.
- Túl sötét! – Piff, egy garbó.
- Túl kék! – A blúzom keltette hang valamiért elmaradt – biztos fennakadt valamiben –, de túl elfoglalt voltam hozzá, hogy megnézzem.
A következő adaghoz nyúltam, amikor megszólalt az ajtóból, pontosabban mögülem egy hang:
- Nekem tetszik ez a blúz – mondta nemes egyszerűséggel az illető, mire megpördültem a tengelyem körül és rámeredtem…
Azaz rámeredtem volna, ha nem vagyok ekkora szerencsétlenség, és a lendülettől nem borulok be a szekrénybe. Természetesen a ruhák sem maradtak a helyükön – már miért is tették volna? –, így az egész szekrény tartalma rajtam kötött ki.
- Te jó ég, Bella! Jól vagy? – kérdezte Edward és éreztem, hogy a ruhatömeg eltűnik onnan, ahol az arcomnak kellett volna lennie.
- Nem – motyogtam. – Azt hiszem, eltört a vállam! – nyavalyogtam, mint egy hétéves.
Edward erre vigyorogva nézett le rám, és megcsóválta a fejét. Kezében ott virított a „túl kék” blúzom. Most már legalább tudtam, hogy kiben akadt fenn…"
Szurkálódások
A kövi fejit minden ma névnapozó Dórinak és annak az Annának küldöm, aki a román naptár szerint tegnap ünnepelte a névnapját! És annak a barátnőmnek, akinek holnap (febr. 7-én) lesz a szülinapja. És persze Macario-nak, aki hatalmas szívességet tett nekem! Hogy miért? Azt majd meglátjátok!
(Bella szemszöge)
Emmett kecsesen szelte át a levegőt, majd egy gyönyörű szaltó bemutatása után mellettem landolt az erkélyen. Ennek következménye az lett, hogy a korlátomat porrá zúzta nem éppen kis súlyú testével és a terasz alapzata is egy kissé megremegett.
Hason fetrengve nyögdécselt és az oldalát tapogatta. Szánalmas látványt nyújtott volna, ha nem látom az arcát. Képét bosszús dac terítette be és gyilkos tekintettel mustrálta Edwardot, aki az erkély alatt ácsorgott karba font kezekkel és édes mosollyal.
- Ezt nem úszod meg ennyivel! – morogta Em, és szabad kezével rábökött az öccsére.
- Tudtommal megnyertem a fogadást – mondta higgadtan Edward. – Arról már nem én tehetek, hogy ennyire könnyen el lehet terelni a figyelmedet – kacsintott rám.
Normális keretek között remegni kezdett volna a lábam, de most nem ez történt. Várjunk csak! – szólalt meg fejemben egy hang. Fogadás? Milyen fogadás? Erről nekem egyikőjük sem szólt!
- Mi… - kezdtem volna, de Emmett már eltűnt mellőlem.
Rávetette magát Edwardra, és ismét bunyózni kezdtek.
Fogadás! Már megint egy átkozott fogadás! Mi olyat tudnak még egymásnak ajánlani, ami nincs meg nekik?
Inkább nem is gondoltam bele…
- Edward! – suttogtam elhaló hangon és a blöff bejött.
Rémülten kapta felém a fejét és a következő pillanatban már ő „melegítette” azt a helyet, amit már Emmett kifeküdt mellettem. Feszült csend következett, majd mindkét srácból kitört a nevetés. A család többi tagja sem bírta tovább és a reggeli erdő levegőjébe beleveszett ezüstösen csengő kacagásuk. Csak én álltam az erkélyen sértődött arccal, de rólam senki nem vett tudomást.
- Szerintem egyezzetek ki egy döntetlenben – vetette fel Carlisle, mire a fiúk kuncogva bólintottak.
Edward felkelt mellőlem és éppen felém fordult, amikor én lazán beléptem az erkélyajtón és az orra előtt bevágtam.
