Ízelítő a 19. fejezetből

Pupi kérésére!XD

A lépcső alján földbe gyökerezett a lábam a váratlan látványtól. A nappaliban rajtam kívül hét másik vámpír tartózkodott még és lebzselt unottan.
Carlisle a kanapén ült egy hatalmas könyvvel a kezében, mellette Esme egy lakberendezési újsággal.
Rosalie és Emmett a számítógépnél ültek és autókat nézegettek.
Jasper a tévét bámulta, amiben éppen kosármeccs ment.
Alice és Edward sakkoztak – vagy hát valami olyasmit csinálhattak, de nem lehettem benne biztos. A táblára ugyanis egy pillantást sem vetettek, csak egymást nézték. A bábuk pedig a helyükön voltak, érintetlenül.
- Szia, Bella! Mizu? – köszöntött Jasper.
Edward felém kapta a fejét és finoman elmosolyodott. Alice felkapta a futóját, átvágtázott vele a kockákon és megállt Edward fekete királya előtt.
- Sakk-matt! – kiáltott fel diadalittasan ugrálás közepette. – Köszi, Bella!
- Ez nem ér! – mondta sértődötten Edward. – Csaltál!
Alice kinyújtotta rá a nyelvét és Jasper mellé táncolt. Edward megforgatta a szemét és beledobta magát az egyik fotelbe.

Vérvörös alkonyat - 18. fejezet

Beégés

(Edward szemszöge)

