Vérvörös alkonyat - 17. fejezet

Sziasztok!



Hát, elérkezett ez az idő is. Felkerül az első olyan fejezet, amiért nem vállalok felelősséget.
Egy gyenge pillanatomban Szylu átvette a hatalmat az elmém fölött és kényszerített rá, hogy megírja ezt. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy nem nagyon tiltakoztam. De szerintem Ti is így lettetek volna ezzel...
A teljes igazság viszont az, hogy többek között két albumnyi 30 Seconds To Mars-ot kaptam névnapomra a barátnőimtől és kiderült, hogy nagyon lehet rá írni!XD
A fejezetről: megtudjuk, hogy "mi baj" Edwarddal, illetve egy valóságosnak tűnő vízió tanúi is leszünk.
A fejezet előszülinapi ajándék az egyik barátnőm, olvasóm és vélhetőleg kritikaíróm (ugyanis nem hajlandó elárulni az álnevétXD), Judit számára. Remélem, hogy eltaláltam, mire is gondoltál...
Bétázásért ismét köszönet illeti Pupit, aki fáradhatatlanul dolgozik értem és elnézi nekem az oltári nagy baromságokat, amiket elgépelek. Neked is meghálálom majd valahogyan, ígérem.
Nem maradt más hátra, mint biztonsági öveket bekapcsolni, hátradőlni és a cliffhanger miatt nem őrjöngeni.XD
Jó szórakozást!


Látomás(s)ok(k)

(Edward szemszöge)