- Bella! – szólított meg megdöbbenten, és az arca is ilyen érzelmekről árulkodott.
Nem törődtem vele, hanem elhúztam a sötétítőfüggönyt és a fürdő felé vezető folyosóhoz sétáltam. Mögöttem a szobaajtóban felhangzott Edward felháborodott hangja.
- Elárulnád, hogy mégis mi a bajod? – kérdezte.
- Semmi – köptem oda neki flegmán és némileg közömbös hangon, de legbelül fortyogtam.
Kihasznált! Felhasznált az aljas kis játékához, amit Emmettel űznek! Undorító!
Bementem a fürdőbe – árnyékként követett – és megengedtem a forró vizet.
- A semmiért nem csapjuk rá a saját testvérünkre az ajtót – puffogott és vészesen közel jött.
- A saját testvérünk nem titkolózik előttünk! – szúrtam vissza és mellkasára helyezve a tenyerem (már bántam, hogy időközben visszavettem a kesztyűmet) tolni kezdtem kifelé. – És ha most megbocsátasz, megfürdenék, mert valaki szerint hogy is… áh, megvan: borzalmasan nézek ki!
- Azt már nem! – ellenkezett és mindkét kezével belekapaszkodott az ajtófélfába két oldalról. – Ezt a beszélgetést még nem zártuk le!
- Részemről igen, lezártuk! Most pedig tünés kifelé! – Tovább már sajnos nem tolhattam, mert akkor az én ajtóm bánta volna.
- Nem – mondta határozottan és karba tett kezekkel lecövekelt ott, ahol volt.
Legszívesebben toporzékoltam volna dühömben vagy egyszerűen csak képen törlöm, de nem süllyedek le az ő szintjükre. Nem, azt már nem!
Helyette viszont tudok mást csinálni…
- Te tudod - rántottam meg a vállamat és hátat fordítottam neki.Elzártam a vízcsapot és a kád szélére ülve lehámoztam magamról a cipőimet. Felkeltem és még mindig neki háttal lerángattam a kesztyűimet is. Edward megvilágosodhatott, mert krákogott egyet és kissé félénken megszólalt:- Ezzel nem mész semmire. Nem olyan lány vagy, aki...A mondat a torkára forrt, ahogyan megragadtam a pólóm szélét és kibújtam belőle. Visszanézve a vállam fölött láttam, hogy Edward lemerevedett a döbbenettől. Szája halk "oh"-ra nyílt, szemei kitágultak, keze ökölbe szorult. Légzése nehézkessé vált, majd teljesen megszűnt.- Még kimehetsz - figyelmeztettem és reménykedtem benne, hogy így is lesz, mert már kezdtem egy picit kényelmetlenül érezni magam.- Nem tennéd meg - súgta.Felvontam a szemöldököm és a hátamhoz nyúltam. Visszafordultam az ablak felé, így nem láttam, csak hallottam, mi történik mögöttem. A melltartóm kattanásával egy időben több dolgot észleltem egyszerre.
Hatalmas csattanással becsapódott a fürdőajtó, és lábdobogás közepette felhangzott Emmett hangja:
- Hát, te, öcsi, hova-hova? – kérdezte.
- Levegőzni – válaszolta egy feldúlt személy.
Nem tudtam megállni, így hangosan felkacagtam. Fuldoklásom közepette hangos morgás szállt felém, majd elhalt a hajnali erdőben. Megcsóváltam a fejem, majd befejezve a vetkőzést bemásztam a kád gőzölgő vízbe.
Most már legalább tudtam, hogyan kell kikergetnem Edwardot a szobámból, ha éppen nem kellemes társaság benyomását kelti bennem. Továbbá bíztam abban is, hogy ezt a kis incidenst nem kell többször megismételnünk, és főleg nem mondja el a barátnőjének…
Nagyot sóhajtottam, és csüggedten elmerültem a fürdőmben.