Bella csak egy percre érintette meg Alice arcát, mégis ez volt létezésem leghosszabb perce. Feszült figyelemmel tekintettem le rájuk. Most mindketten annyira törékenynek és gyöngének tűntek, egymás mellett állva, lehunyt szemekkel. Nyugodt lélegzetvételük áthatolt a szobán és eljutott a többiekhez is.
Családom többi tagja némán meredt a furcsa kettősre. Mindenki kissé nyugtalan volt, kivéve egy valakit. Jasper halálos nyugalommal fonta keresztbe a karját mellkasa előtt. A régi ellenszenvnek nyoma sem volt rajta. Még mindig nem tudtam „kihúzni” belőle, hogy miről is beszélgettek a temetés előtt, olyan gondosan ügyelt mindenre, ami átsuhant az agyán.
Emmett meg még mindig neheztelt rá a megalázó ajtón-beesős jelenetért és én sem repestem az örömtől Bella előtti leégésem miatt. De amíg nem hozzák fel a témát egész családom előtt, addig nem morgolódom.
„Na, mit hallhat a kiscsaj?” – kérdezte Emmett élénken.
Feltartottam a mutatóujjam, hogy csendre intsem, mire ingerülten zöttyent le a kanapéra, maga mellé húzva Rose-t.
„Ugye, minden rendben?” – Esme csendes hangja aggodalomról árulkodott.
Bólintottam, hogy megnyugtassam.
Carlisle agya hatezres fordulatszámon pörgött, ahogyan Bella rejtélyes képességén spekulált.
„Aro nagyra értékelné ezt a képességet. Nem tudom, hogy miért pont a gondolatolvasás a második képessége. Hiszen nem volt érzékeny emberéletében a gondolatokra, mint ahogyan az Edwardnál megmutatkozott. Lehet, hogy amikor Edward megharapta…”
Bella hirtelen felnyitotta szemeit és rémülten pillantott le Alice-re. Elengedte arcát, és keze ernyedten hullott le teste mellé. Zilált lélegzete megrémisztett, ezért gyorsan kellett cselekednem.
- Bella – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolatait –, mit hallottál?
Felém fordult, arca már nem tükrözte előbbi érzését, csak valami más csillant meg tekintetében. Reménykedtem, hogy neki is úgy működik a képessége, mint nekem, így csak az éppen „aktuális” eszmefuttatásokat hallhatja.
Feszélyezve pislantott fel rám, majd lesütötte szemhéját.
- Bella? – Alice csilingelő hangja felrebbentette „félálmából”. – Hmmm?
- Nem is néztem volna ki belőled, hogy szereted a rockot! Linkin Park? – kérdezte, mintha egy átlagos beszélgetésbe fogott volna bele, de én éreztem, hogy valami nem stimmel.
- A „Breaking the habit” egyszerűen megunhatatlan! – Alice-szel szinte madarat lehetett volna fogatni.
Boldogan rámosolygott Bellára, majd családom felé fordult.
- Azt hiszem, hogy újabb gondolatolvasóval bővült a klán. – Odatáncolt Jasper mellé. – Ugye, nem aggódtál nagyon?
- Én, dehogy – vonta meg vállát fivérem, majd Bellára kacsintott.
A megdöbbenéstől leesett az állam. A többiek nem vették észre Jazz mozdulatát, ellenben az én megkövült arcom már felhívta magára a figyelmüket.
- Hé, öcskös! - szólt Emmett poénkodva. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Bár, mondjuk a vámpír stílusosabb lenne…
Normál körülmények között értékeltem volna Em próbálkozását, de ez most egyáltalán nem volt normálisnak nevezhető pillanat.
- Elmondanátok végre, hogy mi ez az egész? – keltem ki magamból, de még nem emeltem fel a hangom.
Mindenki értetlenül pillantott rám, és azt is elfelejtették, hogy éppen Bella képességét veséztük ki.
- Mégis, miről beszélsz, Edward? – Rosalie úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
- Belláról és Jasperről – mutattam rájuk.
Jazz felsóhajtott és égnek emelte a szemét. Bella egy kissé elsápadt és nekidőlt az üvegnek.
- Jasper, mi történt? – Alice férjére nézett, aki visszamosolygott rá.
- Semmi. – Alice-en látszott, hogy nem hisz neki. – Tényleg, semmi okod az aggodalomra.
- Akkor mégis miért nem vagy hajlandó elmondani az igazat? – fakadt ki Alice és kibújt Jazz karjai közül.
„Na, ez most szép lesz! Én Alice-re fogadok!” – Emmett teljesen fellelkesült.
- Pofa be, Emmett! – sziszegtem a fogaim között.
- Azért, mert én megkértem rá. – Bella csendes hangja lágyan kúszott végig a nappaliban.
Mindegyikünk felé kapta a fejét.
- Bella, ne! – súgta Jasper és megcsóválta a fejét.
- De, Jasper. Már így is elég gondot okoztam a családban, nem akarok rátenni még egy lapáttal. Jogukban áll megtudni, hogy miről van szó.
- De…
- Köszönöm, hogy eddig megőrizted ezt az apró titkot. – Finom ívű száját mosolyra húzta és ebben a percben úgy nézett ki, mint egy angyal. Nekem meg abban a percben erős késztetésem támadt, hogy a karjaimba vonjam, és addig csókoljam, amíg…
- Japerrel a temetés előtt volt egy kisebb magánbeszélgetésünk – mondta Bella a legyőzöttek hangsúlyával. – Nem szerettem volna, hogy kitudódjon, mert semmi különleges nincs benne, de ha már így hozta a sors.
Jazz fújt egyet és mérgesen nézett rám.
„Gratulálok, Edward, ezt prímán elintézted!” – Szavai közben olyan mennyiségű nyugalmat árasztott felém, hogy a lábaim meginogtak, és ha nem kapaszkodom meg a zongorában, félő, hogy orra bukom.
Jasper elvigyorodott, Emmett pedig felkacagott.
- Befejeznétek? – rivalltam rájuk és a biztonság kedvéért leültem a zongoraszékre.
Az ablak felől halk kuncogást hallottam, mire odakaptam a fejem. Bella próbálta elfojtani a nevetését, nem éppen sok sikerrel.
Nem tudtam rá haragudni, így a kíváncsiság álarcát húztam magamra és felvontam a szemöldököm. Észrevette, hogy őt nézem, ezért nyugalmat erőltetett az arcára, de a szemei fényesen csillogtak.
- Bocsi – motyogta szégyenlősen és már komolyan azt vártam, hogy mikor pirul el. – De olyan muris látni egy vámpírt szerencsétlenkedni. Ennél már csak az volt viccesebb, amikor…
Ráharapott a nyelvére, hogy még véletlenül se mondjon többet.
Jasper hahotázni kezdett, míg Emmettel dühösen puffogtunk magunkban. Családom – családunk – persze mindezt értetlenül szemlélte.
Carlisle elégelte meg először a helyzetet.
- Nos, felvilágosítanátok minket is? – Kezével felénk intett.
- Öhm, igen. Elnézést. – Bella most tüzetesen járatta végig tekintetét rajtunk. – Tehát, a temetés előtt beszéltem Jasperrel és megkértem, hogy ne jöjjön velünk.
Mindegyikünk összerezzent, csak a két érintett állt halál nyugalommal. Fivérem megérezhette a negatív hullámokat, mert felhorkant.
- Hé, hazavágtok a folytonos aggodalmaskodásotokkal. – Szinte már lezseren beszélt. – Bella pusztán figyelmességből akart megóvni a temetés okozta érzelemsokktól. Tudta, hogy milyen hatással lesznek rám az ottani érzések és nem akart kitenni ennek.
Nagy levegővel szabadult fel mindenkiben a megkönnyebbülés.
- Picim, még mielőtt Bella nyakába ugranál – kezdte Jasper és felesége után nyúlt –, szerintem ezt most nem nagyon díjazná. Tudod, a képessége még új…
Alice megtorpant és sandán nézett férjére.
- Ezt meg honnan vetted?
- Ismerlek már eléggé – visszahúzta magához és homlokon csókolta. – Meg ennyi hálából nem volt nehéz megállapítanom a következő lépésedet.
Erre a közjátékra az egész család felnevetett.
„Mennyire jólelkű lány ez a Bella!” – gondolta Esme.
- Amúgy honnan tudta meg Edward, hogy ti ketten titkoltok valamit? – Rose unottan piszkálta a körmét, mert már menni akart. – Csak, mert Bella fejében nem tud matatni, Jasper meg jól tud titkot tartani.
Bella a szája szélét rágcsálta, Jasper viszont cinkosan elmosolyodott.
- Nem! – kiáltottunk fel egyszerre Emmettel.
- A teljes igazságot akartad – mondta Jazz, és lassan húzta ki zsebéből a mobilját.
- Öreg, ha megteszed, én… - fogadkozott Emmett és felkelt Rosalie mellől.
- A történet legjobb részét még nem is hallottátok. – Odasuhant az egyik számítógéphez a lépcső alatt, bekapcsolta és csatlakoztatta a telefont.
Az egész nappali megmozdult. Még Bella is közelebb jött és kíváncsian nézett a monitorra. Jasper belőtte a gépet, telepített pár dolgot – ha jól sejtettem, a képeket –, majd felénk fordult, és mint valami nagyapó, mesélni kezdett.
- Szóval, nagyban beszélgettünk Bellával, amikor hirtelen felállt és megkérdezte, hogy nem érzek-e valamit. Intettem neki, hogy semmi különöset. Erre bíztatni kezdett, hogy beszéljek tovább, ő meg az ajtóhoz lopakodott és lendületből kinyitotta. Az eredmény pedig itt látható.
A képernyőn megjelentünk Emmettel és a legszívesebben elsüllyedtem volna. Pehelysúlyúnak nem éppen nevezhető bátyám rajtam fetrengett és a kép megállta volna a helyét egy „A világ legfélreérthetőbb testhelyzete” című versenyen is.
A hangos röhögés vulkánkitörés-szerűen robban ki mindenkiből. Az én ajkam is megrándult, de mégsem nevethettem magamon.
Bella mellettem állt – nem tudtam, hogy hogyan került oda –, karmazsinvörös szemei fénylettek a monitor megvilágításában.
Még a kezemet sem kellett volna kinyújtanom és elérem. A késztetés szinte legyűrhetetlen volt. A levegő vibrált körülöttem és a hideg rázott ki. De nem a félelemtől, vagy más okból.
Két röhögőgörcs között Emmettnek volt annyi ideje, hogy kinyögje a legalapvetőbb kérdést, ami bennem fel sem merült. Én ugyanis másvalaki szemeiben merültem el.
- Amúgy honnan tudtad, hogy ott vagyunk? – Emberi mozdulattal az oldalát fogdosta.
- Azt nem tudtam, hogy te is ott vagy – mondta Bella és zavartan tördelte a kezeit. – Csak Edwardban voltam biztos.
Családom érdeklődve hallgatott el, és minden tekintet rá szegeződött.
- Hogyan jöttél rá? – Alice csilingelő hangja izgatottnak tűnt.
Bella nyelt egy nagyot és félve pillantott fel rám.
- Olyan illatod van, mint a napfénynek – motyogta az ajkait harapdálva.
Megdöbbentem attól, amit mondott. Mármint tudtam, hogy minden vámpírnak kellemes, sőt csábító illata van – az áldozat csalogatása végett – és ezt én is tapasztaltam, hiszen családunkat is könnyen azonosítottam szagminta alapján, de ilyet még nem értem. Családom illata berögzült az évek során, így nem is figyeltem rájuk. Bella illata pedig már a kezdetektől fogva vonz, ezért várható, hogy az örökkévalóság végéig ilyen hatással lesz rám. De fordítva?
Egy ajtó választott el tőle, légmozgás sem volt, ami hozzá terelhette volna szagunkat, ő mégis megérezte az illatom. És így behatárolni?! Napfény?!
Carlisle is ezen törte a fejét, de ő képes is volt rá, hogy kérdezze.
- Egy ajtó választott el. Hogy lehet, hogy megérezted az illatát?
- Nem tudom. – Lesütötte szempilláit. – Már a legelső alkalommal, amikor beültem mellé biológián… - Összerándultam az emlék hatása miatt, de nem mutattam ki semmit sem. - …éreztem, hogy kellemes illata van, de csak otthon, a konyhában figyeltem fel rá, hogy a Phoenix-i napfényt idézi fel bennem. Most pedig még intenzívebben érzem.
A szám is nyitva maradt a csodálkozástól.
- Hm, érdekes – mondta apám és őrült gondolkozásba kezdett.
„Úgy néz ki, hogy mély benyomást tettél a mi újdonsült hugicánkra. És itt nem csak a harapásra céloztam!” – kacsintott Emmett kaján vigyorgás közepette, mire rondán néztem rá.
Felnevetett, és Bella és közém furakodva meglapogatta a vállamat.
- Nézd a dolgok jó oldalát. – Felvontam a szemöldököm, hogy mégis mi a fenére céloz? – Eddig is tudtuk, hogy fotogének vagyunk, de ezek után már kétség sem férhet hozzá!
Em viccelődését újabb hangos nevetés jutalmazta. Velük együtt örültem, bár gondolataim még mindig Bella válasza körül forogtak. Jasper sorban megmutogatta a jobbnál jobb képeket és mindegyikhez fűzött valami epés megjegyzést.
Aztán, egyik pillanatról a másikra a helyiség hidegnek és üresnek tűnt. Mintha kihunyt volna a fény és sötétbe tapogatóznék. A hiány érzete elemi erővel csapott le rám.
Körülnéztem, a szemem egy angyal után kutatott, de hiába. Bella nem volt a nappaliban.
Halk neszezést hallottam a második emeletről, mire Alice is felfigyelt.
„Nyugi, megígérte, hogy házon belül marad.” – Felvillantott rám egy mosolyt, de a következő pillanatban már férje foglalta le.
Nem tudtam egy helyben állni és tétlenül bámulni ki a fejemből, ezért – és semmi másért – felsuhantam a lépcsőn és a szobámba léptem volna be, de valami nem hagyott nyugodni.
Visszafordultam és a folyosó végén megláttam Bellát. Háttal állt nekem és az üvegfalon keresztül elmerülten tanulmányozott valamit.
Nyugalmat erőltettem magamra, és ha hittem volna valamiben, most biztos, hogy imádkoztam volna azért, nehogy valami oltári nagy baromságot csináljak.
Emberi tempóban és jól hallhatóan indultam el hozzá, de nem nézett hátra. Egy lépésnyire álltam meg mögötte oldalazva, figyelmesen tanulmányozva arcvonásait.
Orra finoman mozgott, ahogyan a levegőt vette, szája sarka mosolyra húzódott. Márvány homloka ráncoktól volt mentes. Vérvörös tekintete a ház körüli udvarra szegeződött, de én képtelen voltam levenni Belláról a szemem, és megállapítani, hogy mit néz.
- Gyönyörű, nem? – kérdezte, és még mindig mozdulatlanul állt.
Nyeltem egyet, és a méreg összefutott a számban.
- Igen, az – suttogtam és végigfuttattam rajta a tekintetemet.
Talpig feketébe öltözött, de a köpenyétől már megszabadult. A blúz tökéletesen simult alakjára, kihangsúlyozva azt. A szűk szárú farmer szinte ráfolyt a magas sarkú cipőre. Haja még nedves volt és finom levendulaillatot árasztott magából.
Hirtelen felém fordult és felragyogott az arca.
- Mondd csak, te tényleg rájuk szoktál vadászni?
Meghökkentem, mert nem értettem a kérdést.
- Öhm, mire is?
Rábökött az ablaküvegre, ezért kénytelen voltam odapillantani.
Egy jól megtermett puma feküdt az egyik fa alatt és lustán nyalogatta véres mancsait. Most már tudtam, hogy a gyönyörű szó mást jelent számára, mint számomra.
- Igen – motyogtam sután és valamiért irtóra nevetségesnek éreztem magamat.
A nappaliból hangos röhögés csapott fel hozzánk és Rosalie hangja társult a kavalkádba.
- Hé, ezt látnotok kell! Ez a díjnyertes!
Elindultam a lépcsőhöz, de Bella nem követett. Visszafordultam és láttam, hogy elmerengve tekint le a pumára.
- Te nem jössz?
- Menj csak! – Felpillantott és egy ragyogó mosollyal ajándékozott meg. – Én azt hiszem, tudom, hogy mi van azokon a képeken. Elfelejtetted, hogy real-time-ban láttam a műsort, ráadásul a legelső sorból? És jó kislány leszek!
- Roppant vicces vagy – tettettem a sértődöttet, majd visszavágtam. – Ezt még visszakapod!
Kuncogott egyet, majd megfeledkezve rólam elmerült azokban a gondolatokban, amiket én soha nem hallhatok meg.
Lemondóan felsóhajtottam, és már éppen battyogtam lefelé a lépcsőn, amikor utánam szólt.
- Edward! – Lágyan, dallamosan ejtette ki a nevem, amire felkaptam a fejem.
- Igen?
- Köszönöm, hogy megadtad a lehetőséget, hogy láthassam a szüleimet. Ez nagyon sokat jelent nekem és soha nem fogom elfelejteni.
- Ez a legkevesebb, amit tehettem – mondtam csendesen és visszaindultam a nappaliba a vigyorgó vámpírhad közé, magára hagyva Bellát új létének egyik fordulópontján.