- Carlisle! Baj van!
A további magyarázatot már nem tudtam megadni, mert hangom elfúlt. Nem volt szükségem levegőre, mégis kapkodva próbáltam meg megtölteni a tüdőmet az „éltető” oxigénnel, mint egy rossz drogos. Elgyengült lábakkal eltámolyogtam a legközelebbi fotelig, aztán beleroskadtam.
A szoba hirtelen túlzsúfolt lett, szinte kényelmetlenül éreztem magamat. Minden porcikám remegett, a hideg futkározott a hátamon. Légszomjjal küzdöttem.
Családom rémülten tekintett rám, zavaros gondolataik alig jutottak el hozzám.
„Mi történt?” – kérdezte Carlisle és halálsápadtan meredt felém.
„Megölt valakit?” – Alice hangja vagy három oktávot csúszott fel idegességében.
Megráztam a fejem, ami szét akart robbanni a fájdalomtól – vajon ez lenne a migrén? – és kizártam az irritáló hangokat. Egy picit még húztam az időt, hogy magamban is tisztázni tudjam a dolgokat.
Próbáltam felidézni magam előtt azokat a pillanatokat, amikor hozzáértem Bellához. Mert egy valami már világos volt számomra: Bellának testi kontaktus kell ahhoz, hogy belelásson az elmékbe. Visszajátszottam azokat a gondolatokat, amik akkor suhantak át agyamon, amikor bársonyos bőréhez értem, de az ősköd borult rá mindenre. Se kép, se hang.
A rémület jeges szorítása markolta meg a torkomat és most nem éreztem a jól ismert égető érzést, amit a méreg tombolása idézett elő testemben. Nagy a valószínűsége, hogy Bella már tudja, milyen zavarosan kusza érzelmeket táplálok iránta, amiket még én sem értek.
Akkor miért nem utasított még vissza, vagy vágta a képembe, hogy egy undorító szörnyeteg vagyok, aki tönkretette az egész életét. Pedig tisztában kell lennie vele, hogy csak azért kerülöm el őt nagy ívben, nehogy valami meggondolatlanságot tegyek.
És ezek után mihez kezdjek? Egyszerűen vegyem semmibe, és hozzá se érjek? Kibírom azt, hogy megfosztom magam az érzéstől, amit a viaszfehér bőr tökéletesen lágy szépségének látványa okoz bennem? Amikor belenézek vérpiros szemeibe, amikben a megértés csillog, teljesen elvesztem az eszem, és kevésen múlik, hogy…
Ezt a vágyat nehezebb leküzdenem, mint amit a vérének bódítóan őrjítő aromája okozott.
Bella tényleg maga a Kísértés. A saját démonom, aki a pokolból szállt fel értem, hogy az örök kárhozatra csábítson. A többi bűnös lélekkel ellentétben, én viszont a legnagyobb örömmel vétkeznék vele.
- Edward! – szólalt meg Carlisle erélyesebben, mint szokott. – Mi történt?
Felemeltem a fejem és családom aggódó tekinteteinek kereszttüzében találtam magamat. A gondolataik ismét üvöltöttek felém és csak egy kis csendességért imádkoztam. Körülnéztem és tekintetem megakadt az egyetlen lényen, aki nem akart keresztülfúrni a szemével.
Bella az ablaknál állt, és a sötét erdőt kémlelte. Kezeit úgy fonta egymásba, mint a rossz kisgyerek, akit cukorkalopáson értek. A fehér rózsa ernyedten hullott ki ujjai közül és halkan ért földet. Vizes haja csak egyik oldalon lógott le, így tökéletesen láthattam gyönyörű vonásait.
Homloka ráncokba szaladt, íriszén a bizonytalanság és a félelem kettőse csillant meg. Nyakát fedetlenül hagyta a fekete köpeny és az alatta lévő blúz, ezért égethette bele magát retinámba a torkán húzódó harapásnyom. Az örökkévalóságig emlékeztetőmül szolgáló jegy, hogy semmi közöm sincs Bellához.
Nincs jogom hozzá, hogy még jobban a sárba tiporjam megmaradt méltóságát, amit még nem emésztett fel a testében száguldó mérgem.
- Edward! - emelte fel a hangját apám, mire felé kaptam a fejem. – Mi történt? – tette fel harmadszorra is a kérdést.
Nagy levegőt vettem.