Edwardnak igaza volt: tényleg hihetetlen vagyok…
Addig vártam, amíg a víz ki nem hűlt és emberként vacogtam volna. Kiszálltam a kádból, kicsavartam a hajam, majd törölközőt kanyarítottam magam köré és átmentem a gardróbomba.
A látvány ismételten „szíven ütött”. Fújtattam egy aprót, de nem zsörtölődtem. A családom női tagjai már csak ilyenek.
A blúzok között keresgélve a kezem ügyébe akadt egy jól ismert ruhadarab. A halványkék ing megbújt a többi holmi között, de az én szemem nem tudott elsiklani felette. Kivettem a szekrényből és óvatosan megszagoltam, mert féltem, hogy az illat bármelyik pillanatban elillanhat. A jellegzetes napfény elbódított és lelassult a lélegzésem. Nyugtató hatása átjárta az egész testemet, és úgy éreztem, mintha ő is itt lenne velem. Na, ez már nevetséges!
Visszaakasztottam az inget, és mérgesen bevágtam a szekrényajtót. A fiókból előhalásztam egy szett fehérneműt, felvettem őket és nekiláttam összehorgászni valami viselhető ruhakombinációt. Fél óra könyörtelen kutatás után feladtam és bosszúsan dobtam le magam egy szál fehérneműben a szoba sarkában lévő bluppra. Szinte vetekszik a lehetetlennel ennyi ruha közül összehozni egy normális párosítást.
Tulajdonképpen nem is tudtam konkrétan, hogy miért duzzogok. Tényleg a ruhaválasztás problémája akasztott ki ennyire vagy még mindig azon rágódtam, hogy Edward nem volt őszinte hozzám? Nem is kellett volna beavatni a részletekbe, csak mondta volna el, hogy fogadtak Emmettel és ezért akarja legyőzni őt. De nem, őfelségének még ennyi is nehezére esett!
- Nagyképű barom! – dohogtam dühösen.
- Én? – kérdezte egy meglepődött hang az ajtóból.
Rosalie finoman összevonta a szemöldökét. Mint mindig, most is káprázatos jelenség volt.
- Nem, dehogy is – szabadkoztam rögtön. – Éppen Edwardot illettem szebbnél szebb szavakkal.
Hangosan felkacagott.
- És a bátyám szidalmazása annyira lefoglalt, hogy felöltözni sem volt energiád? – mutatott rám.
Végigpillantottam magamon. Szuper, még mindig félig felöltözve kuporogtam a habszivacsban.
- Nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel – adtam valamilyen kézenfekvő választ.
- Aham – somolyogta. – Na, akkor lássunk munkához!
Azzal belevetette – szó szerint, ugyanis teljesen eltűnt az állószekrényben – magát a gyilkos rengetegbe.
(Edward szemszöge)
- Hát ezt nem hiszem el! – csaptam rá a közeli fenyőfa törzsére, így az nagy reccsenéssel derékban kettétört. – Lehetetlen egy nőszemély!
Dühösen leültem a kidőlt fára, és kezembe temettem az arcomat. Az alig öt perce lezajlott jelenet elevenen élt az emlékezetemben és minden egyes pillanatát fel tudtam idézni.
Hófehér háta, amely kecsesen megfeszült, ahogyan hátrafordult. Kihívó tekintete, amelybe nem lopódzott felélem. A csat halk kattanása, ami teljesen kikészített.
Tudtam nagyon jól: csak egy ezredmásodpercen múlt az, hogy nem veszítettem el a józan eszemet és nem tettem valami megbocsáthatatlant.
Minél jobban próbálom magam távol tartani Bellától, annál jobban vonz magához. Mint egy drog, amit csak nekem találtak ki. A vére, ami olyannyira csábított, hogy képes voltam érte ölni is, eltörpült személyisége mellett. Hangja, amely megbabonáz, mozgása, ami elszédít, látványa, mely megőrjít…
- Reménytelen! – mondtam elfúló hangon és elengedve magam átestem a farönkön.