Ízelítő a 18. fejezetből

Sziasztok!
Egy kis gondom van a fejimmel, ugyanis nem stimmel benne valami (de nem árulom el, hogy mi), ezért át kell írnom egy cseppet, ami némi késést eredményezhet. Holnap tudom csak felgépelni teljesen a kijavított verziót, és küldeni Pupinak, szal csak péntek tájékán esedékes a frissítés, amit a suliból fogok elkövetni. Addig viszont hozok Nektek, kárpótlásul, egy jó hosszú ízelítőt, amit nem szúrtam el. Ne haragudjatok nagyon, és értsétek meg, hogy nem akarok pocsék munkát kiadni a kezeim közül. Pusz és imádlak benneteket a megértésetek miatt.



"Boldogan rámosolygott Bellára, majd családom felé fordult.
- Azt hiszem, hogy újabb gondolatolvasóval bővült a klán. – Odatáncolt Jasper mellé. – Ugye, nem aggódtál nagyon?
- Én, dehogy – vonta meg vállát fivérem, majd Bellára kacsintott.
A megdöbbenéstől leesett az állam. A többiek nem vették észre Jazz mozdulatát, ellenben az én megkövült arcom már felhívta magára a figyelmüket.
- Hé, öcskös! - szólt Emmett poénkodva. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Bár, mondjuk a vámpír stílusosabb lenne…
Normál körülmények között értékeltem volna Em próbálkozását, de ez most egyáltalán nem volt normálisnak nevezhető pillanat.
- Elmondanátok végre, hogy mi ez az egész? – keltem ki magamból, de még nem emeltem fel a hangom.
Mindenki értetlenül pillantott rám, és azt is elfelejtették, hogy éppen Bella képességét veséztük ki.
- Mégis, miről beszélsz, Edward? – Rosalie úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
- Belláról és Jasperről – mutattam rájuk.
Jazz felsóhajtott és égnek emelte a szemét. Bella egy kissé elsápadt és nekidőlt az üvegnek.
- Jasper, mi történt? – Alice férjére nézett, aki visszamosolygott rá.
- Semmi. – Alice-en látszott, hogy nem hisz neki. – Tényleg, semmi okod az aggodalomra.
- Akkor mégis miért nem vagy hajlandó elmondani az igazat? – fakadt ki Alice és kibújt Jazz karjai közül.
„Na, ez most szép lesz! Én Alice-re fogadok!” – Emmett teljesen fellelkesült.
- Pofa be, Emmett! – sziszegtem a fogaim között.
- Azért, mert én megkértem rá. – Bella csendes hangja lágyan kúszott végig a nappaliban. "

Vérvörös alkonyat - 17. fejezet

Sziasztok!



Hát, elérkezett ez az idő is. Felkerül az első olyan fejezet, amiért nem vállalok felelősséget.
Egy gyenge pillanatomban Szylu átvette a hatalmat az elmém fölött és kényszerített rá, hogy megírja ezt. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy nem nagyon tiltakoztam. De szerintem Ti is így lettetek volna ezzel...
A teljes igazság viszont az, hogy többek között két albumnyi 30 Seconds To Mars-ot kaptam névnapomra a barátnőimtől és kiderült, hogy nagyon lehet rá írni!XD
A fejezetről: megtudjuk, hogy "mi baj" Edwarddal, illetve egy valóságosnak tűnő vízió tanúi is leszünk.
A fejezet előszülinapi ajándék az egyik barátnőm, olvasóm és vélhetőleg kritikaíróm (ugyanis nem hajlandó elárulni az álnevétXD), Judit számára. Remélem, hogy eltaláltam, mire is gondoltál...
Bétázásért ismét köszönet illeti Pupit, aki fáradhatatlanul dolgozik értem és elnézi nekem az oltári nagy baromságokat, amiket elgépelek. Neked is meghálálom majd valahogyan, ígérem.
Nem maradt más hátra, mint biztonsági öveket bekapcsolni, hátradőlni és a cliffhanger miatt nem őrjöngeni.XD
Jó szórakozást!


Látomás(s)ok(k)

(Edward szemszöge)

- Carlisle! Baj van!
A további magyarázatot már nem tudtam megadni, mert hangom elfúlt. Nem volt szükségem levegőre, mégis kapkodva próbáltam meg megtölteni a tüdőmet az „éltető” oxigénnel, mint egy rossz drogos. Elgyengült lábakkal eltámolyogtam a legközelebbi fotelig, aztán beleroskadtam.
A szoba hirtelen túlzsúfolt lett, szinte kényelmetlenül éreztem magamat. Minden porcikám remegett, a hideg futkározott a hátamon. Légszomjjal küzdöttem.
Családom rémülten tekintett rám, zavaros gondolataik alig jutottak el hozzám.
„Mi történt?” – kérdezte Carlisle és halálsápadtan meredt felém.
„Megölt valakit?” – Alice hangja vagy három oktávot csúszott fel idegességében.
Megráztam a fejem, ami szét akart robbanni a fájdalomtól – vajon ez lenne a migrén? – és kizártam az irritáló hangokat. Egy picit még húztam az időt, hogy magamban is tisztázni tudjam a dolgokat.
Próbáltam felidézni magam előtt azokat a pillanatokat, amikor hozzáértem Bellához. Mert egy valami már világos volt számomra: Bellának testi kontaktus kell ahhoz, hogy belelásson az elmékbe. Visszajátszottam azokat a gondolatokat, amik akkor suhantak át agyamon, amikor bársonyos bőréhez értem, de az ősköd borult rá mindenre. Se kép, se hang.
A rémület jeges szorítása markolta meg a torkomat és most nem éreztem a jól ismert égető érzést, amit a méreg tombolása idézett elő testemben. Nagy a valószínűsége, hogy Bella már tudja, milyen zavarosan kusza érzelmeket táplálok iránta, amiket még én sem értek.
Akkor miért nem utasított még vissza, vagy vágta a képembe, hogy egy undorító szörnyeteg vagyok, aki tönkretette az egész életét. Pedig tisztában kell lennie vele, hogy csak azért kerülöm el őt nagy ívben, nehogy valami meggondolatlanságot tegyek.
És ezek után mihez kezdjek? Egyszerűen vegyem semmibe, és hozzá se érjek? Kibírom azt, hogy megfosztom magam az érzéstől, amit a viaszfehér bőr tökéletesen lágy szépségének látványa okoz bennem? Amikor belenézek vérpiros szemeibe, amikben a megértés csillog, teljesen elvesztem az eszem, és kevésen múlik, hogy…
Ezt a vágyat nehezebb leküzdenem, mint amit a vérének bódítóan őrjítő aromája okozott.
Bella tényleg maga a Kísértés. A saját démonom, aki a pokolból szállt fel értem, hogy az örök kárhozatra csábítson. A többi bűnös lélekkel ellentétben, én viszont a legnagyobb örömmel vétkeznék vele.
- Edward! – szólalt meg Carlisle erélyesebben, mint szokott. – Mi történt?
Felemeltem a fejem és családom aggódó tekinteteinek kereszttüzében találtam magamat. A gondolataik ismét üvöltöttek felém és csak egy kis csendességért imádkoztam. Körülnéztem és tekintetem megakadt az egyetlen lényen, aki nem akart keresztülfúrni a szemével.
Bella az ablaknál állt, és a sötét erdőt kémlelte. Kezeit úgy fonta egymásba, mint a rossz kisgyerek, akit cukorkalopáson értek. A fehér rózsa ernyedten hullott ki ujjai közül és halkan ért földet. Vizes haja csak egyik oldalon lógott le, így tökéletesen láthattam gyönyörű vonásait.
Homloka ráncokba szaladt, íriszén a bizonytalanság és a félelem kettőse csillant meg. Nyakát fedetlenül hagyta a fekete köpeny és az alatta lévő blúz, ezért égethette bele magát retinámba a torkán húzódó harapásnyom. Az örökkévalóságig emlékeztetőmül szolgáló jegy, hogy semmi közöm sincs Bellához.
Nincs jogom hozzá, hogy még jobban a sárba tiporjam megmaradt méltóságát, amit még nem emésztett fel a testében száguldó mérgem.
- Edward! - emelte fel a hangját apám, mire felé kaptam a fejem. – Mi történt? – tette fel harmadszorra is a kérdést.
Nagy levegőt vettem.
- Jazz, emlékszel, hogy azon filozofáltál, hogy vajon Bellának van-e valami extra képessége is, ami a védelmező pajzs mellé társul?
Testvéremet meglepte a váratlan kérdés. Nem számított ilyen folytatásra.
- Öhm, igen – mondta ki hangosan és zavarodottan nézett rám.
- Nos, azt hiszem, tudom a választ.
Hat aranybarna szempár meredt rám. A levegőben érezni lehetett a feszültséget. Bella lehunyta szemeit, kezei ökölbe szorultak.
- Belelát az elmékbe - súgtam. – Bella, akárcsak én, gondolatolvasó.
A hat szempár hirtelen Bellát vette célba, míg az ő karmazsinpiros tekintete az én arcomra vándorolt.
Pupillája kitágult, ziháltan lélegzett, és a hitetlenség suhant át az arcán.
„Te jó ég! Akkor mindent hallott?” – Szőke nővérem talán most először esett kétségbe, mióta csak ismerem.
- Nem, Rose – nyugtattam meg, le nem véve szememet Belláról. – Neki testi kontaktusra van szüksége ahhoz, hogy olvasni tudjon a gondolataidban.
„De gáz. Hogy vágsz hanyatt egy ilyen csajt?” – Emmett kezdett kihozni a sodromból, de nagyon.
- Hm, akárcsak Arónál – motyogta az orra alatt Carlisle. Hirtelen Bella felé fordult. – Feltehetek egy kérdést?
Csak bólintás volt a válasz.
- Ha megérintesz valakit, akkor csak azokat a gondolatokat hallod, ami éppen átsuhan az agyán vagy többet is?
Oké. Azt hiszem, nekem végem. Ha ő is képes az össze eddigi eszmefuttatásom előhívására – mint Aro, a Volturi tagja –, akkor befellegzett. Még jobban ledermedtem. Ilyen nincs.
- Nem tudom – vallotta be és lecsukta szemhéját. – Én csak foszlányokat hallottam. Olyan volt, mintha csukott szájjal beszéltek volna.
- Zsiráf! – szaladt ki Emmett száján és fülig érő vigyor terítette be a képét. Én is szívesen beterítettem volna, de mással. És azt nem köszönné meg.
- Nem, Emmett, ez nem zsiráf! – Felugrottam, miközben jó hangosan megnyomtam az általa használt jelzőt.
Idegesen járkálni kezdtem fel-alá a zongora és a bejárati ajtó között.
- Miért? – tette az ártatlant. – Mi rosszat mondtam?
- Hát nem érted? Bella belelát a fejedbe! – Bátyám felfogása vámpír létére néha kissé lassú.
- Oh, szóval az a bajod, hogy akasztják a hóhért? – Cukkolt, mire rámordultam. – Engem egyáltalán nem zavar. Megszoktam már, hogy turkálnak a fejemben. Eggyel több vagy kevesebb pszichomókus már nem oszt, nem szoroz.
A düh eluralkodott rajtam, de Jasper még idejében közbeavatkozott.
- Biztos vagy benne, hogy Bella is képes arra, amire te?
- Nem tudom – ingattam a fejem bizonytalanul. – Azt hiszem, igen. Minden jel erre utal.
- Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki – szólalt meg most először anyám a beszélgetés kezdete óta és mindenki tudta, hogy mire gondolt.
Hat vámpír húzódott hátra ösztönösen.
„Na, mi van Eddyke, csak nem féltjük a kobakunkat?” – csúfolódott Em, de a biztonság kedvéért Rose mögé lépett, és átkarolta őt.
Kobold kishúgom bájosan mosolygott Bellára, és odasuhant mellé.
- Amint látod, ebben a családban mindenki gondosan őrzi a gondolatait. Kivételt képez ez alól Edward, de hát ezt már megszoktuk. Én viszont megbízom benned és tudom, hogy akármit fogsz is hallani a fejemben, az kettőnk közt marad. Jobban mondva hármunk között – nézett rám és kacsintott.
- Alice, én nem… - ellenkezett volna Bella és megrázta a fejét.
Húgom viszont megfogta a karját, felemelte az arcához, de még nem érintette hozzá.
- Másképp nem derül ki semmi – mosolygott bíztatóan.
Bella felsóhajtott, remegő ujjaival lassan közelített Alice hófehér bőre felé. Az egész helyiségben néma csönd támadt, csak én hallottam az Alice fejében motyogott rockszám refrénjét.
Mindketten lehunyták a szemüket, amikor Bella keze rásimult Alice arcára.