- Jazz, emlékszel, hogy azon filozofáltál, hogy vajon Bellának van-e valami extra képessége is, ami a védelmező pajzs mellé társul?
Testvéremet meglepte a váratlan kérdés. Nem számított ilyen folytatásra.
- Öhm, igen – mondta ki hangosan és zavarodottan nézett rám.
- Nos, azt hiszem, tudom a választ.
Hat aranybarna szempár meredt rám. A levegőben érezni lehetett a feszültséget. Bella lehunyta szemeit, kezei ökölbe szorultak.
- Belelát az elmékbe - súgtam. – Bella, akárcsak én, gondolatolvasó.
A hat szempár hirtelen Bellát vette célba, míg az ő karmazsinpiros tekintete az én arcomra vándorolt.
Pupillája kitágult, ziháltan lélegzett, és a hitetlenség suhant át az arcán.
„Te jó ég! Akkor mindent hallott?” – Szőke nővérem talán most először esett kétségbe, mióta csak ismerem.
- Nem, Rose – nyugtattam meg, le nem véve szememet Belláról. – Neki testi kontaktusra van szüksége ahhoz, hogy olvasni tudjon a gondolataidban.
„De gáz. Hogy vágsz hanyatt egy ilyen csajt?” – Emmett kezdett kihozni a sodromból, de nagyon.
- Hm, akárcsak Arónál – motyogta az orra alatt Carlisle. Hirtelen Bella felé fordult. – Feltehetek egy kérdést?
Csak bólintás volt a válasz.
- Ha megérintesz valakit, akkor csak azokat a gondolatokat hallod, ami éppen átsuhan az agyán vagy többet is?
Oké. Azt hiszem, nekem végem. Ha ő is képes az össze eddigi eszmefuttatásom előhívására – mint Aro, a Volturi tagja –, akkor befellegzett. Még jobban ledermedtem. Ilyen nincs.
- Nem tudom – vallotta be és lecsukta szemhéját. – Én csak foszlányokat hallottam. Olyan volt, mintha csukott szájjal beszéltek volna.
- Zsiráf! – szaladt ki Emmett száján és fülig érő vigyor terítette be a képét. Én is szívesen beterítettem volna, de mással. És azt nem köszönné meg.
- Nem, Emmett, ez nem zsiráf! – Felugrottam, miközben jó hangosan megnyomtam az általa használt jelzőt.
Idegesen járkálni kezdtem fel-alá a zongora és a bejárati ajtó között.
- Miért? – tette az ártatlant. – Mi rosszat mondtam?
- Hát nem érted? Bella belelát a fejedbe! – Bátyám felfogása vámpír létére néha kissé lassú.
- Oh, szóval az a bajod, hogy akasztják a hóhért? – Cukkolt, mire rámordultam. – Engem egyáltalán nem zavar. Megszoktam már, hogy turkálnak a fejemben. Eggyel több vagy kevesebb pszichomókus már nem oszt, nem szoroz.
A düh eluralkodott rajtam, de Jasper még idejében közbeavatkozott.
- Biztos vagy benne, hogy Bella is képes arra, amire te?
- Nem tudom – ingattam a fejem bizonytalanul. – Azt hiszem, igen. Minden jel erre utal.
- Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki – szólalt meg most először anyám a beszélgetés kezdete óta és mindenki tudta, hogy mire gondolt.
Hat vámpír húzódott hátra ösztönösen.
„Na, mi van Eddyke, csak nem féltjük a kobakunkat?” – csúfolódott Em, de a biztonság kedvéért Rose mögé lépett, és átkarolta őt.
Kobold kishúgom bájosan mosolygott Bellára, és odasuhant mellé.
- Amint látod, ebben a családban mindenki gondosan őrzi a gondolatait. Kivételt képez ez alól Edward, de hát ezt már megszoktuk. Én viszont megbízom benned és tudom, hogy akármit fogsz is hallani a fejemben, az kettőnk közt marad. Jobban mondva hármunk között – nézett rám és kacsintott.
- Alice, én nem… - ellenkezett volna Bella és megrázta a fejét.
Húgom viszont megfogta a karját, felemelte az arcához, de még nem érintette hozzá.
- Másképp nem derül ki semmi – mosolygott bíztatóan.
Bella felsóhajtott, remegő ujjaival lassan közelített Alice hófehér bőre felé. Az egész helyiségben néma csönd támadt, csak én hallottam az Alice fejében motyogott rockszám refrénjét.
Mindketten lehunyták a szemüket, amikor Bella keze rásimult Alice arcára.


