Vérvörös alkonyat - 18. fejezet

Beégés

(Edward szemszöge)

Bella csak egy percre érintette meg Alice arcát, mégis ez volt létezésem leghosszabb perce. Feszült figyelemmel tekintettem le rájuk. Most mindketten annyira törékenynek és gyöngének tűntek, egymás mellett állva, lehunyt szemekkel. Nyugodt lélegzetvételük áthatolt a szobán és eljutott a többiekhez is.
Családom többi tagja némán meredt a furcsa kettősre. Mindenki kissé nyugtalan volt, kivéve egy valakit. Jasper halálos nyugalommal fonta keresztbe a karját mellkasa előtt. A régi ellenszenvnek nyoma sem volt rajta. Még mindig nem tudtam „kihúzni” belőle, hogy miről is beszélgettek a temetés előtt, olyan gondosan ügyelt mindenre, ami átsuhant az agyán.
Emmett meg még mindig neheztelt rá a megalázó ajtón-beesős jelenetért és én sem repestem az örömtől Bella előtti leégésem miatt. De amíg nem hozzák fel a témát egész családom előtt, addig nem morgolódom.
„Na, mit hallhat a kiscsaj?” – kérdezte Emmett élénken.
Feltartottam a mutatóujjam, hogy csendre intsem, mire ingerülten zöttyent le a kanapéra, maga mellé húzva Rose-t.
„Ugye, minden rendben?” – Esme csendes hangja aggodalomról árulkodott.
Bólintottam, hogy megnyugtassam.
Carlisle agya hatezres fordulatszámon pörgött, ahogyan Bella rejtélyes képességén spekulált.
„Aro nagyra értékelné ezt a képességet. Nem tudom, hogy miért pont a gondolatolvasás a második képessége. Hiszen nem volt érzékeny emberéletében a gondolatokra, mint ahogyan az Edwardnál megmutatkozott. Lehet, hogy amikor Edward megharapta…”
Bella hirtelen felnyitotta szemeit és rémülten pillantott le Alice-re. Elengedte arcát, és keze ernyedten hullott le teste mellé. Zilált lélegzete megrémisztett, ezért gyorsan kellett cselekednem.
- Bella – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolatait –, mit hallottál?
Felém fordult, arca már nem tükrözte előbbi érzését, csak valami más csillant meg tekintetében. Reménykedtem, hogy neki is úgy működik a képessége, mint nekem, így csak az éppen „aktuális” eszmefuttatásokat hallhatja.
Feszélyezve pislantott fel rám, majd lesütötte szemhéját.
- Bella? – Alice csilingelő hangja felrebbentette „félálmából”. – Hmmm?
- Nem is néztem volna ki belőled, hogy szereted a rockot! Linkin Park? – kérdezte, mintha egy átlagos beszélgetésbe fogott volna bele, de én éreztem, hogy valami nem stimmel.
- A „Breaking the habit” egyszerűen megunhatatlan! – Alice-szel szinte madarat lehetett volna fogatni.
Boldogan rámosolygott Bellára, majd családom felé fordult.
- Azt hiszem, hogy újabb gondolatolvasóval bővült a klán. – Odatáncolt Jasper mellé. – Ugye, nem aggódtál nagyon?
- Én, dehogy – vonta meg vállát fivérem, majd Bellára kacsintott.
A megdöbbenéstől leesett az állam. A többiek nem vették észre Jazz mozdulatát, ellenben az én megkövült arcom már felhívta magára a figyelmüket.
- Hé, öcskös! - szólt Emmett poénkodva. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Bár, mondjuk a vámpír stílusosabb lenne…
Normál körülmények között értékeltem volna Em próbálkozását, de ez most egyáltalán nem volt normálisnak nevezhető pillanat.
- Elmondanátok végre, hogy mi ez az egész? – keltem ki magamból, de még nem emeltem fel a hangom.
Mindenki értetlenül pillantott rám, és azt is elfelejtették, hogy éppen Bella képességét veséztük ki.
- Mégis, miről beszélsz, Edward? – Rosalie úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
- Belláról és Jasperről – mutattam rájuk.
Jazz felsóhajtott és égnek emelte a szemét. Bella egy kissé elsápadt és nekidőlt az üvegnek.
- Jasper, mi történt? – Alice férjére nézett, aki visszamosolygott rá.
- Semmi. – Alice-en látszott, hogy nem hisz neki. – Tényleg, semmi okod az aggodalomra.