(Bella szemszöge)

Minden annyira gyorsan történt. Alice pöttöm arcához érintettem a kezemet és felkészültem a gondolatainak áradatára. Helyette viszont a Cullen-ház nappalija körvonalazódott előttem, bár még mindig csukva volt a szemem. Lelkiekben mindenre felkészültem, de váratlanul ért a dolog. Nem csak láttam mindent, hanem át is éltem. Én magam is ott voltam. És ami a legeslegrosszabb: főszereplője lettem a történéseknek.

A szobámból rohantam ki a folyosóra, bevágva magam mögött az ajtót. Megálltam egy pillanatra, hogy hátranézzek. Az ajtó kinyílt és egy esőtől csöpögő hajú, karamellaszín szemű fej bukkant elő.
- Hé, ez nem volt fair! – kiáltotta utánam bársonyos hang tulajdonosa. – Várj csak, ezt még visszakapod!
Kirontott a folyosóra, én pedig kuncogva suhantam le a lépcsőkön a nappaliba. Sarkamban ott siklott vadászom is.
Nem tudom, hogy miért hittem azt, kétballábasságomat nem örökítettem át vámpírlétembe. Hát, ha eddig reménykedtem, most minden reményem elszállt.
Ismét nem figyeltem a lábam, jobban mondva az orrom elé, így egyenesen beleütköztem a kanapéba.
- Bella! – kiáltotta Edward és utánam kapott, ami súlyos hibának tűnt.
Átfogta a derekamat, de a lendületemen már nem tudott lassítani. Sikeresen átbukfenceztünk a háttámlán és legurulva a földre, a puha szőnyegen kötöttünk ki.
Én voltam alul, Edward pedig rajtam feküdt. Egyik kezével még mindig a derekamat fogta, másikkal a vállam fölött támasztotta meg magát, hogy mégse teljes testsúlyával nehezedjen rám.
- Bella! – suttogta és aggódva tekintett le rám. – Jól vagy? Nem ütötted meg magad?
- Bocsi – motyogtam aranybarna szemeibe nézve. – Azt hittem, hogy ezt már kinőttem.
Egy pillanatig hallgattunk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Egyedül voltunk a házban, így senki nem nézte meg, hogy mégis mi fene bajunk van. Rázkódtunk a kacagástól, és végre igazán felszabadultnak éreztem magamat. Edward most nem volt olyan merev és távolságtartó: boldognak tűnt.
Aztán minden megváltozott.
Nevetésünk elhalt, és csak egymás szemeit fürkésztük. Edward tekintete megtelt izzással és folyékony aranyra emlékeztetett.
Furcsa bizsergés futott rajtam végig, mintha a levegőben cikázó elektromos töltés táplálta volna. Amúgy jéghideg bőröm most lángolt, a csontom szinte megolvadt.
Csípőmön időző kezét végighúzta az oldalamon, a vállamon és megállapodott a nyakamat takaró sálon. Egyetlen ügyes mozdulattal eltávolította a ruhadarabot. Tekintetem perifériáján láttam, hogy az anyag libegve hullt le a háta mögött valahová, de többre nem tudtam odafigyelni.
Nagyot nyelt és újra megérintette a bőrömet. Egy feszült századmásodpercig várt, én meg finoman megráztam a fejem. Tudtam, hogy mit kérdezett kimondatlanul. Most nem hallottam a gondolatait, mert nem érdekeltek.
Elkínzott lassúsággal simított végig alsó ajkamon, ami résnyire nyílt. Lélegzésünk felgyorsult, ahogyan egyre közelebb hajolt hozzám, lehunyva szemeit. Márványsima ajka gyengéden súrolta az enyémet. Lehelete megrészegített, és hiába próbáltam meg gondolkozni, nem ment.
Nemesebbik felem azt üvöltötte a fülembe, hogy ezt nem tehetem, hiszen Edward Tanyával jár. Erkölcstelen felem hangosan ujjongott.
Szinte hallottam, amint a helyére kattant valami az agyában, és gyorsan elhúzódott tőlem. Nálam viszont ekkor pattant el valami, és testem hamarabb cselekedett, mint elmém.Vadul a feje után kaptam, és ajkaimat szorosan az övére tapasztottam. A másodperc töredékéig nem mozdult. Oh, tehát ezt elszúrtam - gondoltam, és már éppen visszavonulót fújtam volna nagy nehezen, amikor ajkai életre keltek.Mohón csókolt vissza, kezével az arcomat simogatta. Belemarkoltam bronzbarna hajába, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Teste szorosan préselődött az enyémhez, de nekem ez nem volt elég.
Úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó pillanat, amit közösen tölthetünk el. Ajka kétségbeesetten mozgott együtt az enyémmel, és maga volt a mennyország.
Kezemet végigfuttattam tarkóján, majd nyakán és elérve az első gombot az ingén, remegő ujjakkal gomboltam ki. Azt hittem, hogy eltol magától, de csak elhúzta mellkasát, hogy könnyebben hozzáférhessek a többi gombhoz.
Lassan csúsztattam le válláról a halványkék inget, egy percre sem szakítva meg a csókot. Ujjaimmal végigsimítottam széles hátán, izmos mellkasán és hasán kitapintottam azokat a csíkokat, amiket a legelső nap okoztam neki.
Felnyögtem az emléktől, ő pedig tudta, hogy mi a baj. Kezét a kezemre helyezte, és átvetve a vállán, a hátán landoltak.
Ajka eltávolodott az enyémtől, hogy bebarangolja az arcomat, és a torkomon állapodjon meg. Gyöngéden beleharapott a nyakamba, míg lábaimat csípője köré kulcsolta.
Felsóhajtottam, és ujjaimmal végigszántottam márványkemény hátán. Edward óvatosan ellökte magát a földtől és felkelt velem együtt. Kezét fenekem alá csúsztatta, hogy még véletlenül se essek le róla. Bár, amennyire szorosan kapaszkodtam belé, ez szinte lehetetlennek tűnt.
Nem tudom, hogyan csinálta, de a következő pillanatban lecsapódott mögöttem zongorájának billentyűfedője, és ott ültem, még mindig átkarolva őt lábaimmal.
Tíz centire húzódott el tőlem. Tekintete mélyarany volt a vágytól. Haja összekuszálódva meredezett szerteszét. Szeme szinte perzselt, de bizonytalanságot véltem benne felfedezni.
Elszántan néztem vissza rá, és karjaimat a fejem fölé emeltem. Megtalálta pulcsim szélét, és lassan végigsimítva lehúzta rólam, majd a zongora tetejére dobta. Ujjaimat a nyakára kulcsoltam és lerántva magamhoz ismét csókban forrtunk össze.
Nem kellett levegőt vennünk, így csak percek múlva hajolt el. Azaz hajolt volna el, ha nem csippentem fogaim közé alsó ajkát. Játékosan harapdálni kezdetem, mire torka mélyéből felmordult. Aprót kuncogtam, majd eleresztettem, hogy fejét lehajtva a kulcscsontomat vegye birtokba.
Beletúrtam a hajába és zihálva lélegeztem. Most örültem igazán, hogy nem dobog a szívem, mert akkor már biztosan kiugrott volna a helyéről.
Felfelé haladt a nyakamon, és észrevette az ott található harapásnyomot. Lágyan megcsókolta, majd arcomat két tenyere közé fogta és szemeimbe nézett.
- Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit most mondani fogok, de tudnod kell. – Lehajtotta a fejét, de én felemeltem az állánál fogva és megsimítottam. – Bella, én szeretlek!
Figyelmesen fürkészte az arcomat, valamilyen hátborzongató mozdulatra várva. Amire egyikünk sem számított, az az én reakcióm volt.
A nyakába ugrottam, aminek az lett az eredménye, hogy hátraesve a zongoraszék két darabra tört szét a testsúlyunk alatt.
Boldogan felkacagtam. Elvigyorodott és mielőtt még én is szóra nyithattam volna a számat, már betapasztotta azt. Az elkeseredettségnek nyoma sem volt ebben a csókban. Felszabadultan játszadozott ajkaimmal, kényeztetve őket.
Kezével végigzongorázott a gerincemen és elérve a melltartócsatomat, ujjai végigsiklottak a fekete csipkeszegélyen. A csat halk kattanással megadta magát, és a pántok lecsúsztak a vállamról.