(Bella szemszöge)

Minden annyira gyorsan történt. Alice pöttöm arcához érintettem a kezemet és felkészültem a gondolatainak áradatára. Helyette viszont a Cullen-ház nappalija körvonalazódott előttem, bár még mindig csukva volt a szemem. Lelkiekben mindenre felkészültem, de váratlanul ért a dolog. Nem csak láttam mindent, hanem át is éltem. Én magam is ott voltam. És ami a legeslegrosszabb: főszereplője lettem a történéseknek.

A szobámból rohantam ki a folyosóra, bevágva magam mögött az ajtót. Megálltam egy pillanatra, hogy hátranézzek. Az ajtó kinyílt és egy esőtől csöpögő hajú, karamellaszín szemű fej bukkant elő.
- Hé, ez nem volt fair! – kiáltotta utánam bársonyos hang tulajdonosa. – Várj csak, ezt még visszakapod!
Kirontott a folyosóra, én pedig kuncogva suhantam le a lépcsőkön a nappaliba. Sarkamban ott siklott vadászom is.
Nem tudom, hogy miért hittem azt, kétballábasságomat nem örökítettem át vámpírlétembe. Hát, ha eddig reménykedtem, most minden reményem elszállt.
Ismét nem figyeltem a lábam, jobban mondva az orrom elé, így egyenesen beleütköztem a kanapéba.
- Bella! – kiáltotta Edward és utánam kapott, ami súlyos hibának tűnt.
Átfogta a derekamat, de a lendületemen már nem tudott lassítani. Sikeresen átbukfenceztünk a háttámlán és legurulva a földre, a puha szőnyegen kötöttünk ki.
Én voltam alul, Edward pedig rajtam feküdt. Egyik kezével még mindig a derekamat fogta, másikkal a vállam fölött támasztotta meg magát, hogy mégse teljes testsúlyával nehezedjen rám.
- Bella! – suttogta és aggódva tekintett le rám. – Jól vagy? Nem ütötted meg magad?
- Bocsi – motyogtam aranybarna szemeibe nézve. – Azt hittem, hogy ezt már kinőttem.
Egy pillanatig hallgattunk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Egyedül voltunk a házban, így senki nem nézte meg, hogy mégis mi fene bajunk van. Rázkódtunk a kacagástól, és végre igazán felszabadultnak éreztem magamat. Edward most nem volt olyan merev és távolságtartó: boldognak tűnt.
Aztán minden megváltozott.
Nevetésünk elhalt, és csak egymás szemeit fürkésztük. Edward tekintete megtelt izzással és folyékony aranyra emlékeztetett.
Furcsa bizsergés futott rajtam végig, mintha a levegőben cikázó elektromos töltés táplálta volna. Amúgy jéghideg bőröm most lángolt, a csontom szinte megolvadt.
Csípőmön időző kezét végighúzta az oldalamon, a vállamon és megállapodott a nyakamat takaró sálon. Egyetlen ügyes mozdulattal eltávolította a ruhadarabot. Tekintetem perifériáján láttam, hogy az anyag libegve hullt le a háta mögött valahová, de többre nem tudtam odafigyelni.
Nagyot nyelt és újra megérintette a bőrömet. Egy feszült századmásodpercig várt, én meg finoman megráztam a fejem. Tudtam, hogy mit kérdezett kimondatlanul. Most nem hallottam a gondolatait, mert nem érdekeltek.
Elkínzott lassúsággal simított végig alsó ajkamon, ami résnyire nyílt. Lélegzésünk felgyorsult, ahogyan egyre közelebb hajolt hozzám, lehunyva szemeit. Márványsima ajka gyengéden súrolta az enyémet. Lehelete megrészegített, és hiába próbáltam meg gondolkozni, nem ment.
Nemesebbik felem azt üvöltötte a fülembe, hogy ezt nem tehetem, hiszen Edward Tanyával jár. Erkölcstelen felem hangosan ujjongott.
Szinte hallottam, amint a helyére kattant valami az agyában, és gyorsan elhúzódott tőlem. Nálam viszont ekkor pattant el valami, és testem hamarabb cselekedett, mint elmém.Vadul a feje után kaptam, és ajkaimat szorosan az övére tapasztottam. A másodperc töredékéig nem mozdult. Oh, tehát ezt elszúrtam - gondoltam, és már éppen visszavonulót fújtam volna nagy nehezen, amikor ajkai életre keltek.Mohón csókolt vissza, kezével az arcomat simogatta. Belemarkoltam bronzbarna hajába, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Teste szorosan préselődött az enyémhez, de nekem ez nem volt elég.
Úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó pillanat, amit közösen tölthetünk el. Ajka kétségbeesetten mozgott együtt az enyémmel, és maga volt a mennyország.
Kezemet végigfuttattam tarkóján, majd nyakán és elérve az első gombot az ingén, remegő ujjakkal gomboltam ki. Azt hittem, hogy eltol magától, de csak elhúzta mellkasát, hogy könnyebben hozzáférhessek a többi gombhoz.
Lassan csúsztattam le válláról a halványkék inget, egy percre sem szakítva meg a csókot. Ujjaimmal végigsimítottam széles hátán, izmos mellkasán és hasán kitapintottam azokat a csíkokat, amiket a legelső nap okoztam neki.
Felnyögtem az emléktől, ő pedig tudta, hogy mi a baj. Kezét a kezemre helyezte, és átvetve a vállán, a hátán landoltak.
Ajka eltávolodott az enyémtől, hogy bebarangolja az arcomat, és a torkomon állapodjon meg. Gyöngéden beleharapott a nyakamba, míg lábaimat csípője köré kulcsolta.
Felsóhajtottam, és ujjaimmal végigszántottam márványkemény hátán. Edward óvatosan ellökte magát a földtől és felkelt velem együtt. Kezét fenekem alá csúsztatta, hogy még véletlenül se essek le róla. Bár, amennyire szorosan kapaszkodtam belé, ez szinte lehetetlennek tűnt.
Nem tudom, hogyan csinálta, de a következő pillanatban lecsapódott mögöttem zongorájának billentyűfedője, és ott ültem, még mindig átkarolva őt lábaimmal.
Tíz centire húzódott el tőlem. Tekintete mélyarany volt a vágytól. Haja összekuszálódva meredezett szerteszét. Szeme szinte perzselt, de bizonytalanságot véltem benne felfedezni.
Elszántan néztem vissza rá, és karjaimat a fejem fölé emeltem. Megtalálta pulcsim szélét, és lassan végigsimítva lehúzta rólam, majd a zongora tetejére dobta. Ujjaimat a nyakára kulcsoltam és lerántva magamhoz ismét csókban forrtunk össze.
Nem kellett levegőt vennünk, így csak percek múlva hajolt el. Azaz hajolt volna el, ha nem csippentem fogaim közé alsó ajkát. Játékosan harapdálni kezdetem, mire torka mélyéből felmordult. Aprót kuncogtam, majd eleresztettem, hogy fejét lehajtva a kulcscsontomat vegye birtokba.
Beletúrtam a hajába és zihálva lélegeztem. Most örültem igazán, hogy nem dobog a szívem, mert akkor már biztosan kiugrott volna a helyéről.
Felfelé haladt a nyakamon, és észrevette az ott található harapásnyomot. Lágyan megcsókolta, majd arcomat két tenyere közé fogta és szemeimbe nézett.
- Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit most mondani fogok, de tudnod kell. – Lehajtotta a fejét, de én felemeltem az állánál fogva és megsimítottam. – Bella, én szeretlek!
Figyelmesen fürkészte az arcomat, valamilyen hátborzongató mozdulatra várva. Amire egyikünk sem számított, az az én reakcióm volt.
A nyakába ugrottam, aminek az lett az eredménye, hogy hátraesve a zongoraszék két darabra tört szét a testsúlyunk alatt.
Boldogan felkacagtam. Elvigyorodott és mielőtt még én is szóra nyithattam volna a számat, már betapasztotta azt. Az elkeseredettségnek nyoma sem volt ebben a csókban. Felszabadultan játszadozott ajkaimmal, kényeztetve őket.
Kezével végigzongorázott a gerincemen és elérve a melltartócsatomat, ujjai végigsiklottak a fekete csipkeszegélyen. A csat halk kattanással megadta magát, és a pántok lecsúsztak a vállamról.

Szemeim felpattantak és rémültem meredtem Alice-re, akinek lehunyt pillái meg sem rebbentek. Tehát ezek nem az ő gondolatai voltak. De akkor meg mi?
Elkaptam kezemet az arcáról, de egy pillanatra még hallottam, hogy egy rockszám refrénjét mormolja fejben.
Te jó ég! Ugye nem? Ez most ugye nem az volt, amire én gondolok?
- Bella – kérdezte Edward –, mit hallottál?
Kénytelen voltam felé fordulni és elhessegettem az előbb látott képkockákat. Aranybarna szemeiben kíváncsiság bujkált.
Most mégis mit mondjak neki?