- Akkor mégis miért nem vagy hajlandó elmondani az igazat? – fakadt ki Alice és kibújt Jazz karjai közül.
„Na, ez most szép lesz! Én Alice-re fogadok!” – Emmett teljesen fellelkesült.
- Pofa be, Emmett! – sziszegtem a fogaim között.
- Azért, mert én megkértem rá. – Bella csendes hangja lágyan kúszott végig a nappaliban.
Mindegyikünk felé kapta a fejét.
- Bella, ne! – súgta Jasper és megcsóválta a fejét.
- De, Jasper. Már így is elég gondot okoztam a családban, nem akarok rátenni még egy lapáttal. Jogukban áll megtudni, hogy miről van szó.
- De…
- Köszönöm, hogy eddig megőrizted ezt az apró titkot. – Finom ívű száját mosolyra húzta és ebben a percben úgy nézett ki, mint egy angyal. Nekem meg abban a percben erős késztetésem támadt, hogy a karjaimba vonjam, és addig csókoljam, amíg…
- Japerrel a temetés előtt volt egy kisebb magánbeszélgetésünk – mondta Bella a legyőzöttek hangsúlyával. – Nem szerettem volna, hogy kitudódjon, mert semmi különleges nincs benne, de ha már így hozta a sors.
Jazz fújt egyet és mérgesen nézett rám.
„Gratulálok, Edward, ezt prímán elintézted!” – Szavai közben olyan mennyiségű nyugalmat árasztott felém, hogy a lábaim meginogtak, és ha nem kapaszkodom meg a zongorában, félő, hogy orra bukom.
Jasper elvigyorodott, Emmett pedig felkacagott.
- Befejeznétek? – rivalltam rájuk és a biztonság kedvéért leültem a zongoraszékre.
Az ablak felől halk kuncogást hallottam, mire odakaptam a fejem. Bella próbálta elfojtani a nevetését, nem éppen sok sikerrel.
Nem tudtam rá haragudni, így a kíváncsiság álarcát húztam magamra és felvontam a szemöldököm. Észrevette, hogy őt nézem, ezért nyugalmat erőltetett az arcára, de a szemei fényesen csillogtak.
- Bocsi – motyogta szégyenlősen és már komolyan azt vártam, hogy mikor pirul el. – De olyan muris látni egy vámpírt szerencsétlenkedni. Ennél már csak az volt viccesebb, amikor…
Ráharapott a nyelvére, hogy még véletlenül se mondjon többet.
Jasper hahotázni kezdett, míg Emmettel dühösen puffogtunk magunkban. Családom – családunk – persze mindezt értetlenül szemlélte.
Carlisle elégelte meg először a helyzetet.
- Nos, felvilágosítanátok minket is? – Kezével felénk intett.
- Öhm, igen. Elnézést. – Bella most tüzetesen járatta végig tekintetét rajtunk. – Tehát, a temetés előtt beszéltem Jasperrel és megkértem, hogy ne jöjjön velünk.
Mindegyikünk összerezzent, csak a két érintett állt halál nyugalommal. Fivérem megérezhette a negatív hullámokat, mert felhorkant.
- Hé, hazavágtok a folytonos aggodalmaskodásotokkal. – Szinte már lezseren beszélt. – Bella pusztán figyelmességből akart megóvni a temetés okozta érzelemsokktól. Tudta, hogy milyen hatással lesznek rám az ottani érzések és nem akart kitenni ennek.
Nagy levegővel szabadult fel mindenkiben a megkönnyebbülés.
- Picim, még mielőtt Bella nyakába ugranál – kezdte Jasper és felesége után nyúlt –, szerintem ezt most nem nagyon díjazná. Tudod, a képessége még új…
Alice megtorpant és sandán nézett férjére.
- Ezt meg honnan vetted?
- Ismerlek már eléggé – visszahúzta magához és homlokon csókolta. – Meg ennyi hálából nem volt nehéz megállapítanom a következő lépésedet.
Erre a közjátékra az egész család felnevetett.
„Mennyire jólelkű lány ez a Bella!” – gondolta Esme.
- Amúgy honnan tudta meg Edward, hogy ti ketten titkoltok valamit? – Rose unottan piszkálta a körmét, mert már menni akart. – Csak, mert Bella fejében nem tud matatni, Jasper meg jól tud titkot tartani.
Bella a szája szélét rágcsálta, Jasper viszont cinkosan elmosolyodott.
- Nem! – kiáltottunk fel egyszerre Emmettel.