„Az attól függ, hogy mit nevezel reménytelennek!” – csilingelte Alice és átugorva a tuskón letelepedett az én oldalamon.
- Már csak te hiányoztál – sóhajtottam.
- Kicsit kitörőbb lelkesedéssel is fogadhatnád a legkedvesebb testvéredet – mondta sértődötten. – Kezdem azt hinni, hogy ezt a státuszomat lenyúlta valaki más!
- Alice! – szóltam rá. – Megkergültél vagy az agyadra ment a sok látomás?
Elvigyorodott.
- Én teljesen beszámítható vagyok – trillázta. – Ellenben veled. Kissé szétszórt vagy mostanság.
Rám mutatott mutatóujjával. Még mindig nem volt rajtam ing és a nadrágom is eléggé mocskos volt.
- Ezt neked hoztam – hozzám vágott egy tiszta felsőt, amit rögtön felvettem. – És szeretném kikérni a véleményed!
- Öhm – krákogtam. – Mivel kapcsolatban?
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy Bella részletesen is megismerkedjen a családunk történetével. Te nem így gondolod?
Megvontam a vállam és felkeltem.
- Erről Carlisle-nak kell döntenie…
- Ő már rábólintott – csicseregte.
- Akkor mégis mi a francért…? – háborogtam, hogy ilyen előre eldöntött dolgok miatt képes zaklatni.
- Mindenki maga mondja el a saját történetét – válaszolta.
- Oh – esett le végül, hogy mit is akart tőlem. – Rendben. De nem én leszek az első!
Szükségem volt még egy kis időre, hogy összeszedjem magam. Lelkileg – vicces szó, főleg egy vámpír szájából – nem készültem fel egy ilyesfajta beszélgetésre Bellával. Azt sem tudtam, hogy előéletemből mennyit mondjak el neki és főleg: megemlítsem-e Mirandát vagy sem…
- Tökfej vagy – bökött oldalba Alice és lassú, emberi tempóban visszasétáltunk a házhoz.
A nappaliban mindenki ott volt. Carlisle és Esme a kanapén ültek. Jasper felkelt mellőlük és átölelve Alice-t helyet foglaltak a zongora emelvényén. Emmett és Rosalie egy fotelben ültek ketten – furcsa jelenet volt innen nézve… -, a másikban pedig Bella ücsörgött felhúzott lábakkal. Testhelyzete miatt nem tudtam megnézni, mi van rajta, de azt rögtön kiszúrtam, hogy kesztyűbe bújtatta a kezeit és sálat tekert a nyaka köré.
- Na, mi van, kiszellőztetted a fejed? – poénkodott Emmett.
Mérgesen néztem rá és morogtam. Már megint kezdi…
- Amúgy min húztad fel magad ennyire? – kuncogta.
- Amúgy semmi közöd hozzá! – vágtam vissza, de végig Bellát néztem, aki érezhette a tekintetem.
Megrántotta a vállát, és mintha csak a térdének beszélt volna, megjegyezte:
- Nem tehetek róla, hogy gyengék az idegeid!
Na puff!
- Már megbocsáss, de ami történt, az még a legerősebb lénynél is kiverte volna a biztosítékot! – Háromszor, ha nem többször…
- Húúúú, gyerekek, ne csigázzatok már! – ficánkolt Emmett. – Mit csináltatok odafönn?
- Semmit – vágtuk rá egyszerre Bellával.
Ha jobban figyeltem volna biztos, hogy feltűnik Alice viselkedése és az elméjét is letapogathattam volna. De nem, nekem Emmett szurkálódásaival kellett foglalkoznom, így már csak azt láttam, hogy Jasper villámsebesen egy ceruzát és papírt nyom húgom kezébe, aki üveges szemmel rajzolni kezdett.