Szemeim felpattantak és rémültem meredtem Alice-re, akinek lehunyt pillái meg sem rebbentek. Tehát ezek nem az ő gondolatai voltak. De akkor meg mi?
Elkaptam kezemet az arcáról, de egy pillanatra még hallottam, hogy egy rockszám refrénjét mormolja fejben.
Te jó ég! Ugye nem? Ez most ugye nem az volt, amire én gondolok?
- Bella – kérdezte Edward –, mit hallottál?
Kénytelen voltam felé fordulni és elhessegettem az előbb látott képkockákat. Aranybarna szemeiben kíváncsiság bujkált.
Most mégis mit mondjak neki?

Remember me trailer

Sziasztok!

Tudom, hogy nem nagyon tartozik ide (vagy, hát szerintem igen, de erről most ne nyissunk vitát, mert úgyis én győznékXD), és nem tudom, hogy tudok-e vele újat mondani (mutatni:P), de megjelent az első hivatalos Remember me trailer Rob új filmjéből.
És személy szerint majdnem lefordultam a székről, de ez nálam normális. Ilyen hatással van rám a pasi.:P
Link:
http://www.youtube.com/watch?v=hqGRddTPEXA

Vélemények?
Pusz

U.i.:Nekem megvan a kedvenc jelenetem is, de nem árulom el, nehogy bárkit is befolyásoljak!XD

Ízelítő a 17. fejezetből

Elöljáróban annyit, hogy nem vállalok felelősséget a kiváltott reakciókért!XD

"Szinte hallottam, amint a helyére kattant valami az agyában, és gyorsan elhúzódott tőlem. Nálam viszont ekkor pattant el valami, és testem hamarabb cselekedett, mint elmém.
Vadul a feje után kaptam, és ajkaimat szorosan az övére tapasztottam. A másodperc töredékéig nem mozdult.
Oh, tehát ezt elszúrtam - gondoltam, és már éppen visszavonulót fújtam volna nagy nehezen, amikor ajkai életre keltek.
Mohón csókolt vissza, kezével az arcomat simogatta."

Vérvörös alkonyat - 16. fejezet

A következő fejezetet Asumnak és Anyítának ajánlom, akiknek ezen a hétvégén volt a szülinapjuk! Ahogyan kedvenc énekeseim egyike, Mike Shinoda mondaná: "Happy Perthday", csajszikáim!

Közjáték Edward ígéretéhez

(Jasper szemszöge)


Családom már készülődött a délutáni temetéshez. Bella az utolsó vadászatáról már megérkezett Emmettel együtt. Fivérem úgy érezte magát, mint egy jóllakott kisóvodás, aki degeszre tömhette magát csokis sütivel. Pfúj!
Carlisle, Esme, Rose és Alice éppen vadászni voltak. Emmett átment a garázsba, hogy valamit megszereljen Rosalie autóján – meg akarta őt lepni –, Bella a vendégszobában volt – Alice tervei szerint a szobájában –, Edward pedig magára csapta az ajtaját és saját „birodalmában” gubbasztott, mióta megvolt a kis összetűzése Emmel.
Természetesen nagy baromságnak tartottam Edward tervét és ezt meg is mondtam neki. Szavaim süket fülekre találtak, mintha csak egy fatuskóhoz beszéltem volna. Nem, a tuskó nem jó szó. A felelőtlen, meggondolatlan, érzelmileg labilis és teljesen agyalágyult vámpír rá az éppen megfelelő kifejezés. Oh, és a makacs jelzőt még nem is használtam!
Felbattyogtam a lépcsőn és már éppen léptem volna be a szobánkba, amikor egy hang felcsendült mögöttem.
- Jasper! – mondta ki halkan a nevemet Bella, én pedig, szégyen, nem szégyen, majdnem „szívinfarktust” kaptam.
Ijedten fordultam meg a tengelyem körül és a meglepetéstől még arról is elfeledkeztem, hogy valamiféle támadópozíciót vegyek fel. Bella is meghökkent, de arcán apró kis mosoly ült. A felettünk lévő emeleten kinyílt egy ajtó.
- Ah, Bella! – Nem tudtam palástolni a hangomban bujkáló megkönnyebbülést.
- Megijesztettelek? Sajnálom, nem akartam. Azt hittem, hogy hallod, hogy érzed, hogy itt vagyok… - szabadkozott és emberi mozdulatokkal a kezét tördelte.
- Hát, egy kicsit, igen. – A fenti folyosóról csendes kuncogás szűrődött le hozzánk. – Nem szoktam meg, hogy újszülött vagy és vannak bizonyos különlegesen fejlett adományaid.
- Oh… - Bella maga elé meredt pár pillanatig. A fent hallgatózó egyén visszaindult a szobájába. – Beszélhetnénk egy picit?
Elképzeltem, ahogyan Edward lemerevedve áll a folyosó közepén és köpni-nyelni nem tud. Zavartan krákogtam én is egyet.
- Most? – kérdeztem és éreztem az Edwardból árad feszültséget.
- Ha nem nagy baj – motyogta.
- Nem, persze – egyeztem bele és halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat. – Menjünk fel, jó?
Edward felhorkant és nagy kegyesen visszasomfordált a szobájába, míg én magamban kuncogtam.
- Megkérdezhetem, hogy minek örülsz ennyire? – fordult hátra Bella a lépcső felénél.
- Tudod, a fivérem néha igazán szórakoztató tud lenni.
Bella csak felvonta a szemöldökét és benyitott a szobájába. Gondosan becsuktam magam mögött az ajtót, hogy így is megnehezítsem Edward dolgát. Bár egy ajtó nem fog meggátolni egy vámpírt abban, hogy hallgatózzon. Én meg majd jól palástolom a gondolataimat.
- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem és leültem az íróasztalnál lévő székre.
Bella lekuporodott a szőnyegre, összekulcsolta felhúzott térdeit a karjaival és halkan beszélni kezdett.
- Szóval, tudod, hogy mire készülünk ma. – Hangja alig volt több suttogásnál.
- Figyelj, már megbocsáss, de miért sutyorogsz? – kérdeztem.
- Hát, nem sok ideje vagyok itt, de ennyi elég volt ahhoz, hogy megtudjam, itt még a falnak is füle van. – Lehunyta a szemét és a szőnyeget piszkálta. – És ezt lehet szó szerint is venni.
Felkacagtam, hogy mennyire fején találta a szöget.
- Ezek szerint ez a beszélgetés bizalmas jellegű? – Felpillantott rám és bólintott.
- De, persze csak akkor, ha megoldható – tette hozzá.
Összevontam a szemöldököm, mire megkocogtatta a halántékát apró mutatóujjával, finoman célozva agyturkász testvéremre. Ismét felnevettem. Gyorsabban vág az esze, mint azt képzeltem.
- Elég régóta élek már együtt az agykurkászunkkal ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell kicselezni őt. Ne félj, biztonságban lesz ez az információ nálam.
Rám pillantott és vörös szemei hálával teltek meg. Most nem tűnt veszélyesnek. Csak egy 17 éves lányt láttam magam előtt, akinek kissé furcsa színű írisze volt, de ennyi. Kezdtem megkedvelni őt.
Bella zavartan csavargatta egyik tincsét az ujja köré, és a padlót fixírozta. Frusztrált, hogy nem tudtam zavarodottságának okát, így rákérdeztem néhány percnyi kínos csönd után.
- Tehát, miről van szó!
- Nem tudom, hogy hogyan mondjam el. – Megvakarta az arcát, de nem kereste a tekintetemet.
- Talán a legegyszerűbben – mosolyogtam rá.
Végre felnézett és nagy levegő után kinyögte.
- Nem szeretném, ha eljönnél velünk a temetésre! – Végig fenntartotta a szemkontaktust.
Megdermedtem és a szemeim kitágultak. Észrevehette a reakciómat, mert villámsebesen magyarázatba fogott. Természetesen az egész beszélgetés suttogva és gyors tempóban zajlott, így csak akkor hallott volna bármit is Edward, ha a szobában van.
- Félre ne értsd, semmi bajom sincs veled. Sőt, tök jó fej vagy, a magad módján – elmosolyodott egy kicsit. – Csak nem szeretnélek kitenni annak a sok fájdalomnak, ami ott érne. Mármint a képességed miatt, és… Ez most egy kissé értelmetlen volt, igaz?
Fújtam egyet a rólam lezúduló nyomasztó érzések miatt.
- Egy irinyó-pirinyót igen. De megértettem. – Visszamosolyogtam rá. – Válaszolnál egy kérdésemre? – Apró biccentés. – Tényleg csak ez az oka, amiért nem akarod, hogy menjek?
- Igen. – Tiszta szeme csillogott. – Nem tudom, hogy milyen érzés az, amikor több száz ember fájdalmát sajátodként érzed, de némileg el tudom képzelni. És akkor még ott lenne a családod is és…
- Bella, figyelj rám. Sokkal rosszabb dolgok is történetek már velem és azokat is túléltem.
Kíváncsian fürkészett.
- Majd elmesélem, de most nincs rá időnk. – Bólintott, hogy megértette. – A család tagja vagy és ez a család összetart. Akármi történjék is.
- Akkor semmi esélyem rá, hogy lebeszéljelek? – nézett rám esdeklően.
- Hát, az esélyed jelen pillanatban konvergál a nullához.
Elvigyorodtam, és ő is feloldódott. Csendben maradt pár másodpercig, majd aprót szippantott a levegőből. Elmosolyodott, ahogyan Emmett szokott, ha jó heccet talált ki és az orrára mutatott, hogy nem érzek-e én is valamit, ami felkeltette a figyelmét.
Én pusztán a nyitott erkélyajtón keresztül beáramló állatok édes illatát tudtam azonosítani, ami elnyomott minden mást. Megráztam a fejem.
Felállt és apró kézmozdulattal intett, hogy beszéljek valamiről. Az ajtóhoz lopakodott, míg én szónokoltam.
- Bár, ha meg tudod dumálni Alice-t, ő biztosan meg tud győzni, hogy…
Nem fejeztem be a mondatot, mert nem voltam rá képes.
Bella hirtelen, de határozott mozdulattal feltépte az ajtót. Egy ezredmásodpercig nem tudtam, hogy ezt most miért tette, de aztán a megvilágosodás olyan erejű volt, hogy kuncogni kezdtem.
Az ajtón előbb Edward, majd Emmett esett be és most egymáson fetrengtek. Edward volt alul, mivel ő állt közvetlenül az ajtónál, rajta terült el nagydarab bátyám. Nem lehetett valami kényelmes.
Bella alig tudta elrejteni nevetését, de megbirkózott vele. Lenézett a döbbent és kínosan feszengő testvérekre, majd vissza rám.
- Most már értem, hogy mit értettél szórakoztató fivérek címszó alatt!
- Néha hozzák a formájukat. – Komoly arcot vágtam, de hangom remegett a kacajtól. – Csupa móka és kacagás velük az élet.
Bella felnevetett csilingelő hangján, de nem tudta elnyomni a nappaliból felszüremlő zajokat.
- Lemegyek a nappaliba – mondta, azzal kecsesen átlépte a vámpírkupacot. A másik oldalon még visszafordult. – És Jasper, köszönöm.
Eltűnt.
Egyszerűen nem bírtam tovább és kitört belőlem a kacagás. Testvéreim még mindig nem mozdultak, annyira ledöbbentek. Előkaptam zsebemből a telefonomat és elkattintottam pár képet. Míg nézegettem az igazán jól sikerült mestermunkákat, jókedvűen megjegyeztem:
- Azt hiszem, kezdem megkedvelni az új hugimat.
Felkeltem, zsebre vágtam a telefont és még mindig nevetve átugrottam a most már izgő-mozgó pároson, hogy köszöntsem Alice-t és, hogy megszabaduljak a bosszújuktól. Mert a helyzet revansgyanús volt, de nagyon.
A nappaliban mindenki értetlenül nézett rám, de én csak megráztam a fejem, és együtt kacagtunk Bellával, amikor két fivérem lesomfordált az emeletről.
Hogy mit kapunk mi ezért?