- A teljes igazságot akartad – mondta Jazz, és lassan húzta ki zsebéből a mobilját.
- Öreg, ha megteszed, én… - fogadkozott Emmett és felkelt Rosalie mellől.
- A történet legjobb részét még nem is hallottátok. – Odasuhant az egyik számítógéphez a lépcső alatt, bekapcsolta és csatlakoztatta a telefont.
Az egész nappali megmozdult. Még Bella is közelebb jött és kíváncsian nézett a monitorra. Jasper belőtte a gépet, telepített pár dolgot – ha jól sejtettem, a képeket –, majd felénk fordult, és mint valami nagyapó, mesélni kezdett.
- Szóval, nagyban beszélgettünk Bellával, amikor hirtelen felállt és megkérdezte, hogy nem érzek-e valamit. Intettem neki, hogy semmi különöset. Erre bíztatni kezdett, hogy beszéljek tovább, ő meg az ajtóhoz lopakodott és lendületből kinyitotta. Az eredmény pedig itt látható.
A képernyőn megjelentünk Emmettel és a legszívesebben elsüllyedtem volna. Pehelysúlyúnak nem éppen nevezhető bátyám rajtam fetrengett és a kép megállta volna a helyét egy „A világ legfélreérthetőbb testhelyzete” című versenyen is.
A hangos röhögés vulkánkitörés-szerűen robban ki mindenkiből. Az én ajkam is megrándult, de mégsem nevethettem magamon.
Bella mellettem állt – nem tudtam, hogy hogyan került oda –, karmazsinvörös szemei fénylettek a monitor megvilágításában.
Még a kezemet sem kellett volna kinyújtanom és elérem. A késztetés szinte legyűrhetetlen volt. A levegő vibrált körülöttem és a hideg rázott ki. De nem a félelemtől, vagy más okból.
Két röhögőgörcs között Emmettnek volt annyi ideje, hogy kinyögje a legalapvetőbb kérdést, ami bennem fel sem merült. Én ugyanis másvalaki szemeiben merültem el.
- Amúgy honnan tudtad, hogy ott vagyunk? – Emberi mozdulattal az oldalát fogdosta.
- Azt nem tudtam, hogy te is ott vagy – mondta Bella és zavartan tördelte a kezeit. – Csak Edwardban voltam biztos.
Családom érdeklődve hallgatott el, és minden tekintet rá szegeződött.
- Hogyan jöttél rá? – Alice csilingelő hangja izgatottnak tűnt.
Bella nyelt egy nagyot és félve pillantott fel rám.
- Olyan illatod van, mint a napfénynek – motyogta az ajkait harapdálva.
Megdöbbentem attól, amit mondott. Mármint tudtam, hogy minden vámpírnak kellemes, sőt csábító illata van – az áldozat csalogatása végett – és ezt én is tapasztaltam, hiszen családunkat is könnyen azonosítottam szagminta alapján, de ilyet még nem értem. Családom illata berögzült az évek során, így nem is figyeltem rájuk. Bella illata pedig már a kezdetektől fogva vonz, ezért várható, hogy az örökkévalóság végéig ilyen hatással lesz rám. De fordítva?
Egy ajtó választott el tőle, légmozgás sem volt, ami hozzá terelhette volna szagunkat, ő mégis megérezte az illatom. És így behatárolni?! Napfény?!
Carlisle is ezen törte a fejét, de ő képes is volt rá, hogy kérdezze.
- Egy ajtó választott el. Hogy lehet, hogy megérezted az illatát?
- Nem tudom. – Lesütötte szempilláit. – Már a legelső alkalommal, amikor beültem mellé biológián… - Összerándultam az emlék hatása miatt, de nem mutattam ki semmit sem. - …éreztem, hogy kellemes illata van, de csak otthon, a konyhában figyeltem fel rá, hogy a Phoenix-i napfényt idézi fel bennem. Most pedig még intenzívebben érzem.
A szám is nyitva maradt a csodálkozástól.
- Hm, érdekes – mondta apám és őrült gondolkozásba kezdett.
„Úgy néz ki, hogy mély benyomást tettél a mi újdonsült hugicánkra. És itt nem csak a harapásra céloztam!” – kacsintott Emmett kaján vigyorgás közepette, mire rondán néztem rá.
Felnevetett, és Bella és közém furakodva meglapogatta a vállamat.
- Nézd a dolgok jó oldalát. – Felvontam a szemöldököm, hogy mégis mi a fenére céloz? – Eddig is tudtuk, hogy fotogének vagyunk, de ezek után már kétség sem férhet hozzá!