A jelenet nem tartott tovább négy-öt másodpercnél – Alice keze láthatatlanul mozgott a fehér papír felett –, aztán felkelt és a nappali közepén lévő asztalra dobta a rajzot.
- A Denali-klánnak látogatója lesz a közeljövőben. – Rábökött a lapra, mire mindannyian köréje sereglettünk.
A fekete-fehér rajz egy férfit ábrázolt, aki nem lehetett több 20-22 évesnél. A való életben magas volt, nyúlánk, mégis izmos. Arca némi déli beütésről árulkodott, mégsem ez ragadta meg a figyelmemet, hanem a szeme. Bár húgom csak két színt használt, ezért nem tudta visszaadni az idegen pillantásának színét, mégis kristálytisztán érződött: egy vámpír tekintetével néztünk farkasszemet.
Az egész lény megjelenése valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalansággal és aggodalommal töltött el. Baljós sejtelmem volt.
- Ez meg ki a franc? – kérdezte Em cenzúrázott változatban, amiért hálás voltam neki.
Családom mélyen hallgatott, míg végül valaki megtörte a csendet.
- Macario.
Sziasztok!
Mivel szeretlek Benneteket (kínozni...muhahaXD) és ilyen díjakkal dobáltok meg (még egyszer köszönöm...elmorzsol egy könnycseppet...), ezért elküldöm a kövi feji ízelítőjét.
Mint mindig, most sem vállalok érte felelősséget!XD És értékeljétek a szorgalmamat, mert művészetek órám van...
" - Te tudod - rántottam meg a vállamat és hátat fordítottam neki.
Elzártam a vízcsapot és a kád szélére ülve lehámoztam magamról a cipőimet. Felkeltem és még mindig neki háttal lerángatta a kesztyűimet is. Edward megvilágosodhatott, mert krákogott egyet és kissé félénken megszólalt:
- Ezzel nem mész semmire. Nem olyan lány vagy, aki...
A mondat a torkára forrt, ahogyan megragadtam a pólóm szélét és kibújtam belőle. Visszanézve a vállam fölött láttam, hogy Edward lemerevedett a döbbenettől. Szája halk "oh"-ra nyílt, szemei kitágultak, keze ökölbe szorult. Légzése nehézkessé vált, majd teljesen megszűnt.
- Még kimehetsz - figyelmeztettem és reménykedtem benne, hogy így is lesz, mert már kezdtem egy picit kényelmetlenül érezni magam.
- Nem tennéd meg - súgta.
Felvontam a szemöldököm és a hátamhoz nyúltam. Visszafordultam az ablak felé, így nem láttam, csak hallottam, mi történik mögöttem. A melltartóm kattanásával egy időben több dolgot észleltem egyszerre..."Folyt. köv. szombaton...
Hát, most nem tudok normálisan írni, mert az érzelmektől remegnek a kezeim! De megpróbálom!Először is köszönöm mesi28-nak, Bogíí-nak, Voiki-nek, Rosalice-nek, Rellának, Írisz96-nak, Doree-nak és Nikcimacinak, hogy rám gondoltak, és nekem adományozták ezen díj egy kicsiny darabkáját! Ez fenomenális érzés! Ezzel is jelzitek, hogy befogadtatok magatok közé, és értékelitek a munkámat!És a később megajándékozókról se feledkezzünk meg, többek közt Vittiről, Lynáról, Carrieről, Tincsuról és Csemetéről, aki szintén rám gondoltak e díj továbbadásánál!