Szülinapok és egyéb dolgok

Sziasztok!

Nagyon sok boldog szülinapot szeretnék kívánni az egyik legjobb barátnőmnek, Asunak, aki ma lett 19 éves. Ezen kívül azt hallottam (csiripelték a kismadarak), hogy Anyíta is ma ünnepli a szülinapját, de megerősítést várnék. Szal boldog szülinapot mindkettőjüknek és egy apró kis meglepivel is készülök nekik! De ez még titok! Pszt!XD
Pusz

Vérvörös alkonyat - 15. fejezet

Edward ígérete

(Bella szemszöge)

Az esőcseppek hangosan és ritmikusan koppantak köpenyemen. Testemet tetőtől talpig fekete szövet borította. A csuklyát mélyen az arcomba húztam, és így tökéletesen fedte riasztó színű szemeimet, amik élénk kárminpirosak voltak a fél órával ezelőtti vadászat miatt. Az utóbbi másfél napban háromszor voltunk el táplálkozni, hogy kellőképp felkészüljek a mai napra.
Furcsa módon valamiért már megbíztak bennem annyira – azt hiszem Edward keze lehetett a dologban, de nem vagyok benne biztos –, hogy nem kaptam magam mellé hét főből álló egész testőrséget. Csak egy-egy gardedámom volt, és ők sem lihegtek folyton a nyakamban. Bébiszittereim név szerint Carlisle, Jasper és Emmett voltak.

Carlisle-lal csendesen telt a vadászat, ő inkább a megfigyelő szerepét töltötte be mellettem és némán ámuldozott.
Jasper majd szétrobbant a feszültségtől, amikor megindultam a fák közé. Két szarvas elfogyasztása után, hazafelé menet már oldottabb állapotban volt és még egy mosolyt is sikerült ráerőltetnie az arcára, miközben felsuhant Alice-hez.
Emmett pedig… Hát, benne nem csalatkoztam. Szinte már úgy könyörögte ki, hogy elkísérhessen. Ha még egy kicsit vonakodom, lehet, hogy toporzékolva hisztizni kezd. Vicces lett volna megnézni, ahogyan ez a nagy melák földhöz csapja magát és dühöngve üvölt, hogy márpedig ő velem akar jönni. Rose egy kis ideig neheztelt is, de aztán mosoly suhant át az arcán és boldogan engedte el a férjét.
Végül beadtam a derekam. Reménykedtem benne, hogy Edward lesz az, aki elvisz a nagy nap előtti utolsó vadászatra, de ő némán felvonult a szobájába és le sem jött többet.
Emmettel az oldalamon grizzlyket terítettünk le. Neki be nem állt a szája és különböző poénos sztorikat sütött el, melyek főszereplői a családtagjai voltak. Edwardot ügyesen cenzúrázta a történetekből, de észrevettem, hogy amikor felmerült a neve, kaján vigyor ült ki a képére.

Edwarddal az ominózus lépcsős jelenet óta nem nagyon beszélgettem. Ha sikerült is kettesben maradnom vele, mindig kibúvót keresve lelécelt vagy valaki belépett a helyiségbe és eltűnt az esélyem arra, hogy tisztázzuk a helyzetet.
Szinte már hideg és távolságtartó volt velem szemben, de néha láttam valamit megcsillanni a szemében, amit nem tudtam hova tenni.
Az én érzéseim viszont mintha polgárháborút vívtak volna egymással. Egyrészről még mindig nem tudtam elfogadni, hogy Edward belekényszerített egy ilyen életbe, de gyűlölni nem tudtam őt. Az állandó szomjúsággal küzdve némileg megértettem, milyen őrült kényszer vitte rá arra, hogy a véremet vegye. Másfelől viszont ott volt az a hátborzongató érzés, ami mindig a hatalmába kerített, ha csak megláttam őt.
Az erdőben történtek után a képzavarom még nagyobb lett. Felidéztem magamban, ahogyan durván a fatörzsnek szorított és dühtől izzó szemeket vetett rám. Majd a testtartása hirtelen megváltozott, és minden apró mozdulata felért egy simogatással. Odahajolt hozzám, halkan suttogott valamit és ajka már lágyan súrolta az enyémet, amikor Emmett berepült a képbe.
Az ezt követő veszekedés tényleg keményre sikeredett, de nem gondoltam minden szavamat véresen komolyan. Csak annyira elborított az őrület és a kétségbeesés köde, hogy nem tudtam tisztán gondolkozni. De megmondtam Edwardnak, hogy nem akartam megbántani és úgy láttam, hisz nekem.