Em viccelődését újabb hangos nevetés jutalmazta. Velük együtt örültem, bár gondolataim még mindig Bella válasza körül forogtak. Jasper sorban megmutogatta a jobbnál jobb képeket és mindegyikhez fűzött valami epés megjegyzést.
Aztán, egyik pillanatról a másikra a helyiség hidegnek és üresnek tűnt. Mintha kihunyt volna a fény és sötétbe tapogatóznék. A hiány érzete elemi erővel csapott le rám.
Körülnéztem, a szemem egy angyal után kutatott, de hiába. Bella nem volt a nappaliban.
Halk neszezést hallottam a második emeletről, mire Alice is felfigyelt.
„Nyugi, megígérte, hogy házon belül marad.” – Felvillantott rám egy mosolyt, de a következő pillanatban már férje foglalta le.
Nem tudtam egy helyben állni és tétlenül bámulni ki a fejemből, ezért – és semmi másért – felsuhantam a lépcsőn és a szobámba léptem volna be, de valami nem hagyott nyugodni.
Visszafordultam és a folyosó végén megláttam Bellát. Háttal állt nekem és az üvegfalon keresztül elmerülten tanulmányozott valamit.
Nyugalmat erőltettem magamra, és ha hittem volna valamiben, most biztos, hogy imádkoztam volna azért, nehogy valami oltári nagy baromságot csináljak.
Emberi tempóban és jól hallhatóan indultam el hozzá, de nem nézett hátra. Egy lépésnyire álltam meg mögötte oldalazva, figyelmesen tanulmányozva arcvonásait.
Orra finoman mozgott, ahogyan a levegőt vette, szája sarka mosolyra húzódott. Márvány homloka ráncoktól volt mentes. Vérvörös tekintete a ház körüli udvarra szegeződött, de én képtelen voltam levenni Belláról a szemem, és megállapítani, hogy mit néz.
- Gyönyörű, nem? – kérdezte, és még mindig mozdulatlanul állt.
Nyeltem egyet, és a méreg összefutott a számban.
- Igen, az – suttogtam és végigfuttattam rajta a tekintetemet.
Talpig feketébe öltözött, de a köpenyétől már megszabadult. A blúz tökéletesen simult alakjára, kihangsúlyozva azt. A szűk szárú farmer szinte ráfolyt a magas sarkú cipőre. Haja még nedves volt és finom levendulaillatot árasztott magából.
Hirtelen felém fordult és felragyogott az arca.
- Mondd csak, te tényleg rájuk szoktál vadászni?
Meghökkentem, mert nem értettem a kérdést.
- Öhm, mire is?
Rábökött az ablaküvegre, ezért kénytelen voltam odapillantani.
Egy jól megtermett puma feküdt az egyik fa alatt és lustán nyalogatta véres mancsait. Most már tudtam, hogy a gyönyörű szó mást jelent számára, mint számomra.
- Igen – motyogtam sután és valamiért irtóra nevetségesnek éreztem magamat.
A nappaliból hangos röhögés csapott fel hozzánk és Rosalie hangja társult a kavalkádba.
- Hé, ezt látnotok kell! Ez a díjnyertes!
Elindultam a lépcsőhöz, de Bella nem követett. Visszafordultam és láttam, hogy elmerengve tekint le a pumára.
- Te nem jössz?
- Menj csak! – Felpillantott és egy ragyogó mosollyal ajándékozott meg. – Én azt hiszem, tudom, hogy mi van azokon a képeken. Elfelejtetted, hogy real-time-ban láttam a műsort, ráadásul a legelső sorból? És jó kislány leszek!
- Roppant vicces vagy – tettettem a sértődöttet, majd visszavágtam. – Ezt még visszakapod!
Kuncogott egyet, majd megfeledkezve rólam elmerült azokban a gondolatokban, amiket én soha nem hallhatok meg.
Lemondóan felsóhajtottam, és már éppen battyogtam lefelé a lépcsőn, amikor utánam szólt.
- Edward! – Lágyan, dallamosan ejtette ki a nevem, amire felkaptam a fejem.
- Igen?
- Köszönöm, hogy megadtad a lehetőséget, hogy láthassam a szüleimet. Ez nagyon sokat jelent nekem és soha nem fogom elfelejteni.
- Ez a legkevesebb, amit tehettem – mondtam csendesen és visszaindultam a nappaliba a vigyorgó vámpírhad közé, magára hagyva Bellát új létének egyik fordulópontján.