1.:Megköszönöm annak, aki gondolt rám, és elküldte2.:Kiteszem a logót az oldalra3.:Belinkelem, akitől kaptam4.:Írnom kell 7 dolgot magamról5.:Tovább adom ezt 7 blogtársamnak6.:Belinkelem ide az oldalukat7.:Megjegyzést hagyok náluk, hogy tudjanak a díjrólAzon emberek munkái, akiktől a díjat kaptam:- Mesi28, aki egy kissé lökött, de irtó nagy arc, és kreatív író:http://www.sparkle-moon.blogspot.com/- Bogíí, akinek mindig van egy pár jó szava hozzám és támogatást is nyújt:http://truelovebybogi.blogspot.com/- Voiki, aki szintén szenzációsan alkot, csak még mindig nem volt időm, hogy továbblépjek a kövi fejijére(megrekedtem valahol a 15.-nél...), és kritikát sem tudtam még neki küldeni (bocsi, de ígérem, hogy bepótolomXD)http://emlekeimetkeresve.blogspot.com/- Rosalice, aki volt olyan bátor, és egy teljesen más kezdetet adott a történetének, és imádom!XDhttp://www.onemorechance-rosalice.blogspot.com/- Rella, akiről bár nem tudok sokat, mégis megajándékozott a bizalmával:http://eternity-cullenfamily-rella.blogspot.com/- Ízisz96, aki rendszeres kritikaíróm:http://www.entortenet.blogspot.com/- Doree, akinek pályafutását szemmel fogom tartani! Csak ügyesen kislány!XDhttp://doreefiction.blogspot.com/- Nikcimaci, akit baromi tehetséges írónak tartok (na, nem mintha a többieket nem annak tartanám), és az övé volt a legelső Twilight-fic, amit olvastam/olvasok, mert még nem jutottam a végére!http://nikcimaci.blogspot.com/Vitti: http://vittilini.blogspot.com/Lyna: http://twilight-lyna.blogspot.com/Carrie: http://gyonyoreskarhozat.blogspot.com/Tincsu: http://csucsu-blog.blogspot.com/Csemete: http://eclipsefic.blogspot.com/Azon emberek, akiknek elküldöm a díjat:- Faith E. Queen: haláli poénjai vannak a csajnak és a töri is jó, csak gyakrabban frisselhetne!http://faithelisabethqueen.blogspot.com/- Bunny, aki teljesen megfordította a történetet, és fantasztikus:http://theimmortalheart.blogspot.com/- Bella1213, aki nagyon az elemembe talál a ficjeivel:http://secretlife-bella1213.blogspot.com/- LeViLu, akit három csajszi személyesít meg, és akik most kezdenek új történetbe:http://girlfrompain.blogspot.com/- Szannika, akit bár nem ismerek közelebbről, mégis meglepem ezzel, mert ő is erősíti társadalmunkat:http://edwardandbellastory.blogspot.com/- Kis csaj, mert imádom Jacksont, és ő olyan alapú törit ír:http://jayrathbone.blogspot.com/- És végül Miszosz és Repcsi, akiknél még nincsen fenn történet, de majd alkotnak a lányok, és lesz nemulass:http://cullenstory-miszosz-repcsi.blogspot.com/7 dolog rólam:- Mániákus íráskényszerrel küzdök, aminek semmi sem szabhat határt: sem busz, sem törióra, sem pedig álmosság.- Bizonyos oldal szerint angol humorom van, szerintem ezt viszont már a betegesen veszélyes kategóriába kéne sorolni.- "Többszörösen összetett személyiség szindrómában szenvedek", eddig felfedezett alteregóim száma eléri a hatot!- A "komoly" szó valahogyan hiányzik a szótáramból, ebből is fakad, hogy Emmett stílusú ember vagyok némi mozgáskoordinációs-problémával...- "... mert zene nélkül mit érek én..."- Ölni is képes volnék a barátaimért, szóval ne nagyon cseszegesd őket, mert megtalállak!- Feltett szándékom, hogy az írásaimból szeretnék majd egyszer megélni, ezért is tervezem, hogy újságíróként kezdem majd karrierem...Még egyszer hatalmas KÖSZÖNET mindazoknak, akik elküldték nekem ezt a díjat! Hálám nem marad el, ezt megígérhetem!;DRemélem, hogy mindent leírtam és normálisan, mert kissé feledékeny vagyok!XDPusz