Agyamban egy furcsa beszélgetés emlékfoszlánya rémlett fel, míg mögöttem apró neszezés és beszélgetés adta hírül, hogy nem vagyok egyedül a szirten.
A harmadik grizzlymet fogyasztottam aznap. Emmett a háttérből figyelte tevékenységemet és halkan kuncogott. Végezve felálltam, megtöröltem véres kezemet és számat, majd felé fordultam. Elismerően mért végig, és mosolyogva megjegyezte:
- Hát, Bella, be kell vallanom, hogy te sokkal jobb vagy, mint Tanya! – A ház felé intett fejével és futásnak eredtünk.
Nem hagyott nyugodni a dolog, és azt is nehezen viseltem el, hogy egy vadidegen nőhöz hasonlítottak, így kibukott belőlem a kérdés:
- Ki az a Tanya?
Mielőtt válaszolt volna nekem, kinyitotta az ajtót előttem – időközben ugyanis megérkeztünk a Cullen-villához –, és úgy hajolt meg, mintha a 20. század elején lennénk. Udvariasan előreengedett.
- Köszönöm – motyogtam neki zavarodottan.
- Igazán nem tesz semmit – vigyorgott ismét a képembe.
A nappaliban egy árva lélek sem volt, amit kissé furcsállottam, de nem hoztam szóba, nehogy eltereljem a témát. Legalább nyugodtan tudunk egy kicsit beszélgetni.
- Nos? - néztem rá felhúzott szemöldökkel, míg leültem a fotel karfájára.
- Mit nos? - kérdezett vissza Emmett és mélyarany szemeivel próbált ártatlan bocis-kisangyalkás képet vágni.
- Idefelé jövet elhangzott egy kérdés, amire szeretném tudni a választ.
Pici mosoly jelent meg a szája szegletében. Megvakarta a fejét, fújt egyet és tagoltan mormolni kezdte, mintha fájna neki a dolog, vagy húznák a fogát.
- Tanya a Denali-klán egyik tagja. - Az ördögi vigyor szinte már szétrepesztette a fejét. - És nem mellesleg Ed...
- Emmett! - csattant fel egy bársonyosan mély hang a lépcső tetején, és a gazdája lesiklott mellénk. - Ez azt hiszem, nem tartozik ide!
Edward dühtől izzó szemmel méregette bátyját, aki kihívóan nézett vele vámpírszemet.
- Én csak éppen felvilágosítottam Bellát, hogy...
- Mi lenne, ha te nem világosítanál fel senkit sem? - kérdezte gunyorosan Edward és összeszűkítette karamellaszín szemeit.
Némán meredtek egymásra és a közeledő léptek zajára sem figyeltek fel.

- Mi történt? – Carlisle jött be az ajtón és hirtelen az egész család ott termett.
Jasper furcsán mérte végig Edwardot és kis idő múlva megszólalt:
- Edward, jól vagy? – egyenesen rá nézett, de fivére még mindig Emmettet bámulta.
Ajkait felhúzta fogsoráról és megriadtam tőle. Majd egy kíméletlen másodperc után visszanyerte önuralmát, csak a hangja árulkodott feldúlt állapotáról.
- Tökéletesen – szűrte a fogai között Edward.
- Pedig az érzéseid nem ezt sugallják – mondta határozottan Jasper, és egy pillanatra felém siklott a tekintete.
- Mi lenne, ha leszállnál egy kicsit az érzéseimről? – sziszegte és felé kapta a fejét.
Jasper valamit kérdezhetett, mire Edward felhorkant és a lépcsőhöz ment.
- Te pedig – mutatott Emmettre –, ne üsd bele az orrodat az én dolgomba.

Azzal eltűnt.
Én meg szépen levontam a következtetést: Edward Tanyával jár. De akkor miért nem él ő is a Cullenekkel? És Edward miért akart volna megcsókolni? Vagy lehet, hogy nem is akart?
A kérdések ugyanúgy záporoztak a fejemben, mint az eső körülöttem.
Minden annyira időtlennek tűnt most. Olyan misztikusnak, fenségesnek. Mégis volt benne valami bús melankólia, szomorúság és mérhetetlen mennyiségű gyász.
Ennél jobb napot nem is választhattak volna ehhez az alkalomhoz.
Az alkonnyal együtt párás köd telepedett a tájra, ami csak még borongósabbá tette a hangulatot.
Kiléptem a sziklaszirt szélére éppen annyira, hogy még a fák takarásában legyek.
Lábam előtt a forksi temető terült el. Három oldalról erdő szegélyezte, és az ide vezető úttal szemben állt az a szintén fenyvesekkel borított szikla, amin mi helyezkedtünk el.
A vérvörös alkonyat, mint valami szemfedő borult rá a környékre, és a nehéz levegőt még nyomasztóbbá tette. Az ember szinte már légszomjjal küzdött volna… Már, ha ember lett volna, és már ha lélegzik.

- Bella – suttogta halkan Edward, és elrévült tekintetem észrevette azt, amire ő akarta felhívni a figyelmemet.
Az út felől lassú és monoton lábdobogás szállt felénk, a ködből pedig a feketébe öltözött tömeg kontúrja rajzolódott ki.
Elől ment az az ember, aki egy fekete kis vázaszerű valamit vitt a kezében. A fekete vasba apró kis indákat és leveleket karcoltak és ezüsttel futtatták be őket. Egyszerű volt, mégis gyönyörű.
A zavarodottságomat – mert nem tudtam, hol marad a koporsóm – pár szívdobbanásnyi idő után felváltotta a döbbenet: „el lettem hamvasztva” és az ott egy urna. De miért?
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna – ami az ő állítása szerint lehetetlen –, Edward csendesen megszólalt.
- A test annyira megégett, hogy a hamvasztás mellett döntöttek. A szüleid nem akartak így eltemetni, de végül nem bírták elviselni az elszenesedett test látványát, amire azt hiszik, hogy te vagy, és…
Nem volt szükségem rá, hogy befejezze a mondatot. Bólintottam és tekintetem a következő hármasra ugrott.
Renée állt középen, szemei vörösek és karikásak a kialvatlanságtól és a sok sírástól. Két oldalt Charlie és Phil támogatták. Phil is meggyötört volt, de nem ért fel apám fájdalomtól eltorzult, kétségbeesett és megtört arcával. Mindig is nehezen mutatta ki az érzéseit, de most lassan folytak le állán a könnyei.
Mögöttem valaki halkan felnyögött, és tudtam, hogy Jasper az. Nagyon rosszul viselheti ezt az egészet. Hiába mondogattam neki, hogy nem szükséges eljönnie velem, ő kitartóan kötötte az ebet a karóhoz és ez lett az eredménye.

Belém nyilallt a tudat, hogy amit most látok magam előtt, az nem más, mint a múltam. Élő családomtól veszek most végső búcsút, ugyanúgy, mint ahogyan ők is teszik.
Hátam mögött a jövőm állt, vámpír családom képében. Még mindig kétkedve fogadtam el azt, hogy a Cullenek fogják betölteni a szüleim és testvéreim szerepét. Vajon mennyi időnek kell majd eltelnie ahhoz, hogy anyámként tekintsek Esmére és apámként Carlisle-ra?
A szemem végigpásztázta a tömeget. Könnyűszerrel láttam a ködön keresztül is, hogy mindenki kezében egy-egy szál fehér rózsa van. Tehát a temetés Swan hagyományok szerint fog zajlani. Eltekintve attól, hogy nem kororsós lesz.
A pap megállt egy kisebb sírhely előtt, ami közel esett az erdőhöz és érthető hangon belekezdett a szertartásba.
Lekuporodtam a nedves fűbe, és onnan követtem figyelemmel az eseményeket. Éreztem a hátamba fúródó hét szempár fürkész és nyugtalan pillantását, és tudtam, hogy valamilyen reakcióra várnak. De egyszerűen képtelen voltam bármilyen épeszűnek mondott emberi cselekedetre.

Üvölteni akartam a fájdalomtól, a kíntól, a szomorúságtól, de hang nem jött ki a torkomon.
Fél órán keresztül mozdulatlanul ültem. Ez idő alatt beleeresztették az urnát a földbe – furcsa, hogy nem az urnafalban helyezték el –, egy fekete márványlapot csúsztattak rá és mindenki egyesével odajárult a sírhoz, hogy letegye a virágokat.
Megismertem a tanárjaimat és néhány osztálytársamat is, többek között Jessicát, Mike-ot és Angelát.
Magamban elbúcsúztam tőlük és a családomtól is.
Ez az utolsó alakalom, hogy láthatom őket, és már így is túl sokat kockáztatunk. Ha meglátnak, mindennek vége.
Renée és Phil voltak az utolsóelőttiek, akik a síromhoz léptek és zokogva lerakták a rózsákat. Anyám előtte még megcsókolta a rózsafejet, majd visszaindultak az úton, a szétszéledő tömeg mögött.
Apám sétált oda a márványlaphoz és letérdelt. Kezét végighúzta a feliraton és csendes sírásba kezdett. Letette a rózsát és suttogva megszólalt:
- Most kaptalak csak vissza és máris elmentél. – Hangja remegett a gyásztól. – Szeretlek, kislányom! Szeretlek, és mindig is szeretni foglak, Bells!
- Itt vagyok, apu és én is szeretlek. Soha nem foglak elfelejteni, ezt megígérhetem – súgtam bele az esőbe.
Charlie egy pillanatra felkapta a fejét és egyenesen felém nézett. Csokoládébarna szemei nyugtalanul csillogtak és megijedtem, hogy esetleg észrevett. Aztán megrázta a fejét, felkelt és ő is eltűnt az út végén.
Kinyújtott kézzel kaptam utána, mintha ilyen távolságból elérhetném őt. Ujjaim között a hideg szél vágtatott át és eltűnt vele minden reményem. Csak a rideg valóság maradt számomra.
A léptek egyre halkultak, míg végül teljesen elhaltak. Hallani lehetett az autók motorjának zúgását, ahogyan a város felé tartottak. Minden emberi lény elhagyta a temetőt.

Felálltam és se szó, se beszéd megindultam lefelé a sziklaszirtről.
Jasper ösztönösen utánam eredt volna, de megállították.
- Jazz, hagyd! – mondta Edward.
Emberi szem számára láthatatlanul suhantam le, de a temető szélénél lelassítottam és normális tempóban tettem meg az utat a síromig.
A rózsákat úgy helyezték el, hogy takarták a feliratot. Térdre roskadtam, felvettem Charlie rózsáját, a többit félresöpörtem és némán meredtem a sírkőre.
A felirat a következő volt, arany betűkkel:

Itt nyugszik Isabella Marie Swan
Született: 1987. szeptember 13.
Meghalt: 2005. január 18.
„ A szabadság oly ritkán kél,
S egyet csak akkor dobban,
Mikor egy élet véget ér,
Hogy mutassa, még ott van.”
/Thomas Moore/

Leereszkedtem a sarkamra. Az ölembe tettem a virágot, lehajtottam köpenyem csuklyáját és tétován végigfuttattam ujjaimat az idézeten.
Az eső még jobban rákezdett. A fekete szövetet átáztatta a víz, a hajam csapzottan lógott arcom mellett.
Egy kéz csúszott a vállamra, és nem kellet hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki állt meg mögöttem.
Érezni akartam valamit, de csak üresség tátongott bennem. Minden kiveszett belőlem és féltem, hogy ez már így marad. Olyan hideg lettem, mint tulajdon testem, amelynek fogságában kell élnem most már a végtelenségig.
Sötétnek jósoltam a jövőt. Egy boldog családba, ahol mindenkinek megvan a párja, boldogtalanságot és nyomorúságot viszek be.
Talán az lenne a legjobb, ha elhagynám őket, és egyedül bolyonganék. Akkor nem tenném tönkre az ő életüket sem. De megrettentem attól a gondolattól, hogy elvesztem az önuralmamat és nem lesz, aki visszafog.

- Mire gondolsz most? – kérdezte csendesen Edward és a keze még mindig a vállamon pihent.
Nem akartam neki hazudni, bár megtehettem volna. De nem tudtam.
- Arra, hogy az lenne a legjobb, ha a magam útját járnám, és nem lennék kolonc a nyakatokban. Már így is felforgattam a családod békéjét, nem kell, hogy most még a boldogságotokat is elvegyem. – A mondatokkal együtt megtöltöttem a tüdőmet levegővel.
Edward szorosan megmarkolta a vállamat. Hátrapillantottam. Mereven állt, száját összeszorította, szemét egyenesen az enyémbe fúrta. Írisze feketébb árnyalatot öltött. Pillantása perzselt és bennem megmozdult valami.
Nem bírtam elviselni tekintetét, ezért a feliratot vizslattam megint.
A vállamnál fogva fordított rajtam egyet, letérdelt elém, és ujjait állam alá csúsztatta, mintha simogatna. A másfél nappal ezelőtti durva mozdulatával ellentétben most gyengéden nógatva fordította maga felé az arcomat. Két tenyere közé fogva pillantásomat kereste, aminek nem tudtam ellenállni. Mintha valamilyen ősi ösztön űzött volna, hogy szemébe nézzek, elmerülve igéző tekintetében.

- Jól figyelj rám, Isabella, mert csak egyszer mondom el. – Arany szeme mintha dühösen csillant volna meg. – Az én bűnöm az, hogy most a szüleid azt hiszik, halott vagy. Én vagyok teher a te nyakadon, nem pedig fordítva. A családi boldogság eddig sem volt teljes, de lehet, hogy te most változtatni tudsz rajta. Nem tudhatod, de a családom… a családunk – helyesbített, megnyomva a szót – már ez első pillanattól fogva családtagként tekint rád. – Olyan gyorsan beszélt, hogy még nekem is figyelnem kellet, ha minden szót érteni akartam. – Esme örül, hogy egy újabb lánya lett és szívből szeret. Carlisle-t majd szétveti a büszkeség, hogy ilyen leánya lehet, mint te. Emmett alig várja, hogy az első adandó alkalommal megviccelhessen. – Felhúzta az orrát, amitől két apró kis ránc jelent meg szemöldöke között. – Rose már azon agyal, milyen kocsit vegyünk neked. Alice oda meg vissza van a gondolattól, hogy lesz majd, akivel csajos bulikat tartson. Jazz irigyel, hogy ilyen önuralmad van és tisztel ezért.
Nagy levegőt vett, mintha lenyelte volna a tagmondat második felét. A családtagok közül valaki kimaradt.
- És te? – suttogtam, és bizseregni kezdett az arcom, mert rájöttem, hogy elpirultam. Még jó, hogy nem látszik.
Ekkor ismét furcsa dolog történt. Edward hangját hallottam, de finoman vékony ajkai nem nyíltak szét.
„Ugyan mit számít, ha megtudja? Hiszen semmi értelme titkolni. De nem mondhatom meg neki, mert nem tudom, hogyan reagálna.”

- Mit nem mondhatsz el? – kérdeztem reflexszerűen azon fogadalmam ellenére, hogy ezt a rejtélyes dolgot titokban tartom, amíg rá nem jövök én magam a nyitjára. – És mire reagálnék, hogyan?
Edward szemei kitágultak, és félő volt, hogy kipotyognak a helyükről. Kezét elkapta az arcomról és döbbenten meredt rám.
- Te hallod? – nyögte ki ezt a két szót nehezen.
- Mit? – értetlenkedtem.
- A gondolataimat? – A hangja elfúlt.
Most rajtam volt a sor, már ami a kitágult szemeket illeti. Füleltem, de semmi. Megráztam a fejem, mire Edward tétován visszacsúsztatta egyik kezét az arcomra. Ujjai remegtek.
„Most hallod?” – kérdezte az Edward-hang.
A merevségtől csak egy kis biccentést sikerült összehoznom, de megértette. Felpattant, a karját nyújtva felsegített és földről – ügyelt, hogy ne érjen valamiért a bőrömhöz – és sápadt arccal motyogta:
- Gyere, beszélnünk kell Carlisle-lal!
Felkaptam a rózsát és szorosan tartottam. A temetés okozta sokk eltűnt, miközben suhantunk a Cullen-ház felé. Helyét átvette a türelmetlenség, az izgatott várakozás és a félelem. A félelem, hogy valami nem stimmel velem, és nem vagyok normális. Mégis, mi ez az egész?
Reménykedtem benne, hogy Carlisle tudja a választ.
Edward mellettem haladt, olyan közel, hogy könnyedén megérinthettem volna. De nem mertem. A gondolatiba merülve léptünk be együtt az ajtón. A nappali üres volt, de rögtön megtelt, amint meghallották az ajtócsapódást és Edward hangját. Három szót bírt kinyökögni, majd összeroskadt az egyik fotelben és zihálva vette a levegőt:
- Carlisle! Baj van!



A fejezetet egy szám ihlette, amelyet itt tudtok meghallgatni és nézni:
http://www.youtube.com/watch?v=YqkrwvSvXMg
Ajánlott számok hozzá még:
http://www.youtube.com/watch?v=idd_92ajjwY
http://www.youtube.com/watch?v=pqvJhSIHu9Q
http://www.youtube.com/watch?v=zQJmyylGOgg
http://www.youtube.com/watch?v=gHhmir7uSic
Ezeket is hallgattam írás közben.

Ízelítő a 15. fejezetből

" - Nos? - néztem rá felhúzott szemöldökkel, míg leültem a fotel karfájára.
- Mit nos? - kérdezett vissza Emmett és mélyarany szemeivel próbált ártatlan bocis-kisangyalkás képet vágni.
- Idefelé jövet elhangzott egy kérdés, amire szeretném tudni a választ.
Pici mosoly jelent meg a szája szegletében. Megvakarta a fejét, fújt egyet és tagoltan mormolni kezdte, mintha fájna neki a dolog, vagy húznák a fogát.
- Tanya a Denali-klán egyik tagja. - Az ördögi vigyor szinte már szétrepesztette a fejét. - És nem mellesleg Ed...
- Emmett! - csattant fel egy bársonyosan mély hang a lépcső tetején, és a gazdája lesiklott mellénk. - Ez azt hiszem, nem tartozik ide!
Edward dühtől izzó szemmel méregette bátyját, aki kihívóan nézett vele vámpírszemet.
- Én csak éppen felvilágosítottam Bellát, hogy...
- Mi lenne, ha te nem világosítanál fel senkit sem? - kérdezte gunyorosan Edward és összeszűkítette karamellaszín szemeit."

Új modul és állapotjelentés

Sziasztok!

Szépen lassan, de megfontoltan szerkesztgetem az oldalt, karácsonyra talán meg is leszek vele.XD
Az érdekes az, hogy felkerült egy új modul, név szerint az "Ajánlások", ahol sok földi jóval foglak megdobálni majd Benneteket. Várható majd még ilyen modul, mint pl. könyvek vagy filmek vagy stb. (Vagy amit a kedvem diktál:D)
És jelentem, hogy dolgozunk már a kövi fejezeten is, csak most egy kicsit el vagyok havazva, mert dogáim vannak, tablófotózásom(pfuj!) lesz csütörtökön, táncpróbán vezetem le feles feszültségemet és nem utolsó sorban végre tapizhatom az Eclipse-t saját kezűleg is(na meg persze számolhatom benne a betűketXD) és még sorolhatnám. De megpróbálom hozni majd a hétvégén a frisset. Annyit viszont elárulok, hogy Bella szemszögű lesz a dolog(ha addig meg nem gondolom magamat:P) és kiderül majd, hogy mit is takar Edward ígértet.
Addig pedig vigyázzatok Magatokra és puszillak Benneteket!